Sajnos vagy nem sajnos, de mostanában nagyon keveset utazom vonattal. Nem volt ez mindig így, mert még az autó előtti időkben – mármint nem 1908, a mindenki által elérhető autózás kezdete vagyis a Ford T-Modell piacra dobása előtt, hanem az előtt hogy elkezdtem volna mindenhová autóval járni na! – volt néhány időszak az életemben amikor kifejezetten gyakran jártam vonattal. Persze ezt már régen elfelejtettem, de pont az Oktoberfestre való utazás eszembe juttatott pár dolgot.
A leghosszabb és legintenzívebb időszak az a három év volt amíg Miskolcról jártam Győrbe hetente, kéthetente, havonta pontos csatlakozással a főiskolai ígéretes hétvégi bulik, valamint az ügyeletes szerelmeim menetrendjeihez. Miskolcról Győrbe vonattal eljutni gyakorlatilag két lehetőség volt, a „közvetlen” és az „éjféli”. A közvetlennel nevét meg nem hazudtolva átszállás nélkül lehetett Győrbe utazni, cserébe viszont le kellett mondani a vasárnapi ebédről, lévén, hogy – ha jól emlékszem – fél 11-kor indult. Eleinte ez nem zavart bennünket, mert korán délután Győrbe érkezvén még pont meg lehetett csinálni a másnapi mérésre a jegyzőkönyvet, illetve belefért egy-két sör is. (A iskola elvégzéshez közeledve egyébként már akkor is tudtunk mérési jegyzőkönyvet csinálni, ha teszem azt nem vettünk azon részt és így nem használhattuk fel a csupasz ámde zord és embertelen – így visszataszító – tényeket, de így ezek nem is homályosíthatták el a tisztánlátásunkat. És itt senki ne gondoljon arra, hogy netán a kollégáinktól vasárnap este elkértük a kész jegyzőkönyveket és a nyegle, kispolgári, stréber módon valóban megmért adatokat +- 10%-ban megváltoztatva kitöltöttük a saját táblázatainkat. Nem, nem erről volt szó természetesen, hanem a Zsolti kollégánk által nem kis energia befektetéssel kifejlesztett FVM-et alkalmaztunk. Az FVM a Fejben Való Mérés rövidítése és úgy zajlik, hogy az ember hanyatt fekszik, behunyja a szemét és fejben összerakja a vizsgálni kívánt áramkört, kapcsolást, majd ugyanígy fejben a bemenetekre rákapcsolja az elméleti tápegységet, a kimenetekre pedig a megfelelő méréshatárra beállított elméleti műszereket és azok elméleti kijelzőjét fejben leolvassa. Különösen bonyolult méréseknél asztalnál ülés és sör kortyolása javallott. Ha készen vagyunk, a méréssel, akkor – miután letöröltük az alvás mérés – közben kicsorduló nyálcseppeket – elegendő egy-két pillantást vetni a kollégánk kész jegyzőkönyvére – mintegy ellenőrizve az ő eredményeit – és feljegyezni a sajátunkba a a megfelelő adatokat.)
Azért a közvetlennek volt még egy előnye, mégpedig az, hogy azzal gyakorlatilag csak győri kollégisták utaztak, így szinte mindenkivel lehetett találkozni. Emlékszem, egyszer Kál-Kápolnán szállt fel egy hajós kolléga. Itt meg kell magyaráznom, hogy miért ilyen fontos hangsúlyozni, hogy ő hajós volt. A két legvagányabb csapat a kollégiumban a TAI-s és a Hajós volt. (A TAI a Távközlési és Automatizálási Intézetet jelentette akkoriban és ha eddig nem derült volna ki, én oda jártam.) Az említett vagányság nemcsak abban mutatkozott meg, hogy mi bírtuk legtovább a keddi/szerdai stb. bulikat mind ébrenléttel mind italfogyasztással, hanem ennek a kicsúcsosodása a Dili-nek nevezett félévente megrendezésre kerülő kollégiumi vetélkedőn való szereplés volt. Rendszeresen a TAI és a Hajós csapat volt a két favorit és valóban sok mindent megtettünk a győzelemért. Ha az volt a feladat, hogy rendezzünk fehérnemű divatbemutatót, akkor mi ugyan – amellett hogy pár srác is beállt a vicc és a tömeg kedvéért -, megkértük az évfolyamunkba járó három lányt, hogy hát ugye lesznek szívesek a köz érdekében és hát a csapatszellem sem smafu, de fel sem vehettük a versenyt a hajósokkal, hiszen ők felsorakoztatták nemcsak a postás lányok, de a nálunk lakó tanítóképzős hölgyek válogatottját akik cseppet sem szégyenlősen tettek meg mindent ami tőlük telt. Persze amikor a feladat az volt, hogy ki tud egy villanyrezsón tovább ülni úgy, hogy közben cigarettázik, ott meg mi fölényeskedtünk köszönhetően elektrotechnikai tudásunknak. A Dilit általában mi nyertük, de ennek nem az lett a vége, hogy a hajósok felbátorodva, teszem azt veréssel próbáltak elégtételt venni rajtunk, ahogy azt ma néhány futballmeccs/pártrendezvény/glamour akció után és közben látjuk, amint a vesztes vagy vesztésre álló fél erőszakkal kompenzál. A vereségüket kénytelenek voltak ugyan beismerni, de az efölött érzett bánatukat nem ököllel, hanem pár láda sörrel próbálták ellensúlyozni, amivel az általunk rendezett, de már nagy egyetértésben zajló afterpartink fényét emelték. Persze ez a nagyvonalúság és veszteni tudás nem véletlenül volt jellemző rájuk, hanem valószínűleg annak köszönhető, hogy még az iskola megkezdése előtt valamennyien szolgáltak már legalább egy évet hajón ki matrózként, ki gépészként, ki folyamon, ki tengeren – sok sok élettapasztalatot szerezve. (Meg kell jegyeznem és ennyi év után be kell ismernem, hogy ez azért sportszerűtlen és behozhatatlan előnyt jelentett a kollégium hölgyközössége körében, ami azt jelenti, hogy még mi TAI-sok is csak a cipőfűzőjüket köthettük meg csajozás terén.)
Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy megemlékezzek egy legendás hajós kollégáról Unimukkról. A nevében benne volt a kedvenc itala és amikor egyszer egy heves buli közben kiesett az ablakon akkor sem az volt az első mondata a hogyléte felől érdeklődő társai felé, hogy jajj eltört a lábam!, vagy úristen a fejem!, hanem, hogy hol a söröm?. Szóval Unimukk felszállt a közvetlenre egy szép és forró nyári napon Kál-Kápolnán és pont mellettem tudott megállni. (Ja, azt nem mondtam, hogy akkoriban a vonat még a nevelés eszköze volt, növelte az állóképességet, hiszen általában ülőhely nem volt már Miskolcon sem.) Beszédbe elegyedtünk és a szokásos témákat érintettük, hogy ez a kurva vasút, meg hogy milyen rohadt meleg van. Pár perc múlva Unimukk benyúlt a táskájába, és kérdezte, hogy meginnék-e egy sört. Mondtam persze, de ennek a válasznak több oka is volt. Egyrészt egy hajóst nem utasítunk vissza, főleg ha sörrel kínál, mert még rossz fényt vetnénk a TAI-ra, másrészt meg igen jól esett abban a nagy melegben. Megittuk, kurva vasút, rohadt meleg, de jó csajok, majd Unimukk újra kérdezte, hogy meginnék-e még egyet. Mondtam persze, sőt vissza is hívnálak a büfékocsiban, de ennek egy hatalmas akadálya van, hogy ilyen nincs a szerelvényen, de ha lenne se tudnánk odamenni a tömeg miatt. Erre ő tett egy olyan kézmozdulatot, hogy ugyan már, ne egyem magam emiatt, ma én, holnap te. Majd megittuk a második sört (rohadt vasút, kurva meleg, de jó csajok, de jó barátok vagyunk ugyebár) és kisvártatva azt mondta már-már szégyenkezve, hogy az a helyzet, hogy nem gondolta, hogy többen leszünk, ezért csak 5 (öt) sört hozott az útra, így ha nem érzem dehonesztálónak ugyan húzzam már meg az utolsó üveget, mielőtt annak is a végére jár. Természetesen megtettem. Itt jegyezném meg, hogy Kál-kápolnától Győr körülbelül három órányira volt akkoriban vonattal így természetesen megérthető, ha valaki öt sört hoz az útra magának. A történet végén vonjunk le néhány mélyen gyökerező tanulságot: 1. minden a szívünkben lapuló ellentét feloldható sörben. 2. Párosan szebb és egyszerűbb az élet.
Az éjféliről majd legközelebb…