A kocsonyafőzés intellektuális művelet. Sőt nem is művelet, hanem esemény. Ez nem azért van, mert mintha kiterjedt és különösebben éles gondolkodás kellene ahhoz, hogy a szükséges és bőségesen rendelkezésre álló alkatrészeket tetszőleges sorrendben a fellelhető legnagyobb fazékba beletesszük és lassan elkezdjük főzni. Nem is azért, mert a fűszerek megfelelő arányának eltalálásához a szigorú mérés, a laza csukló és a merész kombinációk aranyháromszögét kell megtalálni, ez pedig kimondottan észmunka. Hanem azért mert sokáig tart. Órákig. Ebben meg az a jó, hogy közben rendelkezésünkre áll az idő arra, hogy intellektuális tevékenységgel foglalkozzunk, például írjunk egy közepesnél jobb bejegyzést a blogunkra, történetesen most ide a Bálnára. Tulajdonképpen az is jó ebben, hogy a család is respektálja az igyekezetet. Apa Kocsonyát Főz, mondják – ha nem is suttogva – és békén hagyják az ember fiát, mondván, hogy nehogy már elrontsa, hiszen annak aztán beláthatatlan következményei lesznek. Tavaly óta a karácsonyi kocsonyafőzés nemcsak arról szól, hogy főzzünk valami olyat ami sokáig eláll, és mintegy tartalékot képez az ünnepekre. A fő cél az, hogy az autó csomagtartóját megpakolva vele (hidegen, kis tálakban, nem a nejlonnal kibélelt saroglyába öntve, majd abba beledermesztve – ha valakiben ez a kérdés felmerült volna) körbejárjuk majdnem az egész országot és adunk belőle azoknak akik igazán közel állnak hozzánk.
Ha valaki már-már a fenti sorok vagy a saját hatása alá került volna, annak azért itt egy kép arról, hogy hogyan is indul ez az egész. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas…
Azt is megmutatom mi lett belőle. Ez azért fontos, mert ismét rámutat arra a megfigyelésre amit a kolbászok kapcsán már megtettem. A magamfajta egyszervolt mérnökembernek az nagyon a kedvére való, sőt bizonyos megnyugtató érzést jelent, ha a sok strukturálatlan, különböző színű, formájú, szagú, állagú, eredetű holmiból ilyen szép, geometrikus formákkal leírható, egységes rendszer lesz mint ez itt:
