Manapság sem igazi, sem koca-blogger (mint például én) nem maradhat ki a karanténról írt posztok írásából. A legtöbben ezek közül azt írja le, hogy a.) ő milyen eszeveszetten jó problémamegoldó és milyen ügyesen lavírozik a gyereknevelés a főzés és a rém felelősségteljes munka háromszögében b.) milyen remekül ki tudja hozni a legjobbat ebből a helyzetből, olyannyira, hogy úgy érzi már-már kívánni fogja ezt az érzést ha vége lesz és izgatottan várja mikor vonulhat újra önkéntes izolációba illetve c.) milyen szar most neki, de ő mégis önkéntesen és könnyek között vállalja – elsősorban embertársai iránt érzett eszeveszett felelősségnek engedve – hogy egy pillanatra se hagyja el a 278 négyzetméteres házát ahol pont van egy úszómedence és szerencsére pont a karantén előtt volt ott a kertész, így a budai hegyekre való kilátást sem akadályozza semmi, a Tesco házhoszszállítás is működik és picit sem aggódik azért, hogy az Euróban tartott, de Forintban 11 számjegyű bankbetétje nem tart ki a válság végéig.
Na én nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy a karantén tényleg szar.
Azért szar mert nem mehetsz el sehova, ha mégis elmész, akkor meg lelkiismeret furdalásod van. Mert mi van ha teszem azt tényleg fertőzött vagy és véletlenül fülön prüszkölöd a Lidlben előtted álló szerencsétlen jóhiszeműt (akkor aztán lehet rajta maszk…), vagy mi van ha nem vagy fertőzött, de óvatlanul fülön prüszköl a Lidlben mögötted álló jóhiszemű fertőzött – hiába van rajtad maszk. Egy szó mint száz, az valami elemi vágy, hogy akkor és úgy mehess el otthonról amikor akarsz és ha ezt teszed az ne valami rosszaság, sunyi csínytevés, szégyellnivaló nemtörődömség legyen, hanem ellenkezőleg: jó és követendő, hiszen mondjuk kimész az erdőbe friss levegőt szívni, így építeni a saját egészségedet.
Lássuk be, ma nem ez van. Ma az van, hogy mindegy milyen okból (lelkiismereti vagy hatósági) nem mehetsz el onnan ahol vagy, oda ahová akarsz, és nem azért mert Te személy szerint rosszat csináltál, bűnöztél vagy valami hasonló, hanem mert itt ez a nyavalya és mert Győrfi Pál olyan szúrósan tud nézni. Nézzünk szembe ezzel, de azzal is, hogy azért van az ember életében még ilyen helyzet, ha nem is sok…
Ott van mindjárt az a nyári tábor, amibe körülbelül hatodikos koromban a szüleim kényszerítettek. Na jó nem kellett kényszeríteni, mert még nem tudtam milyen lesz, értsd: ha tudtam volna, akkor kellett volna kényszeríteni az biztos. A tábor úgy emlékszem két hét volt és Sátoraljaújhely volt a célpont. Történetesen itt van az ország egyik legszigorúbb börtöne és fegyháza, aminek természetesen nincs köze a táborhoz, hacsak annyiban nem, hogy valószínűleg a táboroztató nénik és bácsik egy része, az úttörőkkel töltött vidám és tartalmas nap után beugranak egy éjszakai műszakra a böribe egy kis pihenésre. Innen – parancsnoki engedéllyel kicsit hamarabb lelépnek – hogy odaérjenek a kis pirosnyakkendős lurkók ébresztőjére, amit – azért a párhuzamot megtartva – egy levesestányérnyi hagyományos csengő celebrál minden gyengédséget félretéve. Ezt csak azért gondolom, mert a kötelező reggeli tornát olyan szigorúan szabályozták be, hogy idejekorán megtanulhassuk: a szocializmus építéséhez nem a simogatás és a babusgatás kell, hanem kőkemény következetesség és spártai hozzáállás. Mi ez utóbbit nagyon is megértettük, erre egyértelmű bizonyíték az, hogy a reggeli futás közben elbújva a bokrokba Sparta nevű cigit szívtunk és ettől köhögtünk, vagyis nem is a haraphatóan friss zempléni levegőtől és nem is a koronavírustól. A tábor is azért volt rossz, mert hiába éreztem az első napon, hogy ebből nekem elegem van és gyűlölöm az egészet, és tulajdonképpen mit is keresek itt, nem telefonálhattam haza anyáméknak, hogy na jól van, jó vicc volt, rendkívül sokat nevettünk, de most már hazemennék. Ezt nem tehettem több okból. Egyrészt férfiúi becsület is van a világon, másrészt meg kell tanulni, hogy ha tűrni kell, hát tűrni kell, harmadrészt akkor még nem is volt mobiltelefon, legfeljebb egy pénzbedobós nyilvános a nevelők szobája előtt, ahol aztán mégsem sírja el magát az ember, mert repül a két kör békaügetés mint a pinty. Ehhez a tárborhoz még egy adalék: a legjobb a két hétben az a program volt, amikor egyszer levonultunk „néma csöndben és kettes sorban” a városba, hogy a moziban megnézzük a Ballagó idő című filmet. Valószínűleg azért értékelem ennyi év távlatából ezt a legjobbnak, mert jóformán csak abban a két órában hagytak minket békén és nem baszogattak mindenféle mozgalmi szempontból fontos dolgokkal, mint például vidám és mozgalmi akadályverseny a hegyen felfelé, mert lefelé túl veszélyes futni. Na ezt az egészet csak azért írtam le, mert talán itt éreztem először, hogy milyen az, ha mennél, de nem mehetsz.
Sok évvel később aztán ott volt a katonaság. Engem a határőrséghez soroztak be, ami annak volt a következménye, hogy a szüleim nagyon jót akartak. Egyrészt a határőrség valami elitszagú volt a sima honvédséghez képest, még a szlengben is a honvédek nyulak mi meg kutyák voltunk, ami azért sokkal menőbb, bár az is igaz, hogy a surranó ugyanolyan büdös mind a két helyen még akkor is, ha a határőröké feketére van bokszolva merő kivagyiságból. (Kicsit előreugrok és elmesélem, hogy már leszerelő katona voltam, amikor egy frissen végzett hadnagyocska jött hozzánk dolgozni, aki meg akarta mutatni, hogy mekkora menő. Teljesen szokatlan módon elkezdett pattogni, hogy ezt csináld meg azt csináld, de mindent elárult az élére vasalt gyakorlógatyája meg a barna (!) zsír új surranója. Mondtuk is neki, amikor végre felébredtünk a délutáni sziesztából, nagy ímmel-ámmal kiköptük a már úgyis megrágott fűszálat és elkezdtük megkeresni a lerakott géppisztolyainkat a gyakorlótéren, ahová délutáni harcászatra ballagott ki a szakaszunk – hogy nem kellene ezt csinálni, mert a mi egyenruháinkat mi magunk térdeltük ki újonc korunkban kúszás közben. (Egyébként ez a hadnagy értett a szóból és megnyugtatott minket, hogy a fülsértően kemény ordítás csak azért volt, hogy a laktanyában is lehessen hallani, mert neki is vannak főnökei ugyebár. Egyébként feküdjünk vissza nyugodtan, neki sincs kedve egzecíroztatni minket ezen a szép koranyári napon.) Mint mondtam én úgy lettem határőr Adyligeten, – aminek egyébként legalább 100 km-es környezetében egyetlen picurka határ sincs -, hogy anyémék túlszervezték egy kicsit a dolgot és miután bevonultam, egy hónapig nem mehettem sehová, de még a kerítés közelébe se nagyon. Azok az évfolyamtársaim viszont akik velem egyidőben lettek a honvédség kötelékének tagjai és mindenféle protekció nélkül befáradtak valamelyik belvárosi katonai főiskolára – már másnap megkapták a körbeírt könyvüket. (Tudniillik ez a szlengben azt jelenti, hogy éjjel-nappal bármikor kimehettek a laktanyából – ha jól emlékszem elöl volt beírva a személyi igazolványt ideiglenesen helyettesítő katonakönyvbe a nappali, hátulra meg az éjszakai kimenő engedély.) Nekem erre egy fél évet kellett várnom.
Fél évig tehát átélhettem felnőtt fejjel milyen az, amikor egészséges vagy, normális vagy, egy idő után nem is igazán szeretsz ott lenni ahol vagy, de mégis ott kell lenned bezárva, tisztára mint most a karanténban. Na azért ez is relatív. Legalábbis így visszagondolva voltak érdekes, sőt mulatságos helyzetek. Például amikor bevonulás után sorba állítottak bennünket a magasan művelt és képzett és gondosan (értsd: kontraszelektáltan) kiválasztott rajparancsnokok, hogy na ámbárák, mindánki mondjá ál mivál foglálkozik á civil áletiben (elnézést mindekitől, nem csúfolódom, de ilyen ízesen beszélt tényleg az egyik tizedes) án páldául kőmíves szákmunkás vágyok. Elkezdték mondani a sor elején, hogy nincs szakmám, 8 általánost végeztem, szobafestő vagyok, gimnáziumban végeztem, nem tanultam szakmát (na itt már kicsit gúnyosan felhúzták a szemöldöküket vezetőink és példaképeink) én erősen kezdtem félni, hogy most mi lesz. Amikor én kerültem sorra, próbáltam enyhíteni a dolgot és azt mondtam, hogy egy középiskolában dolgozom. Na erre elkezdtek viccelődni, hogy fűtő vagyok-e vagy gondnok. Na persze nekem se kellett több, közöltem velük, hogy nem egészen, hanem anyag- és gyártásismeretet valamint elektronikus áramköröket tanítok. Többek között. Egyébként tiszta szerencse hogy most hívtak be, mert még pont le tudtam érettségiztetni az osztályomat. (Ez utóbbi nem volt igaz, mert nem volt osztályom természetesen, hiszen csak egy évet dolgoztam az iskolában, de a többi igen.) Na erre egy kicsit megnyúlt az arcuk és egy szörnyű pillanatig azt éreztem, hogy kész itt a vége, engem ki fognak csinálni, jobb ha most keresek egy ezredest és leverem a sapkát a fejéről, hogy biztosan a fogdában töltsem az előttem álló iszonyúan hosszú egy évet. Hál’ Istennek ők valóban elég egyszerű, de nagyon is becsületes és jó igazságérzettel megáldott srácok voltak, akik ezután úgy szólítottak, hogy „tánkérem” és készségesen utánam hozták az AK-47-es gépkarabélyomat, ha netán elvesztettem a már emlegetett harcászati akadálypályán és valahogy ritkábban mutatták föl a ki tudja melyik vasútállomásról és hány éve ellopott „LEJÁRAT a vágányokhoz” feliratú táblát. (Ehhez annyi magyarázat szükséges, hogy a legnagyobb sikerű közös esti program az volt, hogy minden újonc kiment az udvarra surranót pucolni (feketére bokszolni). Amikor úgy gondolta a szerencsétlen hülye kopasz, hogy a lábbeli már elég fényes és tiszta, akkor a tisztesek színe elé kellett járulni amihez néhány lépcsőt fel is kellett menni. Itt vigyázzba kellett állni, majd a tizedesek és őrvezetők közelről megvizsgálták a bakancsot és vagy azt kiabálták, hogy „köööörlet” és mehettél végre tkarodóra felkészülni (!), vagy felmutatták a fenti táblát és mehettél még egyszer elgondolkodni azon, hogy hol rontottad el ezt az egyszerű feladatot. Én már akkor sem voltam kevésbé lusta mint most, és kivártam a sor végét, mert tudtam, hogy a mi elöljáróinknak is bőven vannak felettesei, akik azért olyan sokáig nem tűrik ezt a vircsaftot az udvaron, magyarán ahogy az idő telt, annál többször jött a „kööörlet”, mint a tábla. A csúcspont az volt, hogy egyszer mikor már vagy háromszor volt LEJÁRAT és szépen eltelt az egyéként Ballagó idő (bocsánatot kérek!), maga Kovács szakaszvezető mutatta meg mérgében a lábamon, hogy hogyan kell kifényesíteni szakszerűen a surranót. Istenem, ha akkor lett volna nálam mobil, milyen kép ment volna az Instára: előttem térdel egy szakszi és hatalmas átéléssel pucolja a cipőmet miközben én érdeklődően figyelek, kicsit lenéző és gúnyos mosollyal az arcomon. Csak az volt a baj, hogy akkor még nemhogy kamerás, de semmilyen mobil nem volt, nemhogy Insta. Bár ha jobban belegondolok a mai korszellem – vagy az ún. algoritmikus felügyelet – ezt a képet ma – totál helytelenül – inkább valamiféle elhajlott szexuális szerepjátékként értlemezné és kitiltaná a francba.
Mindezek ellenére rossz volt, hogy nem mehettünk ki. Bár ezen a helyzeten sokat segített amikor rájöttünk, hogy a telefonközpont ahol dogoztunk mennyi előnyt és lehetőséget nyújt a számunkra. Ott jöttem rá pédául, hogy egy hazatelafonálásra alkalmas vonal értéke komoly téliszalámi mennyiségekben és egyéb előnyökben mérhető. Mivel mi az előbbinek voltunk szinte korlátlan gazdái, bezártság ide vagy oda soha annyi Picket nem ettem mint abban az időben – talán egy picit mag is utáltam. Sőt miután rájöttünk, hogy a telefonvonal értékes percei a tiszti kantin pincéreivel sörre is cserélhető, a bezártság nyűgje és szenvedése hatékonyan enyhíthetővé vált.
Akárcsak manapság…