Szerző: gronlandib

Bezárva

Manapság sem igazi, sem koca-blogger (mint például én) nem maradhat ki a karanténról írt posztok írásából. A legtöbben ezek közül azt írja le, hogy a.) ő milyen eszeveszetten jó problémamegoldó és milyen ügyesen lavírozik a gyereknevelés a főzés és a rém felelősségteljes munka háromszögében b.) milyen remekül ki tudja hozni a legjobbat ebből a helyzetből, olyannyira, hogy úgy érzi már-már kívánni fogja ezt az érzést ha vége lesz és izgatottan várja mikor vonulhat újra önkéntes izolációba illetve c.) milyen szar most neki, de ő mégis önkéntesen és könnyek között vállalja – elsősorban embertársai iránt érzett eszeveszett felelősségnek engedve – hogy egy pillanatra se hagyja el a 278 négyzetméteres házát ahol pont van egy úszómedence és szerencsére pont a karantén előtt volt ott a kertész, így a budai hegyekre való kilátást sem akadályozza semmi, a Tesco házhoszszállítás is működik és picit sem aggódik azért, hogy az Euróban tartott, de Forintban 11 számjegyű bankbetétje nem tart ki a válság végéig.

Na én nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy a karantén tényleg szar.

Azért szar mert nem mehetsz el sehova, ha mégis elmész, akkor meg lelkiismeret furdalásod van. Mert mi van ha teszem azt tényleg fertőzött vagy és véletlenül fülön prüszkölöd a Lidlben előtted álló szerencsétlen jóhiszeműt (akkor aztán lehet rajta maszk…), vagy mi van ha nem vagy fertőzött, de óvatlanul fülön prüszköl a Lidlben mögötted álló jóhiszemű fertőzött – hiába van rajtad maszk. Egy szó mint száz, az valami elemi vágy, hogy akkor és úgy mehess el otthonról amikor akarsz és ha ezt teszed az ne valami rosszaság, sunyi csínytevés, szégyellnivaló nemtörődömség legyen, hanem ellenkezőleg: jó és követendő, hiszen mondjuk kimész az erdőbe friss levegőt szívni, így építeni a saját egészségedet.

Lássuk be, ma nem ez van. Ma az van, hogy mindegy milyen okból (lelkiismereti vagy hatósági) nem mehetsz el onnan ahol vagy, oda ahová akarsz, és nem azért mert Te személy szerint rosszat csináltál, bűnöztél vagy valami hasonló, hanem mert itt ez a nyavalya és mert Győrfi Pál olyan szúrósan tud nézni. Nézzünk szembe ezzel, de azzal is, hogy azért van az ember életében még ilyen helyzet, ha nem is sok…

Ott van mindjárt az a nyári tábor, amibe körülbelül hatodikos koromban a szüleim kényszerítettek. Na jó nem kellett kényszeríteni, mert még nem tudtam milyen lesz, értsd: ha tudtam volna, akkor kellett volna kényszeríteni az biztos. A tábor úgy emlékszem két hét volt és Sátoraljaújhely volt a célpont. Történetesen itt van az ország egyik legszigorúbb börtöne és fegyháza, aminek természetesen nincs köze a táborhoz, hacsak annyiban nem, hogy valószínűleg a táboroztató nénik és bácsik egy része, az úttörőkkel töltött vidám és tartalmas nap után beugranak egy éjszakai műszakra a böribe egy kis pihenésre. Innen – parancsnoki engedéllyel kicsit hamarabb lelépnek – hogy odaérjenek a kis pirosnyakkendős lurkók ébresztőjére, amit – azért a párhuzamot megtartva – egy levesestányérnyi hagyományos csengő celebrál minden gyengédséget félretéve. Ezt csak azért gondolom, mert a kötelező reggeli tornát olyan szigorúan szabályozták be, hogy idejekorán megtanulhassuk: a szocializmus építéséhez nem a simogatás és a babusgatás kell, hanem kőkemény következetesség és spártai hozzáállás. Mi ez utóbbit nagyon is megértettük, erre egyértelmű bizonyíték az, hogy a reggeli futás közben elbújva a bokrokba Sparta nevű cigit szívtunk és ettől köhögtünk, vagyis nem is a haraphatóan friss zempléni levegőtől és nem is a koronavírustól. A tábor is azért volt rossz, mert hiába éreztem az első napon, hogy ebből nekem elegem van és gyűlölöm az egészet, és tulajdonképpen mit is keresek itt, nem telefonálhattam haza anyáméknak, hogy na jól van, jó vicc volt, rendkívül sokat nevettünk, de most már hazemennék. Ezt nem tehettem több okból. Egyrészt férfiúi becsület is van a világon, másrészt meg kell tanulni, hogy ha tűrni kell, hát tűrni kell, harmadrészt akkor még nem is volt mobiltelefon, legfeljebb egy pénzbedobós nyilvános a nevelők szobája előtt, ahol aztán mégsem sírja el magát az ember, mert repül a két kör békaügetés mint a pinty. Ehhez a tárborhoz még egy adalék: a legjobb a két hétben az a program volt, amikor egyszer levonultunk „néma csöndben és kettes sorban” a városba, hogy a moziban megnézzük a Ballagó idő című filmet. Valószínűleg azért értékelem ennyi év távlatából ezt a legjobbnak, mert jóformán csak abban a két órában hagytak minket békén és nem baszogattak mindenféle mozgalmi szempontból fontos dolgokkal, mint például vidám és mozgalmi akadályverseny a hegyen felfelé, mert lefelé túl veszélyes futni. Na ezt az egészet csak azért írtam le, mert talán itt éreztem először, hogy milyen az, ha mennél, de nem mehetsz.

Sok évvel később aztán ott volt a katonaság. Engem a határőrséghez soroztak be, ami annak volt a következménye, hogy a szüleim nagyon jót akartak. Egyrészt a határőrség valami elitszagú volt a sima honvédséghez képest, még a szlengben is a honvédek nyulak mi meg kutyák voltunk, ami azért sokkal menőbb, bár az is igaz, hogy a surranó ugyanolyan büdös mind a két helyen még akkor is, ha a határőröké feketére van bokszolva merő kivagyiságból. (Kicsit előreugrok és elmesélem, hogy már leszerelő katona voltam, amikor egy frissen végzett hadnagyocska jött hozzánk dolgozni, aki meg akarta mutatni, hogy mekkora menő. Teljesen szokatlan módon elkezdett pattogni, hogy ezt csináld meg azt csináld, de mindent elárult az élére vasalt gyakorlógatyája meg a barna (!) zsír új surranója. Mondtuk is neki, amikor végre felébredtünk a délutáni sziesztából, nagy ímmel-ámmal kiköptük a már úgyis megrágott fűszálat és elkezdtük megkeresni a lerakott géppisztolyainkat a gyakorlótéren, ahová délutáni harcászatra ballagott ki a szakaszunk – hogy nem kellene ezt csinálni, mert a mi egyenruháinkat mi magunk térdeltük ki újonc korunkban kúszás közben. (Egyébként ez a hadnagy értett a szóból és megnyugtatott minket, hogy a fülsértően kemény ordítás csak azért volt, hogy a laktanyában is lehessen hallani, mert neki is vannak főnökei ugyebár. Egyébként feküdjünk vissza nyugodtan, neki sincs kedve egzecíroztatni minket ezen a szép koranyári napon.) Mint mondtam én úgy lettem határőr Adyligeten, – aminek egyébként legalább 100 km-es környezetében egyetlen picurka határ sincs -, hogy anyémék túlszervezték egy kicsit a dolgot és miután bevonultam, egy hónapig nem mehettem sehová, de még a kerítés közelébe se nagyon. Azok az évfolyamtársaim viszont akik velem egyidőben lettek a honvédség kötelékének tagjai és mindenféle protekció nélkül befáradtak valamelyik belvárosi katonai főiskolára – már másnap megkapták a körbeírt könyvüket. (Tudniillik ez a szlengben azt jelenti, hogy éjjel-nappal bármikor kimehettek a laktanyából – ha jól emlékszem elöl volt beírva a személyi igazolványt ideiglenesen helyettesítő katonakönyvbe a nappali, hátulra meg az éjszakai kimenő engedély.) Nekem erre egy fél évet kellett várnom.

Fél évig tehát átélhettem felnőtt fejjel milyen az, amikor egészséges vagy, normális vagy, egy idő után nem is igazán szeretsz ott lenni ahol vagy, de mégis ott kell lenned bezárva, tisztára mint most a karanténban. Na azért ez is relatív. Legalábbis így visszagondolva voltak érdekes, sőt mulatságos helyzetek. Például amikor bevonulás után sorba állítottak bennünket a magasan művelt és képzett és gondosan (értsd: kontraszelektáltan) kiválasztott rajparancsnokok, hogy na ámbárák, mindánki mondjá ál mivál foglálkozik á civil áletiben (elnézést mindekitől, nem csúfolódom, de ilyen ízesen beszélt tényleg az egyik tizedes) án páldául kőmíves szákmunkás vágyok. Elkezdték mondani a sor elején, hogy nincs szakmám, 8 általánost végeztem, szobafestő vagyok, gimnáziumban végeztem, nem tanultam szakmát (na itt már kicsit gúnyosan felhúzták a szemöldöküket vezetőink és példaképeink) én erősen kezdtem félni, hogy most mi lesz. Amikor én kerültem sorra, próbáltam enyhíteni a dolgot és azt mondtam, hogy egy középiskolában dolgozom. Na erre elkezdtek viccelődni, hogy fűtő vagyok-e vagy gondnok. Na persze nekem se kellett több, közöltem velük, hogy nem egészen, hanem anyag- és gyártásismeretet valamint elektronikus áramköröket tanítok. Többek között. Egyébként tiszta szerencse hogy most hívtak be, mert még pont le tudtam érettségiztetni az osztályomat. (Ez utóbbi nem volt igaz, mert nem volt osztályom természetesen, hiszen csak egy évet dolgoztam az iskolában, de a többi igen.) Na erre egy kicsit megnyúlt az arcuk és egy szörnyű pillanatig azt éreztem, hogy kész itt a vége, engem ki fognak csinálni, jobb ha most keresek egy ezredest és leverem a sapkát a fejéről, hogy biztosan a fogdában töltsem az előttem álló iszonyúan hosszú egy évet. Hál’ Istennek ők valóban elég egyszerű, de nagyon is becsületes és jó igazságérzettel megáldott srácok voltak, akik ezután úgy szólítottak, hogy „tánkérem” és készségesen utánam hozták az AK-47-es gépkarabélyomat, ha netán elvesztettem a már emlegetett harcászati akadálypályán és valahogy ritkábban mutatták föl a ki tudja melyik vasútállomásról és hány éve ellopott „LEJÁRAT a vágányokhoz” feliratú táblát. (Ehhez annyi magyarázat szükséges, hogy a legnagyobb sikerű közös esti program az volt, hogy minden újonc kiment az udvarra surranót pucolni (feketére bokszolni). Amikor úgy gondolta a szerencsétlen hülye kopasz, hogy a lábbeli már elég fényes és tiszta, akkor a tisztesek színe elé kellett járulni amihez néhány lépcsőt fel is kellett menni. Itt vigyázzba kellett állni, majd a tizedesek és őrvezetők közelről megvizsgálták a bakancsot és vagy azt kiabálták, hogy „köööörlet” és mehettél végre tkarodóra felkészülni (!), vagy felmutatták a fenti táblát és mehettél még egyszer elgondolkodni azon, hogy hol rontottad el ezt az egyszerű feladatot. Én már akkor sem voltam kevésbé lusta mint most, és kivártam a sor végét, mert tudtam, hogy a mi elöljáróinknak is bőven vannak felettesei, akik azért olyan sokáig nem tűrik ezt a vircsaftot az udvaron, magyarán ahogy az idő telt, annál többször jött a „kööörlet”, mint a tábla. A csúcspont az volt, hogy egyszer mikor már vagy háromszor volt LEJÁRAT és szépen eltelt az egyéként Ballagó idő (bocsánatot kérek!), maga Kovács szakaszvezető mutatta meg mérgében a lábamon, hogy hogyan kell kifényesíteni szakszerűen a surranót. Istenem, ha akkor lett volna nálam mobil, milyen kép ment volna az Instára: előttem térdel egy szakszi és hatalmas átéléssel pucolja a cipőmet miközben én érdeklődően figyelek, kicsit lenéző és gúnyos mosollyal az arcomon. Csak az volt a baj, hogy akkor még nemhogy kamerás, de semmilyen mobil nem volt, nemhogy Insta. Bár ha jobban belegondolok a mai korszellem – vagy az ún. algoritmikus felügyelet – ezt a képet ma – totál helytelenül – inkább valamiféle elhajlott szexuális szerepjátékként értlemezné és kitiltaná a francba.

Mindezek ellenére rossz volt, hogy nem mehettünk ki. Bár ezen a helyzeten sokat segített amikor rájöttünk, hogy a telefonközpont ahol dogoztunk mennyi előnyt és lehetőséget nyújt a számunkra. Ott jöttem rá pédául, hogy egy hazatelafonálásra alkalmas vonal értéke komoly téliszalámi mennyiségekben és egyéb előnyökben mérhető. Mivel mi az előbbinek voltunk szinte korlátlan gazdái, bezártság ide vagy oda soha annyi Picket nem ettem mint abban az időben – talán egy picit mag is utáltam. Sőt miután rájöttünk, hogy a telefonvonal értékes percei a tiszti kantin pincéreivel sörre is cserélhető, a bezártság nyűgje és szenvedése hatékonyan enyhíthetővé vált.

Akárcsak manapság…

Kémia

Arról szeretnék írni, hogy mi jut eszembe arról a szóról, hogy kémia. Például eszembe juthatna az, hogy mennyire de mennyire utáltam ezt a tantárgyat középiskolás koromban. Talán az összes közül a legeslegjobban. Ezen csak egy nagyon picit segített, hogy egy igen fiatal Zsuzsa nevű tanárnő tanította (mondjuk, hogy nem emlékszem a vezetéknevére), aki egyáltalán nem volt egy bombázó, de egy nagyon kevés kivétellel kamasz fiúkkal tömött iskolában azért természetesen ő vitte a prímet. Zsuzsa tanárnő egyébként kimondottan belevaló volt, de annyira, hogy egyszer még engem is rávett a kémia tanulásra. Na itt be kell egy kis mellékszálat iktatnom. Az a férfiasan bevallandó igazság van ugyanis, hogy gyerek- és fiatalkoromban egy mafla nagydarab dadogós és ennek köszönhetően kicsit magába forduló gyerek voltam. Most és itt a dadogóson van hangsúly, mert ennek következményeképpen igyekeztem elkerülni bármilyen – akár csak az osztály előtti – nyilvános megszólalást. Például a bátyám az a drága, azóta is emlegeti, hogy hányszor de hányszor vettem a boltban hat zsemlét fél kiló kenyér helyett, mert azt könnyebben ki tudtam mondani. Ez a dolog végigksért majdnem egész a főiskola végéig, de ott aztán történt valami. Elhatároztam ugyanis, hogy ez a dadogósság hülyeség és elegem van belőle. Ebből a felindulásból aztán elhatároztam, hogy a legjobb ellenszer az, ha kiválasztom azt a hivatást, amelyben dadogósoknak egyáltalán nincs helye, mi több, a dadogós ember és ez a feladat teljességgel összeegyeztethetetlen egymással. Egy szó, mint száz, tanár lettem. Így visszagondolva a terápia jól sikerült, mert a középiskola diákjainak nem mafla nagydarab dadogós voltam, hanem csak simán mafla nagydarab. Na jó, legfeljebb még Presser, mert akkortájt még „szakállal hordtam a szemüveget” és a hajam is jóval göndörebb volt mint ma. A sors fintora, hogy pár éve megint megvan a szakáll+szemüveg kombó, de senki sem hív már Pressernek. Biztos a hajam miatt.

Na de ott tartottam amikor idestova több mint 30 éve ültem az utolsó padban kémiaórán. Zsuzsa tanárnő olyan kémiát – a szó átvitt értelmében – teremtett maga és az osztály között, hogy még engem is kimozdított a maflaságból és a dadogásból eredő visszahúzódásból, hogy egy cseles kérdésére feltettem a kezem, hogy majd én… A válasz körülbelül az volt, hogy oxipotenciális. (Ilyen szót valószínűleg nem ismert a kémia tudománya se akkor se most, vagy ha mégis, az vagy nem kémia, vagy egyáltalán nem illett oda. Mint azt már említettem, sose volt sok közöm ehhez a tantárgyhoz). Igen Péter? vette észre a jelentkezésemet Zsuzsa, mire én felálltam, és úgy maradtam, mert persze akkor még nem tudtam fejben kezelni a dadogásomat, ahogy ma egyébként már ez elég jól megy, hiszen azt mondanom se kell, hogy tökéletesen sose múlt el ez a nyavalya. Én ott álltam maflán, a szájammal egy gyámoltalan o-t formázva egyetlen hang nélkül, az osztály már kezdte bekészíteni a megszokott és rendkívül szellemes beszólásait, amikor Zsuzsa megszólalt, hogy: Azt akarod mondani, hogy oxipotenciális ugye? Mivel bólogattam, Zsuzsa már csak ennyit mondott: nagyon jó, ötös! Osztály arcára mosoly ráfagy, beszólások hatástalanítva. Kémiából egyébként ez volt az egyetlen ötösöm, sőt a valah szerzett bármilyen más jegyem kettesenók és egyesek mellett.

Zsuzsa és az osztály közötti kémia következménye egyébként az volt, hogy érettségi után meghívtuk Abádszalókra, ahová az egyik osztálytársam Trabantjával mentünk le sátorozni és élvezni a nagykorúságot, a nyarat és nem utolsó sorban a szabadságot. Arra úgy őszintén nem számítottunk, hogy egyik nap Zsuzsa meg is jelent ott, a „katonai” Trabant kabriójával mondván, hogy helló fiúk, mizujs? (Ilyen autó tényleg volt és nagyon de nagyon nagy menőség volt ilyennel járni a nyolcvanas évek derekán. Lásd még: Üvegtigris Oszi bácsija és Jolikája.) Mi persze köpni nyelni nem tudtunk, mert ez a jelenség kábé olyan volt, mintha az akkor még nagyjában-egészében ismeretlen testi örömök éppen beteljesültek volna. Zsuzsa persze egyáltalán nem volt zavarban, hanem azt mondta, hogy Srácok, ez egy szar hely, menjünk inkább Nyékre, ott fel van verve a sátram a Debreczeni tó partján, ott a férjem és még pár ismerős, sokkal jobb a víz is, innivaló is van, mi bajunk lehet. Na itt két dolgot kell megjegyeznem. Az első, hogy a Miskolctól nem messze található Nyéki tórendszer Debreczeni nevű tagja közismerten a naturisták székhelye volt abban az időben, a második, hogy a „pár ismerős” egyike történetesen az osztályfőnökünk volt, akivel azérettségi banketten összetegeződtünk ugyan, de azért egy nudista telepen való találkozás az mégiscsak zsenánt. Ez így együtt olyan trauma volt, amit csak komoly alkoholmennyiség bevitelével tudtunk ellensúlyozni. Én nem is emlékszem sokra abból az estéből-éjszakából, csak a reggelre, amióta biztosan tudom, hogy a világon az egyik legjobb érzés, ha még amikor kicsit kótyagosan felébredsz, meglepetten konstatálod, hogy a sátradtól egy lépésre van a tó, amibe egy valódi naturistához méltóan „öltözve” gondolkodás nélkül tudsz belecsobbanni, egyszerre kezelve és elfedve a kóválygó fejedet, az álmosságodat és nem utolsó sorban a reggeli merevedésedet, ami egy ilyen helyen – kissé meglepő és álszent módon – egyáltalán nem comme il faut, hogy megcsillogtassam a kifinomult műveltségemet.

Ami miatt ebbe a posztba belekezdtem az az, hogy a kémiáról érdekes módon ma már a lengyelek jutnak eszembe, tudniilik, hogy megtapasztaltam azt a józanul és tudományos fejjel meg nem magyarázható jelenséget, hogy a magyarok és a lengyelek között tényleg működik a kémia. Tudom én persze, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” („Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.”), de hát aért nézzük meg közelebbről mit jelentett nekem zsenge fiatalkoromban az, hogy lengyel?

Elsősorban is a miskolci „lengyel piacot”, ahol a legtöbbet hallott kifejezés az volt, hogy „mádámka minimum otszáz”, tukmálván ránk az eléggé silány minőségű árukat. Ez a lengyel piac jelenség nyilván abból eredt, hogy akkoriban a történelem eléggé rondán bánt azzal a néppel, nélkülözés, munkanélküliség, elképzelhetetlen szegénység volt jellemző széles rétegek életére, ezt próbálták egy picit jobbá tenni ezzel a piacozással. Ide tartozik még a manapság egész más formában újjáéledt tátratea is, ami akkoriban egy rumos ízű – gondolom 101 százalékban szintetikus – teasűrítmény volt, aminek az íze kísértetiesen hasonlít a 21. századi 50 fok körüli utódjához (már persze alkoholfokról van szó). A tátrateát egyébként nagyon ügyes kis műanyag flakonban árulták, aminek az öntés céljára kialakított részét ollóval kellett levágni, – ami persze soha nem volt kéznél -, de bármilyen más szerszámmal történő próbálkozás napokig tartó ragacsosságot okozott a konyha kövén. (A szőrszálhasogatóknak jelzem, hogy igen tudom, hogy a tátratea egyáltalán nem lengyel, hanem leginkább szlovák, esetleg cseh, csak lengyelek árulták a piacon.) Aztán ott van még Bem apó, aki mindenki által ismerten lengyel volt és tevékeny részt vállalt az 1848-as forradalomban. Ezt mindenki megtanulta legkésőbb hetedikes korában, de azt már nagyon kevesen tudják – én sem egész pontosan -, hogy a.) hogy kerültek a lengyelek a magyar forradalom közelébe, b.) Bem miért József, ha lengyel és miért nem Jozef illetve c.) hogy tudott-e Bem apánk magyarul. Talán a lengyel-magyar kémiához köze van a legendás Bemnek is, köszönjük meg neki így posztumusz.

A magam részéről az hogy elkezdtem megtapasztalni a jelenséget akkor kezdődött, amikor a munkahelyem révén elkezdtem pár lengyel kollégával együtt dolgozni. Azt vettem észre, hogy velem valahogy máshogy beszélnek, valahogy barátságosabban mint a többi cseh, szlovák, osztrák, német kollégával. Na de ez így túl egyoldalú lenne, mert azt is megfigyeltem, hogy én is máshogy beszélek velük, mintha az irányukban kevésbé érezném a multi vállalatoknál már-már obligát és a korszellemből fakadó flegma ‘ti-mind-hülyék-vagytok-srácok-majd-mi-megmondjuk-a-tutit’ hozzáállásra való törekvést. A kémiára a bizonyosság akkor lett teljes, amikor egy kimerítő egész napos workshop (abcúg multik!) után az egyik kolléga – nevezzük Janusznak, amit egyébként Janusnak kell ejteni, mint az köztudott – miután én vittem be kocsival Krakkó külvárosából a belvárosába – ahol ő lakott és az én szállodám is volt – azzal szállt ki a kocsiból, hogy igyunk meg még valamit itt pont van egy kocsma, jelentékeny sör és vodka szortimenttel. Én ennek egyáltalán nem voltam ellenére, bele is kóstoltunk ebbe a kétféle italba, mint kutya a Nílusba – ahogy mondani szokás. Ehhez két dolgot fűznék hozzá: egyrészt Lengyelországban többek között az a jó, hogy mindig van pont ott egy kocsma, illetve hogy egyáltalán nem szégyenlősek az emberek ha alkoholizálásról van szó, én magam láttam amikor két fiú és egy lány a kocsmában – ahogy mi egy palack bort szoktunk rendelni – ők egy palack vodkát kértek három pohárral és egy bödönnyi jéggel. Na jó, a vodka fügés volt, de ez semmit nem von le a sportértékből. Itt már akár fel is fedezhetünk némi párhuzamosságot a lengyel és a magyar nép karaktere között. Másrészt másnap az is kiderült, hogy Janusznak a megelőző napokban született meg az első kislánya, akit akkortájt vitt haza a kórházból, ennek ellenére az ő magyar kollégáit választotta egy kellemes kocsmázásra ami talán már több is, mint ami elvárható kémia tekintetében.

A teljes és meghamisíthatatlan bizonyosság a népeink között lévő misztikus kapcsolatra azért mégiscsak az volt ami a gyerekeimmel történt. Részt vettek ugyanis pár éve – megintcsak Krakkóban egy egyházi ifjúsági világtalálkozón, ahol családoknál szállásolták el őket. Mondanom sem kell, hogy a házigazdák olyan vendéglátásban, szeretetben részesítették őket, hogy az meglévő kémia nélkül biztos nem menne. A kapcsolatuk odáig fejlődött, hogy tavaly az egész család meglátogatta őket. Ezt az alkalmat nem is szeretném bővebben leírni, csak annyit róla, hogy ha van olyan valódi érzés, hogy úgy találkoztunk egymással, mintha ezer éve ismernénk egymást, akkor az ott és akkor maradéktalanul megvalósult.

Ha körülbelül fél év távlatából visszagondolok akkor egész biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak a fentiek alapján kétségkívül létező kémiának köszönhető, hanem valami sokkal magasabb, leírhatatlan és számunkra elképzelhetetlen rendező erőnek, amit csak úgy hívhatnak, hogy Isten.

Só, avagy karácsonyi ámokfutás

Az egész megint az elhatározással kezdődött. Elhatároztam ugyanis, hogy az elmúlt évek hagyományának megfelelően ismét főzök egy-két dolgot iparinak tekinthető mennyiségben és körbejárom a rokonaimat és barátaimat a Bécs-Miskolc tengelyen és viszek nekik belőle. Az eddigi alkalmakkor kocsonya és/vagy töltött káposzta volt terítéken, az idei terv is ez volt, de közbejött két dolog. Az első, hogy volt egy próbahal nemrég, ami elég jól sikerült, a másik, hogy a meteorológia későtavaszi-koranyári időjárást jósolt, ami különösen szerethető ilyenkor, de a kocsonyának nem igazán tesz jót. Volt olyan az elmúlt években, hogy hiába volt megfelelően hideg, egy adag kocsonyát – hogy, hogy nem – mégis beleborítottam okosan a kocsi csomagtartójába, amit másfél csomag Szilvia konyhai törlőkendő segítségével távolítottam el az ajkai Spar áruház ünnepekre készülő vásárlóközönségének nem kis örömére, csodálatára és megrökönyödésére. (A megrökönyödés abból származott, hogy messziről nézve a félig megdermedt kocsonya kitakarítása egy autó saroglyájából pont olyan mintha egy a Man In Black titkos ügynöke által véglegesen semlegesített idegen maradványait szedegetném össze gondosan. Ezen gondolkodtam miközben Szilviával keményen dolgoztunk, majd hátrafordulva elővettem a zsebemből az elemlámpás, toll alakú kulcstartómat és magam elé tartva szuggesztíven azt mondtam a bámészkodóknak, hogy most mindenki menjen haza és kívánjon boldog karácsonyt mindenkinek akit szeret).

Szóval idén nem kocsonya, hanem ecetes hal volt terítéken a töltött káposzta mellett.

Kezdjük a káposztával. Ezt az ételt anyámtól tanultam és egyszerűségében van az ereje. Karácsony lévén érdemes a hármas szám bűvöltében érdemes dolgozni. A harminc (!) literes fazekamhoz én három kiló savanyúkáposztát veszek és (még 1-2 fejet is), három kiló darált lapockát a kedvenc hentesemnél, 2×30 deka gerslit és kb 3 kiló füstölt árut, ami lehet csülök, tarja, oldalas tetszés szerint. Az a 3 szál füstölt kolbász már csak ráadás, ahogy a pár szelet jó húsos szalonna is. A gerslit sóval, vegetával előfőzöm, ha kihűlt összekeverem a lapockával amibe teszek még 3 tojást, 3 fej hagymát, – apróra vágva vagy reszelve és előre külön megpirítva egy kis zsíron -, fűszerezem, kóstolgatom amíg jó lesz. A húst beletöltöm a savanyított fej leveleibe (ha sikerül és általában nem sikerül, mert egy kissé béna vagyok ebben) a maradékból gombóc lesz. Anyám édeskáposzta levélbe töltötte a húst, amit én is megpróbáltam párszor, de az eredmény kapitális Waterloo lett. Aztán az összes alkatrészt berakom szépen a fazékba egy a lényeg, hogy alulra-felülre jusson káposzta. Közé rakok babérlevelet, egész borsot, felöntöm vízzel és jön 3 óra lassú főzés. Nem sózom, mert a káposzta elég sós, illetve én az ‘apróképosztát mosd ki egy kicsit, de a leveleket ne’ című iskolát követem. (Ezt csak azért jegyzem meg, mert ezzel kapcsolatban vérre menő vitákat lehet olvasni itt-ott.) Mikor majdnem kész berántom paprikásan, még egy fél óra a tűzön és kész. Ebből az adagból én ki tudok hozni kb. 25 doboz kóstolómennyiségű adagot.

Na de a hal. A próbahal sikerén felbuzdulva, gondoltam nem lesz itt gond semmi se, kedvem van, időm van, önbizalmam van, megoldom. Ugyanígy kb. 25 adagot akartam csinálni, így 5 kiló pontyfilét vettem. Ehhez kell kb. 15 fej extranagy vöröshagyma, amit vékonyan fel kell vágni. Ehhez nagyon jó ha kéznél van anyósod bőven a múlt században készült káposztagyaluja, mert azzal pikkpakk megoldható ez a művelet. Ha közben véletlenül picit bele reszeled a bőrödet is, azt ne sajnáld, mert így belekerül a DNS-ed is, ami lássuk be, külön megtiszteltetés annak akik kapja. A halat hagyományosan be kell panírozni, megsütni és kihűteni. (Ha kedves az életed, a sütést a sütőben csináld és ne bő olajban felül, mert amire végzel elmegy az életkedved, lejár a személyid, vagy egyszerűen csak megmakkansz, ahogy azt Vas megyében mondják, ami egyszerre jelent hőgutát, heveny idegösszeorppanást és akut életuntságot.) Ha kész a hal, hagyma lereszelve, jöhet az összeállítás, amihez tulajdonképpen nem kell más, mint hagyományos ecetes-cukros-sós salátalé. A receptet tudom fejből: 1 liter vízhez 6 evőkanál ecet, 6 evőkanál cukor és 1 evőkanál só. (A próbahal esetében ez nagyon is bevált.)

Na és itt jöttek a problémák. Ha ehhez a fázishoz este nyolc óra uán jutsz el, miközben egész nap paníroztál, tepsikkel zsonglőrködtél és hagymát gyalultál, akkor van pár egyszerű tény, amit hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni. Ilyenekre gondolok:

  • Ha a tálba amiben a levet kevered 6 mérőpohárnyi víz fér és a mérőpoharad 0,5 literes, akkor 3 liter víz fér a tálba és nem 6.
  • 3 liter vízhez nem 6-szor kell a fenti mennyiségű hozzávaló, hanem csak háromszor.
  • A késői órán megcsalnak az érzékszerveid és annyira szeretnéd, hogy vége legyen már a napnak, hogy hajlamos vagy azt mondani magadban miközben kóstolod, hogy jó lesz ez, csak kicsit sósabb mint a múltkor. Különben is OBMAKA (ha valaki nem tudja ez mit jelent, annak ajánlom rákeresni arra a kifejezésre aminek fennahngon történő kimondásával minden munkafázis befejezettnek tekinthető, de nem írom le ide, mert nem illeszkedne a Bálnának sem stílusához sem szellemiségéhez.)

Na és mi az eredmény? Az eredmény nagyobbrészt végletesen elsózott étel, amire Te magad csak akkor jössz rá, amikor az első fárasztó rokon- és barátlátogató nap után hazaérkezel és arra gondolsz, hogy eszel egy kis halat így levezetésnek. Ami az első falat után elsőként eszedbe jut az az, hogy úristen megmérgeztem mindenkit, a második – amivel megvígasztalhatod magad -, az apám mondása, tudnillik hogy csak a felesleges ajándék az ajándék, mert ami nem felesleges az szükséglet, tehát nem ajándék. És kevés feleslegesebb dolog van ezen a kerek világon mint a gyakorlatilag ehetetlen étel. Másnap persze végighívod azokat akik már kaptak a méregből és szabadkozol, begyűjtöd a támogató és bátorító szavakat (pl.: ‘ja, hát egy icipicit sós, de fröccsel rendben volt’ vagy: ‘áh semmi baja ennek, bár megsózni tényleg nem kellett’ esetleg: ‘mi ugyan nem bírtuk megenni, de a kutyának ízlett’, netán: ‘na a káposzta az aztán odavert!’).

A lényeg azonban idén is megvolt: egy háromnapos ámokfutással meglátogattam mindenkit aki nekem fontos, kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk és közben megcsináltuk a leltárt idén is apám és anyám sírjánál: mindenki megvan, vigyázunk egymásra, jöhet a karácsony!

Lábatlan tyúk (Orosz Nándi barátom írása)

Lábatlan tyúk

Van-e olyan a Tisztelt Olvasók között, akinek lelki szemei előtt ne jelent volna meg valami kép a „lábatlan tyúk” szavakat olvasva? A többségnek valami ilyesmi:

A lábatlan tyúk lebeg a kertben ég és föld között, békésen kotkodálva végigsuhan a tyúkóltól a kedvenc kukacvadász helyéig. Azt nem írhatom, hogy kapirgálni megy, mert ugye nincs lába. Ha tyúkocskánk kotlós fajta, akkor lábatlan csibéi ott lebegnek mögötte és követik zajongva, csivitelve…

Amennyiben a T. Olvasó az ország északkeleti részéből származik, úgy viszont egy illatozó, egybesült étel jelenik meg lelki szemei előtt, mindenféle tyúk nélkül, ahogy a sütőből a tepsit épp kiemelik – máris indulnak a pavlovi reflexek –, talán még mintha valaki egy „szegények vagyunk, de jól élünk” klasszikust is elmormogna a háttérben. Mert amennyire közismert és rajongásig szeretett az ország bizonyos vidékein, úgy szinte teljességgel ismeretlen a többin, mert ugyan kicsi ország vagyunk, de számtalan gasztro-tájegységgel.

Városban nőttem fel, lakótelepen, anyám (érthető okokból, pl. kemence híján) nem sütött kenyeret. Volt viszont a városban kenyérgyár, a sporttelep mellett. Edzés után hazafele jövet odalopóztunk az oldalsó rácsos ablakhoz, ahol egy néni ült kötényben és beköszöntünk. Tudta, kell a kalória és kikérdezett, — Hányan vagytok? — Négyen. Csendben kiadott az ablakrácson át négy friss, illatos, ropogós sóskiflit, amit azonmód befaltunk. Valójában nem voltunk rászorulva, de ez egy rituálé volt a néninek is, nekünk is – és talán így volt jó.

Városi létemet és megszokásaimat viszont nagyban formálta a nagyszüleimnél falun töltött idő. Másik történelmi korszak szülöttei voltak, más értékrenddel. Kertben megtermett a szőlő, paradicsom, ribizli. Nagyanyám történetei a hatalmas, otthon sütött kenyerekről, amiket egy hétig lehetett enni. Egyszer nagyapámmal az így-úgy lerakott köves járdán kerülgettük a saras-pocsolyás gödröket, amikor azt mondta, hogy a kenyér neve régen az volt, hogy „élet”. Ha leesett a sárba egy darab kenyér, felemelték, a tiszta részén megcsókolták és elnézést kértek tőle. Ez kisfiúként, aki kenyérgyári kenyeret eszik és a boltban mindig van kenyér, feldolgozhatatlan volt. Így csak megjegyeztem, mint üzenetet, amit elraktároztam. Nem ért össze a fejemben az élet szentsége és az étel szentsége. Mint egy időkapszulába, eltettem emlékezetembe, és lám, most…

Nagyapám gyerekkorában két másik barátjával elszegődött dinnyecsősznek. Mivel egész nap kint voltak, ezért magukra főztek, így minden nap vittek szalonnát, krumplit, tésztát és persze a bográcsot. Hogy igazságos legyen, ezért naponta cserélgették, hogy ki lesz, aki főz és kik lesznek ketten, akik a dinnyeföldet járják. Rövid időn belül kiderült, hogy azon napokon, amikor nagyapám volt a bográcsfelelős, valahogy mindig finomabb volt az étel. Így a másik két srác eléállt nagyapámnak és felkérték, hogy inkább minden nap főzzön, ők meg ketten járják a határt – mindenki jobban jár így. Hát így is lett.

Nagyapám a család kedvéért (kérlelni kellett, de tudtuk, hogy ez a közös játék része, hogy kéreti magát) elővette a bográcsot és főzött nekünk, majd bezsebelte az elismeréseket, egyenként a család minden tagjától. Azt hiszem, ekkor támadt fel bennem az érdeklődés a szabad téri főzés iránt meg úgy általában a főzés iránt. Meg egyáltalán, hogy otthon nemcsak a családanyák főzhetnek. És talán majd az én unokáim között is lesz valaki, aki akár hiúságból akár más miatt érdeklődni kezd ebbe az irányba. Mindenesetre a fiam már jó irányba halad…

Számtalan példa van rá, hogy egy-egy nemzet konyhaklasszikusai a szegényebb tájegységéből származnak. Kubában a földműves leteszi reggel a szalmakalapját az asztalra, felesége kenyérkarikákat (ott ilyen baguette-szerű hosszúkás kenyeret sütnek) tesz a kalap karimájára és olivaolajat csorgat rá. A férfi megeszi a kalapjáról a kenyeret (vannak napok, amikor több jut, vannak, amikor kevesebb), majd veszi a fejfedőjét és indul dolgozni.

Közismertebb a pizza története, ami a legegyszerűbb kenyérlángos egy kis paradicsomos szósszal megkenve, némi mozarellával és bazsalikommal – Nápoly vidékéről. Maga az étel korábban is létezett, mielőtt Margaréta királynőnek felajánlották volna, de a lényeg nem az, hogy egy monda hiteles-e vagy sem, hanem hogy egyes ételek nemes egyszerűségükben tökéletesek.

Ilyen nemesen egyszerű és sikerre ítéltetett étel a lábatlan tyúk is, libbentsük hát fel a fátylat róla.

A lábatlan tyúk a töltött csirke tölteléke. Lehet hívni tölteléknek vagy becézve (mert amit igazán szeretünk, azt becézzük is), töltikének. A töltike szót természetesen aláhúzza a helyesírás ellenőrző, pedig van egy erdélyi étel is ezen a néven – a félreértése elkerülése végett maradok a lábatlan tyúk, ill. töltelék elnevezésnél. Vagy legalább is igyekszek.

A hagyományos paraszti konyhában a száraz kenyér sem veszhetett kárba (itt kapcsolódunk a kenyér, mint élet tiszteletéhez), elsősorban az emberek táplálására kellett fordítani, de ha az meg volt oldva, akkor a maradék mehetett a disznók etetésére a moslékba bedolgozva.

A vasárnap levágott tyúk ment a nagy fazékba, a levesbe, hogy a belseje ne legyen üres, a száraz kenyéren alapuló, ízesített töltelékkel megtöltötték, majd bevarrták. Ha több töltelék készült, mint ami befért a tyúkba, a kimaradt részt változatos módon megsütötték. Volt, ahol kerek edényben sütőben, volt ahol a sparhelt tetején. Ez a magában sült töltelék a lábatlan tyúk, mivel már tyúkot vagy húsfélét nyomokban sem tartalmaz.

A töltelék alapreceptje a Horváth Ilona szakácskönyv töltött csirke leírásánál található. Háztűznézőbe menő fiatalembereknek javaslom, hogy a lányos háznál észrevétlen tegyék gerincére a nevezett szakácskönyvet és nézzék meg, hol nyílik ki. Ha a 139. oldalon a töltött csirkénél, úgy érdemes a leányzót komolyabban venni, mert ha nem lesz otthon más csak pár szelet száraz kenyér, pár tojás és némi fűszer, úgy is képes lesz meleg vacsorát tenni a család elé – lábatlan tyúk formájában.

Azt remélem, megbocsátja Horváth Ilona, hogy nem szolgaian kimásolom a töltelék receptjét, hanem a mai viszonyokra (pl. nagyobb tojások) igazítom. Ő úrihölgyként pl. tejben áztatott zsemlét(!) ír, de ez részéről khmm… már akkor is finom csúsztatás volt. Mindazonáltal leszögezem, hogy amit leírok, az a pontosítások ellenére továbbra is az eredeti recept, nem egyfajta individualista kreálmány.

Aki ezt az alapreceptet bírja, egyből öt-hat ételt tud elkészíteni, így az egyik legjobban megtérülő konyhatanulmányi befektetésünk lehet. A továbbiakban az alapreceptet követően mindegyik ételről írok pár sort (nem teljes receptúrákat).

A lábatlan tyúk alapreceptje:

  • 3 teljes szelet (karéj) száraz kenyér,
  • 2db L-es méretű tojás,
  • fél vöröshagyma (kicsi) reszelve,
  • 2-3 evőkanálnyi olaj,
  • fél csokor petrezselyem zöldje,
  • só, bors
  • kevés zöldfűszer (pl. majoranna v. kakukkfű)

Kis edényben megmelegítjük az olajat, finom reszelővel belereszeljük egy kisebb hagyma felét és elkezdjük pirítani. A hagyma reszelése azért fontos, hogy a töltelékben homogén legyen. Közben megmossuk a petrezselyemzöldet és a leveleit vágódeszkán apróra vágjuk. Ha a hagyma megpirult, lehúzzuk a tűzről és rádobjuk a petrezselyemzöld aprítmányt. Így az nem ég meg, de az ízét jól kiadja. Ha használunk zöldfűszert, azt is most hintsük rá. Legyünk mértéktartóak vele, mert a töltike ízében nem a majorannának kell dominánsnak lennie, hanem a petrezselyemzöldnek. Attól lesz finom. Ha esetleg a fél csokor petrezselyem az első tapasztalatok alapján kevés, úgy bátran növelhetjük a mennyiségét.

Előveszünk egy nagyobb tálat, amiben a töltelék összetevőit jól össze tudjuk keverni. A száraz kenyereket vízbe áztatva és alaposan kicsavarva betesszük a tálba, ráütjük a két tojást. A lábasban lévő olajban pirított hagymás petrezselymet, amely időközben kicsit meghűlt, beletesszük. Sózzuk-borsozzuk. Kézzel összekeverjük, vagy mi magunk vagy bevonjuk fiatalabb családtagjainkat. Ahogy az anyag kezd egyenletessé válni, markoljunk bele és nézzük meg, hogy milyen könnyen szalad ki az ujjaink közül (mancsikálás). Ha túl könnyen, akkor híg, ekkor tegyünk hozzá vagy kenyeret vagy zsemlemorzsát. Ma már nincs olyan rossz híre a zsemlemorzsának, mint pár évvel ezelőtt, pékségeknél is lehet saját zsemlemorzsát venni. Ha elértük a megfelelő állagot, a töltelék bevetésre kész.

Töltött csirke

A csirke belseje mellett a comb is tölthető, a combon a bőrt megemelve ujjunkkal zsebet tudunk kialakítani. A nyakánál hasonlóan, ezeket is megtöltjük a töltelékkel. Egy pohárban kevés olajat elegyítünk csirke fűszerkeverékkel és a csirkét kívülről bekenjük vele. Ezután a jószágot zsiradékon és némi (egy-két ujjnyi) húslén/húslevesen megsütjük. Érdemes mellel lefele kezdeni, hogy a mellehúsa megpuhuljon a húslében, mielőtt az elpárolog. Végefelé saját levével locsoljuk. 50-70p alatt megsül, csirke méretétől, korától függően. Ha a villa beszalad a mellehúsába, elkészült.

Töltött csirke levesben

Itt csak a csirke belsejét töltjük, majd a csirkét fehér cérnával bevarrjuk, elkötözzük, hogy ne tudjon a töltelék kiázni. Egyebekben hagyományos csirke/tyúk húsleves.

Töltike, mint levesbetét

Átlagos méretű családot figyelembe véve a gyakorlatban nem egész csirkéből/tyúkból indítjuk a levest, hanem pl. 2 comb, 1-2 nyak és egy far-hát vagy pár szárny. A töltelékről ilyenkor sem kell lemondanunk, ekkor levesbetétként szolgál, a következőképpen:

kinyújtunk egy folpackot, a töltelékből (alaprecept) három pingpong labdányit a kezünkbe veszünk és hosszúkás bucit formázunk belőle a folpack közepén. Két szélét ráhajtjuk és (ehhez kell egy kis rutin) megpörgetjük. Ekkor a folpack teljesen befedi a töltikét és nem fog főzés közben sem szétszaladni. A folpackot önmagával elkötözzük. A leves fővésének utolsó 15 percében rakjuk bele. A töltikét tálaláskor a folpackból kigördítjük, centi vastagra felkarikázzuk, majd a levesbe berakva a répával, tésztával együtt fogyasztjuk. Az esetleg hússal hadilábon álló gyerekek is örömmel fogyasztják.

Gödöllői töltött csirkecomb

Közelítve a gazdagabb vidékek felé, a királyi kastélyba csak úgy kapott belépőt a töltelék, ha kissé feldúsították. Az alaprecepthez képest zsenge zöldborsó és apróra vágott csirkemáj került bele. Opcióként főtt tojás is kerülhet bele apróra kockázva. De módjával, a máj és a zöldborsó csak kiegészítsék a töltelék ízét, ne váljanak dominánssá. A combokon a bőrt megemeljük (alá kell nyúlnunk az ujjunkkal és felfeszíteni) és alaposan megtöltjük. Egyebekben a fűszerezés és sütés hasonló a normál csirkecombhoz, a végén a bőrt megpirítjuk (pl. légkeverés, akinek van a sütőjében).

Ufó

Szerencsi recept, feleségem felől családi hagyomány. A tarja az egyik leghálásabb húsunk, mert a rostok közötti zsírréteg miatt kevéssé hajlamos a kiszáradásra. Viszont hogy az ízletes szaftok a hússzeletben maradjanak, ezért a felszeletelt és sózott-borsozott húst, miután a kizsírozott tepsiben elhelyeztük, fedőréteggel látjuk el – kb. ujjnyi vastag tölteléket teszünk a tetejére, kézzel rálapogatva. A sütés elején a tepsit alufóliával fedjük, a végén ezt eltávolítjuk és a tölteléket megpirítjuk. A szaftos tarja és a pirult töltelék házassága a mennyben köttetett!

Lábatlan tyúk

Ha se combunk, se tarjánk, se semmink, akkor a tölteléket kizsírozott tepsibe letesszük, akár kisebb darabokra lapogatva vagy egyben (ez utóbbihoz általában kisebb tepsi vagy sütőbe tehető edény passzol).  A lábatlan tyúk megsül, a család apraja-nagyja pedig boldog.

Hal

A ma délelőtti próbahalazás eszembe juttatott pár dolgot, amit szeretnék itt megosztani. Elsősorban persze azt kell megmagyaráznom, hogy mit is takar ez a próbahal.

Párszor írtam már arról, hogy néhány éve bevett karácsonyi program, hogy körbejárom rokonaimat, barátaimat és üzletfeleimet (na jó, tulajdonképpen ilyenek nincsenek is), viszek nekik egy-két doboz saját készítésű ételt, hogy pár perc erejéig együtt megállapítsuk, hogy ismét eltelt egy év és mi még mindig itt vagyunk. Ez a bizonyos egy-két doboz általában töltött káposztát és/vagy kocsonyát jelentett, figyelemebe véve apám két örökbecsű megállapítását (amelyeket természetesen nem ő talált ki, hiszen mint az közismert csak egy egyszerű műszaki ember volt, mindenesetre én tőle hallottam ezeket) hogyaszongya: 1.) szép az ami érdek nélkül tetszik, illetve 2.) ajándékba úriember csak teljesen felesleges dolgot visz, hiszen ami nem felesleges, az szükséges, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető). Ott van például a kocsonya. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kocsonyát kevesebb ember szereti, mint nem szereti, tehát több ember számára ajándék mint szükségleti cikk. A töltött káposztára nem teljesen igaz ez, hiszen sokan szeretik, de talán még többen nem ehetnek belőle korunk népbetegsége az epebaj miatt. Ennek legfeljebb csak az illata lehet az ami haszonnal jár, de hát ennyit engedhetünk anélkül, hogy a fenti elméletet cáfolnunk kellene.

Értem én persze, hogy haladni kell a korral. Meg azt is értem, hogy mióta van a családban egy félig (mit félig, legalább 4/5 részben) kész dietetikus, azóta – szégyen, nem szégyen – előtérbe kerültek az egészségesebb ételek. Én magam például elkezdtem érdeklődést mutatni különböző zöldségek és halak iránt. Ámbár ha jobban belegondolok, ennek a szinte megmagyarázhatatlan és már-már megbocsáthatatlan eltévelyedésnek már tavaly is volt előjele, ami akkor jutott a tetőfokára, amikor a már begyakorolt, alkatrész-összeállításának a henteseim könnybe lábadt szemén látszó elismerését is kivívó kocsonya mellett szerettem volna kedvezni a halon kívül más húst nem evő rokonaimnak és ismerőseimnek is. Ennek a törekvésnek az eredménye az agar-agarral készített halkocsonya volt, amit az első falat után úgy vágtam ki, hogy öröm volt nézni. Ráadásul az agar-agar az valami algából vagy moszatból vagy miből van, ami bizonyos nézőpontból szemlélve inkább állat mint növény. (Természetesen lehet, hogy nem kellene ennyire elnézőnek lennem a vegetariánusokkal szemben, hanem úgy kellene hozzájuk viszonyulnom, mint Vili unokatestvéremnek a nyári rendes találkozónkon. Előre felkészítettük ugyanis, hogy Ádám (a másik unokatesóm) barátnője – akivel Vili még természetesen soha nem találkozott – vega, lesz szíves ezt figyelembe venni, amikor a pénteki vacsorán gondolkodik. Oké, oké, nem lesz baj, csinálok neki vajon futtatott vargányát. (Nem, nem azt mondta, hogy legfeljebb majd ken magának egy margarinos kenyeret. Erre a magyarázat az, hogy Vili egy éttermet üzemeltet egyébként – megjegyzem, mindeddig az egyetlent aminek az ajtaján ott van a Grönlandi Bálna logója – így nem lepődtem meg a vargányán, sőt azon sem igazán, hogy olyan pörköltöt rittyentett bográcsban a szegény rokonainak, hogy az valóban figyelemreméltó, sőt a bundáskaláccsal tálalt libamáj-előételen sem. Illetve de. Azon azért meglepődtem… Egy szó mint száz, amikor megérkeztünk a tetthelyre és megjött Mariann is, akkor Vili egész egyszerűen – mintegy köszönés helyett – azt kérdezte tőle, hogy „te vagy beteg?!” Mariann persze nem lepődött meg, hiszen bizonyára ő is kapott némi kiképzést Viliből – ugyanilyen természetesen, mondhatni büszkén mondta, hogy „igen!”)

Ott tartottam, hogy tavaly az agar-agarral készült halkocsonya ment a kukába, a dobozokba ismét rendes, tisztességes kocsonya került és persze töltött káposzta is a kivételezetteknek.

A dolog azért nem hagyott nyugodni. A dietetikai kiképzés folyt tovább, sőt odáig fajult, hogy a nagyobbik leányom – hiszen róla van szó, ha ez nem lenne világos – étrendet ír nekem, amiben a halnak is helye van persze. Nem tudom, hogy ezért-e vagy másért, pár héttel ezelőtt megcsillanni látszott a megoldás a szemem előtt. (Ó ez de szép volt…) Eszembe jutott ugyanis anyósom ecetes hala. Pár évvel ezelőttig ezt egy akkora jénai tálban készítette, mint amilyenbe belefért egy egész óvoda keddi levesadagja, és még a dadus nénik is jóllaktak belőle. Ez az esetes hal a kirántott, hagymával és kvázi salátaöntettel készített, borssal, babérlevéllel ízesített változat volt. Elég macerás fajta. Mostanában már nem csinálja, mit mondjak, én se tennem nyolcvanplusszosan, hanem minimum azt várnám, hogy a kedvenc veje átveszi a stafétebotot. (Ez lennék én, és száz százalék, hogy én vagyok a kedvenc veje, ez még akkor is igaz, ha belátjuk, hogy nincs is neki másik.)

Idén tehát az a döntés született, hogy a kocsonyát felváltja az ecetes hal. Mérnökember lennék vagy miacsuda, ezért aztán azt gondoltam, hogy letesztelem magam, hogy milyet is tudok csinálni. Teszem ezt azért, mert ha nekem december 18-adikán derül ki, hogy az én halam nem hasonlít nyomokban sem anyósoméhoz, ehetetlenül rossz és undorító, akkor olyan ideges leszek, hogy a téli pihenés mehet a francba, olyan stresszes leszek, hogy január másodikán joggal kérdezik a kollégáim, hogy na most meg mi a bajom, amikor itt volt az egész szabadság. Természetesen ha a hal rossz lenne, akkor a magam megnyugtatására mindjárt visszakanyarodhatnék apám fent említett 1.) és 2.) tételmondatára, de ebben az esetben jobb szerettem volna, ha mégiscsak sikerül a mutatvány.

Ezért aztán ma volt a próbahal, vagyis laboratóriumi körülmények között, a majdan készítendő mennyiség töredékét megcsináltam a magam szórakoztatására és okulására. Az első felvonás jól sikerült. A hal szépen megsült a sütőben (mert a franc se fog bő olajban kisütni egy közepes japán tengerész zászlóaljnak is elegendő mennyiséget), a panírozásra is kifejlesztettem egy a bőséges hozzávalókra és a laza csuklóra alapuló, ám meglehetősen idő és energiatakarékos módszert (nem kell hozzá más csak három darab magasabb falú, tetővel ellátott műanyag doboz, amelyeknek megfelelő frekvenciájú és amplitúdójú rázásával a liszt a tojás és a zsemlemorzsa meglepően egyenletesen oszlatható el a haldarabok felszínén).

A második felvonás éppen folyamatban van ám ez már sokkal csendesebb és nyugodtabb, mint az első. Ugyanis a hal éppen érik a hagymával a fűszerekkel és a lével együtt a hűtőben. Az előjelek jók, idén is lesz kocsonyatúra bár kocsonya nélkül.

Lélek

Annak aki olyan sokat utazik mint én – általában és elsősorban ugyanazon az útvonalon – biztos nem lesz ismeretlen amiről most írni szeretnék. Szóval az úgy van, hogy az ember pár hónap, pár év alatt belefásul, mondhatni mérhetetlenül és visszavonhatatlanul beleun ugyanabba az útvonalba de hát ha menni kell, hát menni kell. (Ahogy azt Winston Churchill mondta, amikor az angol etikett szerint elfogadhatatlanul illetlen módon egy alkalommal faképnél hagyta magát a királynőt és nem csak kiment, hanem valósággal kifutott a trónteremből vagy honnan. Nem, őt nem holmi háborús szerencse hirtelen rosszra fordulása, nem is a német kollaboránsok merényletének híre vette rá erre az udvariatlanságra, hanem egy sokkal feszítőbb, mondhatni egyáltalán nem kicsi, hanem egészen nagy és szapora ok volt a háttérben, amit annak rendje és módja szerint elintézni még a Buckingham palota méreteihez mérten is csak annak legkisebb de mégoly királyi helységében lehet. Persze azt nem tudom, hogy ez az eset valóban megtörtént-e de egyrészt Churchill pajtásból ezt simán kinézem – hiszen ő olyan menő volt például, hogy orvossal íratta fel, hogy neki nem szabad tiszta, hanem csakis whiskyvel hígított vizet innia. Másrészt pedig olyan jó elképzelni egy ilyen helyzetben Erzsébet anyánk királynői (queenly) fejét, ami olyan lehet, mintha Trump gratulált volna a Radio Ga Ga-hoz.)

Ott tartottunk tehát, hogy az ember jön-megy hetente többször ugyanazon a 200+ kilométeres úton, bambul maga elé, járnak a fejében Bálnás és nem Bálnás gondolatok és úgy hagy maga mögött éttermeket, büféket, pihenőket meg még ki tudja mi mindent, hogy sose tudja meg mi lehet bent, pedig már vagy ezerszer látta kívülről. Én sokszor elgondolkozom ezen, hiszen lehet hogy ezek olyanok, mint a nyúl ürege Óznál, hogy bemész és valami egészen más világ fogad. Ott van például a Nagyigmándi pihenőhely az autópályán. Na ott még sose voltam, pedig mindig tele van kamionokkal a parkolója, vagyis valami jó lehet ott. Lehet hogy jól főznek – van egyáltalán étterem? – vagy mindig van meleg víz a zuhanyozóban? Lehet, hogy egy őrült ötöslottónyertes viszi a büfét és az a heppje, hogy mindent mindenkinek ingyen ad, de nem beszélhet róla senki senkinek, mert meg kell hogy ölje, ha mégis így lenne? Lehet, hogy az egyik hely tulajdonképpen egy kupleráj, de csak a kamionosokra gerjednek az ott dolgozók? Vagy lehet, hogy… Mondom, gondolkozom ezen – az előzőekből egyértelműen látszik, hogy általában nagyon fáradt vagyok amikor elhajtok ezek mellett, egyébként miért lennének ilyen fura gondolataim.

Aztán persze előfordul, hogy valamelyik ilyen helyre direkt és készakarva mégis bemegyek a felfedezés és a tapasztalatok különbejáratú megszerzése céljából. Általában persze ez maga a csalódás. A hely olyan amilyennek egy ilyen útszéli helyet elképzelsz. Picit minden ragad a kosztól, a levegőben pici dohszag vegyül a végletesen elhasznált, kétes beszerzési forrású olajéba, amiben a hasonló tulajdonságokkal rendelkező húsokat sütik. A kiszolgálás legtöbbször bunkó, ezt egyáltalán nem a saját kisugárzásomra, hanem arra vezetem vissza hogy én szemmel láthatóan nem vagyok kamionos, akivel lehet valami jó kis bizniszt csinálni, ráadásul többé-kevésbé vasalt ingem és decens laptoptáskám akár valamiféle ellenőrt is takarhat. Azt azért meg kell említenem, hogy sok tíz évvel ezelőtt (visszafelé számolva bőven az elévülési időn túl) a bicskei pihenőnél volt egy Kitti (sőt: Kittike) nevű pultos lány, aki miatt – jobban mondva: akinek a szeme miatt – bűz ide, ragadós asztal oda, az ember akkor is megállt kávézni, ha már a fülén jött ki, annyit ivott aznap.

Mondjuk én még könnyen vagyok, ha saját tapasztalatokat akarok szerezni, hiszen autóval járok, de mennyivel nehezebb ez annak, aki például vonatozik. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak azért leszáll mondjuk Szár-Szárligeten, hogy megnézze a helyi restit – amit már annyiszor látott elsuhanni a vonatablakban – és a következő járattal menjen haza. Nem, ez majdnem lehetetlen, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Szár-Szárligeten működik resti – mondom: kocsival járok. Főleg Bandi bátyámat sajnálom, mert ha ő ezt mérhetetlen kíváncsisága miatt megtenné, annak valószínűleg komolyabb következményei lennének lévén, hogy ő mozdonyvezető. Bár az ő esetében az nem kérdés, hogy a Miskolcról kiinduló vonalak minden állomásának és megállóhelyének minden forgalmi irodájában ivott már kávét, már ahol van ilyen (már nem kávé, hanem forgalmi iroda). Ezért irigylem egy kicsit. 

Összefoglalásképpen az ismeretlen útszéli helyek közös jellemzője az, hogy nincs bennük lélek. Csak addig vágysz oda, amíg meg nem ismered őket, utána meg jól elkerülöd, nem vonz benne semmi (csak talán a Kittike szeme, de hát már ő sem dolgozik ott, legalábbis eltűnt sok-sok éve.)

Na ha ezt a tételt ilyen szépen felállítottuk és érvekkel, tapasztalatokkal szépen körül is bástyáztuk, cáfoljuk is meg gyorsan. Sopron határában van ugyanis egy deszkabódé, amire ki van írva hogy Halsütő. Jó ideje jövök el mellette egyszer-kétszer naponta és még sosem mentem be, egyrészt mert onnan már csak pár perc és otthon vagyok, másrészt meg a halsütőkről van azért egy kialakult véleményem. (Tudniillik, hogy biztos rossz hekket sütnek a már említett állapotú olajban mocskos körmű és kötényű emberek. (Bocsánatot kérek a nyilvánvaló kivételektől.) A hétvégén az történt ugyanis, hogy kialakult egy nagyobbacska vészhelyzet, amikor elkirándulván Kőszegre az Orsolya napi vásárba ott nem találtunk nyitva tartó és/vagy nekünk helyet adó éttermet. Úgy döntöttünk, hogy hát jó, majd otthon rendelünk egy pizzát. Vezetés közben az én fejemben már javában futott a háttérben a Forte nevű cég pizza-áttervező applikációja és pont azon bosszankodtam, hogy miért csak nyolc feltétet lehet választani, micsoda diszkrimináció ez, lássuk már be azért. Amikor a feleségem – hálás is vagyok ezért – felkiáltott, hogy nyitva van a Halsütő menjünk álljunk meg inkább ott. Na jó, mondom, még ha negyedórát is kell várni az is jóval kevesebb mint amíg a megrendelt pizza hazaér, bár azt gondoltam, hogy rossz hekk lesz rossz olajban sütve, na de mindegy az éhség nagy úr… (Ezt Winston Churchill mondta, amikor… na jó nem kezdem megint…)

És hát kérem nem így volt. Csodálatos volt minden. A haltepertő nem kicsire vágott hal megsütve, hanem valóban a zsírosabb rész szépen ropogóssá téve ahogy azt kell. A fish&chips panírja nem túl vastag, nem túl vékony, benne a hal pont jó. Szóval minden a helyén volt. A kiszolgáló hölgy pedig láthatóan uralta a terepet, nem áltatott minket azzal, hogy azonnal készen lesz, hiszen mindent frissen készítenek, és egyébként is benne volt a lélek, valahogy ezt éreztem. Benne is, az ételben is. 

Már csak az volt a kérdés, hogy mekkora is az a lélek, mihez tudnám hasonlítani. A válasz az esti jazzkoncerten született meg, ahol a trió egyik tagja egy nagybőgős volt, ami egyként a kedvenc hangszerem. Na abban a jókora bőgőben van akkor lélek, mint amekkora a soproni Halsütőben van.

Grillsznobok

Talán nem éri meglepetésként a kedves olvasót, ha azt írom, hogy a grillezés és nemkülönben a grill ételek kiemelkedő helyet foglalnak el a szívemben (óh ez ahztán szhép vholt…). Ha jobban belegondolok, bárhol is laktunk, mindig volt kisebb-nagyobb, kicsit profi vagy egyáltalán nem profi grillező cucc a kertben, vagy valahol a közelben. A Prepare-2-50 program egyik elemeként idén megvettem éltetem első professzionálisnak tekinthető apparátját. Itt azért tartozom egy rövid magyarázattal. A Prepare-2-50 program nem más, mint annak az időszaknak a terve, ami a 49, születésnapomon kezdődött és az 50.-ig tart és az a célja, hogy egyrészt túléljem az 50.-et, másrészt elő- és felkészüljek a minden valószínűség szerint az A-nál sajnos lényegesen rövidebb B oldalra. A 49. születésnapomat Bandival kellőképpen megünnepeltük az emlékezetes észak-csehországi sörtúrán és az a célunk, hogy ugyanezt tegyük az 50.-en is, akkor majd talán Ausztria nyugati végében. Na de mindent a maga idején… A Prepare-2-50 szerves elemévé vált a nemkevésbé emlékezetes 25. házassági évforduló is, de erről meg már írtam. 

Az eddigi grill eszközeimről elmondható, hogy csúnyán végezték. Emlékszem egy tescos változatra, amit sok-sok gasztronómia waterloo átélése, sőt elszenvedése után a maradék félig elégett faszénnel együtt vittem fel mérgemben a padlásunk süllyesztőjébe (helyre kis képzavar, nem mondom) itt-ott elhintve belőle pár hamukupacot a feleségem nem túl őszinte mosolya mellett. Onnan egyébként akkor került bele egyenesen a lomtalanító konténerbe, amikor felújítottuk az emeletet és ezzel együtt megszüntettük a padlást. Aztán jött az, hogy vettem nagyon drágán egy nagyon nehéz, műkőből készült bográcsozó-grillező építményt, ami ugyan három darabban volt, de így is alig tudtam becipelni. Na ez aztán remek dolog, bográcsozni lehet vele elég jól, de grillezésre tökéletesen alkalmatlannak mondható. 

Ezek után a felesleges és néha nagyon drága epizódok után eljött a nagy nap és megleptem magam egy valódi Weber gömbgrillel, amiről addig rengeteget hallottam. A vásárlást ugyanis megelőzte a feliratkozás egy sokak által ajánlott csoportba, ahol rengeteg rendkívül profi tag van és remek ötleteket adnak. Ebben aztán nem csalódtam. A posztokban csak úgy röpködnek a mag- és rácshők, nem beszélve a rubokról, amikről nemrég még azt sem tudtam hogy léteznek. Komoly viták alakulnak ki, hogy a szegy az milyen maghőnél jó vagy ha ezt és ezt túlléped, akkor már cipőtalpat vacsorázol, illetve, hogy 8 mm-es acél-falvastagság és másfél tonna alatt van-e valamirevaló smoker, vagy az ilyenek csak a gyengék nem túl izgalmas játékának tekinthetőek. Majdnem el is ment a kedvem az egésztől, mondván nekem se türelmem, se tudásom nem lesz így használni a készségeket és el is neveztem ezeket a kollégákat grillsznoboknak, akiket amíg világ a világ én csak alulról nézhetek és csodálhatok – persze csak jelképesen.

Na de a lényeg, hogy Weber úr megérkezett és napokig méregettük egymást, ő csak lesett engem a 4 szellőző szemével én meg az ablakon keresztül próbáltam felmérni a szokásait. (Hát nem sok mindent csinál, csak áll ott az egy lábával és a két kerekével…)

Egyiké hétvégén aztán nekiálltam. Arra gondoltam, hogy először csak úgy simán grillezek ezt azt, ahogy régen szoktam, pácolt csirkét, oldalast, zöldségeket, netán sajtot. Ezt a grillsznobok kicsit lenézően direkt hő használatának mondják, és szerintük legfeljebb arra jó, hogy kérget süssünk a marhahúsra a 6-8 órás alacsony hőmérsékletű füstölés előtt. Weber úr azt gondolhatta, hogy mindjárt megmutatja ki itt az igazi főnök, mert elég szeszélyesen viselkedett, hol felment a hőmérséklet 400 fokra, hol meg majdnem befulladt az egész, mint a csernobili atomerőmű, a túlzott xenonfejlődés hatására. Néha annyira túlzásba vitte ezt a nyegle működésmódot, hogy komolyan azt hittem, hogy Weber úr nem is úr, hanem minimum egy házsártos vénlány ebéd előtt. Azt nem mondom, hogy a grillezőm hőszabályzása ugyanolyan nehéz mint egy nukleáris reaktor teljesítményéé, de igencsak kevés választja el tőle.

Élet és nevelési filozófiám egyik sarokköve, hogy ételt ki nem dobunk ugyebár, úgyhogy végül mindent megettünk, de azért pár tételnél nem volt száz százalékosan őszinte a mosolyom. Mindezek után végiggondoltam magamban a történteket és eldöntöttem, hogy egyszerűen nem egyezhetek ki a Weber mester által felajánlott döntetlennel, hanem igenis én is grillsznob leszek. Rendeltem is gyorsan egy kétcsatornás hőmérőt a kínaiaktól és megtanultam mindent amit tudni kell. Ma már tudom mi a rub és hogy a sertés melyik alkatrészének milyen hő kell, sőt azt is, hogy mi az a snake módszer. Amikor mindez megvolt újra nekiálltam. Vettem csülköt, ebből nagy baj nem lehet. Az eredmény sokkal jobb lett, úgy csüngtem a hőmérő kijelzőjén, mint jobb sorsra érdemes valaha élt költők anyjuk ajkán, tapogattam, nyomogattam ahogy azt tanultam a kapcsolódó videókból. De valami még mindig hiányzott.

Az újabb tapasztalat után megittam egy-két sört egy kis Benji barátom-féle pálinkával súlyosbítva és azt hiszem hogy megtaláltam a helyes utat. Azt mondtam magamban, hogy pokolba a kínai hőmérővel meg minden más haszontalansággal, inkább a rutinomra és a weber tetejébe épített a grillsznobok által csak gúnyosan kinevetett műszerre hagyatkozok. Maximum. (A történeti hűség kedvéért megemlítem, hogy természetesen a valóságban nem azt mondtam magamban, hogy: a pokolba, hanem egy másik p-betűs szót, ami akkor sokkal jobban odaillett.)

Hát kérem szépen az eredmény nem maradt el és nem marad el azóta sem. Úgy érzem magam, mint Luke, amikor meghallotta a fejében az öreg Obi-van Kenobi hangján, hogy Luke, bízz az erőben (magyar hangja: Szabó Ottó) Vagy valami ilyesmi…

Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy ne legyen grillsznob, hanem bízzon a rutinjában és az ízlésében. Biztos hogy jobban jár, hiszen mint tudjuk a szakácskönyv is csak inspirációnak van előttünk, ha túl görcsösen ragaszkodunk a szakirodalomhoz, akkor biztosan elrontjuk és az meg nem jó senkinek…

Szürreál

Ki az akinek voltak már olyan élményei, amelyek leginkább a szürreális kategóriába sorolhatók? Könnyen elképzelhető, hogy a tökéletesre fejlesztett és szakadatlan alkohol absztinencia teljes hiányának és ennek az állapotnak az életemben való igen ritka előfordulásának (hagyok időt feldolgozni…) köszönhető, de velem igenis történnek. Ilyenkor az az érzésem van, mintha minimum varázsló lennék, de még inkább, ha akarnám akár repülhetnék is a föld felett legalább 20 centivel. Az viszont érdekes, hogy ezek az élmények még a napi rutinba hajló kismértékű, ám annál rendszeresebb sörös befolyásoltság menetrendszerinti eljövetele ELŐTT kapnak el. Mondom mire is gondolok:

Például ott van a Tesco, történetesen a csepeli. Egyik nap, munka után és a megérdemelt söröm előtt egykedvűen és hideg rutinnal pakolom a szatyorba a megvásárolt dolgokat az önkiszolgáló pénztárnál. Ez a művelet nem igényel túlságosan nagy agyi kapacitást, jut időrés a gondolkodásnak is. Az jut éppen az eszembe, hogy mennyit cseszegetett már a családom, hogy el kellene mennem a fodrászhoz, hiszen már fél éve legalább nem voltam és mosott hajjal Donald Trumphoz (a hajszíntől eltekintve persze) hasonlítok, mosatlannal megy egy a babérkoszorúba beleizzadt görög istenhez, de sajnos egyik sem áll jól egyáltalán. Mondom, pakolom a kenyeret meg a kolbászt a szatyorba és arra jutok, hogy mekkora menő lenne már, ha lenne itt a Tescoban egy fodrászat, ahol eleget tehetek nagyobb részt a családom igényének, kisebb részt a saját szükségletemnek. Cuccok bepakolva, kicsit félrefordított fejjel megyek ki, már el is felejtettem az előző gondolatot, és már csak az esti sör jár az eszemben, amikor a kijárattól balra meglátom, hogy de tényleg van ott egy fodrász. Úristen! mondom magamban, tudok fodrászatot teremteni, mert esküszöm, amikor bejöttem még nem volt itt. Kicsit félve léptem közelebb, félve attól, hogy eltűnik, mint egy délibáb. Az is eszembe jutott, hogy hátha a valóságban még kint ülök a kocsiban a és elaludtam, ahogy az M1-esen egy parkolóban szoktam néha, ha túlvállalom magam a koránkeléssel vagyis ez az egész csak egy álom. Az elkövetkező fél órában onnan tudtam meg, hogy ez nem álom, hogy egyrészt – nem tudom milyen főnöki utasításra – a fodrászlány azzal kezdte a közös programunkat, hogy: „jó estét, Xénia vagyok” és ilyet biztos nem tudnék se kitalálni, se álmodni, másrészt meg, hogy a hajam szemmel láthatóan megrövidült. Igaz nagy zavaromban majdnem elcsesztem, mert véletlenül 1 cm helyett 1 mm-t mondtam a lánynak, még jó, hogy visszakérdezett, hogy akkor tényleg tökkopaszra?

A másik ilyen élményem az volt, amikor egyik este még bent ültem az irodában, volt már vagy hat óra, ha megfeszülök se emlékszem miért voltam bent ebben a merőben szokatlan időpontban. Mindegy is. Ültem a gép előtt és a monitoron egyre gyakrabban jelentek meg sörös dobozok, üvegek, poharak a rémesen fontos táblázatok előtt és mögött. A fejemben már megint elég nagy részt foglalt el az a gondolat, hogy mindjárt megyek és vár a finom esti kakaóm – illetve söröm. Éppen elképzeltem, hogy hazaérek, átveszem a kényelmes rövidgatyámat, kifújom magam és felpisszentek egy sört, miközben elmeséltetem a családommal, hogy mi történt aznap, mi volt ebédre, hogy ilyen és ehhez hasonló fontos dolgokkal kapcsolatban képbe kerüljek. Pont itt jártam a méla ábrándozásban, amikor egyszer csak váratlanul megjelent mellettem egy srác, aki azt kérdezte kicsit fontoskodóan, hogy nem akarok-e sört. A helyzet annyira furcsa és irreális volt, hogy pár másodpercig, csak üveges szemmel bámultam rá, és azt válaszoltam, hogy köszi, de még vezetek. Erre ő elmosolyodott, hogy ja ő nem is úgy gondolta, hogy itt az iroda közepén így ismeretlenül feltesszük a lábunkat az asztalra és elcsevegünk egy jó pofa sör mellett, hanem hogy nem akarok-e venni, mert pont van nála eladó. Hűha mondom, dehogynem válaszoltam szinte megbabonázva és attól félve hogy ha rosszul válaszolok elmúlik az élmény. Erre azt mondta Ádám (mert mint később megtudtam így hívják) hogy van ilyen meg olyan meg amolyan (pontosabban nem emlékszem). Akkor mondom kérek egyet mindegyikből. Hoppá! kaptam észbe hirtelen nincs nálam készpénz egy fillér se, most mi lesz. Ádám nem akadt fenn ezen, szemmel láthatóan fel volt készülve a készpénzmentességet preferáló generációra és csak annyit kért, hogy írjak már neki egy levelet 1-1-1 subjecttel és cserébe visszaküldi az utalandó összeget és a számlaszámot. Hoppá, mondom milyen szemfüles vagy. Ez így pont jó lesz. Aztán arra is rájöttem, hogy miért hoppázok én itt ilyen lelkesen. Na ennek meg nem más az oka, mint hogy amikor megnéztem mit is vettem, akkor realizáltam, hogy ez a sör neve. Mármint a Hoppá. Na ez is szürreál élmény a javából. A sörök egyébként kiválóak, főleg annak aki szereti a kézműves verziókat és még nem öltek ki minden a lelkéből az eurobeerek.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg azokat a különleges embertársainkat, akiknek a szürreál élményeikről csodálatos módon rendre bebizonyosodik, hogy nem is szürreálisak. Arra gondolok például, hogy vannak olyanok, akik a reggeli kávézás közben – ahogy annyian mások – nézik a konyhában a csempét és megkeresik a szemükkel a sok év alatt bekövetkezett kis lepattogásokat, csorbulásokat, lemoshatatlan kávéfoltokat és a menthetetlenül összekoszolódott fúgát. A gondolatmenet vége az, hogy pont megérett a cserére nemcsak a csempe, de az egész konyha is úgy ahogy van. Amire persze elindulok otthonról, nemcsak képletesen legyintek ismét – sokadszor – az egészre, mert ha történetesen lenne elég pénzem, hogy kifizessem az utópisztikusan és szemérmetlenül túlárazott konyhát, akkor kivitelezőt úgyse találnék, legalábbis olyat, aki nem ver át. Ebből az egészből két esetben lehetne szürreál élmény. Egyrészt, amire hazajövök ott fogadna az új csempe, az új konyha és az örömtől könnybelábadt szemmel a feleségem, hogy jaj nagyon köszöni, pont ilyet szeretett volna. Másrészt, ha ennyire talán nem is, de azért az is a szürrealitás határát súrolná, ha kedvesen felhívna az a cég, amelyikkel alig több mint egy éve tárgyaltam a konyha felújításáról, de pár telefon után egyoldalúan megszakadt a kapcsolatunk és számomra eltűntek, mint nyolcmillió köbméter föld az útalapban. Nézzük meg, milyen szürreális élményei lehetnek ezzel kapcsolatban pár nagyon – bár eléggé érdemtelenül – szerencsés honfitárunknak. A kiinduló helyzet ugyanaz. Kávé, lepattogott csempe, koszos fúga, lógó konyhaszekrény ajtó. A folytatás egy kicsit más. Őt az a szürreális élmény éri, hogy bemegy az irodájába és kap egy emailt, hogy: Szia, megvettük azt a belsőépítész céget, amit már mondtam a múltkor. Pistáék viszik a papírokat, elég sürgős a dolog, ne fáradj az elolvasásukkal, csak írd alá ha nem gond, ahogy szoktuk. Hősünk erre elégedetten csettint és elgondolkozik a szürreális élményen meg azon, hogy végre nem cseszegeti az asszony majd a régi csempe miatt. Szól is mindjárt valamelyik hülyegyereknek, hogy intézze már el, nyilván a frissen megvett cég főnöke szívesen tesz segítséget az új tulajnak. Sajnos az efféle szürreális élmények nem gyakoriak és ha jobban belegondolok, hát szívesen le is mondok róla. Ha valakinek valahonnan ismerős a fenti helyzet, hát az nem valami szürreál gondolat.

Most ott tartok a szürreális élmények terén, hogy próbálom kordában tartani és a magam javára fordítani ezeket. Azt találtam ki, hogy egyszer lehetne egy olyan gondolatom, hogy mekkora lenne már, ha pont ott és akkor vennék egy lottót és megnyerném az ötöst. Ha ez a gondolat pontosan egy lottózó előtt uralná el az elmémet és borítaná be hézagmentesen a tudatomat, akkor lenne biztos a siker. Ehhez viszont az is kellene, hogy a a lottózó előtt ne gondoljak arra, hogy milyen jó lenne, ha most pont hirtelen ez jutna eszembe. Szóval most ezt gyakorlom és keresem, hogy a középkorban sikerült-e megoldaniuk az alkimistáknak a fő problémát, tudniillik, hogy aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Eddig úgy tűnik, hogy nem…

Meglepetés

Meglepetésszerű volt a Bálna újbóli megjelenése? Hát nekem igen. Teljesen komolyan azt gondoltam, hogy a tavaly októberi poszttal vége lett, elúszott, béke poraira, őrizzük meg jó emlékezetünkben és ne higgyünk a feltámadásában, mert ez úgysem fog megtörténni. Erre tessék mégis itt van újra, talán még fickósabb is mint valaha, legalábbis köszöni szépen nagyon jól van, lehet, hogy még jót is tett neki ez a pihenő. Persze azért magyarázattal mindenképpen tartozom.
A magyarázat pedig nem más, mint az, hogy júliusban történt valami, ami sarkon fordította a Bálnát. (Igen-igen, folytassuk a helyre jellemző és jellegzetes képzavarok szép és hasznos hagyományát, hiszen ha egy Bálnának valamije nincs, hát az a sarok, ahogy teszem azt térde nincs a zongorának, így az praktikusan nem tud térdig porban állni. Ezt az információt egyébként Tibor barátom egy valaha volt LGT koncert érzelmi csúcspontján, a sima elérzékenyülés nyílt könnyekbe hajlásának küszöbén a maga tárgyilagos, általában műszaki tényeket ellentmondást nem tűrő és leginkább a nőnek programozott C3PO és Han Solo törvénytelen gyerekének hangszínére emlékeztető stílusban közölte a körülötte állókkal akik ezt nem biztos hogy szerették volna tudni ott és akkor. Szerintem Presser és a többiek azóta sem értik min röhögtünk ott vagy negyvenen a legszomorúbb – ám végeredményben pozitív kicsengésű, ráadásul utolsó – számuk közben ott a Nyugati Pályaudvar közönségének tizedik sora környékén. Abban bízom, hogy bedzsinázott norvégnak, de legalábbis ex-NDK vendégdiáknak néztek minket, akik nem értik a szöveget.
Na de vissza a magyarázathoz, ami nem más, mint egy meglepetésbuli amit a gyerekeinktől kaptunk ajándékba a 25. házassági évfordulónkra. A meglepetésbuli egyébként érzékeny kérdés. Én nagyon szeretek ilyeneket szervezni, a praxisomban van már pár jól sikerült darab, például miskolctapolcai férfiösszejövetel – némi női együttműködéssel – Etvasz barátom 50. születésnapjára, vagy Nyékládházán spontánnak látszó összefutás amikor Barnabás volt 40 (ezen speciel nem tudtam részt venni, mert a T-5. napon úgy eltörtem a lábamat, hogy utána 5 hónapig a céges meglepetéspartikon is csak videokonferencián tudtam részt venni.) Párszor azt is megcsináltuk, hogy karácsonykor titokban mentünk Sopronból Miskolcra – úgy hogy csak Bandi bátyámat avattuk be – mondván, hogy anyámnak lesz majd nagy meglepetés, hogy ott vagyunk. Ez is jól sikerült, elbújtunk gyerekestől a kisszobába és az ajtón keresztül hallgattuk, hogy mikor érkezik. Amikor nagy hanggal előjöttünk akkor ő annak rendje-módja szerint megörült nekünk és az unokáinak. Az igazsághoz tartozik amit már csak anyám halála után mondta el Bandi, hogy tulajdonképpen utálta az ilyen meglepetéseket, így ő bizony elmondta neki mi lesz. Ennek ellenére meglepődött, még talán a kezét is összecsapta, hogy ne rontsa el az örömünket. Ezért még most is hálás vagyok…

Szóval gyakorlott vagyok meglepetés ügyekben és azt gondoltam engem aztán nem lehet rászedni, hiszen annyi mindent láttam már. Persze nem így történt. A 25. házassági évfordulónkkal kapcsolatban már jó előre bejelentették a gyerekek, hogy ekkor és ekkor ők fognak meghívni minket vacsorára az egyik kedves és aránylag közeli étterembe. Az időpont délután 5 óra volt, amin egy kicsit azért fennakadtam, mert miért kell ilyen korán odamenni, bár hamar napirendre tértem felette, gondoltam nem baj ez, legalább lesz idő beszélgetni elég. Az adott – egyébként nagyon meleg – nyári napon, így visszagondolva, történt pár fura dolog. Az első, hogy – gondolom figyelemelterelés céljából – az ajándékok adagolása a gyerekeim részéről hamar elkezdődött. Ez egy pendriveban manifesztálódott, ami nem mást mint a 25 éve készült és legalább 15 éve le nem játszott VHS kazetta tartalmának digitalizált változatát tartalmazta. Na de az említett kazettán nem a Terminátor legendásan monoton hangalámondásos változata volt ám, és nem is az Üdvözlet a bőrnadrágból című bajor természetfilm rendezői variációja – a film műfajából adódóan a szükségtelen narrációt és szinkront mellőzve – hanem az esküvői videónk mintegy 2 óra 40 perc időtartamban, amelynek segítségével találkozhattunk a régi önmagunkkal és a valószínűtlenül kisméretű ruháinkkal. A második furcsaság az volt, hogy valamit tudat alatt érezhettem, mert noszogatás, ajtócsapkodás és sértődés nélkül, magamtól vettem fel a legjobb ingemet és a jobbik nadrágomat a kissé foltos rövidgatya és kedvenc I need a hug(e glass of beer) feliratú, kényelmes, ám még rám is kicsit bő póló helyett. Az étterembe gyalog mentünk – ez nem volt fura – és a bejárat előtt találkoztunk Dezsiékkel véletlenül. Akkor leesett, hogy ez a meglepetés, tudniillik, hogy nem négyen, hanem nyolcan fogunk vacsorázni növelve az élményt. Dezsiék persze vigyorogva mondták, hogy ők csak véletlenül vannak ott és jajj mennyire jó, hogy összefutottunk. Persze, mondom nem kell a rizsa, meglepetés recognized és respected. Az étteremben az fura volt, hogy nem a nemrég elkészült kellemes télikertben ültünk le, hanem ellentmondást nem tűrően tereltek minket a gyerekek és a pincérek a zárt helység felé. Három lépcsőt kellett felmenni, de esküszöm a harmadikig még mindig nem sejtettem semmit.

Innentől már sablonos a történet. Még jó hogy nemrég váltottam fényre sötétedő szemüvegre, mert így vagy 20 másodpercig nem látszottak a könnyek a szememben amikor megláttam a barátaimat, a rokonaimat, hogy ott ülnek és csak ránk várnak. Én percekig csak olyan univerzális szavakat mondtam, hogy ó, he! meg nanemá!, meg deháttimeghogy… Persze aztán napirendre tértünk az események fölött, pezsgők, pálinkák, még az elkezdése előtt meghatottság okán félbemaradt tósztok jöttek szép sorjában, meg persze kaja, meg ilyenek. Annyira de annyira jó volt érezni, hogy ez a sok ember csak miattunk jött össze. Kisvártatva aztán fény derült az előkészületekre is. Ezek ugyanis már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek és telefonokból titokban kilopott számok, szupertitkos szponzorációs megbeszélések anyósommal, ajándékötletek felmerülés és elvetése övezte az utat. Ebből, mint azt már mondtam, semmit de semmit nem vettünk észre. Az események rekonstruálása során egy érzés nyomott el mindent ami addig megvolt bennem, tudniillik, hogy micsoda szuper gyerekeink vannak.

Aztán persze rendesen megadtuk a módját mondván, hogy ha már ünneplés, legyen kövér és az étteremből ki így ki úgy hazatérve hajnalig nyomtuk a bulit és az éneklést (lásd még: vornyíkolás) és még rengeteg ital elfogyott. Hál’ Istennek teljesen véletlenül volt otthon két tálca sör meg pár üveg pálinka, amelyeket – így visszagondolva – valószínűleg a tudatalattim vásároltatott meg velem előzetesen, hogy nehogy szégyenben maradjak. Az egész este kárvallottja egyedül Laci szomszédom volt, aki pont együtt érkezett haza velünk, de nem meglepetéspartiból, hanem munkából. Ráadásul szerencsétlenségére másnap reggel ment megint mozdonyt vezetni és feltételezem, hogy nem lehetett túl kipihent a hangzavar miatt. Pár nap múlva kértünk tőle elnézést a történtekért, amire a rá jellemző nagyvonalúsággal csak annyit mondott, hogy nem érti miről beszélünk, hiszen aki álmos az alszik és nem hallgatózik.

Megalkuvás nélküli megalkuvó avagy GB 2.0

Na tessék, ez vagyok én. Pár hónapja nyugdíjaztam a Bálnát, mert azt gondoltam, hogy akkor és ott vége van, egy profi a csúcson száll ki, nem engedi, hogy a blogja szép lassan elszürküljön, majd elolvadjon és tökéletesen feloldódjon az érdektelenségben és/vagy az erőltetettségben. Persze egy profi azt is meg tudja mondani, hogy mikor ért el odáig, hogy nincs mit mondania másoknak, de főleg magának. Na hát barátaim, az abbahagyás már megy, a tisztánlátás még nem.

Ezért aztán újra életre édesgettem a kedvenc és máig egyetlen Bálnámat ahol leírom amin morfondírozok – legtöbbször Pest és Sopron között. Remélem nem csalódtok majd. Az a tervem, hogy lesz egy árnyalatnyi hangsúlyváltás, ami abban nyilvánul meg, hogy kevesebb kaja, több morfondír és rövidebb mondatok lesznek a Bálna hasában. A lényeg azért nem változik: a Bálnán kívül a hideg, rémséges és sírásra ingerlően barátságtalan tenger (akarom mondani: napi politika, acsarkodás, rosszindulat és megalapozatlan, igazságtalan, ordító véleményalkotás) a Bálnán belül meg a jó meleg 36 fok (csend, nyugalom, látszólag felesleges témák, önzetlen önirónia).

Remélem nem bánjátok! (Ja és máris láthatjátok, hogy hogyan szegem meg a saját magam által felállított – rövidebb mondatokról szóló – szabályomat.) Na nem baj, tulajdonképpen ezt várjuk egy valódi megalkuvás nélküli megalkuvótól…