Van Sopronban egy hely, amit szerintem minden soproni ismer. A lángosos. Nincs különösebb neve, egy lővérekbeli nagyobbacska családi ház garázsa lett átalakítva lángossütővé. Mivel Sopron „nemzeti étele” nem éppen a lángos, sokkal inkább a babbal vagy káposztával készült fogások, mint a babos pogácsa vagy az úgynevezett babsterc, ami az én elképzelésem szerint a császármorzsa és a dödölle törvénytelen gyereke, csak nem édes, hanem sós és egyébként is elég fura az állaga. Szóval nem a lángos. Ehhez képest elég meglepő, hogy életemben a legjobb lángost ebben a turisták által nem annyira látogatott, sosem reklámozott garázsban ettem.
Felmerül persze a kérdés, hogy egy Bálna értékrendjében milyen is a jó lángos. Először is friss. Amikor megrendelem, akkor kap fel egyet az előre megdagasztott és a fehér ruhán katonás rendben sorakozó darabok közül egyet a mester, kicsit megnyújtogatja a kezével, majd bele a forró olajba. (A most következő mondatot érzékeny lelkűek ne olvassák el: egyszer Bécsben vettem egy lángost, aminek az elkészítése úgy kezdődött, hogy a kiszolgáló néni kivett a mélyhűtőből egy kész darabot és ezt dobta be a forró és kissé már zaccos olajba. Ma már fizetés nélkül fordulnék sarkon, de akkor kifizettem a 12 schillinget és csak ezután dobtam a kukába. Látszik, hogy ez az eset nem mostanában történt…) Másodszor: az olaj hőmérséklete egy atomerőmű mérnök pontosságával és körültekintésével van beállítva és a megfelelően nagyméretű edény (egyszerre legalább három normál méretű lángos belefér) minden pontján azonos. Mert ahogy egy grafitos atomerőmű esetén pont az a nehézség, hogy nem tudjuk minden egyes pontján mérni a hőmérsékletet, így hatalmas különbségek lehetnek akár pár centire is egymástól, úgy ha nem egyenletes az olaj hőmérséklete, akkor ne adj Isten a lángosunk egyik része túlsül és kemény lesz, míg máshol akár félig nyers is maradhat. (Azt nem mondom, hogy a két eseménynek ugyanakkora a tétje, hiszen a lángos esetében legfeljebb csak megcsóváljuk a fejünket és a tudatalattink kizárja a helyet a későbbi vásárlási lehetőségekből, egy atomerőmű esetén meg Csernobil lesz, ha nem vigyáznak jobban a mérnökök.) Arról nem beszélek, hogy a tésztában liszten, vízen, élesztőn és són kívül más anyagnak keresnivalója nincs, mert hát ez természetes.
A soproni lángosos megfelelt minden követelménynek. Olyannyira, hogy azért sok mindenre képes az ember. Például arra, hogy vasárnap délután engedjen a szomszédai – akik között nagyobb mennyiségben vannak tornatanárok és tökéletesen érthetetlen módon sportos életmódúak – invitálásának, akik egy könnyű sétára hívják.
- Áh, srácok nem megyek, dolgom van – mondom, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy a „könnyű séta” az nem más mint egy spártai kiképzés akadályfutás eleme de úgy, hogy 100 méter után köpöm ki a tüdőmet. (Az meg, hogy dolgom van, az írd és mondd nem igaz, legfeljebb egy délutáni alvás jöhet szóba.)
- Egyébként hová lesz a séta? – kérdezem meg, mert azért fenn szeretném tartani a jófejségem és érdeklődésem látszatát.
- Csak a lángososhoz megyünk mondják lazán, de azért az arcomat fürkészve, hiszen arról pontosan leolvasható a viaskodás a lustaság és a lángos iránti önzetlen szeretet között.
- Na jó, akkor jövök! – gondolom meg magam, felkészülve a legrosszabbra, hiszen a lángosos a hegy tetején van, amit gyalog megközelíteni felelőtlen vállalás, de én mégis belemegyek bizonyítva a közösség iránti érzékenységemet.
Ahogy azt előre láttam, 100 méter után megbánom az egészet és csak a fejemmel integetek ha valamit kérdeznek tőlem, mert beszélni nem tudok. De nem baj, átesek a holtponton és csak menetelek, mint a Delta főcímében az északi sarkon az emberek, csak én nem a hóvihartól vagyok vak, hanem az oxigénhiánytól. A ködön túl azért ott van a hamisítatlan sajtos-tejfölös ami rám vár. Az meg kész szerencse, hogy a lángososnál mindig sokan voltak, hiszen így sokat kellett várni. Az így töltött fél óra a normálishoz közeli szintre viszi vissza a pulzusomat és a vérnyomásomat. Sajtos-tejfölös a kezemben – de nem sokáig – minden szép és jó, megérte a kiképzés, lassan mehetünk haza. Ekkor persze elhangzik az egyik edzésben lévő szomszédomtól, hogy ha már itt vagyunk, nem nézünk fel a Károly-kilátóhoz? Ide én csak kocsival megyek, de azt is csak lassan, így azt mondom, hogy jaj de mennyire szeretnék, csak hát tudjátok, dolgom van, megígértem a gyereknek, hogy matekozok vele. Kissé lenéző, de nem meglepődött mosoly és elválnak útjaink. Én lefelé indulok, ők meg felfelé, vígan beszélgetve mindennemű lihegés nélkül. Amikor eltűnnek a kanyarban akkor visszafordulok és veszek még egy sima fokhagymásat az útra, tudniillik messze lakom a lángosostól, jól meg is sózom persze. Még szerencse, hogy félúton van egy nyitott kocsma (köznyelvben: csillagvizsgáló), ahol meg lehet állni egy hamvas fröccsre, vagy kettőre, amivel elmajszolható a maradék tészta. Kicsi lányom, holnap ne az én magyarázatom alapján írd meg a matek dolgozatot.
Ha a normál strandi műfajban (sima, fokhagymás, tejfölös, sajtos, sajtos-tejfölös, és olyan elvetemültek mint baconos vagy nutellás – ez persze minimum szentségtörés, de meglepően jó, persze tudom, a nutella mindenhez jó) a soproni az etalon, akkor a különleges változatokért érdemes egész Noszlopig elmenni. Noszlop Ajka és Pápa között van Veszprém megyében és sok mindenről nem híres és nem is túl érdekes. Legfeljebb arról – és ez bőven elég is – hogy van ott egy csárda az út mellett, amelynek a tulajdonosa igazán olyan ember, aki nem fogadja el egy falusi étterem által felajánlott – ismeretlen eredetű borok és száraz pogácsa képében megjelenő – döntetlent, hanem próbálja kihozni a lehetőségből és a faluból a maximumot. Amatőr színtársulatot szervez, eljár zsűrizni fesztiválokra és messze földön híres savanyúságokat, lekvárokat készít, de olyanokat, hogy az ma már egyetemi tananyag. Nahát az Ő csavaros eszének köszönhető az, hogy kitalálta azt a nagyjából 30 féle lángost amit kapni lehet nála. Az arra tévedő autós ugyanis szeretne valamit gyorsan enni és nem ötfogásos ebédre vágyik. A legtöbbször azt kérdezték tőle, hogy van-e pizza. És mivel azt tudta, hogy pizzában ő nem tud igazán kimagaslót alkotni, azon gondolkodott, hogy mi lehetne az, ami szegről-végről hasonlít a pizzához, de mégis valami igazán magyaros, hiszen a Balaton felvidékhez vagyunk közel és nem a római dombokhoz nahát. A megoldás a lángos lett, amit szinte bármilyen feltéttel lehet kérni. Van például csirkemájas és lecsós, de van szilvalekváros is. (Egyébként van egy másik hasonló dicséretes kezdeményezés Miskolcon, mert az is kiváló ötlet, hogy egyik sörözőben krumplilángost lehet kapni – olyat amilyet valamikor Nanóka sütött a gáztűzhelyen, amire volt egy ehhez szükséges centi vastag vaslap, hiszen ezt olaj nélkül kell sütni, száraz vason mint az közismert. A választék hasonlóan gazdag, de megmagyarázhatatlan módon, amíg ehhez sör esik jól, addig a noszlopi változathoz egy jó somlói – akarom mondani: somlai – rizlingből készült nagyfröccs a kötelező.)
Ez az egész jutott eszembe, mert nemrégiben a lővéreki lángosos újranyitott. Újra – mondom, ebből kitalálható, hogy egyszer bezárt. Igen, helyes a következtetés, mert néhány éve hallottuk a városban, hogy a lángosos bácsi meghalt. (Egy nem is túl idős házaspár üzemeltette a lángossütőt, valahogy olyan profizmus és nyugalom áradt belőlük, hogy az önmagában is egy élmény volt. Nem volt egyetlen felesleges mozdulat, egyetlen szó nélkül tették a dolgukat.) A bácsi sütötte a lángost, a felesége kente, adta, szedte be a pénzt és a fennmaradó időben sütötte a palacsintát. A garázsban természetesen és óhatatlanul masszív olajszag volt a falakban és minden berendezési tárgyban, de úgy emlékszem mindig makulátlan fehér ruhában szolgálták ki a vendégeket. Egyszer mondták, hogy ők minden szezont azzal kezdenek, hogy tetőtől talpig kimeszelik a helységet. Szóval a bácsi meghalt, a lángosos pedig bezárt. Tegnap pedig észrevettük, hogy újranyitott. Nagy örömmel és várakozással megálltunk és ismét vettünk lángost. Természetesen ugyanazt a minőséget vártuk. Két lelkes fiatal viszi a boltot, nem tudom a második generáció-e vagy idegenek. A lényeg, hogy ez még nem olyan. Sem állagban, sem ízben még nem tart ott a mai lángos mint a régi. De ez nem baj srácok, semmiképp se adjátok fel. Gondoljatok az elődeitekre és legyetek alázatosak. Ha máshoz nem, a hely szelleméhez mindenképpen.