Kategória: Gasztronómia

Keresztfüggés

Gyerekkoromban volt otthon egy kicsi, ütött-kopott, eresztékeiben széteső, bezárhatatlan kisbőrönd a szekrény aljában. Ha jól emlékszem papírból volt a dobozka, ámbár akkor, a hetvenes-nyolcvanas években sokkal valószínűbb az, hogy az NDK csodatalálmánya a papír alapanyagú de sokféle sötét eredetű és kétséges vegyszerekkel történő kezelés után a vulkánfíber nevet viselő és sokkal inkább műanyagnak nevezhető matéria alkotta az oldalait. Arra nem emlékszem hogy került oda és arra sem, hogy mi lett vele az idők folyamán. Valahogy mindig ott volt körülöttünk. A kisbőröndben ömlesztve voltak az idők és generációk során összegyűlt fekete-fehér, megsárgult fényképek. Az itt található képekből ismertem meg a nagyapáimat – mert élőben nem volt szerencsém hozzájuk, de ott őriztük a képeket Dédiről is, akinek nyolcvan pluszosan olyan humora és derűje volt mint talán senki másnak, de ott volt kép az aszalói házról is, amiről ma már csak olyan emlékeim vannak, mintha álmodtam volna őket és csak annyi a biztos, hogy volt ott az udvaron egy eperfa és hogy az ott lakó rokon bácsi (nem próbálkoznék meg meghatározni a rokoni fokot) csípős zöldpaprikát karikázott a zöldbab főzelékbe és azóta valahogy nekem is így ízlik.

Volt a kisbőröndben egy kép apuról. Nem volt nagy, kábé olyan 5×7 centis lehetett és őt ábrázolta amint lóg a gyűrűn keresztfüggésben, szabályszerűen vízszintes, nyílegyenes karokkal és nemkülönben szabályszerű leszorított lábfejjel. A kép valószínűleg valami versenyen készülhetett, mert rendes tornászöltözetben volt, még olyan hófehér nadrág is volt rajta, amit ma jégeralsónak neveznék szívesen, de ezért a jelen tornászai megvetően igazítanának helyre, hogy annak a neve hosszú tornásznadrág, illetve pantalló.

Sokat nézegettem ezt a képet gyerekkoromban. Ennek több oka lehetett. Az egyik, hogy pontosan tudtam, hogy az én számomra – bármilyen irigylendő is – ilyen tornamutatvány elvégzésére sosem lesz sem módom, sem lehetőségem és főleg nem készségem. Olyannyira voltam ebben biztos, hogy a kettes szakközépben amikor az év során elérkezett az az időpont, amikor a nem túl nagy tornatermet megtöltötték a tornaszerek a korláttól a gyűrűn át a nyújtóig, az addigi rendszeres testnevelés órák előtti szorongásomat felváltotta a jeges rémület és a méltatlankodó ki nem mondott kérdés, hogy nézzen már rám tanárnő tulajdonképpen mit keresek én itt, tessék engem békén hagyni, szívesen elmegyek a boltba, vagy felmosom az öltözőt, vagy bármit de ne kelljen már ezeket a kínzóeszközöket használni. Persze igyekvést kellett mutatnom és így mindig megkaptam a kettest még mielőtt nagyobb baleset lett volna. Egyetlen egyszer kaptam ötöst, amikor az egyik sokkal jobb feltételekkel rendelkező, ám kissé ügyetlen osztálytársamat szigorúan elméleti alapon megtanítottam valami ugrás tökéletes kivitelezésére. Na mert hogy elméletben kiváló voltam akkor. Pontosan tudtam mi az a kelep meg támasz meg Guczoghy-szaltó meg óriáskör, sőt még azt is, hogy pl. lovon mi a különbség a Magyar és a Sivadó vándor között. Ezt az elméleti tudást elsősorban és mindenekelőtt apámtól sajátítottam el legtöbbször a fenti fénykép fölött nosztalgiázva.

Sokszor néztünk együtt apuval a tévében a tornaközvetítéseket is. Ilyen alkalmakkor mesélte el, hogy hogy volt az, amikor nyújtón nem sikerült lefékeznie az óriáskört és a fal állította volna meg, ha a tapasztalt edzője nem kapja el a levegőben szerencsére. De ekkor mondta el azt is, kicsit lenézően nézve a fejletlen gyereklányokhoz hasonlító felnőtt tornásznőket, hogy bezzeg az ő idejében mindig ott maradtak a lányok edzésén a sajátjuk után és hogy ez mekkora hatással volt az ő pubertáskori fejlődésére és az egészséges fantáziáinak szinten tartására és újabb és újabb elemekkel való bővítésére, mert hát akkor azért máshogy néztek ki a tornász kolleginák.

Az ő meséi alapján tanultam meg tisztelni a sportolókat úgy általában és egy kicsit átérezni mekkora munka az amit ők beletesznek a siker érdekében és hogy milyen icipici dolgokon múlik a zajos siker vagy a megszégyenítő bukás.

Éppen ezért rendít meg minden alkalommal amikor arról hallok hogy egy fiatal sportoló igazságtalan módon eltávozik közülünk. Persze ez is olyan dolog, amit az ember gyorsan, sokszor méltatlanul gyorsan elfelejt. Ma hallunk egy halálesetet, kicsit szomorkodunk, értetlenkedünk aztán napirendre térünk felette. Még lehet, hogy meg is magyarázzuk magunknak: biztos túlhajszolta magát, biztos szedett valamit, vagy talán túl magabiztos volt.

Persze vannak esetek, amik sokáig nem hagynak nyugodni bennünket. Itt van például Szilas, aki megjárt minden magasságot amit csak lehetett és mégis velem egyidős volt, amikor nem tudta legyőzni azt a kórt amit sokan meg sem éreznek, vagy egy enyhébb-erősebb náthával átvészelik. Természetesen én nem ismertem őt személyesen, bár egy városban laktunk. De ismeretlenül is tiszteltem és felnéztem rá, és mivel történetesen ő is gyűrűn alkotott nagyot, mindig eszembe jutott róla apám és az a régi megsárgult pici kép, amin apám keresztfüggésben néz le ránk és mintha a szemével azt üzenné, hogy látjátok, ezt az elszántságot akarom rátok hagyni, születendő gyerekeim. Ha apám élne, biztos ő is szívesen kóstolná meg azt a bort, ami Szilas kedvenc fajtáiból készült az ő emlékére, és ami engem mostantól nem egy, hanem két nagy tornászra fog emlékeztetni. Köszönöm Apu, köszönöm Szilas és köszönöm Sike Tamás a csodálatos bort.

Apám listája

Egyszer – talán középiskolás lehettem – találtam apám asztalán egy fura listát. Illetve ez így nem pontos. Apámnak nem asztala volt, hanem „sarka”. A lakásunkban volt a nagyszobában egy ilyen kis beugró rész, ahová a hatvanas évek kreatív tervezője egy beépített szekrényt álmodott. Nagy ötlet volt, az előlapja szépen belesimult a fal síkjába, nem pedig kiállt, mint egy hagyományos – bár akkor szintén nagyon divatos, úgynevezett szekrénysor, amiből gyakorlatilag háromfélét lehetett kapni, de különbség azok között sem volt igazán. Szóval ez a beépített szekrény szuper volt, igaz kicsit nyikorgott az ajtaja, meg hát meg is kopott az évek során. A közvetlen kiváltó ok nem tudom mi volt, de egyszer a beépített szekrénynek mennie kellett. Nem emlékszem, hogy mikor és főleg hogyan lett kiszedve, de ki lett és csak a hűlt, ám jól látható helye maradt meg a lakás kellős közepén. Na ez lett apám sarka. Került oda egy íróasztal és egy plafonig érő, saját kezűleg készített könyvespolc. Anyám persze szkeptikus (sőt talán enyhén kishitű) volt és azt mondta, hogy na szép ez a sarok, de szerinte tök fölösleges, mert apám sokkal jobban szereti házikabátban borozgatva zörgetni az újságot a kedvenc foteljében mint íróasztal fölött görnyedni úgyis teszi azt eleget a Gyárban. Apám persze nem hallgatott rá, de már-már úgy látszott, hogy anyámnak – mint általában – igaza lesz. Csak az íróasztalon gyűltek az iratok, de sosem ült melléjük. Apám biztosan azért hozta haza ezeket, hogy hétvégén dolgozzon rajta – de sose tette ezt, vagy csak nagyon ritkán.

Aztán valami megváltozott. Az egyik szombaton amikor felkeltem, apám ott ült a sarokban és valamit írt. Amikor kérdeztem, hogy mit csinál, azt mondta, hogy „szervezkedik”. Igen, ez a helyes kifejezés, hiszen ő igazából azt mondta még a tervezés fázisában, hogy azért kell neki a sarok, hogy legyen hol szervezkedni. Na ez a szervezkedés nem azt jelentette, hogy egy titkos szocializmus- és kommunizmusellenes összeesküvés titkos vezetője volt apám és a sarokban írja a lelkesítő mondatokat a titkos imperialista sejt tagjainak, hanem ez a szó a mi saját szótárunkban simán csak a gyári iratokon való munkálkodást és műszaki egyetemi halál bonyolult tanulmányok írását jelentette nyomástartó edényekről vagy mikről.

Na jó. Ha szervezkedik, hát szervezkedik – gondoltam és néztem tovább a Vizipók csodapókot a tévében és ettem a vajasmézes kenyeret tovább. (Jól van na egy középiskolás visszamehet hétvégén egy pár évet nem?!)

Ezt az esetet természetesen rövid úton el is felejtetettem. Jó pár évvel később, a román forradalom idején, amit úgy néztünk a tévében mint valami akciófilmet, egyszerűen nem hittük el, hogy ez igazán történik valahol és sokkal közelebb minthogy az biztonságos volna éppenséggel. Sokkal ijesztőbb volt hallgatni élőben a rádiót, ahol közvetítették az eseményeket. Na azt már elhittük és féltünk is nagyon. Abban az időszakban én már kollégista voltam vagy négyszáz kilométerrel odébb és meglehetősen ritkán jártam haza.

Egy ilyen alkalommal valamiért megakadt a szemem egy spirálfüzetből kitépett lapon apám sarkában. A papír egy picit mintha meg lett volna sárgulva és kétségtelenül apám ceruzával írt sorai voltak rajta és szemmel láthatóan egy lista volt. Apám írása egyébként eltéveszthetetlen volt. Nagyon sok apróbb-nagyobb dolgot tanultam tőle. Például azt, hogy mindig legyen nálam valamennyi pénz, vagy azt, hogy az igazságnál, illetve a saját igazságérzetünk kielégítésénél nincs fontosabb ebben az életben, vagy azt, hogy a családi nyugalom megtalálása és fenntartása bármilyen megalkuvást megér. Azt is tőle tanultam, hogy hogyan kell szépen írni a ceruzával. Ezt most elárulom. Apám úgy írt, hogy mindig amikor felemelte a papírról akkor fordított kb. 90 fokot rajta (a trollok kedvéért: a hossztengelye körül) és ezáltal a következő szót már grafithegy kicsit szögletesebbé kopott felével lehet írni, ami sokkal szebb és élesebb nyomot hagy mintha nem végeznénk ezt a műveletet. (Az a rossz hírem van kedves olvasó, hogy ettől a pillanattól fogva Te is így fogod használni a ceruzát, ha eddig nem így tettél. Bocsánat, illetve szívesen…) (Még egy megjegyzés kell ide: természetesen hagyományos ceruzáról van szó, amit egyébként apám mindig bicskával faragott meg nekem, és ezért valahogy sokkal érdekesebb volt, mintha én hegyeztem volna ki az erre a célra készült szerszámmal.)

Na de vissza a listához. Ilyenek voltak rajta: 5 kg liszt, 2 liter olaj, 10 darab vegyes ételkonzerv, 20 darab hús- és májkonzerv, pálinka, gyufa, száraztészta, kétszersült, cukor, cigaretta, jód, sebkötöző és még jó néhány dolog ami a túléléshez szükséges lehet. Szemmel láthatóan a lista azért készült, hogy ha elkezdődik amitől annyira félt világéletében, vagyis a háború, akkor legalább emiatt ne kelljen kapkodni, jobb a feltétlenül szükséges bevásárlandókat nyugodtan végiggondolni és ezzel is felkészülni a legrosszabbra.

Persze aztán beszéltünk róla, elmondta a saját – leginkább ötvenhatos – élményeit és hogy ez a lista már évekkel ezelőtt készült – talán pont akkor amikor nekem érdekesebb volt a Vizipók mint az ő szervezkedése. Megértettem az okot, de igazán elfogadni sosem tudtam. Egyszerűen nem hittem el, hogy engem egyszer közvetlenül veszélyeztethet háborús helyzet, hiszen itt vagyunk az Európai Unió előszobájában meg a NATO-ban, ami a legjobb módja a vész elkerülésének. Különben is ki akarna ilyet a 20. században. Hülyeség.

Ma, 2022 tavaszán nem kell ilyen listát írni. Felesleges. Nincs rá szükség, két ok miatt. Egyrészt százával lehet letölteni számtalan helyről készen hasonlókat, illetve ha beindul az az őrült, akkor már réges-régen mindegy. Csak egy dolog miatt kellene mégis elindulnom megvenni az apám listáján levőket. Amilyen szerencsém van, amint kifizetem a boltban ezeket a cuccokat, rögtön kitörne a világbéke és ennyit azért megspendíroznék Európa kedvéért.

Moszkva

1989 forró nyarát nagyrészt Moszkvában töltöttem. Nem tudom írtam-e már erről, ha igen akkor elnézést, ha megismétlek pár dolgot.

Ez az időszak sok szempontból különleges volt. Akkor utaztam például először – és azóta is utoljára – hálókocsiban. Ez csodálatos volt. Mivel kilencen voltunk a főiskolás csoportban és a fülkék négy személyesek voltak, valakinek egyedül kellett lennie. Már nem tudom miért – a rámtörő antiszociális érzések, vagy a magányra vágyó, akkor korai zsengéket is magából kiizzadó lánglelkem miatt-e de én voltam az aki bevállalta az egyedüllétet. Valahol, – talán Kijevben – felszállt egy orosz család (apuka, anyuka, kislány és egy macska) akik két ok miatt emlékezetesek még ma is. Az egyik az, hogy a férfi megkérdezte, hogy honnan jöttem, és amikor mondtam hogy Magyarországról, akkor csak legyintett, hogy na, ott sem lesz már kommunizmus! (Ahogy említettem, 1989-et írtunk, amikor ez a kérdés még nem dőlt el végérvényesen). A másik különleges szereplő a macska volt, aki amíg a kislány aludt jóízűen a felső ágyon addig ő (a macska) vagy leesett, vagy a gyermek rúgta le, mindenesetre én arra lettem figyelmes, hogy a pórázával a nyakán lóg lefelé és néz rám, mintha egy vérfagyasztó skandináv krimiből lépett volna elő. Mintegy reflexből megmentettem az életét és visszatettem az ágyra, csak utána gondolkodtam el, hogy ha családfő útitársam, vagy a felesége, – akiről elég csak annyit mondanom, hogy neki nem kellett létra a felső ágyra mászáshoz, mert úgy nyomta ki magát, az enyémhez képest dupla széles vállaival mint a pinty – észreveszi a mozdulatomat, akkor azt értelmezheti úgy is, hogy én vagyok az aki kinyírni készülök a házikedvencüket. Ebben az esetben ma nem lenne Bálna, de ha lenne is, biztos nem én írnám…

Aztán Moszkvában – a gorbacsovi éra, értsd: a szesztilalom alatt – a legenyhébb kifejezéssel élve is – szürreális élményeink voltak. Voltunk egy diszkóban ahol egyrészt a legerősebb ital a citromos kávé volt, másrészt a lányok pedig olyan elegánsan és korszerűen voltak öltözve, mintha egy divatlapból léptek volna ki, amit akkor tudtunk igazán értékelni, amikor kiderült, hogy minden darabot az így-úgy becsempészett divatlapok alapján saját kezűleg varrták – otthon. Nem beszélek arról a kifőzdéről, ahol háromféle ételt lehetett kapni: virslit, főtt hajdinát és virslit főtt hajdinával. Eltelt azóta idestova 32 év, de a hajdina szagáról még mindig Moszkva jut eszembe. Az sem érdemel szót, hogy az egyik diszkóban azt kérdezték, amikor szörpöt kértünk, hogy milyen színű legyen, mert az íze mindegyiknek a poloskáéra hasonlított (ez egy ilyen túlzás vagy mi, mert nem, még sosem kóstoltam poloskát…). Az meg végképp nem érdekes, hogy amikor már nagyon ittunk volna valamit és ráadásul utolsó nap is volt a Szovjetunióban, akkor egy grúz étteremben szedtük össze a bátorságunkat és megkérdeztük, hogy esetleg egy kis vodka nem volna-e. Erre a pincér elővett egy tekintélyes kulcscsomót és egy azon található icipici kulccsal kinyitott egy lakatot egy szekrényen, ahonnan elővett egy sztolicsnaja üveget és megtöltötte a gyűszűnyi poharakat. Na én nem vagyok egy vodkás, de akkor az igazán jól esett. Az már kevésbé, hogy a 4 icipici vodkáért mintegy 60 rubelt fizettünk a végén, ami abban a kontextusban érdekes, hogy az átlagfizetés akkortájt Moszkvában nem több, mint ennek háromszorosa volt.

Ami miatt most ezt elkezdtem leírni az az, hogy az ételekkel kapcsolatos legfontosabb élményem az volt, amikor valami parkban észrevettem, hogy egy ember egyszál magában húst sütöget faszénen. Odamentem hozzá és mondtam (na az túlzás, hogy mondtam, közelebb áll az igazsághoz, hogy ráutaló magatartást tanúsítottam), hogy kérek belőle. Ezt az elhatározásomat egy bankjeggyel (talán egy ötrubelessel) hadonászva adtam nyomatékosan tudtára. Rakott pár darabot a papírtálcára és kérdezett valamit, amit én úgy értelmeztem, hogy ennyi elég-e. Integettem az ötrubelessel, hogy persze, még sok is. Itt történt egy kis félreértés, mert ő meg ezt úgy vette, hogy még tegyen rá, vagyis adjon öt rubelért, ami belefér. Na nem mondok sokat, de egy komolyabb fél kiló faszénen sült, gyönyörű hússal távoztam a tetthelyről, amit aztán el is fogyasztottam. Enni már akkor is bírtam, de azt el kell mondanom, hogy a vége már – hogy is mondjam – fujtós volt egy cseppet mint Etwas barátom pogácsája. Meg is fordult a fejemben, hogy úristen mi lesz, ha itt fulladok bele az orosz ételbe, ki hiszi el a mennyországban, ha elmesélem, hogy az volt az oka az egésznek, hogy nem volt kisebb pénzem, mint egy ötrubeles. Mindegy, túléltem, rövid másfél órás sorbanállás után sikerült egy sörhöz jutnom, amivel leöblítettem az élményt.

Amiért mindez eszembe jutott az az, hogy talán lehetett volna ennek a történetnek egy másik lehetséges kimenetele. Tegyük fel, hogy a húsárusnál a sorban mögöttem ott áll egy fiatal, alig harmincegynéhány éves KGB tiszt, aki éppen hazalátogatott az NDK-ból, hogy szabadságát töltse. Ő is megveszi a húst – még egy kicsit többet is mint én, mert nem akar alulmaradni egy előtte álló külföldivel – románnal, csehszlovákkal vagy magyarral, ki tudja – szemben. Egy nagyobb darab úgy a torkán akad, hogy ott helyben megfullad, a mentő nem ér ki időben a csúcsforgalomban. Dísztemetés, életjáradék a családjának, aztán gyors felejtés. Pedig mi lehetett volna belőle… sóhajtozik a bábuska, majd lassan-lassan kikopnak a mindennapi beszélgetésből a Vlagyimirről szóló emlékek. Tegyük fel, hogy a történetben szereplő Vlagyimirünk családi neve Putyin. Mennyivel jobb lenne ma a világ…

Visszatértem

Valamikor 2020 őszén írtam utoljára. Akkor néha azt hittem, hogy kész, végleg itt a vége, szia Bálna, ússzál csak szabadon, elengedlek, helló. Ha valami emlékeztet még néhány évig rád az az lesz, hogy rendszeresen kapok egy meglehetősen egyszerű, már-már túlságosan pragmatikus és sajnos csak a lényegre szorítkozó levelet arról, hogy fizessem ki a következő évre a gronlandibalna.hu fenntartásának díját, mert ha nem teszem akkor vége a dalnak, eltűnik mintha sosem lett volna, puszi. Semmi cicomázás meg igaz, vagy megjátszott kedvesség, például hogy kedves Bálna tudod mi minden nap úgy kelünk fel itt a szolgáltatónál, hogy na vajon volt-e valami aktivitás az oldaladon, vagy még mindig csak a semmi a zéró, a nihil, az üres logok, a vakítóan tartalomnélküli képernyők. De nem ezt írják. Csak fizessek, mert ha nem teszed, akkor búcsúzz el a kedves oldaladtól, tulajdonképpen mi csak örülünk, egy gonddal kevesebb, nem belőled élünk, lássuk be.

Na de azért az utóbbi időben történt pár dolog. Egyrészt volt ugye ez a pandémiának nevezett őrület. Megismertünk egy csomó új dolgot, ezek közül az egyik legfontosabb, hogy ugye nem kell az iroda a munkához, sőt lehet hogy egyáltalán nem kell iroda, jó az otthon is, de legalábbis nem olyan nagyon rossz. Talán jobban megismertük magunkat is egy kicsit. Én például arra jöttem rá, hogy ha egész nap ülök a gép előtt és valamivel jól felcseszem magam (magyarázatként elmondom, hogy a „felcseszem” a „felidegesítem” és a „felb**zom” között kifeszített képzeletbeli egyenes kellős közepén foglal helyet értelmezését tekintve, vagyis azt jelenti, hogy már szépen megemelkedett a vérnyomásom, de még nem érzem, hogy azonnal pálinkát kell innom mert megőrülök). Szóval ha felcseszem magam, akkor a vérnyomás visszaállításnak legjobb módszere, ha nekiállok valamit főzni vagy sütni. Hogy mit, az majdnem mindegy, az a lényeg, hogy legyen flow, áradjon a csí, meg mittudomén. Az már csak majdnem hogy mellékes eredmény, hogy azért rendszeresen kivívom az ilyen körülmények között készülő termékekkel a környezetem elismerését, Anyósom szokta is kérdezni, hogy ma nem idegesítettek-e fel véletlenül, mert ha igen akkor tudja, hogy lesz valami kóstoló.

Ami még ennél is fontosabb, hogy a Bálnátlanságban eltelt időszakban nagyapa lettem. Ez egyrészt azt okozta, hogy a felcseszett állapotban készült ételekből a várandós leányom is rendszeresen részesült (meg persze mindenki más is, csak ő kiemelt figyelmet kapott, hiszen neki meg volt engedve, hogy kettő helyett egyen, ellentétben velem), másrészt meg azt, hogy soha nem tapasztalt érzésekkel ismerkedtem meg. Nem hinném, hogy van eszközöm ennek a leírásához, ezért meg sem próbálom, de az biztos, hogy – szégyen, nem szégyen – azon a bizonyos januári éjjelen amikor megszületett a legkisebb, idegesebb voltam mint amikor az anyukája született körülbelül 25 és fél éve.

Azt viszont el kell mondanom, hogy a Bálnába való új élet lehelése folyamatosan ott volt a napirendemen, de valahogy sosem jutottam hozzá. Hol dolgoznom kellett sokat, hol ugye unoka kérdések foglalkoztattak, hol meg egyáltalán csak olyan ingerszegénynek éreztem ezt az egész nyomorult vírusos helyzetet, hogy nem írni, de élni se volt olyan nagyon sok kedvem.

Aztán megtanultunk együtt élni ezzel is. A pandémia elején napi 40 fertőzöttnél még világvégét jósoltunk, kimenekítettük a határzár előtt pár perccel a lányunkat Lengyelországból, ma meg 10000-nél is csak legyintünk jóformán. Közben persze lett oltás, beadattuk vagy nem adattuk be, de azért ezzel együtt – lélekben mindenképpen – konszolidálódott a helyzet. Én például nem félek egyáltalán.

Szóval ott tartottam, hogy azt gondoltam kész vége, fújt a Kohászat agyő Bálna, úgy látszik, ha így abba tudom hagyni, akkor talán nem is volt olyan fontos nekem ez az egész. (Na jó. Ez, ha meg is fordult a fejemben, nem gondoltam komolyan azt hiszem.) Aztán történt valami. Mint rendesen, autóztam valahová és éppen az egyik kedvenc beszélgetős podcastomat hallgattam. A méltán népszerű fiatal riporter egyik vendége a híres és ismert író volt. Ő beszélt az életéről többek közt. Na ez az író elmesélte, hogy egyszer öt kerek évre abbahagyta az írást, mert azt gondolta, hogy nem megy ez neki, hiszen nincs siker, csillogás semmi, pedig hát ő ugye amikor elkezdte, akkor azért tette, hogy ismerjék el mint jelentős művészt de inkább gyorsan mint lassan. Ezen agyalt öt évig és amikor végre sikerült elengednie ezt az elvárást önmagával szemben, na akkor jött el minden amiért előtte görcsölt.

Isten őrizz, hogy magamat ilyen írólegendákhoz hasonlítsam, de be kell vallanom nekem is voltak ilyen gondolataim. Azt hittem, hogy szépen, kevés helyesírási hibával és többé-kevésbé egész – már-már túlságosan is összetett – mondatokban leírom majd amit gondolok, és pici pénzt facebook hirdetésre költve iszonyú nagy rajongótáborom alakul ki, előbb-utóbb még óriásplakátra is kerülök, már persze ha még elfér rajta az arcom. Aztán persze nem így lett. Természetesen nagyon hálás vagyok azoknak akik szerették az írásokat, zavar is, hogy kábé másfél éve nem tettem fel semmit ide és magam icipici módján cserbenhagytam őket. Nem, a Grönlandi Bálna nem érte el a 100.000-es, de a 10.000-es, sőt az 1000-es tábort sem. Új kedvelő már régen csatlakozott és akik megmaradtak sem dobtak féltéglát az ablakomba folytatást követelve.

Szóval most az van, hogy elengedem a magam által támasztott megfelelési kényszert, újrakezdem és leírom ami a fejemben jár – igyekszem ugyanazzal a hangvétellel tenni ezt, mint eddig. Ha valakinek netalán tetszik annak nagyon örülök és hálás vagyok érte, ha megosztja, megköszönöm, de nem fogom minden reggel azzal kezdeni a napot, hogy megnézzem hány új kedvelő lett. Azt hiszem, hogy ennél fontosabb cél, hogy legyen valami, amit a kisunoká(i)m olvashatnak ha felnőnek.

Karanténbarbecue

Nagyjából két évvel ezelőtt történt, hogy a születésnapomra vettem magamnak egy nomális grillsütőt. Faszeneset persze, mert bár nem vagyok egy túlságosan kifinomult grillsznob, de azért azt gondoltam, hogy a gázos, pláne az elektromos változatok a nagyon gyengék fegyverei, bár megvannak a szépségei. Az elektromosé például az, hogy azt tényleg bármikor és bárhol lehet használni, még a terasz alatt, a sátor előtt, sőt a szobában is, már ha van áram. A gázos meg egy kicsit olyan mintha a rántott húsból pont a húst hagynád ki, ahogy ezt pár kellően eltévedt divatvegán meg is teszi, saját nagyságát, találékonyságát és meghasonlottságát kiemelendő és hangsúlyozandó komolyan összeráncolt homlokkal. (Mert ugye, ha valakinek éppen rántotthúst enni támad kedve, akkor miért nem eszik azt, miért helyettesíti valami pótlékkal. Lásd még: menjünk be a házba, ott Allah nem látja, hogy alkoholt iszunk, illetve „véresen vega” vagyok, de azért az üzemi kosztot megeszem, mert hát ki van fizetve ugye…).

A lényeg az, hogy szert tettem életem eddigi első és egyetlen normális és kellően profinak mondható kerti apparátomra. Hamar barátokká váltunk a kedvessel, bár mielőtt egymáséi lettünk nagyon sokáig szemeztem egy zöld tojás kinézetű kamadóval (tudjátok, ez az a sokezer év alatt kitapasztalt technológiát alkalmazó, talán japán múlttal rendelkező kerámia cucc, ami bizonyos szempontból a műfaj non-plus-ultrája, hovatovábbja és csimborasszója.) De nem, a kamadó olyan mértékben borította volna fel a családi költségvetést, hogy nem mertem megkockáztatni, így – valljuk be őszintén – ló helyett szamárral is beértem, így lett Weber mester az én kedvencem a zöld tojás helyett.

Természetesen W.e. (Weber előtt) én az igazi nyílt tüzű grillezéshez szoktam, amit tulajdonképpen az örökbecsű még-nem-jó-még-nem-jó-már-nem-jó kifejezéssel lehet leírni, ami nem jelent mást, mint hogy az idő előrehaladtával egyre rövidebb idő alatt tudom szénné égetni a húsokat – lévén, hogy a faszén töltet szinte teljes felülete korlátlanul érintkezik a levegővel, így az oxigénnel is, amiől a folyamat úgymond szépen elgaloppozza magát, mint Csernobilban a nukleáris láncreakció azon a bizonyos szörnyű áprilisi éjszakán. W.u. is ugyanígy csináltam a vacsorát a családnak, csak már tudtam, hogy egyre jobban résen kell lenni (értsd: kevesebb sört és több whiskyt kell inni az anyagcsere folyamatok lassítása érdekében, illetve ahogy apám is egyszer előadta gyerekkoromban tudniillik, hogy a whisky az az ital amitől észbelileg egyre élesebb, mi több: józanabb leszel! – Na jó, ezt már gyerekként sem hittem el, később pedig magam is bizonyítottam több ízben az ellenkezőjét). Tehát egyre gyorsabb és pontosabb mozdulatok szükségeltetnek, illetve ha kellő figyelemmel tudom csinálni a dolgomat, akkor az elismerés sem marad el. Szóval Weber urammal jóbarátok lettünk, olvasgattam az idevonatkozó blogokat és facebook csoportokat és továbbra sem értettem ezt a barbecue dolgot, hogy hogyan lehet hajnali háromkor felkelni és estig készíteni a húsokat bevetve mindenféle vezetékes és vezetéknélküli hőmérőket és vitatkozni azon, hogy most 87 fokos maghő az még pont jó vagy már pont elcseszted.

Azért persze a hangya ott motoszkált bennem, hogy csak ki kellene próbálni ezt a lassú barbecue dolgot, tavasszal a karantén alatt el is jutottam odáig, hogy rendeltem Alitól én is hőmérőt, egy kétcsatornásat – ez azt jelenti, hogy két ilyen húsba szúrható tűje van, így egyszerre két helyen lehet mérni a hőmérsékletét. Amint azt Alitól vártam és megszokhattam egyébként a hőmérő egyszer sem működött rendesen, de mint ki fog derülni ez nem is baj, mert nincs is rá szükség…

Szóval gondolkoztam, méregettem a barátomat, hogy mi ketten együtt megbirkózunk-e a feladattal és amikor pár sör után tisztán úgy láttam, mintha kacsintott volna azzal a szép kerek, fedélbe épített hőmérőjével, tudtam, hogy belevághatunk, ő majd megteszi amit kell, nyugodjak meg… Amikor idáig eljutottam természetesen elméletben már tökéletesen tudatában voltam a barbecue-zás lényegének és fejben már le tudtam modellezni a Weberemben zajló légáramlásokat az alsó és a felső szellőző nyitottságának függvényében, de ez kábé olyan tudás volt, mint ahogy elméletben például egy 10 pontos gerendagyakorlatot is végre tudok hajtani még olyan kis tornadresszben is, mint a tornászlányok az Olimpián.

Az továbbra sem értettem, hogy hogyan lehet 5-7-9 óráig készíteni valamit – bármit! – de majd rájövök ennek is a szépségére egyszer. El is mentem a hentesemhez, és azt gondoltam, hogy a kedvenc húsommal kezdek, ami nem más, mint a csülök. Azt tudtam, hogy a berbecuehoz kell egy darab hús, ami szép és be kell dörzsölni fűszerekkel, ami jó illatú. Sóval csínján kell bánni, mert az ki tudja szorítani a nedvességet és fokozza a végeredmény keménységét. Adalékként megnéztem még egy videót a Tecsőn, ahol az úgynevezett snake-methodot mutatta be egy jóember, ami nem tesz mást, minthogy az apparátban a faszenet/brikettet szépen elrakosgatod aránylag vékony félkörben a sütő fala körül és csak az egyik végére raksz majd egy kis izzó anyagot, ami így szépen lassan fokozatosan ég el és órákig tartja a hőt. A fennmaradó helyre egy vizes edényt kell rakni – amibe rakhatunk még fűszereket, sört, konyakot, gyümölcsecetet, szinte bármit, amit a fantáziánk megenged. A húst az edény fölé kell tenni, mert ha valaki ezt nem tudná, a barbecue-nak az indirekt hőátadás a lényege, vagyis, hogy az izzó faszén hője ne érje közvetlenül készülő ételünket.

Első barbecue indul, snake method megértve, csülök a rácson. Izgalommal teli gyakori nyitogatás (1. nagy hiba), türelmetlenség (2. nagy hiba), maghőmérő aggodalmas figyelése (3. nagy hiba) és 3 óra után a várakozás okozta érzékcsalódás (puha ez már szerintem, csak nem elég hegyes a villám (!) – 4. nagy hiba) után csülök le a rácsról és annak konstatálása hogy a hús kemény nem elég fűszeres és különben is nem erről volt szó. A konyhai sütőben döntetlenre való mentés után azért elfogyott a csülök, megnyugtatok mindenkit. Tudtam, hogy át kell gondolnom a kérdést, de feladás nem jutott eszembe, valahol éreztem, hogy fog ez nekem menni.

Ezután először is kivágtam a francba a maghőmérőt. Engem ne stresszeljen itten a hülye kis számaival. Másodszor tarját vettem, mert az lazább mint a csülök, jobban lehet vele boldogulni. Harmadszor bátrabban használtam a sót, mert azt gondoltam, hogy azért az mégsem árthat. Negyedszer pedig erős esküvéssel megfogadtam, hogy legalább három, de inkább négy óráig nem nyitom ki a Webert, még ha ehhez kényszerzubbonyt kell magamra erőltetnem akkor sem, csak a már említett fedélbe épített hőmérő mutatóját tartom 110 és 130 fok között a szellőző nyílások szabályzásával. És hát kérem szépen az eredmény nem maradt el. Négy óránál éreztem az illatokon, hogy itt valami nagy dolog készül és megéri a türelmet. Vártam még körülbelül hármat és kedves olvasóim nem tagadom le, hogy az én szemem is úgy lábadt könnybe a látványtól, az illattól és az érzéstől, amikor beleszúrtam a villámat a húsba, mint ahogy barátom hőmérője bepárásodik, amikor először megcsapja szén melege a kinti hidegben. Az eredmény tökéletes lett, a család unisono azt kérte, hogy ezentúl csak így csináljam a húst, ha lehetne.

Na de hogy jön ide a karantén? Hát úgy, hogy azért nem lettem sokkal türelmesebb az idők során, így továbbra is elég nagy stresszt okozott nekem az, hogy elkezdek valamit reggel nyolckor, ami csak teszem azt délután ötre lesz kész. (Természetesen bizonyos szempontból ez nem rossz, mert bármilyen felmerülő takarítási, javítási és egyéb házimunkát kiválóan lehet azzal hárítani, hogy nem érek rá, mert sütök, nem hagyhatom itt egy percre sem az apparátot, mert elszállhat a hő, ha nem figyelem folyamatosan – ezt ezért megértheted Drágám! Na de én természetesen nem vagyok olyan aki ezt megteszi – már hogy nem vagyok olyan bátor na!)

A járvány második hullámára viszont rájöttem a kézenfekvő megoldásra. Arról van szó ugyanis, hogy a barbecue és a home-office remekül összeegyeztethető, ha úgy tetszik egymásnak vannak kitalálva. Az ember reggel hétkor elmegy a henteséhez, kiválogatja a megfelelő és alkalmas húsokat, majd miután megrakta a Weberét, begyújtja az izzítókéményben az egyharmadnyi brikettet. Ennek kell kb. 20 perc, ez pont elég a szárazpác (sznoboknak: rub) elkészítésére. Ez után a helyére kerül minden és indulhat a hosszú utazás a tökéletesen elkészült húsig. Ekkor még mindig nincs később, mint fél kilenc, vagyis kilencre az ember bőven ott ülhet a gépe előtt és optimizmust sugárzó, kisimult arccal nézhet bele a kamerába a munkanap első meetingjén. Hála a profi eszközöknek az ember ki tudja kapcsolni a képet és a hangot is, vagyis semmi sem akadályozza meg, hogy az értekezlet közben észrevétlenül ki tudjon szaladni a hőmérsékletet ellenőrizni. Persze erről a műveletről nem szól senkinek sem, bár biztos benne, hogy a megbeszélésen virtuálisan jelen lévő közül senki vagy szinte senki nem rosszallana emiatt. Természetesen ehhez azért az is kell, hogy kapjunk ajándékba egy olyan fejhallgatót, ami az egész házban, sőt a kert végében is működik vezeték nélkül. Nekem hálistennek van egy ilyen, ami egyenesen a Golden-gate tövéből származik, javasolni is fogom a marketingben felhasználni a „homeoffice & barbecue – friendly” kifejezés használatát.

Amire a fárasztó munkanap letelik, minden rémesen fontos problémát megoldottál, minden iszonyúan fontos anyagot megcsináltál és minden rettentően okos és releváns kifejezést a kellő helyen és időben megtettél kollégáid épülésére és gazdagodására, a hús is elkészül szinte magától. Nincs más dolgod mint elégedetten hátradőlni, felbontani egy sört és azon elmélkedni, hogy milyen szép is ha egy nap ilyen termékenyen és eredményesen telik el, nem beszélve a húsról, ami szaftos, omlós egyszóval csodálatos,

A paráliai juppi

Van egy ilyen szerethetőnek éppen nem nevezhető szokásom, hogy hajnali kettő és három között felkelek szorongani. Normál életvitel mellett is előfordulgat, bár ha amúgy jól vagyok, akkor ritkán, de mostanában (hát persze, a vírus) minden éjjel, kivétel nélkül. A szeánsz egyébként problémák megoldására teljesen alkalmatlan, viszont tudok újakat generálni a meglévők mellé, és mindet hatalmasra felnagyítani, ezen aztán halálra rémülök, és úgy egy órát, másfelet, elkucorgok egyedül a sötét nappaliban, hogy ne ébresszek fel a hülyeségemmel senkit sem.

Ma éjjel a macska úgy döntött, hogy túlpörget adrenalinnal, és akkor jobban leszek. Igaza lett. Van ugyanis neki egy olyan képessége, hogy dacára annak, hogy ő kint van, én meg bent vagyok, mindig pontosan tudja, hogy a házon belül épp hol tartózkodom. Akkor is, ha a nem mozgok (hanem a sötét nappaliban kucorgok például), és olyankor felugrik a hozzám legközelebbi ablakhoz, ami ebben az esetben pont mögöttem volt, és mivel a párkány olyan nagyon nem széles, ő viszont lendületből közlekedik, mindig koppan egyet a feje az ablakon. Ez éjjel fél háromkor különösen alkalmas arra, hogy kihordjak lábon egy szívrohamot. Mindenesetre innentől kezdve már nem azon aggódtam, hogy mi lesz a szüleimmel, meg a gyerekeimmel, vagy másokkal (idegenek sorsa miatt is hajlamos vagyok ilyenkor aggódni), hanem, miután lecsesztem a macskát, eszembe jutott, hogy írtam én régen egy naplót, amiben épp egy ilyen hajnali kettes történet volt, csak vidámabb időkben készült. Engem felvidított, hátha téged is fel fog 🙂

Hajnali kettő, országút, egyszer csak elszáguld mellettem egy gumicsónak.

Három dolog okozhatja a jelenséget:
1. Elaludtam vezetés közben, és éppen álmodok
2. Elaludtam vezetés közben, és letértem az útról egy tó felé
3. Van olyan hülye, aki nem törődve a légellenállással, szabad kilátással stb. inkább felfújva szállítja a csónakját az autó tetején, semhogy berakna a csomagtartóba egy elektromos pumpát.

Mivel a csónak alól kirajzolódott négy kerék, a harmadik pont volt a megoldás.
Ez mondjuk akkor és ott megnyugtatott, később inkább cinikussá tett, mikor kiderült, hogy egy helyre megyünk, és a csónak alatt megbújik még egy magyar rendszám is az autón.

Úgy szoktam rájuk hivatkozni, hogy „a paráliai juppi”.

Legfontosabb jellemvonása, hogy nem azért jár nyaralni, hogy élményeket gyűjtsön/kikapcsolódjon/megismerjen más országot, embereket, stb. hanem leginkább azért, hogy aztán otthon elmesélhesse a szomszéd Gizikének, aki a kertet locsolja, míg távol vannak, hogy ők bizony külföldön voltak (ami egyébként nem volt jó, mert semmi sem olyan, mint itthon), a csónak pedig azért kell az autó tetejére, hogy azok is láthassák, hogy vízpartra mennek, akikkel nincsenek beszélőviszonyban.

Emberünk 1100 km-t utazott így, és nem csak csónakot hozott magával egy kis kombiban, hanem a következő dolgokat még: 1 napernyő, 2 napozóágy és egy kempingasztal a strandra, 4 bicikli, 2 hűtőláda, 2 rekesz Soproni sör.

Amiket nem láttam ugyan, de elég nagy bizonyossággal mernék rá fogadni, hogy volt még nála: 10 csomag zacskós leves, 4 szál kolbász, 5 csomag tartós kenyér, 2 karton víz, őrölt pirospaprika, svájci bicska, kenyérvágó kés, kockás konyharuha, zsemlemorzsa, két doboz tojás, és a hűtőládába 2 kg szeletelt karaj lefagyasztva, hogy lehessen majd belőle rántotthúst csinálni, és persze egy liter olaj meg egy kiló liszt.

Szeretném leszögezni, hogy a helyszín nem Uganda (bár nem is Parália), az élelmiszerkínálat gyakorlatilag ugyanaz, mint nálunk (de az igazán vakmerőek kipróbálhatják a gyrost is, ha gasztronómiai kalandozásra vágynak). Az árszínvonal is kb. ugyanaz, mint itthon, és a strand terítve van napozóágyakkal, napernyőkkel, és asztalokkal, amiket egy kávéért/sörért/üdítőért egy egész napra birtokba is vehetünk, ha nem akarunk a törölközőnkön ücsörögni.

A pont az „i”-n azonban az volt, mikor összetalálkozott két ilyen család, és próbálták egymás túllicitálni, a következőképpen:

– Hát 10 éve, mikor Paralián voltunk, én ilyen napozóágyakról csak álmodtam, aztán tessék, itt van, itt fekszem rajta.
– Bizony, ne is mondd! Azért ha az ember igyekszik, jut egyről a kettőre. Mi most vettünk hűtőt. (kissé hátrafordul az éppen Danielle Steel regényt olvasgató felesége felé) Anyuka! Mennyi volt a hűtőnk? Négy? (anyuka biccent, apu visszafordul, majd folytatja: ) Gorenje. Négyért vettük. Ismered, hogy milyen a Gorenje?
– Ismerem. Mi is két éve vettünk hűtőt. Kérsz sört?
– Ja, jöhet egy
– Éva! Adj két Sopronit!

(utójáték: Éva könyékig túr a hűtőládába, odakocog két doboz sörrel a két férfihoz, akik a lemenő nap fényében hangosakat kortyolva a langyos sörből megbeszélik, hogy melyik ízesítésű maggi levest főzzék meg vacsorára. Tanulság nincs.)

Só, avagy karácsonyi ámokfutás

Az egész megint az elhatározással kezdődött. Elhatároztam ugyanis, hogy az elmúlt évek hagyományának megfelelően ismét főzök egy-két dolgot iparinak tekinthető mennyiségben és körbejárom a rokonaimat és barátaimat a Bécs-Miskolc tengelyen és viszek nekik belőle. Az eddigi alkalmakkor kocsonya és/vagy töltött káposzta volt terítéken, az idei terv is ez volt, de közbejött két dolog. Az első, hogy volt egy próbahal nemrég, ami elég jól sikerült, a másik, hogy a meteorológia későtavaszi-koranyári időjárást jósolt, ami különösen szerethető ilyenkor, de a kocsonyának nem igazán tesz jót. Volt olyan az elmúlt években, hogy hiába volt megfelelően hideg, egy adag kocsonyát – hogy, hogy nem – mégis beleborítottam okosan a kocsi csomagtartójába, amit másfél csomag Szilvia konyhai törlőkendő segítségével távolítottam el az ajkai Spar áruház ünnepekre készülő vásárlóközönségének nem kis örömére, csodálatára és megrökönyödésére. (A megrökönyödés abból származott, hogy messziről nézve a félig megdermedt kocsonya kitakarítása egy autó saroglyájából pont olyan mintha egy a Man In Black titkos ügynöke által véglegesen semlegesített idegen maradványait szedegetném össze gondosan. Ezen gondolkodtam miközben Szilviával keményen dolgoztunk, majd hátrafordulva elővettem a zsebemből az elemlámpás, toll alakú kulcstartómat és magam elé tartva szuggesztíven azt mondtam a bámészkodóknak, hogy most mindenki menjen haza és kívánjon boldog karácsonyt mindenkinek akit szeret).

Szóval idén nem kocsonya, hanem ecetes hal volt terítéken a töltött káposzta mellett.

Kezdjük a káposztával. Ezt az ételt anyámtól tanultam és egyszerűségében van az ereje. Karácsony lévén érdemes a hármas szám bűvöltében érdemes dolgozni. A harminc (!) literes fazekamhoz én három kiló savanyúkáposztát veszek és (még 1-2 fejet is), három kiló darált lapockát a kedvenc hentesemnél, 2×30 deka gerslit és kb 3 kiló füstölt árut, ami lehet csülök, tarja, oldalas tetszés szerint. Az a 3 szál füstölt kolbász már csak ráadás, ahogy a pár szelet jó húsos szalonna is. A gerslit sóval, vegetával előfőzöm, ha kihűlt összekeverem a lapockával amibe teszek még 3 tojást, 3 fej hagymát, – apróra vágva vagy reszelve és előre külön megpirítva egy kis zsíron -, fűszerezem, kóstolgatom amíg jó lesz. A húst beletöltöm a savanyított fej leveleibe (ha sikerül és általában nem sikerül, mert egy kissé béna vagyok ebben) a maradékból gombóc lesz. Anyám édeskáposzta levélbe töltötte a húst, amit én is megpróbáltam párszor, de az eredmény kapitális Waterloo lett. Aztán az összes alkatrészt berakom szépen a fazékba egy a lényeg, hogy alulra-felülre jusson káposzta. Közé rakok babérlevelet, egész borsot, felöntöm vízzel és jön 3 óra lassú főzés. Nem sózom, mert a káposzta elég sós, illetve én az ‘apróképosztát mosd ki egy kicsit, de a leveleket ne’ című iskolát követem. (Ezt csak azért jegyzem meg, mert ezzel kapcsolatban vérre menő vitákat lehet olvasni itt-ott.) Mikor majdnem kész berántom paprikásan, még egy fél óra a tűzön és kész. Ebből az adagból én ki tudok hozni kb. 25 doboz kóstolómennyiségű adagot.

Na de a hal. A próbahal sikerén felbuzdulva, gondoltam nem lesz itt gond semmi se, kedvem van, időm van, önbizalmam van, megoldom. Ugyanígy kb. 25 adagot akartam csinálni, így 5 kiló pontyfilét vettem. Ehhez kell kb. 15 fej extranagy vöröshagyma, amit vékonyan fel kell vágni. Ehhez nagyon jó ha kéznél van anyósod bőven a múlt században készült káposztagyaluja, mert azzal pikkpakk megoldható ez a művelet. Ha közben véletlenül picit bele reszeled a bőrödet is, azt ne sajnáld, mert így belekerül a DNS-ed is, ami lássuk be, külön megtiszteltetés annak akik kapja. A halat hagyományosan be kell panírozni, megsütni és kihűteni. (Ha kedves az életed, a sütést a sütőben csináld és ne bő olajban felül, mert amire végzel elmegy az életkedved, lejár a személyid, vagy egyszerűen csak megmakkansz, ahogy azt Vas megyében mondják, ami egyszerre jelent hőgutát, heveny idegösszeorppanást és akut életuntságot.) Ha kész a hal, hagyma lereszelve, jöhet az összeállítás, amihez tulajdonképpen nem kell más, mint hagyományos ecetes-cukros-sós salátalé. A receptet tudom fejből: 1 liter vízhez 6 evőkanál ecet, 6 evőkanál cukor és 1 evőkanál só. (A próbahal esetében ez nagyon is bevált.)

Na és itt jöttek a problémák. Ha ehhez a fázishoz este nyolc óra uán jutsz el, miközben egész nap paníroztál, tepsikkel zsonglőrködtél és hagymát gyalultál, akkor van pár egyszerű tény, amit hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni. Ilyenekre gondolok:

  • Ha a tálba amiben a levet kevered 6 mérőpohárnyi víz fér és a mérőpoharad 0,5 literes, akkor 3 liter víz fér a tálba és nem 6.
  • 3 liter vízhez nem 6-szor kell a fenti mennyiségű hozzávaló, hanem csak háromszor.
  • A késői órán megcsalnak az érzékszerveid és annyira szeretnéd, hogy vége legyen már a napnak, hogy hajlamos vagy azt mondani magadban miközben kóstolod, hogy jó lesz ez, csak kicsit sósabb mint a múltkor. Különben is OBMAKA (ha valaki nem tudja ez mit jelent, annak ajánlom rákeresni arra a kifejezésre aminek fennahngon történő kimondásával minden munkafázis befejezettnek tekinthető, de nem írom le ide, mert nem illeszkedne a Bálnának sem stílusához sem szellemiségéhez.)

Na és mi az eredmény? Az eredmény nagyobbrészt végletesen elsózott étel, amire Te magad csak akkor jössz rá, amikor az első fárasztó rokon- és barátlátogató nap után hazaérkezel és arra gondolsz, hogy eszel egy kis halat így levezetésnek. Ami az első falat után elsőként eszedbe jut az az, hogy úristen megmérgeztem mindenkit, a második – amivel megvígasztalhatod magad -, az apám mondása, tudnillik hogy csak a felesleges ajándék az ajándék, mert ami nem felesleges az szükséglet, tehát nem ajándék. És kevés feleslegesebb dolog van ezen a kerek világon mint a gyakorlatilag ehetetlen étel. Másnap persze végighívod azokat akik már kaptak a méregből és szabadkozol, begyűjtöd a támogató és bátorító szavakat (pl.: ‘ja, hát egy icipicit sós, de fröccsel rendben volt’ vagy: ‘áh semmi baja ennek, bár megsózni tényleg nem kellett’ esetleg: ‘mi ugyan nem bírtuk megenni, de a kutyának ízlett’, netán: ‘na a káposzta az aztán odavert!’).

A lényeg azonban idén is megvolt: egy háromnapos ámokfutással meglátogattam mindenkit aki nekem fontos, kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk és közben megcsináltuk a leltárt idén is apám és anyám sírjánál: mindenki megvan, vigyázunk egymásra, jöhet a karácsony!

Hal

A ma délelőtti próbahalazás eszembe juttatott pár dolgot, amit szeretnék itt megosztani. Elsősorban persze azt kell megmagyaráznom, hogy mit is takar ez a próbahal.

Párszor írtam már arról, hogy néhány éve bevett karácsonyi program, hogy körbejárom rokonaimat, barátaimat és üzletfeleimet (na jó, tulajdonképpen ilyenek nincsenek is), viszek nekik egy-két doboz saját készítésű ételt, hogy pár perc erejéig együtt megállapítsuk, hogy ismét eltelt egy év és mi még mindig itt vagyunk. Ez a bizonyos egy-két doboz általában töltött káposztát és/vagy kocsonyát jelentett, figyelemebe véve apám két örökbecsű megállapítását (amelyeket természetesen nem ő talált ki, hiszen mint az közismert csak egy egyszerű műszaki ember volt, mindenesetre én tőle hallottam ezeket) hogyaszongya: 1.) szép az ami érdek nélkül tetszik, illetve 2.) ajándékba úriember csak teljesen felesleges dolgot visz, hiszen ami nem felesleges, az szükséges, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető). Ott van például a kocsonya. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kocsonyát kevesebb ember szereti, mint nem szereti, tehát több ember számára ajándék mint szükségleti cikk. A töltött káposztára nem teljesen igaz ez, hiszen sokan szeretik, de talán még többen nem ehetnek belőle korunk népbetegsége az epebaj miatt. Ennek legfeljebb csak az illata lehet az ami haszonnal jár, de hát ennyit engedhetünk anélkül, hogy a fenti elméletet cáfolnunk kellene.

Értem én persze, hogy haladni kell a korral. Meg azt is értem, hogy mióta van a családban egy félig (mit félig, legalább 4/5 részben) kész dietetikus, azóta – szégyen, nem szégyen – előtérbe kerültek az egészségesebb ételek. Én magam például elkezdtem érdeklődést mutatni különböző zöldségek és halak iránt. Ámbár ha jobban belegondolok, ennek a szinte megmagyarázhatatlan és már-már megbocsáthatatlan eltévelyedésnek már tavaly is volt előjele, ami akkor jutott a tetőfokára, amikor a már begyakorolt, alkatrész-összeállításának a henteseim könnybe lábadt szemén látszó elismerését is kivívó kocsonya mellett szerettem volna kedvezni a halon kívül más húst nem evő rokonaimnak és ismerőseimnek is. Ennek a törekvésnek az eredménye az agar-agarral készített halkocsonya volt, amit az első falat után úgy vágtam ki, hogy öröm volt nézni. Ráadásul az agar-agar az valami algából vagy moszatból vagy miből van, ami bizonyos nézőpontból szemlélve inkább állat mint növény. (Természetesen lehet, hogy nem kellene ennyire elnézőnek lennem a vegetariánusokkal szemben, hanem úgy kellene hozzájuk viszonyulnom, mint Vili unokatestvéremnek a nyári rendes találkozónkon. Előre felkészítettük ugyanis, hogy Ádám (a másik unokatesóm) barátnője – akivel Vili még természetesen soha nem találkozott – vega, lesz szíves ezt figyelembe venni, amikor a pénteki vacsorán gondolkodik. Oké, oké, nem lesz baj, csinálok neki vajon futtatott vargányát. (Nem, nem azt mondta, hogy legfeljebb majd ken magának egy margarinos kenyeret. Erre a magyarázat az, hogy Vili egy éttermet üzemeltet egyébként – megjegyzem, mindeddig az egyetlent aminek az ajtaján ott van a Grönlandi Bálna logója – így nem lepődtem meg a vargányán, sőt azon sem igazán, hogy olyan pörköltöt rittyentett bográcsban a szegény rokonainak, hogy az valóban figyelemreméltó, sőt a bundáskaláccsal tálalt libamáj-előételen sem. Illetve de. Azon azért meglepődtem… Egy szó mint száz, amikor megérkeztünk a tetthelyre és megjött Mariann is, akkor Vili egész egyszerűen – mintegy köszönés helyett – azt kérdezte tőle, hogy „te vagy beteg?!” Mariann persze nem lepődött meg, hiszen bizonyára ő is kapott némi kiképzést Viliből – ugyanilyen természetesen, mondhatni büszkén mondta, hogy „igen!”)

Ott tartottam, hogy tavaly az agar-agarral készült halkocsonya ment a kukába, a dobozokba ismét rendes, tisztességes kocsonya került és persze töltött káposzta is a kivételezetteknek.

A dolog azért nem hagyott nyugodni. A dietetikai kiképzés folyt tovább, sőt odáig fajult, hogy a nagyobbik leányom – hiszen róla van szó, ha ez nem lenne világos – étrendet ír nekem, amiben a halnak is helye van persze. Nem tudom, hogy ezért-e vagy másért, pár héttel ezelőtt megcsillanni látszott a megoldás a szemem előtt. (Ó ez de szép volt…) Eszembe jutott ugyanis anyósom ecetes hala. Pár évvel ezelőttig ezt egy akkora jénai tálban készítette, mint amilyenbe belefért egy egész óvoda keddi levesadagja, és még a dadus nénik is jóllaktak belőle. Ez az esetes hal a kirántott, hagymával és kvázi salátaöntettel készített, borssal, babérlevéllel ízesített változat volt. Elég macerás fajta. Mostanában már nem csinálja, mit mondjak, én se tennem nyolcvanplusszosan, hanem minimum azt várnám, hogy a kedvenc veje átveszi a stafétebotot. (Ez lennék én, és száz százalék, hogy én vagyok a kedvenc veje, ez még akkor is igaz, ha belátjuk, hogy nincs is neki másik.)

Idén tehát az a döntés született, hogy a kocsonyát felváltja az ecetes hal. Mérnökember lennék vagy miacsuda, ezért aztán azt gondoltam, hogy letesztelem magam, hogy milyet is tudok csinálni. Teszem ezt azért, mert ha nekem december 18-adikán derül ki, hogy az én halam nem hasonlít nyomokban sem anyósoméhoz, ehetetlenül rossz és undorító, akkor olyan ideges leszek, hogy a téli pihenés mehet a francba, olyan stresszes leszek, hogy január másodikán joggal kérdezik a kollégáim, hogy na most meg mi a bajom, amikor itt volt az egész szabadság. Természetesen ha a hal rossz lenne, akkor a magam megnyugtatására mindjárt visszakanyarodhatnék apám fent említett 1.) és 2.) tételmondatára, de ebben az esetben jobb szerettem volna, ha mégiscsak sikerül a mutatvány.

Ezért aztán ma volt a próbahal, vagyis laboratóriumi körülmények között, a majdan készítendő mennyiség töredékét megcsináltam a magam szórakoztatására és okulására. Az első felvonás jól sikerült. A hal szépen megsült a sütőben (mert a franc se fog bő olajban kisütni egy közepes japán tengerész zászlóaljnak is elegendő mennyiséget), a panírozásra is kifejlesztettem egy a bőséges hozzávalókra és a laza csuklóra alapuló, ám meglehetősen idő és energiatakarékos módszert (nem kell hozzá más csak három darab magasabb falú, tetővel ellátott műanyag doboz, amelyeknek megfelelő frekvenciájú és amplitúdójú rázásával a liszt a tojás és a zsemlemorzsa meglepően egyenletesen oszlatható el a haldarabok felszínén).

A második felvonás éppen folyamatban van ám ez már sokkal csendesebb és nyugodtabb, mint az első. Ugyanis a hal éppen érik a hagymával a fűszerekkel és a lével együtt a hűtőben. Az előjelek jók, idén is lesz kocsonyatúra bár kocsonya nélkül.

Bemutatom magam

Sziasztok!

A minap leírtam az egyik közösségi oldalon, hogy nem lenne szabad tejberizst főzni, és ennek olyan óriási, mindent elsöprő sikere lett, hogy felkértek vendégszerzőnek ezen a nagyszerű blogon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezzel a kifejezetten nem sikersztorival ilyen lehetőségre teszek szert, a jövőre nézvést pedig azért tölt el ez engem bizakodással, mert rengeteg ilyen kifejezetten nem sikersztori jellemzi a mindennapjaimat, így hát biztos vagyok abban, hogy jön majd még több is onnan, ahonnan ez jött. Amennyiben mégsem, mert hirtelen egyensúlyba kerül életemben a Jin és a Jang, amire eddig egyébként még nem volt példa, (és mióta 3 gyerekem van, már a felvetés is nevetséges), bátran vissza fogok nyúlni korábbi (sehol) meg nem jelent írásaimhoz, hogy én is szórakoztassalak téged kedves olvasó, meg egyébként saját magamat is, ha már egyszer úgy alakult, ahogy.

Nem lesz mindig a gasztronómia a fő irányvonal (most is csak álca), egy idő után unalmas is lenne arról olvasni, hogy mit nem tudok még főzni, de igyekszem felnőni ehhez megtisztelő felkéréshez, továbbá a sok-sok jóbarát cseszegetésének is eleget tennék, miszerint: „Rita, mé’ nem írsz?”. Tessék, írok, nézd csak meg! 🙂

(ui.: egyébként pedig nagyon szeretnék egy Bálnás kötényt, de azt nem adnak csak úgy akárkinek, azt ki kell érdemelni).

Indulásnak, (vagy ismétlésnek) tehát jöjjön a sokat emlegetett tejberizs, és furcsa reggel.

A család alacsonyabb tagjai egy ideje elszántan kérlelnek, hogy legyen egyszer reggelire „olyan nagyon finom tejberizs”. Mint az közismert az „olyan nagyon finom tejberizs” egyik fontos hozzávalója az idő (a másik pedig a kerekszemű rizs), így hát reggelire elkészíteni szívás, de beadtam a derekamat, megígértem, hogy ma reggel azt készítek. Felkeltem 30 perccel korábban, kibotorkáltam a konyhába, még félig csukott szemmel, elkészítettem az edényt, amiben főzni fogok, betámolyogtam a kamrába, összeszedtem a cucchoz, ami kell, és elkezdtem főzni. Utolsó lépésként bele kellett raknom a vaníliás cukrot. Innen kezdődött a reggeli szürreál.
A vaníliás cukortól habzani kezdett a tejberizs. Nagyjából fél percig csodálkoztam a lábos fölött (mert álmosan hajlamos vagyok egy kicsit tovább csodálkozni a normálisnál), mire rájöttem, hogy sütőport öntöttem bele, mivel a sütőport és a vaníliás cukrot tökegyformára csomagolják, én pedig egy másik logika mentén egy helyen tartom őket a kamrában, és különben sem volt nyitva akkor még mindkét szemem, mikor bementem érte.
Mindegy, újból kezdtem az egészet.
Amíg az csendesen fődögélt a tűzhelyen, és még nem kellett éber vadászkutyakét a lábos fölött állni, és kavargatni, nehogy leégjen, kihasználtam a lehetőséget, hogy újabb anyai kötelességemet teljesítsem, miszerint össze kellett szednem az ablakba kitett karácsonyi kívánságokat. Olyan időket élünk mostanában, hogy minden nap kikerül az ablakba még egy karácsonyi kívánság, én pedig próbálok jó angyalka lenni, és nem elfelejteni csekkolni a párkányt hajnalban. Ma reggelre is volt ott kívánság, ezúttal a tengerimalac öntötte írásos formába, mit szeretne (függőágyat amúgy). Éppen elkezdtem ezen háborogni, mikoris felpillantottam a papírból, és ahogy kinéztem az ablakon, ott állt velem szemben egy ló, és engem nézett.
Ez határozottan meglepett, mert hajnal, meg sütőpor, meg írni/beszélni tudó tengerimalac ide, vagy oda, arra konkrétan emlékeztem, hogy nekünk nincs lovunk az udvaron. Nyúl van, macska is van kettő, de ló nincs. Kicsit alaposabban szemügyre véve láttam, hogy a marja előtt ott a kerítésünk, tehát kint áll az erdőben, és nem bent az udvaron, de ez csak méréskelten nyugtatott meg, főleg mikor két lábra állva nyerített egyet, majd elvágtázott, és én rájöttem, hogy csak azért nem jött be hozzánk, mert nem akart, és nem azért, mert nem tudott volna.
Egyebek reggelről:
Simán kidobtam a gyerek 6000 Forintos gyógyszerét a kukába, majd rádobtam egy kis maradékot, hogy jobb legyen kibányászni onnan. De legalább feltételeztem magamról, hogy kidobtam, és nem kerestem órákig a házban. (a fontos dolgok kidobásában ugyanis rutinom van, legutóbb a forgalmit dobtam ki, és akkor még csak a férjem feltételezte rólam, hogy ilyesmire képes vagyok).
Elnéztem az órát, és 20 perccel korábban vittem a gyerekeket iskolába. Nem örültek neki. Még akkor sem, mikor én annak igen, hogy idén először találtam simán parkolóhelyet a suli előtt.
Végül pedig durva baleset érte a kislábujjamat, de nem írom le, hogy pontosan mi, mert nem vicces. Vicces majd az lesz, mikor kabátban és papucsban fogok közlekedni, mint a britek télvíz idején.

Lélek

Annak aki olyan sokat utazik mint én – általában és elsősorban ugyanazon az útvonalon – biztos nem lesz ismeretlen amiről most írni szeretnék. Szóval az úgy van, hogy az ember pár hónap, pár év alatt belefásul, mondhatni mérhetetlenül és visszavonhatatlanul beleun ugyanabba az útvonalba de hát ha menni kell, hát menni kell. (Ahogy azt Winston Churchill mondta, amikor az angol etikett szerint elfogadhatatlanul illetlen módon egy alkalommal faképnél hagyta magát a királynőt és nem csak kiment, hanem valósággal kifutott a trónteremből vagy honnan. Nem, őt nem holmi háborús szerencse hirtelen rosszra fordulása, nem is a német kollaboránsok merényletének híre vette rá erre az udvariatlanságra, hanem egy sokkal feszítőbb, mondhatni egyáltalán nem kicsi, hanem egészen nagy és szapora ok volt a háttérben, amit annak rendje és módja szerint elintézni még a Buckingham palota méreteihez mérten is csak annak legkisebb de mégoly királyi helységében lehet. Persze azt nem tudom, hogy ez az eset valóban megtörtént-e de egyrészt Churchill pajtásból ezt simán kinézem – hiszen ő olyan menő volt például, hogy orvossal íratta fel, hogy neki nem szabad tiszta, hanem csakis whiskyvel hígított vizet innia. Másrészt pedig olyan jó elképzelni egy ilyen helyzetben Erzsébet anyánk királynői (queenly) fejét, ami olyan lehet, mintha Trump gratulált volna a Radio Ga Ga-hoz.)

Ott tartottunk tehát, hogy az ember jön-megy hetente többször ugyanazon a 200+ kilométeres úton, bambul maga elé, járnak a fejében Bálnás és nem Bálnás gondolatok és úgy hagy maga mögött éttermeket, büféket, pihenőket meg még ki tudja mi mindent, hogy sose tudja meg mi lehet bent, pedig már vagy ezerszer látta kívülről. Én sokszor elgondolkozom ezen, hiszen lehet hogy ezek olyanok, mint a nyúl ürege Óznál, hogy bemész és valami egészen más világ fogad. Ott van például a Nagyigmándi pihenőhely az autópályán. Na ott még sose voltam, pedig mindig tele van kamionokkal a parkolója, vagyis valami jó lehet ott. Lehet hogy jól főznek – van egyáltalán étterem? – vagy mindig van meleg víz a zuhanyozóban? Lehet, hogy egy őrült ötöslottónyertes viszi a büfét és az a heppje, hogy mindent mindenkinek ingyen ad, de nem beszélhet róla senki senkinek, mert meg kell hogy ölje, ha mégis így lenne? Lehet, hogy az egyik hely tulajdonképpen egy kupleráj, de csak a kamionosokra gerjednek az ott dolgozók? Vagy lehet, hogy… Mondom, gondolkozom ezen – az előzőekből egyértelműen látszik, hogy általában nagyon fáradt vagyok amikor elhajtok ezek mellett, egyébként miért lennének ilyen fura gondolataim.

Aztán persze előfordul, hogy valamelyik ilyen helyre direkt és készakarva mégis bemegyek a felfedezés és a tapasztalatok különbejáratú megszerzése céljából. Általában persze ez maga a csalódás. A hely olyan amilyennek egy ilyen útszéli helyet elképzelsz. Picit minden ragad a kosztól, a levegőben pici dohszag vegyül a végletesen elhasznált, kétes beszerzési forrású olajéba, amiben a hasonló tulajdonságokkal rendelkező húsokat sütik. A kiszolgálás legtöbbször bunkó, ezt egyáltalán nem a saját kisugárzásomra, hanem arra vezetem vissza hogy én szemmel láthatóan nem vagyok kamionos, akivel lehet valami jó kis bizniszt csinálni, ráadásul többé-kevésbé vasalt ingem és decens laptoptáskám akár valamiféle ellenőrt is takarhat. Azt azért meg kell említenem, hogy sok tíz évvel ezelőtt (visszafelé számolva bőven az elévülési időn túl) a bicskei pihenőnél volt egy Kitti (sőt: Kittike) nevű pultos lány, aki miatt – jobban mondva: akinek a szeme miatt – bűz ide, ragadós asztal oda, az ember akkor is megállt kávézni, ha már a fülén jött ki, annyit ivott aznap.

Mondjuk én még könnyen vagyok, ha saját tapasztalatokat akarok szerezni, hiszen autóval járok, de mennyivel nehezebb ez annak, aki például vonatozik. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak azért leszáll mondjuk Szár-Szárligeten, hogy megnézze a helyi restit – amit már annyiszor látott elsuhanni a vonatablakban – és a következő járattal menjen haza. Nem, ez majdnem lehetetlen, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Szár-Szárligeten működik resti – mondom: kocsival járok. Főleg Bandi bátyámat sajnálom, mert ha ő ezt mérhetetlen kíváncsisága miatt megtenné, annak valószínűleg komolyabb következményei lennének lévén, hogy ő mozdonyvezető. Bár az ő esetében az nem kérdés, hogy a Miskolcról kiinduló vonalak minden állomásának és megállóhelyének minden forgalmi irodájában ivott már kávét, már ahol van ilyen (már nem kávé, hanem forgalmi iroda). Ezért irigylem egy kicsit. 

Összefoglalásképpen az ismeretlen útszéli helyek közös jellemzője az, hogy nincs bennük lélek. Csak addig vágysz oda, amíg meg nem ismered őket, utána meg jól elkerülöd, nem vonz benne semmi (csak talán a Kittike szeme, de hát már ő sem dolgozik ott, legalábbis eltűnt sok-sok éve.)

Na ha ezt a tételt ilyen szépen felállítottuk és érvekkel, tapasztalatokkal szépen körül is bástyáztuk, cáfoljuk is meg gyorsan. Sopron határában van ugyanis egy deszkabódé, amire ki van írva hogy Halsütő. Jó ideje jövök el mellette egyszer-kétszer naponta és még sosem mentem be, egyrészt mert onnan már csak pár perc és otthon vagyok, másrészt meg a halsütőkről van azért egy kialakult véleményem. (Tudniillik, hogy biztos rossz hekket sütnek a már említett állapotú olajban mocskos körmű és kötényű emberek. (Bocsánatot kérek a nyilvánvaló kivételektől.) A hétvégén az történt ugyanis, hogy kialakult egy nagyobbacska vészhelyzet, amikor elkirándulván Kőszegre az Orsolya napi vásárba ott nem találtunk nyitva tartó és/vagy nekünk helyet adó éttermet. Úgy döntöttünk, hogy hát jó, majd otthon rendelünk egy pizzát. Vezetés közben az én fejemben már javában futott a háttérben a Forte nevű cég pizza-áttervező applikációja és pont azon bosszankodtam, hogy miért csak nyolc feltétet lehet választani, micsoda diszkrimináció ez, lássuk már be azért. Amikor a feleségem – hálás is vagyok ezért – felkiáltott, hogy nyitva van a Halsütő menjünk álljunk meg inkább ott. Na jó, mondom, még ha negyedórát is kell várni az is jóval kevesebb mint amíg a megrendelt pizza hazaér, bár azt gondoltam, hogy rossz hekk lesz rossz olajban sütve, na de mindegy az éhség nagy úr… (Ezt Winston Churchill mondta, amikor… na jó nem kezdem megint…)

És hát kérem nem így volt. Csodálatos volt minden. A haltepertő nem kicsire vágott hal megsütve, hanem valóban a zsírosabb rész szépen ropogóssá téve ahogy azt kell. A fish&chips panírja nem túl vastag, nem túl vékony, benne a hal pont jó. Szóval minden a helyén volt. A kiszolgáló hölgy pedig láthatóan uralta a terepet, nem áltatott minket azzal, hogy azonnal készen lesz, hiszen mindent frissen készítenek, és egyébként is benne volt a lélek, valahogy ezt éreztem. Benne is, az ételben is. 

Már csak az volt a kérdés, hogy mekkora is az a lélek, mihez tudnám hasonlítani. A válasz az esti jazzkoncerten született meg, ahol a trió egyik tagja egy nagybőgős volt, ami egyként a kedvenc hangszerem. Na abban a jókora bőgőben van akkor lélek, mint amekkora a soproni Halsütőben van.