Vannak dolgok amik akkor is megváltoznak ha nem szeretnénk, mintegy önálló életet élnek, sőt olyanok is, amikkel kapcsolatban azt érezzük, hogy valamikor óvatlanul beengedtük magunk közé és egyszer csak elkezdenek változni-változni, sokszor már magunk sem ismerünk rájuk. Nem, most nem a hűtő bal alsó sarkában felejtett és felbontott lekváros üvegekkel gondosan körülvett – így totálisan láthatatlan – egyötöd-zacskó tehéntúróra gondolok, ami (vagy aki) mintegy titokban kezd önállósodni, hovatovább új életet kezdeni és ha ki nem is mászik magától, mindenesetre új létének kezdetét hatalmas bűzzel adja mindannyiunk tudtára, remekül álcázva magát. Megtalálása és eltávolítása komoly nehézségeket okoz amit ráadásul a család tagjainak egymás felé való lapos pillantásai és alaptalan gyanúi előznek meg.
Nem, nem ilyesmire gondolok, hanem bizonyos kifejezésekre. Vegyük elsőként például azt a szót, hogy demokrácia. A fiatalkorunkban a demokrácia valami nagyon szépet, magasztosat, a mi országunkban csak látszatként jelen lévő valamit jelentett, amiről mindannyian azt tudtuk, hogy szeretnénk ha lenne. A működését olyan nagyon pontosan elképzelni sem tudtuk még akkor sem, amikor épphogy 18 évesen elmentünk a huszonkettes iskola ebédlőjébe választani és rájöttünk, hogy át vagyunk verve, hiszen csak a Párt és a Hazafias Népfront jelöltjei között tehetjük ezt meg. Ezzel az volt a baj, hogy a Pártról azt gondoltuk, hogy tulajdonképpen nincs is, csak pár kopasz és ráncos ember okoskodik benne és ez nem fog változni akár ikszelek akár nem. A Népfront meg olyan hangzású mint a szakszervezet, valami ilyen KISZ-es cucc lehet, vagyis ott meg biztos csak a pénzre mennek. Mondom, ezt gondoltuk akkor a 80-as években. De azért szavaztunk, és ezzel – tetszik, nem tetszik – magunk tartottuk fent a látszat-demokráciát. Aztán nemsokára jött a rendszerváltás és lett rengeteg párt meg gyülekezet meg csoportosulás meg platform (meg csürhe, ahogy a régi párt emberei mondták) és ennek örültünk. Tulajdonképpen ekkor sem tudtuk, hogy minek örülünk annyira, akkor még nem sejtettük, hogy ez az új és igazi demokrácia sem más mint üzlet, bevétellel, kiadással és főleg nagyon szép nyereséggel. Mindenesetre itt megéreztük, hogy ez jó, igenis le lehet váltani azt aki nem tetszik – bár abba sokáig nem gondoltunk bele, hogy ez a váltás leginkább nem az ideológiák, hanem az oligarchák között történik, de ettől most tekintsünk el. Megtanultuk akkor, hogy a demokrácia eszméje jó és megkérdőjelezhetetlen, szólhat az Örömóda, zenghet a dal. Mostanra meg ott tartunk jóformán, hogy a demokrácia bizonyos körökben szitokszóvá, másoknál minden rossz okozójává, mindent csak bonyolultabbá tevő felesleges hülyeséggé, de leginkább olyan kifejezéssé vált, mint mondjuk a szólásszabadság. Ezt hangoztatni, létét folyamatosan bizonygatni, sőt zászlóra nagybetűkkel kiírni kötelező, de úgy, hogy a háttérben szigorúan nem tartjuk be, amennyire csak lehet korlátozzuk, sőt szűk körben még köpünk is egy hegyeset véleményünk pontos kifejezésére. Az, hogy ettől a képmutatástól az én esetemben – aki megmosolyogtatóan naívan hisz a demokrácia gondolatában – feljön a savas gyomortartalom a torkomba jelen sorok írásakor is, az most tökéletesen mindegy, elhanyagolható körülmény.
Na de hagyjuk a politikát, nem illik ez egy Bálnához, elnézést is kérek érte, biztos a kari-depi okozza a borús gondolatokat. Merthogy a megváltozott kifejezéseknél tartottunk. Az én gyerekkoromban a kari a karácsonyt jelentette és akkor használtuk, amikor már kikutattuk az ajándékokat a ruhásszekrény aljában (legyen szó a TT modellvasúthoz új trafóról vagy Black&Decker fúrógépről). Ebben az időszakban, amikor már csak ezeket vártuk és leolvadt az ünnepről minden magasztos máz (hogy tudniillik ez egy születésnap, ráadásul a fontosabbak közül való, egyébként meg szeretet meg ilyenek) na akkor lett kari a kari. (A karácsonyfa meg – valamelyik unokatestvéremnek köszönhetően – kari-fari, de ez is egy mellékszál a sok közül, ne menjünk bele.)
Nem is olyan régen a kari alatt újra valami egészen mást értünk. Leginkább a KariGeri formában emlegetjük és nem mást jelent mint az új főpolgármestert – becézve. Egyébként sokak számára ez a kifejezés olyan érzetet kelt ami elkezdi összegyűjteni a nyálat a szájukban egy jó hegyes köpéshez, pont mint a demokráciánál – nyilván véletlen az összefüggés.
Pár hónapja a kari megintcsak mást jelent, nevezetesen a karantént, amiben majdnem mindannyian vagyunk és ami kihoz belőlünk sok mindent. Kihozza például a látens péket és komolyan elgondolkodunk rajta, hogy nyitni kellene egy pékséget olyan király kiflit tudunk sütni. (Ami igazából nem más, mint a közepesnél jobb szövegértési képesség és a magunkra erőltetett türelem megtestesülése – magyarán képesek vagyunk egy receptet szóról-szóra követve végrehajtani az abban foglaltakat. Azért ez lehet hogy kevés egy üzlethez…). Kihozhatja belőlünk azt is például, hogy ezentúl alázattal és csodálattal leborulunk a tanárok előtt és minden fórumon követelünk számukra béremelést, mert egyszerűen képtelenek vagyunk elképzelni, hogy hogy hogyan képesek a gyerekekkel ezt a tanítás dolgot éveken keresztül csinálni, hiszen mi 8 (mit nyolc, kettő!) hét után sikítófrászt kapunk és az írásbeli (!) testnevelés házi feladat közben megbánjuk a pillanatot amikor egy mámoros éjszakán mindent elfeledve (értsd: a védekezést) összebújtunk a férjünkkel/feleségünkkel.
Na de most már tényleg leszállva a politikáról a címbeli kifejezés másik feléről is szeretnék pár dolgot elmondani. A depi a depressziót jelenti (gy.k.) és kicsit ilyen aranyoskodó, cukiskodó – többünk szerint idétlenkedő – hangulata van, lásd még: „olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek”.
A kari-depi pár hónappal ezelőtt még a karácsonykor menetrendszerint bekövetkező gyengébb-erősebb depressziós állapotot jelentette. Szigorúan az én véleményem szerint ennek az oka egyrészt abban rejlik, hogy az év végi hajtásból mint egy gáton átbukva érkezik meg egy pillanat alatt a kötelező szabadság, amely viszont nem pihenést jelent semmiképpen sem, hanem más jellegű de legalább olyan erős elvárásokat, mint a munkahelyen, csak ebben az esetben otthon. Olyanokról van szó, mint takarítás, főzés, ablakpucolás, szeretet, beszélgetés, nemveszekedés. Ráadásul ez a szeretet olyan ami kötelező, legalábbis ezt sugározza felénk mindenki a Szomszédoktól a Barátok köztig. Ez az elvárás perfekt és instant depressziót okoz, például mert hirtelen észrevesszük azt, hogy mi dolgozunk egyedül a fenti teendőkön a családban, mindenki más csak henyél, legfeljebb szeret. Én egyébként főzéssel kezelem ezt, mert abba klasszul bele tudok feledkezni, és nem is látszik az, hogy az idő nagy részében nem csinálok semmit, például amikor várom, hogy felforrjon a 30 liter töltöttkáposzta. Persze azért előfordul az, hogy csúnyán besokallok ettől is és belegondolok abba, hogy itt állok a kibaszott tűzhelynél egész nap, elegem van belőle, jövőre wellness hotelbe megyünk karácsonyozni, lesz ami lesz…
Szerencsére arról a fajta depresszió-okról én magam nem tudok beszámolni, amikor hirtelen az ember eszébe jut, hogy mennyire egyedül van pedig szeretni kéne, mégiscsak itt a szeretet ünnepe, de sajnos nincs kit, legyen inkább öngyi.
A kari-depi ma a karantén-depressziót jelenti. Na ezt aztán érzem én is. Érdekes módon főleg akkor, amikor reggel felkelek és kisebb-nagyobb teendőim elvégzése után elindulok lefelé a lépcsőn a földszintre és az jut eszembe, hogy hetek óta minden nap ugyanúgy telik és még így is fog sokáig, lehet hogy örökre. Egy Moldova könyvben olvastam egyszer, hogy a börtönben az a legrosszabb, hogy: „Hónapról hónapra ugyanakkor csöngetnek, ugyanakkor hozzák az ételt. Ma még csak kedd van, de én már pontosan tudom, hogy például vasárnap délután fél háromkor levelet fogok írni.” Szóval lemegyek reggel, iszom egy-két kávét, majd leülök az asztalhoz és fel sem állok délig (már mert hogy dolgozom, nem másért…). Aztán megeszem amit – egyébként egy másik szobában dolgozó – odaadó feleségem megfőz és elém tesz, majd visszaülök az asztalhoz és dolgozom estig. Este elmegyek a boltba sörért, megiszom kettőt és lefekszem aludni. Másnap ugyanez történik. Ebbe tényleg bele lehet őrülni és/vagy „depisedni” – ha úgy tetszik, remélem hogy nemsokára vége lesz. A kari-depi ma ezt jelenti. Nálam legalábbis nem jut el odáig a feszültség, hogy leordítsam a velem együtt élőket és örök-harag legyen, de őszintén nem lepődnék meg magamon, ha így lenne. Szívesen elmennék egy monotonitás-tűrési tanfolyamra, de nem online, hanem igaziból. Bár ha ezt megtehetném, már valőszínűleg nem is lenne szükségem rá…
Azért van egy tanulság: a szalag mellett dolgozók (is) szuperhősök!