Túljutva a Tescos borzalmakon végre egy olyan bor, ami nekem igazán fekszik. A szupermarketekben nem a legfelső, de nem is a legalsó polcon van, vagyis sznobok ezt meg sem látják. Nekem viszont ezek tetszenek igazán. Nincs meg az az arisztokratikus nehézsége, hanem a legtöbbször a könnyedség dominál bennük. (Itt van például az igazi kedvencem a Légli 333, amiről majd egy kicsit később.) Szóval ez a Chardonnay, ami szerintem a fehér borok kommersz fajtája, amit távolról sem lenézően jegyzek meg, hiszen valamiből akkor lesz kommersz, ha nagyon sokan szeretik/veszik/használják legyen az bor vagy autó vagy pálinka. Ez a Chardonnay a maga markáns szénsav érzésével ami pár perc után szinte teljesen eltűnik nemcsak a színe az illata – amiben persze ebben a kategóriában felfedezhető a kén is, amit én nem bánok, mert apósomat juttatja eszembe, aki amíg még tudta maga kénezte a hordóit, azokat amikben azt a bizonyos nevadai keserű borokat gyártotta komoly cukrozással – miatt ízlik nagyon de ebben az is jó, hogy nem kell bele szódát spriccenteni gyomorfájás ellen, hanem ezt megtette helyettünk a természet. Ezzel megkíméljük igazán hozzáértő honfitársainkat is a kínhaláltól, akik ha meglátnak egy szódás – pláne ásványvizes – üveget a bor 10 méteres körzetében azonnal rosszul lesznek. (Ezt én persze sosem értettem, mert a fröccs szerintem majdnem a legnagyobb találmány a kerék feltalálása óta. Nyugalom, az igazi fröccsös ódáimat majd nyáron zengem el.