Hónap: 2010 július

A címben található párhuzam nem egyszerű. Ahhoz, hogy eszembe jusson kellett is az a 3 sör amit már megittam a nagy meleg tiszteletére, illetve a negyedik, amiből most készülök Bélabácsit csinálni. Szóval a rántott sajtról mindig fiatalkorunk egyik kedvelt és kultikus helye a győri Dunakapu Ételbár jut eszembe. (Istenem! Nincsenek is már ételbárok…) Szóval ezt a helyet sűrűn látogattuk megboldogult lány és legénykorunkban ivás és rendszerint evés céljából. Józsi barátunk útközben mindig elhatározta, hogy ma NEM eszik rántott sajtot, hanem valami mást. Mindegy mit, de NEM rántott sajtot. Irgum-burgum. Megérkeztünk, leültünk, pincér, étlap. Pincér vissza, rendelés (én 2 személyes fatányéros, Barnabás, Etvasz 1 tojásból rántotta stb.), jön Józsi, aki annyira belemerült az étlapba, hogy a pincér kérdése hozza fel alfából, olyannyira, hogy csak azt tudja mondani: rántott sajt. És ez így ment minden alkalommal. Nnna így voltunk valahogy az ouzóval. Nekem volt vagy két éve egy afférom az említett itallal, nem részletezném, a lényeg, hogy olyan szinten rúgtam be tőle, mint se előtte, se azóta soha. De ez Görögországot nem érdekli. Azt már említettem, hogy öreg Melissa mielőtt még kiszálltunk volna az autóból, biztosított bennünket az esti ouzózásról, de ez után is úgy voltunk vele, mint Józsi a rántott sajttal. Legyen az este a beach bárban, vacsora Kosztasznál, vagy olyan helyzet, mint az obligát déli gyros megvásárlásakor, amikor a második alkalommal a rendelést felvevő nőci olyan elfogulatlanul és magától értetődően tett elém egy poharat és löttyintett bele az ánizspálinkából, mintha legalábbis én lennék a húsbeszállítója már vagy húsz éve. Szóval, mikor közeledett a rendelés, mindig megfordult a fejemben, mit is kellene inni, mondjuk egy Jameson-t ami mindig beválik, vagy egy dzsintonikot, ami bár buzis, de üdít-frissít mint a limonádé, a vége mindig az lett, hogy two ouzos please. Jég, tejszerű átlátszatlanság, titkok és ígéretek. Valahogy mindig ilyen hangulatom lett az ouzotól. De nem bántam meg sosem.

1. nap a görög tengerparton. Kicsit hideg van (a görögöknek), szerintem meg pont jó (nekünk). A rutin meglehetős hiányával egy tengerparti kocsma teraszára vagy mijére ültünk le. És óvatosan, mintegy kóstolgatva a nyarat szerényen és nagy alázattal rendeltünk két sört. Namost kedves felebarátaim itt már megmutatkozott az, amiért szeretjük ezt az egészet. Mert ha Te itthon rendelsz bárhol két sört, akkor a következő lehetőségek vannak egy nyitott kocsmában: 1.) hoz a pincér két nyálkás fogású műanyagpoharat jó esetben csíkig töltve, rossz esetben a hab vége a csíknál. 2.) kapsz két üveg sört ami amikor elindult vele a tag a pulttól még hideg volt, mire leteszi már véleményes, mire meginnád már meleg. Ezt még lehet tetézni egy az üveg nyakára borított műanyag pohárral. Mindez a görögöknél úgy néz ki, hogy a két sört egy jéggel teli vödörben kapod, ami hidegen tartja a kellő ideig az italt. Ha meg kérsz még kettőt (márpedig kérsz, hogyne kérnél!) azt újabb vödörben, friss jéggel kapod. Profizmus, na az van. Szóval ülünk a parton, isszuk a sörünket, elégedettek vagyunk magunkkal, hogy a családjainkat épségben elhoztuk ilyen messzire, büszkék vagyunk arra, hogy tunképpen nem is vagyunk álmosak, bár mennyit vezettünk (ekkor még nem tudtuk, hogy a második sör után gyakorlatilag sírva könyörgünk, hogy mehessünk aludni), amikor meghalljuk egy mandulaműtét utáni szamár kiáltozását a part felől (nyöknyőőő). Miazistenharagjaezbakker?! Fogalmazódik meg bennünk egyszerre. A parton közeledett egy ember (?) mezítláb, bőr kalappal a fején, kezében egy átlátszó műanyag doboz, benne fánk meg egy ilyen horgászék szerű izé, derekára kötve egy nejlonzacsi szalvétával. És kiabál az előember fejével, hogy nyöknyő (ami nyilván görögül azt jelenti, hogy fánk). A psakoudiai tengerpart lehet vagy egy kilométer hosszú, ezt naponta legalább 10x megteszi a fazon oda-vissza, mezítláb a 200 fokos homokon és kiabál, hogy nyöknyőőő. Aki int neki, ahhoz oda megy és anélkül, hogy a fánkot megérintené a kezével ad egyet egy euróért. A 3. naptól, már kezdtem tisztelni a faszit, a nyaralás végére meg egyenesen csodálni, főleg amikor észrevettük, hogy esténként a helyi játékterem felügyelője, csak akkor van rajta cipő és nincs rajta kalap. Jesszus! Lehet hogy a kalapot este cipőnek hajtogatja, reggel meg vissza?!

Itt most teszek egy kis kitérőt a psakoudiai élmények taglalásában, ugyanis van egy friss, ám nem túl mulatságos élményem, amit el szeretnék mesélni, és azért ez mégiscsak egy boros blog. Annyi köze van azért Görögországhoz, hogy végeredményben minden ott kezdődött. Mégpedig az időjárással. A sors furcsa játékaként kb. Celsiusban ugyanannyi fok volt itt is meg ott is, de a különbség kábé olyan volt, mintha egyszer egy török háremben legyeznének pálmalevéllel a rabszolgák, illetve ülnél a egy lekvárosüvegben háromnapos fehérneműben. Történetesen a mi lakásunkban a felső szinten mindez olyan, mintha azt a lekvárt még főznék.Persze a modern tudomány erre már kitalált dolgokat, mint pl. a klíma, de én alapvetően klímaellenes vagyok. Azt persze nem szeretném, ha a Földön nem lenne klíma, mert akkor nem lehetne pl. klímacsúcsot tartani, vagy miről nevezték volna el Viktor Klimát (osztrák politikus, mint az közismert), illetve ha nincs klíma, akkor levegő sincs szerintem, az meg nem olyan jó. Szóval fortyogó lekvár az emeleten, klíma nincs, bekapcsoltam a fejem mellett a ventillátort. Na ez nem volt jó ötlet, mert 2 nap múlva olyan torokfájás jött rám, hogy az kritikán aluli, még lázas is lettem, pedig az igen ritkán fordul elő. Tegnap estig próbálkoztam reguláris haderővel (neocitrán, koldrex, tökömböki), de estére egy titkos ügynök bevetése mellett kellett döntenem, na ez volt a Szekszárdi Bikavér. A dolog jól indult, éreztem az ellenség zavarodottságát a szervezetemben, de sunyi módon megvárták a kis genya bacilusok amíg elalszom és akkor rendezték soraikat és fordultak ellentámadásba. Ez hajnal háromra olyan torokfájást eredményezett, mint előtte soha, fejfájással kiegészülve. Ezek után reggel úgy döntöttem, hogy szövetséges hatalmak segítségét kérem, és elmentem Boglárka doktornénihez, aki akkora gyógyszer írt fel, mint egy csernobilban felejtett hormonzavaros zombi csótány. Na de mindegy ekkora emberbe kell is az anyag, már érzem, hogy megzavarodott az ellenség. Szurkoljatok!

Litvániában kb. 3 millióan élnek, be van szorulva szegény Lengyelország és Fehéroroszország közé, soha nem jártunk ott, amikor tanultunk róla még úgy hívták Litván Sz. Sz. K. (Na! Ki nem érti? Litván Szovjet Szocialista Köztársaság. Pupákok.) Egy szó mint száz, akár azt is hihetnénk Litvánia nincs is, csak kitalálta valaki. Pontosabban hihettük volna kb. 14 nappal ezelőttig. Történt akkor ugyanis, hogy korántsem kipihenve magunkat megérkeztünk a psakoudiai tengerpartra, ahogy jó magyarhoz illik. Hűtőtáska, gumimatrac, strandtáska 3x, törölköző 5x, hubasszamegdefaszahelyez felkiáltások 213x, gyerek 5x, demárihatnánkvalamit fog alatt ropogtatva 53x, akurvaannyátdemelegvan 3x/perc. Szóval semmi különleges, egész addig míg meg nem jelenik egy lány a lábunknál, hogy „helllaóóóuuuu haooooaarjuuuu?!” Nnna, ebből látszik mennyire nehéz írásban visszaadni ezt az egészet. Segítek: Képzeld magad elé Sharon Stone és Steve Martin törvénytelen gyerekét, mélyítsd el a hangod (az úgyis macsós), mosolyogj, kukucskálj ki egy irdatlan napszemüveg alól és mondd ezt: Hello! How are you? Would you like to drink something? Megvan? Na Ő Simona a litván lány, aki először németnek nézett minket, de annak nagyon megörült, amikor megtudta hogy magyarok vagyunk. És Ő Simona, aki megtanította velünk, hogy litvánul az „egészségedre” úgy van, hogy

į sveikatą!

Szóval az úgy történt tisztelt bíróság, hogy szilveszterkor rohadt lelkesek voltunk, hogy menjünk együtt nyaralni. Persze a leglelkesebb én voltam, mert a lelki szemeim előtt már ott lebegett a psakoudiai (gyk: Görögország) tengerpart, a napozóágyaival, éttermeivel, ouzoival. Nem érdemes szaporítani a szót, szilveszterkor még úgy látszott, hogy bármely csuklós Ikaruszt bőven megtöltünk magunkkal, az igazi indulásra két család maradt Dundee-ék meg mi. Ez a szomorú és kérlelhetetlen valóság. Ezen persze nem sokáig töprengtünk és szomorkodtunk, ám az igaz, hogy éjjel a tengerparti bárban üldögélve, angolt gyakorolva nem egyszer emlegettük, hogy ki a hangember meg ki nem, de spongya erre. 14 óra üdítő (?) vezetés után megérkeztünk a faluba és ott akkor azonnal megmutatkozott miért imádom azt a helyet. Öreg Melissa úgy integetett nekünk az utcáról, mintha 1.) legalábbis a fogadott fia lennék, 2.) havonta járnánk hozzájuk családi összejövetelekre és én sütném a környéken a legjobb souvlakit. Na most ehhez képest két éve voltunk ott egy hétig és a souvlakit összekever(t)em a biftekivel, ami kábé olyan mint amikor nagyérdemű Putnoky Botond rizst kért a tatárbifsztekhez a Dunakapu ételbárban. Rögtön a megérkezés után fent említett öreg Melissa biztosított arról, hogy este meccset nézünk és ouzózunk együtt, mindezt tette olyan magától értetődően mintha arról beszélne, hogy szerinte van Mennyország és lehet hogy pont ott.  Az, hogy mit jelent a címben található kifejezés, és hogy mi az a nyöknyő, a következő bejegyzésekből ki fog derülni. Türelem…