Bemutatom magam

Sziasztok!

A minap leírtam az egyik közösségi oldalon, hogy nem lenne szabad tejberizst főzni, és ennek olyan óriási, mindent elsöprő sikere lett, hogy felkértek vendégszerzőnek ezen a nagyszerű blogon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel a kifejezetten nem sikersztorival ilyen lehetőségre teszek szert, a jövőre nézvést pedig azért tölt el ez engem bizakodással, mert rengeteg ilyen kifejezetten nem sikersztori jellemzi a mindennapjaimat, így hát biztos vagyok abban, hogy jön majd még több is onnan, ahonnan ez jött. Amennyiben mégsem, mert hirtelen egyensúlyba kerül életemben a Jin és a Jang, amire eddig egyébként még nem volt példa, (és mióta 3 gyerekem van, már a felvetés is nevetséges), bátran vissza fogok nyúlni korábbi (sehol) meg nem jelent írásaimhoz, hogy én is szórakoztassalak téged kedves olvasó, meg egyébként saját magamat is, ha már egyszer úgy alakult, ahogy.

Nem lesz mindig a gasztronómia a fő irányvonal (most is csak álca), egy idő után unalmas is lenne arról olvasni, hogy mit nem tudok még főzni, de igyekszem felnőni ehhez megtisztelő felkéréshez, továbbá a sok-sok jóbarát cseszegetésének is eleget tennék, miszerint: „Rita, mé’ nem írsz?”. Tessék, írok, nézd csak meg! 🙂

(ui.: egyébként pedig nagyon szeretnék egy Bálnás kötényt, de azt nem adnak csak úgy akárkinek, azt ki kell érdemelni).

Indulásnak, (vagy ismétlésnek) tehát jöjjön a sokat emlegetett tejberizs, és furcsa reggel.

A család alacsonyabb tagjai egy ideje elszántan kérlelnek, hogy legyen egyszer reggelire „olyan nagyon finom tejberizs”. Mint az közismert az „olyan nagyon finom tejberizs” egyik fontos hozzávalója az idő (a másik pedig a kerekszemű rizs), így hát reggelire elkészíteni szívás, de beadtam a derekamat, megígértem, hogy ma reggel azt készítek. Felkeltem 30 perccel korábban, kibotorkáltam a konyhába, még félig csukott szemmel, elkészítettem az edényt, amiben főzni fogok, betámolyogtam a kamrába, összeszedtem a cucchoz, ami kell, és elkezdtem főzni. Utolsó lépésként bele kellett raknom a vaníliás cukrot. Innen kezdődött a reggeli szürreál.
A vaníliás cukortól habzani kezdett a tejberizs. Nagyjából fél percig csodálkoztam a lábos fölött (mert álmosan hajlamos vagyok egy kicsit tovább csodálkozni a normálisnál), mire rájöttem, hogy sütőport öntöttem bele, mivel a sütőport és a vaníliás cukrot tökegyformára csomagolják, én pedig egy másik logika mentén egy helyen tartom őket a kamrában, és különben sem volt nyitva akkor még mindkét szemem, mikor bementem érte.
Mindegy, újból kezdtem az egészet.
Amíg az csendesen fődögélt a tűzhelyen, és még nem kellett éber vadászkutyakét a lábos fölött állni, és kavargatni, nehogy leégjen, kihasználtam a lehetőséget, hogy újabb anyai kötelességemet teljesítsem, miszerint össze kellett szednem az ablakba kitett karácsonyi kívánságokat. Olyan időket élünk mostanában, hogy minden nap kikerül az ablakba még egy karácsonyi kívánság, én pedig próbálok jó angyalka lenni, és nem elfelejteni csekkolni a párkányt hajnalban. Ma reggelre is volt ott kívánság, ezúttal a tengerimalac öntötte írásos formába, mit szeretne (függőágyat amúgy). Éppen elkezdtem ezen háborogni, mikoris felpillantottam a papírból, és ahogy kinéztem az ablakon, ott állt velem szemben egy ló, és engem nézett.
Ez határozottan meglepett, mert hajnal, meg sütőpor, meg írni/beszélni tudó tengerimalac ide, vagy oda, arra konkrétan emlékeztem, hogy nekünk nincs lovunk az udvaron. Nyúl van, macska is van kettő, de ló nincs. Kicsit alaposabban szemügyre véve láttam, hogy a marja előtt ott a kerítésünk, tehát kint áll az erdőben, és nem bent az udvaron, de ez csak méréskelten nyugtatott meg, főleg mikor két lábra állva nyerített egyet, majd elvágtázott, és én rájöttem, hogy csak azért nem jött be hozzánk, mert nem akart, és nem azért, mert nem tudott volna.
Egyebek reggelről:
Simán kidobtam a gyerek 6000 Forintos gyógyszerét a kukába, majd rádobtam egy kis maradékot, hogy jobb legyen kibányászni onnan. De legalább feltételeztem magamról, hogy kidobtam, és nem kerestem órákig a házban. (a fontos dolgok kidobásában ugyanis rutinom van, legutóbb a forgalmit dobtam ki, és akkor még csak a férjem feltételezte rólam, hogy ilyesmire képes vagyok).
Elnéztem az órát, és 20 perccel korábban vittem a gyerekeket iskolába. Nem örültek neki. Még akkor sem, mikor én annak igen, hogy idén először találtam simán parkolóhelyet a suli előtt.
Végül pedig durva baleset érte a kislábujjamat, de nem írom le, hogy pontosan mi, mert nem vicces. Vicces majd az lesz, mikor kabátban és papucsban fogok közlekedni, mint a britek télvíz idején.