Kedves látogatók! Hála a facebooknak és a vasárnapi ebédfőzés közben előforduló üres perceknek amikor jut idő elkalandozni a régebbi bejegyzésekben – mások szerint: üveges tekintettel bámulni a telefon kijelzőjét és begörcsölt ujjakkal pöndörgetni azt – felismertem, hogy pontosan ma egy éve írtam ki legeslegelőször a közösségi oldalon, hogy Grönlandi bálna. (Már nem úgy, hogy a világon először én használtam ezt a szóösszetételt, mert ez – bárhogy is szeretném – nem lenne igaz, lévén, hogy egy valódi állatfajról beszélünk. Ahhoz pedig el kell telnie még pár évnek, hogy azt híresztelhessem, hogy a hazánkban méltán világhírű internetes oldalról egy tengeri emlőst neveztek el.) Őszintén szólva akkor még nem tudtam, legfeljebb csak éreztem, hogy elindult valami olyan ami számomra nagyon új, ami valahol mindig itt volt a közelemben, csak nehezen ismertem fel, mint a fától azt a bizonyos erdőt.
A 2016 február 19-ei bejegyzés Józsi bácsiról – posztumusz keresztapáról – szólt és abban a kezdeti formájában csak a facebookon létezett. Mennyi minden történt azóta! Lett önálló oldal – ismét nagy köszönet Dundee haveromnak – , hogy ne csak a facebookozókhoz juthasson – úszhasson – el a Bálna. Született egy ütős logó is (klassz munka volt Fehér Viki!). Lettek olvasói a családban (remélem ők nem kötelességből teszik, ugyan néha kikérdezem, hogy szöveghűen megtanulták-e a soros bejegyzést – mert hát ennyi önzetlen odaadás igazán elvárható, ebben egyetérthetünk). Egyszer csak lettek olvasók a családon kívül is. A kollégák, közelebbi-távolabbi ismerősök között olyan is van aki – legalábbis a saját bevallása szerint – hetente többször kattint az oldalra ellenőrizve, hogy van-e újabb írás. Ami számomra a legérdekesebb, hogy vannak olvasók a családon, kollégákon, baráti körön kívül is. Az is eredmény, hogy többen csatlakoztak hozzá a facebookon, mint amennyien leiratkoztak róla. (Ez is komoly előrelépés, mindig az jut eszembe erről, hogy valamikor réges-régen – amikor műszerésznek – tanultam az egyik tanárunk azt mondta, hogy a jó szakember abban ismerszik meg, hogy időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz.)
Kiről is szólhatna ez az évfordulós cikk, mint arról a rokonomról (sajnos pár éve már ő sincs köztünk), akivel evés témájában egyikünk sem vehette fel a versenyt, őszintén szólva még a cipőfűzőjét sem köthettük meg. Gondolj arra az ismerősödre, rokonodra, bárkire, akiről azt gondolod, hogy a legnagyobb élvezettel és szakértelemmel tudott enni, aki az a fajta volt, aki ha egyszer nekilátott, ott még egy született vegetariánus is könnyes szemmel kanalazott bele a félig kihűlt csülökpörköltbe, akinek még a szuszogása is étvágygerjesztő. Na megvan? Szorozd meg tízzel! Ő volt Palibácsi, a nagybátyám.
Palibácsinak egyébként voltak érdekes szokásai. Szerette például hidegen enni az ételeket. Amire kifejezetten emlékszem, az anyám híres töltöttkáposztája volt. Amikor egyszer nálunk voltak vendégségben, akkor azt kérte, hogy mielőtt anyám megmelegítené a káposztát, neki vegyen ki egy tányérral, hogy csak úgy minden nélkül hadd egye meg. Akkor gyerekfejjel – nyilván a másfajta szocializáció és kispolgári beidegződés miatt – ezt mindenképpen érdekesnek, egyszersmind undorítónak gondoltam. Aztán már felnőtt voltam, amikor ráéreztem ennek is a szépségére, főleg arra, amikor az esti nyugalomban, két sör között kinyitom a hűtőt és két ujjal kicsippentek a tálból egy tölteléket és a nyitott hűtőajtó takarásában és annak barátságos fényénél elfogyasztom azt, mintegy helyettesítve az olyannyira egészségtelen nassolnivalókat, mint például a popcorn vagy a még durvább csokoládé.
A másik ilyen érdekesség az maga az étkezéseinek a üteme és ideje volt. (Ezt a gyermekkorunkban évente rendszeresen előforduló az unokatestvéreimmel eltöltött nyaralások alkalmával volt szerencsém megtapasztalni.) Nem lakott messze a munkahelyétől és úgy emlékszem nem is kellett nagyon korán dolgozni mennie. Valahogy úgy volt, hogy a reggelire akkor került sor, amikor délután kettő felé hazaérkezett, az ebéd körülbelül este hétkor (de nem ám valami kis odavetett gyengécske élelem, hanem rendesen leves, második, ahogy azt kell). A vacsora rendes időpontja ennek megfelelően körülbelül éjfélkor volt. Na azt soha nem felejtem el, amikor Palibácsi megjelent egy méretes tálcával a nappaliban és csak úgy haraptunk valamit. Például centi vastag téliszalámi és parizerszeleteket, kenőmájast, paradicsomot, paprikát, sajtot, mindehhez friss fehér kenyeret ettünk – szigorúan vajjal megkenve – és teát ittunk. Tényleg csak azért ennyit és ezt, mert hát az ember lefekvés előtt mégiscsak vigyáz arra mit is fogyaszt.
A harmadik eset, amit szeretnék megosztani az valamiféle születésnap alkalmával történhetett. Nem tudom már miért és hogy történt, de kitaláltuk, hogy pacalt szeretnénk enni. Gabinéni (Palibácsi felesége) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy na ő aztán pacalt nem főz, mert utálja, de ha nem is utálná, akkor sem büdösítené össze vele a lakást (bizony bizony akkor még nem lehetett kapni olyan hófehér, konyhakészre előkészített pacalt mint manapság). Ettől persze nem estünk kétségbe hanem Palibácsi vezetésével – szándékunk és felelősségünk teljes tudatában – átvonultunk a debreceni Vigadóba ahol tudvalévőleg mindig lehetett pacalt kapni. Körülültünk egy szép nagy asztalt, meg is érkezett a pincér, aki jó érzékkel Palibácsihoz lépett oda elsőként. Ő egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal elhárította a felé nyújtott étlapot és azt mondta minden cifra bevezetés és udvariassági körök nélkül, hogy „pacalt szeretnénk enni!” A pincér érezte, hogy neki most nem kell előjönnie a jól begyakorolt ajánlataival, hanem a helyes taktika az, ha együttműködik ebben a szándékunkban. Azt megkockáztatta, hogy főtt krumplit ajánljon hozzá, de Palibácsi leintette és kicsit kioktatóan mondta, hogy a pacalhoz kizárólag a friss fehér kenyér illik, legfeljebb egy kis ecetes almapaprika. A pincér persze bólogatott, de ezen a ponton Palibácsi közelebb intette magához és elmagyarázta neki, hogy „van a kenyérnek az a ‘torzsája’, ami egyes vidékeken ‘dumó’ illetve ‘sercli’ és ‘jobb helyeken’ az finom ropogós, de mégsem kemény, kellemesen barna, de semmiképp sem égett. Na abból szedjen össze amennyit csak tud”. Mert ha lehet fokozni a pacal élvezeti értékét, akkor csak ezzel lehet.
Palibácsi tehát nagyon szeretett és nagyon tudott is enni. De ezen felül az is mindenképpen megemlítendő, hogy igazán összeszokott párost alkotott Gabinénivel. Egy vasárnapi ebéd alkalmával – a hétvégéken persze rendes időben tartották az étkezéseket – ámulva néztem végig, ahogy Palibácsi a kanalával kivette a zöldséges tálból a levesben megfőtt egész fej hagymát, erre Gabinéni egyetlen szó vagy kérdő tekintet nélkül – amolyan automatikus mozdulattal, semmiféle törést nem okozva a beszélgetés folyamában – megsózta neki és nagybátyám úgy egyben megette. Én meg – a rokongyerek – hamar abbahagytam a szájtátást, mert felismertem, hogy ez a mindennapi rutin, nem valami különleges látványosság. Természetesen Gabinéni tudta azt is, hogy milyen adagokat kell főzni. Az egyik specialitása és messze földön híres alkotása a hortobágyi húsos palacsinta volt. Egyszer egy vacsora alkalmával Palibácsival – egyetlen szó nélkül, csak a tekintetünkkel kommunikálva – megállapodtunk abban, hogy itt most egy párbaj lesz, meglátjuk ki bír többet enni belőle. Egymás után vettük ki a tálból a palacsintákat – az ötödik után charlesbronsoni, a hetedik után pedig pudspenceri – elszánt tekintettel és kicsit sem éhesen. Ezen a ponton vettük észre, hogy a család többi tagja rosszallással vegyes megrökönyödéssel nézi az összecsapásunkat. A kilencedik után Palibácsi csak ennyit mondott: döntetlen? Én boldogan elfogadtam, mert tényleg nem bírtam tovább. Azt hiszem Palibácsi még simán bírta volna és csak az én testi épségem és egészségem érdekében ajánlotta fel, hogy álljunk meg a 9-9-es végeredménynél. Úgy emlékszem, hogy ezután a párbaj után azért valódi elismerést láttam megcsillanni a szemében. Erre nagy büszkeséggel gondolok ma is…
Imádlak Öcsi!
Sírva röhögtem végig gyetekkorunk szép emélkeit!