Hónap: 2016 november

Nahát ez aztán két összetartozó fogalom. Azok kedvéért, akiknek a címben szereplő szavak valamelyike nem lenne ismerős azoknak elmondom, hogy a vonat, az ilyen hosszú izé, bele lehet ülni, megy, vasból van, vonzza a mágnes, ellenben normál esetben nincs benne mazsola, kivéve, ha éppen nem kuglófot visz a nagyi az unokáinak, de még akkor sem biztos. Ezzel szemben a walkman az rövid, nem lehet beleülni, viszont kazettát kell bele tenni, amiben magnószalag van, ami meg nagyon hosszú, de és ebben nem hasonlít a vonathoz, abban viszont igen, hogy ebben sincs mazsola. A fiatalabb olvasók kedvéért azért komolyra fordítva leírom, hogy a walkman volt az első olyan eszköz, amellyel menet közben is lehetett zenét hallgatni mások zavarása nélkül. Igen-igen ez régen nem volt annyira mindennapos mint ma, hogy bármilyen közlekedési eszközre felszállva gyakorlatilag csak bedugott fülű fiatalokat látni (és nem kedves idősebb olvasóim, nem nőtt meg ennyire a hallássérültek száma). Én az első walkmanomat a főiskolai évek alatt kaphattam. Apám hozta valahonnan külföldről (nyugatról). Nyakba kellett akasztani és egy narancssárga szivaccsal ellátott fejhallgató volt hozzá. Rendes magnókazettát kellett beletenni, ami 60 vagy 90 perces volt, ami ugye nagyjából 12-40 darab zeneszámot jelentett. Képzeljétek el, kedves fiatalok, hogy a magnó az egy ilyen analóg cucc. Van egy műanyagszalag, amire felvisznek valami mágnesezhető szmötyit, amit a magnó feje felvételkor eligazgat a zenének megfelelő alakra, lejátszáskor meg megpróbálja kisilabizálni ugyanezt több-kevesebb sikerrel. Semmi bit meg bájt meg kódolás, meg mintavétel meg ilyen modern dolgok. Ahogy mondtam, az enyém nyakba akasztós volt és így meglehetősen ciki, nagyon vágytam egy nadrágszíjra erősíthető változatra, mert az sokkal vagányabb. Persze nyakbanhordás ide vagy oda, fejhallgatóval a fején az ember meglehetősen menő volt akkoriban az utcán. Aztán jött a discman. Ez kinézetre nem sokban különbözött a walkmantől, csak ebbe CD-t kellett tenni. Sajnos mindkettőre jellemző volt, hogy az ember ha nem akarta ugyanazt a – rossz esetben – 12 db számot hallgatni az úton, akkor komolyan fel kellett szerelkeznie kazettákkal/cédékkel. A discman rövid életű volt, mert nemsokára megjelentek a digitális eszközök, az mp3/4/5 lejátszók, aminek az igazi megoldását az Apple adta meg az ipoddal. Ma már persze ezek is eltűntek illetve beleintegrálódtak a telefonokba.

Ezt az egész tudománytörténeti értekezést azért írtam csak ide, hogy megemlékezzek a legextrémebb zenehallgatásról, amivel életemben találkoztam és történetesen ez is egy Győr-Miskolc úthoz kötődik. Az egyik nyári péntek délután felszálltunk a vonatra és egy fülkébe kerültünk egy idősebb tanárunkkal. Minket nem tanított Sanyi bácsi, de hát őt mindenki ismerte, amolyan intézmény volt. Leültünk a műbőr ülésekre, éppen csak kiraktuk a szendvicseinket a szabadon maradt helyekre és vártunk az indulásra, amikor máris előkerültek a walkmanek. Ki-ki a saját habitusának megfelelő zenét hallgatta a Neoton Famíliától az atmoszférikus pszichedelikus death metálig (na jó ezt a kifejezést csak később tanultam meg, de hát hatásvadászat is van a világon…). Néztük a folyosón elvonuló miniszoknyás lányokat, gesztusainkkal és arckifejezésünkkel jelezve hogy ebben a fülkében van még hely, – vagy ha nincs, akkor csinálunk -, de nagyon ritkán értették meg ezt a kifinomult kommunikációt (vagy éppenhogy megértették, de erre gondolni sem merek).

A vonat elindult, ablak lehúzva, olvadoztunk a hőségben, bámultunk kifelé vagy magunk elé (ha a fenti kommunikáció mégis megértésre talált…), hallgattuk a walkmant, Sanyi bácsi pedig dobolt az ujjaival az ölébe helyezett aktatáskán. Már elhagytuk Győrt, amikor felnyitotta azt és matatni kezdett benne. Arra gondoltunk, hogy megéhezett és kivesz egy szendvicset vagy elkezd javítani egy köteg zh-t, amit ha mellettünk tesz, akkor izgalmas bennfentes infókat tudhatunk meg. Abban az időben még divat volt napilapokat olvasni – képzeljétek kedves fiatalok – akkor még az internet maga csak egy távoli jövőben elképzelhető utópia volt, nem olyan valami, ami nélkül ma jóformán még a nagydolgunk elvégzése is már-már elképzelhetetlen. Szóval a táska felnyitásakor azt is gondolhattuk, hogy egy újság kerül elő, netalán egy szakkönyv vagy hasonló. (Sőt, ha történetesen egy újságba csomagolt szendvics lett volna, az igazán hatékony gondolkodásról tett volna tanúbizonyságot.)

De nem kedves olvasók, ezek közül egyik sem igaz. A táskából Johann Sebastian Bach egyik jelentős műve került elő kotta formájában (és papíron, nem egy tablet képernyőjén). Sanyi bácsi becsukta a táskáját és két könyökét arra fektetve komótosan lapozni kezdte a kottát. Mi lapos pillantásokkal és gúnyos mosollyal néztünk egymásra és azt gondoltuk, hogy nnna Sanyi bácsi végleg bekattant, biztos elgurult a reggeli gyógyszere. Ő erről nem vett tudomást, hanem változó arckifejezéssel, hol mosolyogva, hol a homlokát ráncolva, hol láthatóan szomorúan lapozott változó sebességgel. Bizonyos részeknél a lábával dobogott a vonat padlóján, sőt néha még a feje is valamilyen ütemre kezdett mozogni. Körülbelül fél óra után – Tatabányánál járhattunk -, miután végiglapozta a kottát és végzett az utolsó oldallal is, összecsukta, letette maga elé, sóhajtott egyet és megelégedetten így szólt mintegy magának, biztosan nem nekünk szánva: „Ez szép volt!”

Sanyi bácsi az analógnál is analógabb walkmant használta, a saját agyát, amiben a kotta hatására megjelent a zene, amit csak ő hallott. Ennek a módszernek számos előnye van. Garantáltan nem zavar senkit, még ha nagyon nagy hangerővel szól is a fejedben. Minden bizonnyal a legtisztább hangzást biztosítja, hiszen sem analóg sem digitális eszközök nem torzítják. Az a csöpp probléma van vele, hogy ehhez bizony hallás kell, ami azért lássuk be, nem triviális. Erről meg ez jutott eszembe:

https://youtu.be/TjX6TEcE7dk?t=59m23s

Sajnos vagy nem sajnos, de mostanában nagyon keveset utazom vonattal. Nem volt ez mindig így, mert még az autó előtti időkben – mármint nem 1908, a mindenki által elérhető autózás kezdete vagyis a Ford T-Modell piacra dobása előtt, hanem az előtt hogy elkezdtem volna mindenhová autóval járni na! – volt néhány időszak az életemben amikor kifejezetten gyakran jártam vonattal. Persze ezt már régen elfelejtettem, de pont az Oktoberfestre való utazás eszembe juttatott pár dolgot.

A leghosszabb és legintenzívebb időszak az a három év volt amíg Miskolcról jártam Győrbe hetente, kéthetente, havonta pontos csatlakozással a főiskolai ígéretes hétvégi bulik, valamint az ügyeletes szerelmeim menetrendjeihez. Miskolcról Győrbe vonattal eljutni gyakorlatilag két lehetőség volt, a „közvetlen” és az „éjféli”. A közvetlennel nevét meg nem hazudtolva átszállás nélkül lehetett Győrbe utazni, cserébe viszont le kellett mondani a vasárnapi ebédről, lévén, hogy – ha jól emlékszem – fél 11-kor indult. Eleinte ez nem zavart bennünket, mert korán délután Győrbe érkezvén még pont meg lehetett csinálni a másnapi mérésre a jegyzőkönyvet, illetve belefért egy-két sör is. (A iskola elvégzéshez közeledve egyébként már akkor is tudtunk mérési jegyzőkönyvet csinálni, ha teszem azt nem vettünk azon részt és így nem használhattuk fel a csupasz ámde zord és embertelen – így visszataszító – tényeket, de így ezek nem is homályosíthatták el a tisztánlátásunkat. És itt senki ne gondoljon arra, hogy netán a kollégáinktól vasárnap este elkértük a kész jegyzőkönyveket és a nyegle, kispolgári, stréber módon valóban megmért adatokat +- 10%-ban megváltoztatva kitöltöttük a saját táblázatainkat. Nem, nem erről volt szó természetesen, hanem a Zsolti kollégánk által nem kis energia befektetéssel kifejlesztett FVM-et alkalmaztunk. Az FVM a Fejben Való Mérés rövidítése és úgy zajlik, hogy az ember hanyatt fekszik, behunyja a szemét és fejben összerakja a vizsgálni kívánt áramkört, kapcsolást, majd ugyanígy fejben a bemenetekre rákapcsolja az elméleti tápegységet, a kimenetekre pedig a megfelelő méréshatárra beállított elméleti műszereket és azok elméleti kijelzőjét fejben leolvassa. Különösen bonyolult méréseknél asztalnál ülés és sör kortyolása javallott. Ha készen vagyunk, a méréssel, akkor – miután letöröltük az alvás mérés – közben kicsorduló nyálcseppeket – elegendő egy-két pillantást vetni a kollégánk kész jegyzőkönyvére – mintegy ellenőrizve az ő eredményeit – és feljegyezni a sajátunkba a a megfelelő adatokat.)

Azért a közvetlennek volt még egy előnye, mégpedig az, hogy azzal gyakorlatilag csak győri kollégisták utaztak, így szinte mindenkivel lehetett találkozni. Emlékszem, egyszer Kál-Kápolnán szállt fel egy hajós kolléga. Itt meg kell magyaráznom, hogy miért ilyen fontos hangsúlyozni, hogy ő hajós volt. A két legvagányabb csapat a kollégiumban a TAI-s és a Hajós volt. (A TAI a Távközlési és Automatizálási Intézetet jelentette akkoriban és ha eddig nem derült volna ki, én oda jártam.) Az említett vagányság nemcsak abban mutatkozott meg, hogy mi bírtuk legtovább a keddi/szerdai stb. bulikat mind ébrenléttel mind italfogyasztással, hanem ennek a kicsúcsosodása a Dili-nek nevezett félévente megrendezésre kerülő kollégiumi vetélkedőn való szereplés volt. Rendszeresen a TAI és a Hajós csapat volt a két favorit és valóban sok mindent megtettünk a győzelemért. Ha az volt a feladat, hogy rendezzünk fehérnemű divatbemutatót, akkor mi ugyan – amellett hogy pár srác is beállt a vicc és a tömeg kedvéért -, megkértük az évfolyamunkba járó három lányt, hogy hát ugye lesznek szívesek a köz érdekében és hát a csapatszellem sem smafu, de fel sem vehettük a versenyt a hajósokkal, hiszen ők felsorakoztatták nemcsak a postás lányok, de a nálunk lakó tanítóképzős hölgyek válogatottját akik cseppet sem szégyenlősen tettek meg mindent ami tőlük telt. Persze amikor a feladat az volt, hogy ki tud egy villanyrezsón tovább ülni úgy, hogy közben cigarettázik, ott meg mi fölényeskedtünk köszönhetően elektrotechnikai tudásunknak. A Dilit általában mi nyertük, de ennek nem az lett a vége, hogy a hajósok felbátorodva, teszem azt veréssel próbáltak elégtételt venni rajtunk, ahogy azt ma néhány futballmeccs/pártrendezvény/glamour akció után és közben látjuk, amint a vesztes vagy vesztésre álló fél erőszakkal kompenzál. A vereségüket kénytelenek voltak ugyan beismerni, de az efölött érzett bánatukat nem ököllel, hanem pár láda sörrel próbálták ellensúlyozni, amivel az általunk rendezett, de már nagy egyetértésben zajló afterpartink fényét emelték. Persze ez a nagyvonalúság és veszteni tudás nem véletlenül volt jellemző rájuk, hanem valószínűleg annak köszönhető, hogy még az iskola megkezdése előtt valamennyien szolgáltak már legalább egy évet hajón ki matrózként, ki gépészként, ki folyamon, ki tengeren – sok sok élettapasztalatot szerezve. (Meg kell jegyeznem és ennyi év után be kell ismernem, hogy ez azért sportszerűtlen és behozhatatlan előnyt jelentett a kollégium hölgyközössége körében, ami azt jelenti, hogy még mi TAI-sok is csak a cipőfűzőjüket köthettük meg csajozás terén.)

Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy megemlékezzek egy legendás hajós kollégáról Unimukkról. A nevében benne volt a kedvenc itala és amikor egyszer egy heves buli közben kiesett az ablakon akkor sem az volt az első mondata a hogyléte felől érdeklődő társai felé, hogy jajj eltört a lábam!, vagy úristen a fejem!, hanem, hogy hol a söröm?. Szóval Unimukk felszállt a közvetlenre egy szép és forró nyári napon Kál-Kápolnán és pont mellettem tudott megállni. (Ja, azt nem mondtam, hogy akkoriban a vonat még a nevelés eszköze volt, növelte az állóképességet, hiszen általában ülőhely nem volt már Miskolcon sem.) Beszédbe elegyedtünk és a szokásos témákat érintettük, hogy ez a kurva vasút, meg hogy milyen rohadt meleg van. Pár perc múlva Unimukk benyúlt a táskájába, és kérdezte, hogy meginnék-e egy sört. Mondtam persze, de ennek a válasznak több oka is volt. Egyrészt egy hajóst nem utasítunk vissza, főleg ha sörrel kínál, mert még rossz fényt vetnénk a TAI-ra, másrészt meg igen jól esett abban a nagy melegben. Megittuk, kurva vasút, rohadt meleg, de jó csajok, majd Unimukk újra kérdezte, hogy meginnék-e még egyet. Mondtam persze, sőt vissza is hívnálak a büfékocsiban, de ennek egy hatalmas akadálya van, hogy ilyen nincs a szerelvényen, de ha lenne se tudnánk odamenni a tömeg miatt. Erre ő tett egy olyan kézmozdulatot, hogy ugyan már, ne egyem magam emiatt, ma én, holnap te. Majd megittuk a második sört (rohadt vasút, kurva meleg, de jó csajok, de jó barátok vagyunk ugyebár) és kisvártatva azt mondta már-már szégyenkezve, hogy az a helyzet, hogy nem gondolta, hogy többen leszünk, ezért csak 5 (öt) sört hozott az útra, így ha nem érzem dehonesztálónak ugyan húzzam már meg az utolsó üveget, mielőtt annak is a végére jár. Természetesen megtettem. Itt jegyezném meg, hogy Kál-kápolnától Győr körülbelül három órányira volt akkoriban vonattal így természetesen megérthető, ha valaki öt sört hoz az útra magának. A történet végén vonjunk le néhány mélyen gyökerező tanulságot: 1. minden a szívünkben lapuló ellentét feloldható sörben. 2. Párosan szebb és egyszerűbb az élet.

Az éjféliről majd legközelebb…