Ezt a posztot a bukaresti nemzetközi repülőtéren írom. Ennek a szöveg szempontjából persze semmi jelentősége nincs, legfeljebb akkor találhatunk valamit mégis, ha ezt a tényt összevetjük azzal, hogy a múlt heti rendes vasárnapi poszt elmaradt. Ha ennek az okát szeretném felfedni, akkor viszont már közeledünk a mai témánkhoz, ami ezúttal nem más mint a pörkölt. Természetesen a pörkölt önmagában nem kellene, hogy több mint két napos csúszást okozzon a Bálna életében mintegy megzavarva a jól beállt bioritmusát, de ha azt is megemlítem, hogy a szombati pörköltfőzésnek volt mintegy 22 tanúja és elszenvedője; és ha ebbe a ténybe egy kicsit bele is gondolunk, akkor mindjárt megbocsáthatjuk a késést. Maradjunk abban, hogy nem voltam alkalmas egészen az írásra.
A velem együtt 23 ember közül 7-tel majdnem pontosan 30 éve ismerjük egymást, ugyanis együtt jártunk főiskolára. A többiek feleségek, vadfeleségek, vagy gyerekek. (Ha valaki nem tudná, a vad előtag az élettársi kapcsolat vagy a „csak úgy” együttélés népi nyelvi jelzése. Ennek megfelelően van természetesen vadanyós és vadapós, talán vadsógor meg vadsógornő is, csak egyvalami nincs: vadgyerek, mert az mindig édes, ugyanolyan édes, mint nem vad változatban. Hát nem fura?) Nem tudom pontosan mi az oka annak, hogy ez a kapcsolat – ami sokak szerint szinte csodaszámba megy, de mindenképpen irigylendő példa – ilyen hosszú ideje tart és nem akar kifáradni. Lehet, hogy a különleges és sokáig közösen szívott győri levegő, vagy Barnabás barátom gitárjátéka és sokat látott librettója (sokunk által kézzel írott dalgyűjtemény), amiből – bizonyos alkoholszint felett – menetrend- és természeti csapásszerűen énekelni, mit énekelni, vornyíkolni (copyright) szoktunk. Az is lehet, hogy csak puszta szerencse, hogy pont ezt a nyolc-tíz embert sodorta egymás mellé a sors. (Vannak páran ebből a csapatból, akik sajnos nem tudtak részt venni a legutóbbi hétvégi összejövetelen, de semmiképp sem szeretnék róluk megfeledkezni.) Ha jellemezni akarnám magunkat, akkor talán az a leginkább árulkodó dolog, hogy én mindig azt érzem az újabb és újabb találkozásokkor, mintha minden zökkenő és megbicsaklás nélkül ugyanott folytatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ismerjük és tiszteletben tartjuk egymás rigolyáit és érzékeny pontjait és egyáltalán nem érezzük, hogy bármit is takargatnunk kellene egymás előtt, legyen az családi probléma vagy testi nyavalya.
Jó ideje már az összejövetelek alkalmával egy vagy több főzésre-sütésre is sor kerül, lehetőleg bográcsban, vagy hagyományos grillen. Ezeket általában, – de nem kizárólag – én szoktam elkövetni. Ez és az ehhez kapcsolódó a rituálé (bevásárlás, mosogatás stb.) szinte már hozzátartozik az alkalmakhoz, majdnem ugyanúgy mint a már emlegetett vornyíkolás (copyright). A repertoár sem dalokban sem ételekben nem túl változatos, az énekek legnagyobb része magyar nóta-Illés/Bródy/Koncz Zsuzsa-István a Király terítékből kerül ki, míg az ételek között a pörkölt, a gulyás és a grillezés viszi a prímet, csak néha kacsintunk ki a Pál utcai Fiúk/Kiscsillag, illetve halászlé vagy a raguleves irányába. A közös főzés csak akkor marad el, ha az időjárás nem engedi, vagy ha olyan speciális és kifogástalan ellátás tartozik a szálláshoz mint az egyik bejáratott kedvenc helyünkön az Őrségben (de erről majd máskor…).
Ha már éppen Romániában kell dekkolnom a bécsi gépre várva, akkor elmondom at is, hogy egyszer láttam valami műsort a tévében, ami az itt jellegzetes, darált húsból készülő ételről a micsről szólt (a balkánon hasonló még a csevap például csak persze teljesen más…). Egyik alkalommal –pár éve – kitaláltam, hogy süssünk micset. Ez jó terv volt, de az elhatározáson kívül semmi nem volt hozzá, például az a két apró információmorzsa hiányzott, hogy hogyan kell csinálni és hogy miből. Köszönhetően Dezső barátom nemzetközi karrierjének, volt lehetőségünk felhívni egy autentikus romániai kollégát, hogy megkérdezzük, hogyan is kell ezt az ételt csinálni. Ő azt mondta, hogy ennél szinte semmi sem egyszerűbb, be kell menni a boltba, ott kell venni micshúst és ha nincs gyárilag kicsi kolbász képére formázva akkor ezt kell tenni vele, majd megsütni és kész. Köszöntük a jó tanácsot, majd realizáltuk, hogy a legközelebbi micshúst is áruló üzlet mintegy 600 kilométerre lehet, letettünk erről a megoldásról. Sokkal jobbnak látszott az, ha keresünk egy receptet az interneten és azt követjük a tevékenységünkben. Természetesen ehhez a szükség volt arra, hogy a szellemi frissességünket folyamatosan alkohollal támogassuk, de szerencsére maradt olyan közöttünk, aki képes volt még vezetni, hiszen a következő programpont a bevásárlás volt. Ezt az akadályt is vettük, el is készült a mics, mindenki megnyalta az ujját utána, sajnos én a végeredményről nem tudok beszámolni, mert az én esetemben a szellemi olajozás olyan jól sikerült, hogy egy idő után el is merült az olajban, így – mintegy pánikreakcióként – sajnálatosan törölte az emlékeket.
Az legutóbbi hétvégén viszont nem micset, hanem marhapörköltet csináltunk. Ez remek étel, az elkészítése is könnyű nem kell hozzá sok minden, a legfontosabb a jó alapanyag, a bizalom és a türelem. A türelem ahhoz kell, hogy kivárjuk azt a minimálisan 3-4 órát amíg elkészül, a bizalom pedig ahhoz, hogy bízzunk a húsban, az edényben, a tűzben és magunkban, hogy bármennyire is szeretnénk biztosra menni de nem teszünk vizet sem alá, sem fölé semmilyen formában. Ez a kérdés rendre felmerül, mert az a tévhit uralkodott el a többekben, hogy a főzés közben elfogyasztott alkohol és az étel odakozmálása előfordulásának valószínűsége egyenes arányban van egymással. Bátran higgye el nekem mindenki, hogy ha vizet teszünk a pörköltbe, akkor egyrészt a hús főtt hús lesz és nem pörkölt másrészt meg olyan lesz mint a szivacs. Ha folyadékot szeretnénk mindenképpen adni hozzá, akkor az legfeljebb jobbféle vörösbor lehet, de az is csak a folyamat vége felé. Tibor barátom például úgy is tud pörköltet készíteni, hogy hidegen és nyersen (!) beteszi a bográcsba alulra a zsírt, rá a hagymát, a húst, a fűszereket és minden más hozzávalót, fedőt tesz rá, majd felteszi a tűzre és 3 óráig le meg sem nézi, viszont folyamatosan rázza, nem keveri, mint az a bizonyos Bond. James Bond. Természetesen ehhez nagyfokú precizitás és gyakorlat kell, mert itt nem nagyon lehet elrontani, majd korrigálni a fűszerek mennyiségét. Én a hagyományos iskola, vagyis a zsíron lepirított hagyma, bele a pirospaprika, majd minden egyéb hozzávaló és a folyamatos kóstolás híve vagyok. A marhapörköltben az is jó, hogy olyan nagyon nem lehet elrontani. Ha például egy kicsit mégis odakap az alja és valaki ezt szóvá teszi, akkor nyugodtan lehet mondani, hogy ugyan már te nem értesz ehhez, ennek ilyennek kell lennie, sőt egyszerűen le is lehet tagadni ezt a dolgot, végső esetben a bográcsra fogni azt, tudniillik, ha egy zománcos edényben egyszer leégett valami, akkor az már hajlamos lesz megismételni ezt.
Azért azt hozzá kell tennem, hogy a pörköltfőzésben nem a végeredmény a legjobb, persze ezért ez sem utolsó. A legjobb az, hogy olyan klasszul lehet a bogrács mellett ülni, dumálni mindenről, pálinkázni, sörözni és borozni. Olyankor nagyon könnyen hisszük azt, hogy ezekkel az emberekkel itt a tűz körül a barátság örökké fog tartani. És valószínűleg így is van, sőt ha van egy kis szerencsénk a mi barátságunkat tovább viszik a gyerekeink is akár vadak, akár nem.