… és utoljára. Véget ért az I. Grönlandi bálna szerkesztőségi elvonulás. Sok minden történt ez alatt a 72 óra alatt, bár nem túl látványosan, főleg a fejemben. Anélkül, hogy túl nagy és ide nem illő szavakat használnék, az biztos, hogy volt időm és lehetőségem nyugodtan, a szerkesztőséggel közösen végiggondolni a Bálna jelenét és jövőjét. (A szerkesztőség létszámának köszönhetően túl nagy viták nem voltak.) Sok újdonsággal és eget rengető nagy vállalásokkal és eredményekkel nem tudok szolgálni. A Bálna biztosan megmarad annak aminek az első pillanattól készült: kicsi történetek, amiket jó olvasni, politika, öncélú erőszak, és óriási erkölcsi tartalom és tanítások nélkül elsősorban az én és a vendégeim valódi emlékeire, tapasztalataira alapozva. Az a célom vele, hogy aki elolvassa ami itt megjelenik, annak húzódjon egy pici mosolyra a szája és ha ezek után neki is eszébe jut valami, egy történet vagy csak egy kellemes emlék, amit még meg is oszt a Bálna közösségével, akkor már megérte. Persze minden az evés-ivás körül forog, hiszen ez szinte az egyetlen olyan tevékenység, ami – szerintem legalábbis – mindenkiben kizárólag jó érzéseket kelt. (Kivéve persze a kötelezően lelkiismeretfurdalásos diétázókat, nem beszélve az anorexiásokról. Bár szerintem álmukban ők is húsvéti sonkát esznek.) Ki az aki ellentmondana annak, hogy pozitív hatása van annak az érzésnek, amikor bemegyünk a spájzba, ahol ott lógnak a saját magunk által készített kolbászok, szalámik és egyéb húsneműek és azt ígérik, hogy ha türelmes és gondos vagy, akkor nemsokára megkóstolhatod őket, mit megkóstolhatod, egyszerűen elmerülhetsz az élvezetükben. Tudom, tudom, én is ismerek olyan, számomra felfoghatatlanul nehéz sorsú embereket akik nem esznek húst, az ő számukra ez a fenti kép minimum közömbös. Azt viszont nem gondolnám, hogy egyáltalán nincs olyan étel amire ők nem éreznek valami hasonlót. Egyszer-kétszer én is derekasan belelkesedtem már egy jó gyümölcsös zabkásáért (ez most valóság és nem irónia!) ami annyira jól esik reggel, ha nagyon korán kelsz és előző este pörköltet vacsoráztál. Ha a legközelebb akarunk jutni a Bálna célkitűzéséhez, akkor gondoljunk egy valódi bálnára, ami egy csomó energia árán 37 fokot fokot tart belül a kinti 4-hez képest. Ez a tulajdonság már nagyon sok minden jót okozott a világban, ha hirtelen nem jut eszünkbe más, gondoljunk csak arra a bizonyos Jónásra.
Amúgy gasztronómiai szempontból olyan sokat nem tudok elmondani az elvonulásról. Illetve dehogynem. Meg kell említenem például a soproni kedvenc hentesemnél vásárolt szalonnát és virslit, amiből azért jelentős mennyiséget elfogyasztottam. Hát ebben megint nem csalódtam. A szalonna például pont a tökéletes arányban tartalmazott húst és zsírt, a tetejére pedig vágott fokhagymát tesz a mester, amitől egyedi és megismételhetetlen lesz. A virsli pedig egyáltalán nem fűrészporízű és olyan állagú, mintha már egyszer áthaladt volna a tápcsatornán, amint ez a szupermarketekben kapható távoli rokonaiknál rendre előfordul. (Bár ezt a rokonságot a valódi virslik felháborodva kérik ki maguknak és tagadják le. Annyiban igazuk lehet, hogy valószínűleg túl közeli viszonyt még a leggondosabb laboratóriumi vizsgálatok sem mutatnának ki.)
Amit még érdemes megemlítenem az elvonulásról az az a hely, ahol a hollókői napok tartamának körülbelül felét töltöttem, ha valódi – órával mérhető – időben nem is, de a termékenységet és hasznosságot tekintve mindenképpen. Ez pedig az a Hollóköves presszó/étterem/közösségi tér meg még ki tudja milyen funkciót betöltő ház volt, ahol délelőttönként néhány órát üldögéltem a gépem előtt és próbáltam megfogalmazni ami a fejemben van. Az ide betérő emberek legtöbbje kirándulás előtt vagy után van és csak gyorsan betérnek egy előtti/utáni kávéra, sörre, továbbá ünnepnapokon ebédre, nagymértékben azért, hogy eleget tegyenek gyerekeik unszolásának. Ezért a Bálna itt lázasan dolgozó szerkesztősége gondolom elég fura látványt nyújthatott. Az egyébként nagyon udvarias és profi kiszolgáló személyzet – ha jól értettem – hamar megbarátkozott velem, amikor egyértelművé vált, hogy nincs közöm semmiféle hatósághoz (mert azért azt hiszem, hogy egy addig soha nem látott, a semmiből feltűnő és egy laptopot a hátizsákjából előhalászó ember kelthet ilyen félelmeket). Ráadásul az is növelte a felém mutatott bizalmat, amikor bebizonyosodott, hogy nagy barátja vagyok a jó palóc pálinkának és a Tiltott sörnek ráadásul ezt az önzetlen és őszinte barátságot nem vagyok rest akár dél körül is kimutatni. Egyik nap megkóstoltam a déli menüt is, ami igazán rendben volt. Aznap amikor ott ért a déli harangszó az ebéd úgynevezett „tócsnis hús” volt, amiről most csak ezért nem szeretnék beszélni mert a szeletelt húsok és a reszelt krumpli találkozásának valamint az ebből a származó szerelemgyerekeknek több terjedelmet szeretnék egyszer szentelni.
A szerkesztőségi elvonulásnak vannak egyébként hosszabb távra mutató, úgymond stratégiai szempontból is fontos eredményei is, amit most nem szeretnék megosztani. Talán majd eljön az ideje, amikor sor kerül erre is, azt mindenesetre megígérhetem, hogy a Bálna olvasói lehetnek az elsők akiket informálni fogok.