A munkahelyi szlengben azokat az alkalmakat amikor egy egész osztály/team/csapat elmegy valami olyan helyre ahol össze lehetnek zárva nemcsak napközben, hanem egy vagy több éjszakára is, továbbá ahol az időt hol komoly, hol komolytalan feladatok elvégzésével töltik, illetve a főnök elmondja a tutit miközben jó fejet vagy csak szimplán embert játszik, majd este közösen berúgnak, nos ezeket elvonulásnak hívjuk. (Lásd még: csapatépítés) Általában ezeken az elvonulásokon az esti berúgás közben vagy után kínos beszélgetések is zajlanak – szintén az ilyen alkalmak kötelező kellékeként – hiszen büntetlenül el lehet küldeni a főnököt az anyjába, illetve a főnök sírva mondhatja el, hogy mennyire szerencsés, hogy ezzel a csapattal dolgozhat és hát tényleg vezető jobbat magának nem kívánhat. Azt is érzi – folytatja -, hogy most állt össze úgy igazán a csapat, még az új fiatal kislány is milyen szépen és milyen rövid idő alatt beilleszkedett (és egyáltalán nem csak a figyelemreméltó testfelépítése miatt), de hát nincs kizárva, hogy a következő elvonulást már nem ebben a körben töltjük, mert a nagyobb főnökök és főleg az érzéketlen és végtelenül pénzéhes tulajdonosok költségcsökkentést várnak el. Ez persze a másnapi hangulaton mit sem változtat, hiszen egyrészt alapszabály, hogy ami az elvonuláson elhangzik – pláne történik -, az ott is marad, legyen szó a főnök kínos hibáival és rossz döntéseivel való kíméletlen szembesítésről, félmeztelenül és artikulálatanul AC/DC szövegek ordításáról a balatoni éjszakába vagy reménytelen szerelem – mindmáig viszonzatlan – szexuális vonzalom megvallásáról a közvetlen kolléganőnknek – másrészt úgysem emlékszünk semmire az elfogyasztott alkohol hatására. Ez azt jelenti, hogy másnap úgy teszünk, mintha mi sem történt volna és csillogó szemmel hallgatjuk a főnököt az új célokról és azok elérésének módjáról. (Itt van egy érdekes jelenség, amire szeretném felhívni a figyelmet. Mintha ilyenkor a főnökök az előző esti kilengés után próbálnák villámgyorsan visszaépíteni a tekintélyüket és méltóságukat és VALÓBAN meg nem történtté tenni az éjszakai eseményeket. Egy alkalommal például valami érthetetlen módon nem vették jó néven azt amikor – egyébként teljesen korrekten és önkritikusan – az egyik kolléga a szállodai szobából letelefonált a földszinti konferenciaterembe épp az értekezletet kezdő főnöknek, hogy – nem tudja miért – de valahogy rosszul érzi magát és kivenne egy nap szabadságot. Ennek minősített esete, amikor a beosztott önhatalmúlag úgy dönt, hogy fáradtsága és háborgó gyomra miatt kihagyná a délelőtti programot, majd ebédnél megjelenik, mintha mi sem történt volna. Ezt munkatársat a kollégái általi megvetés (tudniillik, aki legény éjjel az bírjon felkelni reggel) és a főnök messzemenő rosszallása fogadja és csak nehezen úszhatja meg a kiközösítést (Figyelj! Ez egy tök drága program, látod mindenki le tudott érni, te ma menj szabadságra menj vissza a szobába, wellnessezz, sétálj, napozz, mi meg dolgozunk jó?!) Előfordul hogy hősünk ekkor tágra nyitott ártatlan szemmel visszakérdez, hogy – De hát miért? Nem értem. Kicsit elfáradtam este és biztos össze is ettem valamit. – Na erre már általában csak összehúzott szemöldök a válasz és az a rossz hír, hogy ez aztán NEM marad ott az elvonuláson…)
Mindezt csak azért írtam le, mert a jövő héten a Grönlandi Bálna teljes szerkesztősége a főszerkesztőtől a gépíróig, a social media managertől a titkárig, a művészeti vezetőtől a nyelvi korrektorig elvonul, hogy a csapatépítés egy minősített esetét valósítsa meg, amelyet úgy hívunk: stratégia alkotás. Igen, ez pont olyan idétlen kifejezés mint amilyennek hangzik.
Az elvonulás szintén súlyosbított formája, amikor – a költségcsökkentés és a különleges szórakozás miatt – az egyik munkatárs bevállalja, hogy Ő majd főz valamit bográcsban. Az ötlet remek, mert mindannyian úgy emlékszünk, hogy a tűz mellett és abba belebámulva kiválóan lehet…
- …beszélgetni mindenről, netán filozófiai magasságokba és mélységekbe tévedve
- …elkönyvelni, hogy én azért jobban főzök nálad, és ennek következményeként
- …aggodalmaskodni a készülő étel várható minősége miatt
Mindezek mellett a szakács kiválóan tudja…
- …megjátszani a profit
- …magát kiszolgáltatni fröccsel vagy pálinkával („értsd meg, nem hagyhatom itt a fakanalat bmeg…”)
- …a gyanútlanul az ételt megkóstoló, majd abba bármilyen fűszert beletevő kollégára fogni a kaja elrontását
Általában nem túl bonyolult ételekről van szó. Sokszor fordul elő a gulyásleves és a marha- (vagy más húsból készült) pörkölt, ritkábban flekken vagy kolbászsütés, kifinomultabb esetekben körömpörkölt vagy pacal. Meglehetősen ritkák a húsnélküli megoldások és szinte elenyésző a valószínűsége a rántott húsnak vagy a palacsintasütésnek a bogrács alján, kivált a felfordított kormos fenekén. (Akinek itt most a méltán népszerű humorista hölgy jutott eszébe a piszkos vizuális képzelete okán, az csak magára vethet, nekem egyáltalán nem volt szándékom ide idézni…) Ehhez a kísérlethez aztán igazán sokat kell inni és szabadjára ereszteni a képzelőerőt. Nagy vágyam egyszer kipróbálni milyen is lehet, de eddig még nem mertem megkísérelni sőt a leghalványabb lehetőségem sem volt rá (őszintén szólva az említett szereplővel nem is ismerjük egymást, talán nem is tudja, hogy a világon vagyok, ellentétben velem, aki szívesen nézi Őt a televízióban). Bármilyen főzésnél nagyon fontos az, hogy jól készüljünk fel arra a hozzávalók és a kellékek tekintetében és ha lehet, tartózkodjunk az improvizálástól. El is mondom miért:
Középiskolások voltunk, amikor az egyik osztálytársam elhívott horgászni, majd a kifogott halakból halászlét csinálni. A munkamegosztás úgy nézett ki, hogy ő horgászik egy másik osztálytársunkkal, én meg főzök. Alaposan felkészültünk, vettük sört, bort és kevertet (tegye fel a kezét, aki nem tudja mi ez…) és összepakoltam a hozzávalókat és a kellékeket (paprika, hagyma, bogrács, bográcsállvány, fakanál, tányér, vágódeszka, kés, kanál, kenyér). Őszintén szólva olyan nagy főzésre nem számítottam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ők ketten fognak majd valamit. Ültünk a parton, én a látszat kedvéért raktam tüzet, de a bográcsot még nem vettem használatba, amikor hirtelen a halak azt gondolták, hogy elég a nyomorúságos életből egy életük egy haláluk megkóstolják a vízbe hol lógó, hol abban úszó nem várt csemegét. Ez a falat a mi horgaink végén volt, így nemsokára elég sok hallal rendelkeztünk ahhoz hogy nekilássunk a főzésnek. Itt hamar kiütköztek a problémák: egyrészt a kifogott halak egytől-egyig csukák voltak. Ha Matula bácsi megtudta volna, hogy Tutajos csukából akar halászlevet főzni, hát azt hiszem egy komoly pofozás után ráállította volna a faluba vezető ösvényre a fiatal tanítványát, hogy menjen Náncsi néni köténye alá inkább, de ilyen szégyent ne hozzon rá. Nekünk ott és akkor B tervünk nem volt, így nyársunk sem, hogy tisztességesen megsüthessük szegényeket. Maradt a bogrács és a halászlé. A következő probléma a sötétség volt. Még a hal tisztítása, a hagyma aprítása ment a tűz fénye mellett, de mivel az a bogrács alatt van, így abba nem világít bele. Így aztán csak úgy érzésre dolgoztunk és próbáltuk elképzelni mi is történik odabent. A legfőbb probléma azonban csak ezután következett. A figyelmes olvasó szeme megakadhatott azon, hogy a hozzávalók felsorolásából hiányzik egy nagyon fontos összetevő. A só. Sajnos ez nem véletlen, mert valóban kimaradt. Ha másból nem, néhány népmeséből tudhatjuk, hogy a só nélkülözhetetlen, még egy halászlébe is a legfontosabb összetevő, talán még a halnál is fontosabb. A problémán túllendültünk azzal, hogy az egyik közeli házból kértünk egy félmarékkal, szóval a végeredmény jó lett. Lehet, hogy Tutajos nem is csinált volna olyan nagy hülyeséget?
Egy másik eset ennél sokkal kínosabb volt. Kis elhanyagolással lehet egy osztálykirándulást is csapatépítésnek nevezni azt hiszem. Egyszer elhívtak egy – ha jól emlékszem – harmadikos osztályhoz, hogy főzzek már egy paprikás krumplit. A paprikás krumpli avagy serpenyős burgonya egyszerű de nagyszerű étel, minden a hozzávalókon múlik. Jó krumpli, valami házi kolbászféle (gyerekeknek virsli) és jó paprika kell hozzá. Ennyi. (Meg persze só ugyebár.) Ez alkalommal minden rendben is volt, nem maradt ki semmi. Az ifjúsági tábor területén, ahol ez az egész lezajlott, volt egy helyiség, ahol mindenféle otthagyott dolgok voltak. Itt felfedeztem egy zacskó paprikát, amin tisztán látszott, hogy nem mindennapi minőségű, valami kéz alól vásárolt holmi lehetett. Itt azonnal és meggondolatlanul – bár a kimondott jó szándéktól vezérelve – eldöntöttem, hogy ezt a paprikát használom fel a harmadikosok ebédjéhez. A döntésből tett lett, az étel színe gyönyörűen alakult. Előre elképzelte a gyerekek elismerő már-már rajongó megnyilatkozásait, nemkülönben a tanító nénik hasonló információt hordozó pillantásait. Az idilli képet egy a szemembe alattomos módon beleszálló muslica vagy valamilyen más rovar zavarta meg. Az ő elriasztására önkéntelenül a szemembe nyúltam, sikerült is elhessegetnem a betolakodót. Ebben a pillanatban valami olyasmit éreztem, mint amikor rájössz, hogy nem kellett volna az utolsó utáni felest meginni, vagy mint amikor fékezel, fékezel és csúszol az előtted álló autó felé és TUDOD, hogy nem fogsz megállni pozitív távolságon belül. A szemembe mintha kést szúrtak volna, hirtelen lángolni kezdett a fejem és pontosan tudtam mekkorát hibáztam. Hogy még inkább megbizonyosodjak a hibámról, lenyaltam az ujjamat, na ettől viszont a szám is eszeveszett lángolásban tört ki. A helyzet az, hogy az improvizálásban és a házi paprika feletti örömben egyszerűen nem gondoltam arra, hogy az erős is lehet. Hát az volt. Talán legerősebb az addigi életemben. Az képzeletemben az gyerekszemek mosolygását sírás váltotta fel, a tanító nénik pedig konkrétan veréssel fenyegettek. Úristen mit csináljak, itt egy gyors döntés kell, gondoltam fél szemmel, majd fogtam a tűzforró bográcsot és kiöntöttem a fűbe a paprikás krumpli igen szép színű levét. Gyorsan vissza a tűzre, majd felönteni hideg vízzel, újrafűszerezni – immár sokkal silányabb bolti paprikával – és bízni abban, hogy a hiba helyrehozható. Ez volt a feladat. Ha nem is maradéktalanul, de sikerült teljesítenem. A csípősség ugyan nem múlt el teljesen, de egyértelműen elviselhető szintre csökkent. Ami megmaradt azt már lehetett a kolbászra fogni. Szerencsére volt egy-két gyerek, aki szerette a csípőset és két pofára evett, így ezekre mutatva és hivatkozva könnyen le lehetett szerelni a fanyalgó kislányokat. Végeredményben azért mindenki jól lakott. Amikor az utolsó pillanatban, meggondolatlanul és valami hirtelen impulzus hatására szeretnénk változtatni az addig eldöntött folyamaton, mindig ez a történet jut eszembe.