Nem tudom ki hogy van vele, de képtelen vagyok megszokni az alulrólmásodikpolcos borokat. Most is csak azért sikerült egy ilyenre szert tennem, mert valami hülye elv miatt átrendezték a polcokat. Mivel borzasztóan kellett sietnem, hiszen két gyereklányom melegszendvics vacsorát talált ki (az a háromszög fajta, amivel nem kell sokat szöszmötölni), és csak kenyér, szalámi meg sajt nem volt itthon a hozzávalók közül, elrohantam a boltba és fájdalomdíjként vettem le a polcról ezt a levet. Mikor felbontottam, éreztem, hogy valamit elrontottam, mert olyan kénszag ütötte meg az orromat, hogy nocsak. Persze nem adtam fel, és megittam. Ráadásul félszáraz is volt, amit szintén a rohanás áraként fogok fel. Szegény apám, amíg fiatalabb volt – és persze tombolt a szocializmus, és borkultúráról mifelénk szó sem esett – ezeket a literes hosszúnyakú, söröskupakos borokat vette (vagy vettem én neki), egyre pontosan emlékszem, Zöldszilváni volt ráírva -. Öregedve már a félédes vörös borokat szerette (rágondolni is rossz). Na valami ilyen volt ez a bor, de azért pár nagy igazságot ismét tanultam. 1. a polcon elfoglalt hely nem biztos hogy egzakt. 2. azért mer valami hétdecis üvegben van, nem biztos, hogy nem literes. 3. azért mert valami minőségi, még nem biztos, hogy nem asztali. Mondom, megittam, mert nehogy már ne, de aztán egész éjjel fájt a gyomrom, mint az állat. Ezt most másnap reggel írom, de hálistennek nem dobolnak a kismajmok…