A focin és a politikán kívül van még egy terület, amelyhez szinte minden férfitársam remekül ért. Ez pedig a grillezés. Szöveges, fényképes és videós posztjaikban egymás után köszönnek vissza így a szezon kezdetén a porhanyósabbnál porhanyósabb marha és sertés szeletek, remekbe szabott hal és zöldségköltemények, minden igény kielégítően elkészített és csodálatosan ízletes hamburgerpogácsák. Ezek a jelentések nemcsak a kiválóan elkészített húsokról, hanem a változatosan és választékosan megválogatott saláta és zöldség összeállításokról is szólnak. Legalábbis a közösségi média keresztmetszetében Magyarország a Sokmillió Grillmester hazája. Ezek a kollégák természetesen lenézik a szupermarketek előre bekevert és csinos kis rudakká formált grillezésre szánt készítményeit és kizárólag a macskájuknak vásárolják ezeket, mert egy profi nem alacsonyodik le idáig, hanem a hentesével beszéli meg, hogy milyen tőkehús lenne a legjobb a kerti mulatság céljaira és hogy azt vajon 5 vagy 7 milliméteres lyukú húsdarálón érdemes-e ledarálni és hányszor. (Az, hogy miért fogy el ezekből a gyári változatokból sokezer tonna, az örök rejtély, valószínűleg éhesek a macskák.) Ráadásul a Sokmillió Grillmester nemcsak remek ízléssel van megáldva, hanem magabiztos ügyességgel is rendelkezik, sosincs problémájuk sem a parázzsal, sem a szükséges eszközökkel, sem azok logisztikájával. Több évtized tapasztalata adta mindannyiuk kezébe a villákat és csipeszeket, amiket már a szüleik és a nagyszüleik is használtak amikor bármilyen kegyetlen volt is a sors és a történelem, megőrizték a szabadban sütés örömét és tradícióját. (Nem, ezt már ők maguk sem hiszik el, csak a legendáriumban létezik, de olyan jó erről beszélni enyhén zsíros kötényben és húsvillával hadonászva egy pohár hamvas fröccsel a másik kézben.)
A végeredményt (értsd: az elkészült ételt) tekintve én is egyértelműen ebbe a körbe sorolom magam. Tényleg ritkán hibázok és az eredmény általában mindenkinek a megelégedésére szolgál. Ami az ehhez vezető utat illeti, ott azért vannak döccenők. Nézzük például a tegnapi történetet…
Mivel mindkét leánygyermekemre számíthattunk a hétvégén és a meteorológiai kilátások is kimondottan jónak mutatkoztak, már hetekkel ezelőtt eldöntésre került, hogy márpedig most grillezés lesz. Sajnos több mint egy éve nem tudtunk ennek a szórakozásnak élni, ennek okát nem szeretném részletezni, fura módon egy kerti ház a történet főszereplője ami majdnem nem lett kész még mostanra sem. Na de ami volt, elmúlt, gyerekek jönnek, az idő jó, mi kell még, vasárnap itt izzani fog a faszén mint a pinty! A cél érdekében szombaton be kell vásárolni, irány a hentes. Nézett már a kedves olvasóra egy hűtőpultból egy darab marhacomb? Vagy egy csodálatos csülök? Na hát ez velem sokszor megesik. Belépek az üzletbe, a szemem végigsiklik a számottevő felhozatalon és szinte azonnal „szemkontaktusba” kerülök valami hasonlóval. Az addig várakozással teli tekintetem egyből megnyugszik, gyengéddé válik és tudjuk (mármint a hús meg én), hogy mi egymáséi leszünk. Mivel vannak előttem a sorban, borzasztó néhány perc következik attól való félelmemben, hogy valaki más szemet veszt a választottamra. De nem, általában sikerül megőriznie magát nekem és rövidesen már viszem is haza a szatyromban. Tudom persze, hogy ezt kevesen érzik ugyanígy, de például amikor látszólag viccesen szoktam mondani az eladó néniknek, hogy azt a húst kérem, mert az engem néz amióta beléptem, ők megértően bólogatnak, hogy na ők aztán tudják miről beszélek, legyek nyugodt. Csülök, oldalas, csirke megvan induljunk haza, de előtt ejtsük útba a piacot friss zöldségekért és a boltot is sörért. Egyik sem kevésbé fontos a másiknál. Délután pácolás és előkészítés. A csülköt megfőzöm babérlevéllel és még pár fűszerrel, az oldalas joghurtos barbecue, a csirke ketchupos fokhagymás pácba szenderül másnapig. Persze kell valaki, aki ezek után a műveletek után fel és letörli a kifröcsögött pácot, elmosogatja a felhasznált nem kevés számú edényt, kiszellőzteti a lassan főtt csülök kicsit nyomasztó illatát, de hát nem csinálhatok mindent én.
Másnap aztán indul az akció. Először is rovaroktól és egyéb élőlényektől félve be kell nézni a szabadtéri grillező teteje alá, hogy nem költözött-e be valami oda télen. Ehhez nem árt családi segítséget igénybe venni, kizárólag azért, hogy nehogy valami rossz élmény nem várt hatással legyen a már-már művészi sütés végeredményére. Ha a tűzhely kiszabadult akkor meg kell hozni egy fontos döntést. Mivel egész tavaly nyáron, ősszel, télen és idén tavasszal a készség Isten szent ege alatt volt, felmerül a kérdés, hogy a majd a szenet tartó vékony lemez vajon elrozsdásodott-e annyira, hogy a művelet kellős közepén leszakad a francba, romba döntve minden elképzelést, vagy még bírja a kiképzést. Végiggondolom, hogy akár le is vehetném a helyéről, hogy megnézzem, de mivel egyrészt úgysem tudnám megállapítani a rozsdásodás pontos mértékét szemrevételezéssel, másrészt lehet, hogy a lemez alatt is veszélyes és ismeretlen rovarpopulációkra lelhetek, ezért inkább úgy döntök, hogy fő a bizalom. Emberben is, tárgyakban is. Különben sem vagyok egy David Attenborough. A következő lépés a szén. Vagy brikett. Vagy valami ilyesmi. Ez pofás papírzsákban van, ami olyan elmésen van lezárva, hogy az azt biztosító cérnát egy mozdulattal ki lehet húzni belőle, és frappánsan felnyitni. Na ez nekem sose sikerül. Kicsit küzdök vele, de hamar feladom, próbálom innen és onnan, de ha nem hát nem. Azt hiszi a kis buta, hogy megússza. Próbálom feltépni. Ez vagy olyan jól sikerül, hogy hosszában felreped az egész, a teraszt szénbe, engem pedig szénporba borítva, vagy meg se moccan, valósággal nevet rám, akárhogy erőlködöm. Az ollómnak azért nem áll ellen, vagyis ezt az akadályt is veszem. Szén a grillezőn, én már az előzőek miatt egy fokkal idegesebben, de nekiállok legkritikusabb pontnak, a begyújtásnak. A cél az, hogy a szén lehetőleg azonnal, egyszerre és mindenhol egyenletesen kezdjen izzani. Tudom-tudom, erre is mindenkinek megvannak a saját csalhatatlan módszerei. Nekem is van jópár. Ott van például a gyújtógél. Rá kell spriccelni a szénre és meggyújtani. Gyönyörű kékes lánggal ég, sokat sejtetően serceg is hozzá, a szén viszont csak megvonja a vállát és mintha azt mondaná, hogy: piha! mit akarsz itt kis barátom, korábban kellene felkelni. A második fokozat az osztrák spirituszos gyújtócucc, ami remek találmány. Olyan a színe és az állaga, mint a színehagyott hamisított törökméz, továbbá ég mint a veszedelem, hosszabb ideig mint a gél. A szén erre már nyújtogatja egy kicsit a nyakát, mint aki zavarban van, sőt kijelenthetem, hogy nem őszinte a gúnyos mosolya, de azért a vége az, hogy: „Nice try! Try again!” – akarom mondani: „Netter Versuch! Versuch es noch einmal!” -mert ahogy mondtam osztrák a szentem. Ebben a pillanatban a következő dolgok jutnak eszembe: 1. a kisházban található és a kempingezéseknél használt kicsi elektromos grillező, 2. a konyhában lévő sütő grillező funkciója és nem utolsó sorban 3. Dezső barátom gázos hordozható szabadtéri tűzhelye, amit most nagyon irigylek. Az is eszembe jut, hogy vajon ki volt az a marha, aki ezt az egészet kitalálta, mért kell engem ilyen helyzetbe hozni. Legvégül az, hogy ha legközelebb lesz valami bónusz, veszek egy olyan gázos, lávaköves grillezőkocsit, hogy hét nyelven fog beszélni az biztos. De azért nem adom fel. Keresek kicsi fadarabokat, a spirituszos gyújtó darabkák mellé teszem, az egészet leöntöm a géllel és lesz ami lesz újra meggyújtom az egészet. Ez a próbálkozás ígéretesnek tűnik elővehetem a 25 cm átmérőjű virágalátétet. Erre a legyezéshez van szükség és hajtom is a levegőt izomlázig. Végre meglátom a fehéredő színt a szénen és már tudom, hogy győztem. Természetesen ez az álnok nemsokára átesik a ló másik oldalára és olyan izzásba fog, hogy a kóstolónak szánt szalonna úgy elkezd lángolni az alumínium grilltálcán, hogy minden lábszőrszálamat kockára téve kell ledobnom az egészet a földre. A folyamat mindenesetre halad. A húsok és a zöldségek sülnek, a gyerekek is megérkeztek, mi kell még… Ne tagadjuk, profik vagyunk…