Miután nemrég volt pontosan egy éves a Bálna, arra gondoltam, hogy épp ideje ezt az évfordulót egy jóleső újragondolással megünnepelni. Azért jutott ez eszembe, mert általában ezek a gondolkodások nekem autóvezetés közben jönnek, de az ott csapdákkal nehezített helyzet és itt nemcsak a 150-nél fél kézzel való jegyzetírásra gondolok akár az anyósülésen papíron és odanézés nélkül történik, akár telefonon pötyögve, szintén fél szemmel. Azért is nehezített autóvezetés közben ezen gondolkodni, mert az esetek legnagyobb részében ilyenkor vagy megyek a munkahelyemre, vagy jövök onnan, így akár tetszik, akár nem, a munkával kapcsolatos idegesítő dolgok, elmulasztott határidők, be nem tartott ígéretek járnak a fejemben. (Amit persze nem részleteznék, mert ennek aztán se írott se más formában semmi köze a Bálnához.) Otthon valahogy nem olyan a helyzet, hogy az ember elmélyedhetne a Bálnaságban, mert alapelvem az, hogy nem szép dolog elvenni a családtól az együttlét örömét. Ez azt jelenti, hogy ha együtt vagyunk, akkor tényleg legyünk együtt és egyikünk se vonuljon ki a Bálnára, tanulásra, munkára hivatkozva. (Valószínűleg ebben a kérdésben apámtól láttam rossz példát sajnos, mert Ő hajlamos volt arra, hogy szombaton-vasárnap is leüljön a sarkába – ez egy saját magunk által összeácsolt polc, – mit polc, polcrendszer! – volt, amibe egy íróasztalféle is beépült. „Szervezkedem!” mondta és tudtuk, hogy ilyenkor dolgozik és jobb ha nem zavarjuk, mert ha valamit kérdeztünk, akkor homályos tekintettel nézett fel ránk, és komolyan elgondolkodtunk, hogy valójában minket lát-e ilyenkor, vagy egy nyomástartó edényt esetleg a meghibásodás, esetleg robbanás előtti pillanatban. Ha nekem mostanában véletlenül előfordul, hogy hétvégén valamit dolgoznom kell, akkor a lehető legkevesebb időt töltöm vele. A jó szombatok és vasárnapok azok, amikor ki se nyitom a gépemet – csak a Bálna miatt, de az meg nem munka ugye…)
Nagy merészséggel kitaláltam azt, hogy el kellene menni valahová egyedül, csak és kizárólag a Bálnával – de annak a teljes szerkesztőségével – a fejemben. (Ilyen még sosem volt eddig. Az persze sokszor előfordult, hogy munka ügyben például külföldre kellett utaznom akár több mint egy hétre is, de az, hogy 1.) szabadságra menjek 2.) egyedül, nos ez eddig elképzelhetetlen volt. Az idevágó mondásom az, hogy Olyan Keveset Vagyok a Családdal, Hogy Sehová Nem Megyek Nélkülük. Mint minden ehhez hasonló alapvetés és kőbe vésett szabály, ez is csak azért van, hogy egyszer eljöjjön az ideje, hogy megszegjük őket.
Az ötlet egyre jobban tetszett, megpendítettem a családomnak – akik nem utolsó sorban a leghűségesebb olvasóim is, így tudják mi a tét – és ők meglepően jól fogadták, hovatovább támogatták az törekvésemet. Ettől persze megijedtem egy kicsit, hogy vajon miért akarják ennyire, hogy elvonuljak egyedül, vagyis hogy ne legyek ott velük – talán csak nem elviselhetetlen vagyok nekik, jaj ne! Végül, elővéve az optimista és normálisabbik énemet annak tudtam be a hogy látják rajtam mennyire fontos ez a Bálna sztori és a maguk lehetőségei szerint támogatnak benne, ahogy tudnak. Ezért itt és most köszönetet mondok. (Azt hiszem az a valódi magyarázat – ami nincs messze a valóságtól, – hogy ez a hobbi, vagy őrület, ahogy tetszik, még mindig sokkal de sokkal jobb mintha mondjuk hőlégballonozásba ölnék sok-sok pénzt, vagy oldtimer roncsautókat vennék, hogy szöszmötöljek velük hétvégente, vagy ne adj’Isten a norvég lazachorgászatba vagy a finn szaunakultúrába szeretnék bele. (Csak közbevetem, hogy ha valakinek erről az úgynevezett kapuzárási pánik, kifinomultabban: mid-life crisis jut eszébe, – amikor az ember utoljára az életben csinál valami nagy hülyeséget – akkor ezt szeretném cáfolni, ugyanis azon én már túl vagyok. Pár éve megvalósítottam a gyerekkori álmomat és vettem egy Ferrarit. Ez persze nem igaz, a valóságban megtanultam buszt vezetni, de az is azt is el kell mondanom, hogy azóta se ültem se kicsi se nagy busz kormányánál egyszer sem. Az értelme az volt, hogy a magánjellegű önbecsülésem helyreállításában segített nagyon sokat.)
A fenti hirtelen jött, beláthatatlanul költséges és veszélyes hobbiknál mindnél sokkal jobb, hogy néha, amikor rám jön leülök a gép elé és elborult arckifejezésemhez és a két erre használt ujjamhoz képest meglepő gyorsasággal gépelni kezdek, és élvezem, hogy kisvártatva megjelenik valami a facebookon, ami valamennyire szerethető és szerez pár gondtalan percet az olvasóknak ami nem túl nagy cél, de nekem pont elég. Ez csendes őrültség, tulajdonképpen nem ártok vele senkinek, jobb ha támogatják – gondolják a családtagjaim. Ezeket persze csak a cinizmus és az irónia mondatja velem, mert igazából tudom, hogy őszintén hiszen bennem és támogatják a hóbortomat.
Azonnal felmerült egy csomó kérdés. Elvonulnék, de hova? Belföld vagy külföld? Szálloda, vagy valami remetelak? Mennyi időre? Egy nap? Két nap? Egy hét? Rengeteg lehetőséget végiggondoltam, de valahogy egyik sem tetszett. Vagy drága volt és önzőnek gondoltam egy a tolerálhatónál nagyobb részt kiszakítani a családi költségvetésből, vagy ránézésre is túlzsúfolt, vagy túlságosan messze van. Majdnem lemondtam az egészről és megmaradt volna az autós morfondírozás, legfeljebb egy-két kósza gondolat munkaidőben. Ekkor eszembe jutott, hogy hát nem véletlenül vagyok én tagja egy önsegélyező pénztárnak, ahol a tagok igénybe vehetnek olcsón jó szolgáltatásokat, többek között például az ország több pontján vannak vendégházak, amit valamiért kisüdülőnek hívnak. Ott van például a Miskolc-tapolcai ház, ahová el szoktunk járni családostul, minősített esetben a barátainkkal együtt. Oda most nem akartam menni, egyrészt mert ismerem, másrészt Miskolc különleges helyet foglal el az életemben és a szívemben (ha lehetek egy kicsit patetikus) és féltem, hogy a régi barátok, rokonok, elvonnák a figyelmet a Bálnától. Megnéztem a többi helyet és megakadt a szemem Hollókőn. Voltunk már ott párszor, de valahogy sose szerettem meg. Mesterségesen kacskaringós betűk az Ófalu házain, tökéletes rend mindenhol, a szatócsbolt ugyanolyan vegyeskereskedés mint a bolt otthon a szomszéd utcában és a különlegesség erőltetett mindennapisága valahogy nem az én világom. Az viszont igaz, hogy Soprontól rohadt messze van, nyugalom van, ott a Cserhát, vagyis jó a levegő, szóval akár még meg is felelhet a célnak és még palóc pálinkát is mérnek.
Az elképzelést rövidesen döntés követte és most itt vagyok egyedül egy fehérre meszelt házban, csak néhány poloskával kell megosztanom a szobát. Hoztam virslit, pálinkát, sört, ropit és különféle kekszeket, mi kellhet még egy valódi Grönlandi Bálna workshophoz! Semmi. Itt leszek öt napig, és kigondolom mi legyen eddigi életem legkedvesebb szellemi teremtményének a sorsa. Most ezt a bejegyzést a Hollóköves presszóban írom, mert egyrészt itt van Wifi, másrészt van finom kávé és nem utolsó sorban van a már említett palóc pálinka is több változatban. Ami meg úgy kell, mint egy falat kenyér…