Ez a gyönyörű tavaszi nap, amelyre ma ébredtünk – fogalmam sincs miért – nosztalgikus gondolatokat hozott elő belőlem. Biztos része volt ebben annak is, hogy ma én voltam soros az ebédfőzésben és már napokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy ma ilyen igazi retró kaja lesz, húsleves, rántott hús és társai. Ha már retró, legyen igazi: a rántott hús minden gyerek kedvenceként ismert a csirkecombból lesz. Ez örök favorit, „nyeles” hús, vagy ahogy a gyerekeim mondták pár évesen: „pipicombpisztoly”. Isten látja lelkemet, én vérbeli és megátalkodott pacifistának szántam mindegyiket, hogy hol csúszhatott félre mindez, ma már nem tudnám megmondani. Akár nyeles, akár nem, a csirkecomb rántva talán az egyik legjobb kaja ami a vasárnapi asztalon elképzelhető, de mindannyian tudjuk, hogy van a kulturált és egyértelmű tányér-kés-villa segítségével való elfogyasztáson kívül még egy remek felhasználási módja. A maradék csirkecombokat ugyanis csak úgy ki lehet kapni a tálból és mintegy mellékesen – bármilyen előkészület nélkül – befalni. Az sem baj ha már régen kihűlt, vagy nincs hozzá köret. A lényeg a még ropogós panír, és alatta csodálatos a szánkba készülő hús, amely ma még egy fokhagymás előkészítést is kapott a normál fűszerezésen kívül. Egy szó mint száz, a mai ebéd eszembe juttatta azokat az időket, amikor általános iskolásan először próbáltam ki magam a konyhában. Erre aztán elég sok lehetőség volt, mert mi még ilyen váltott műszakú iskolába jártunk (egy hét délelőtt, egy hét délután), amelynek megvoltak az előnyei, de még inkább a hátrányai. Amikor még olyan kicsi voltam, hogy nem lehetett otthon hagyni egyedül, akkor korán reggel át kellett buszozni anyámmal a városon a nagyanyámhoz, ami nemcsak nullára csökkentette a reggeli lustálkodás esélyét, de azt is előrevetítette, hogy pár óra múlva ugyanezt az utat újra meg kell tenni visszafelé, pedig ekkor még meglehetősen utáltam a buszok gázolajszagát. (Ez később megváltozott, de ez nem ide tartozik…) Nagyanyámnál meg annyira nem szerettem lenni, mert ő aztán bevasalta a házi feladatot, sőt még a tanult, de sosem használt tanítói képesítése is rendre előjött belőle, így aztán különböző általa érdekesnek és hasznosnak talált külön feladatokkal is szórakoztatott. Nem mehetek el szó nélkül nagyanyám almás pitéje mellett, mert ez tudta csak ellensúlyozni a feladatok által okozott kellemetlenségeket. Később – amikor érdemesnek találtattam a délelőtti otthon tartózkodásra egyedül – a délutános hetek egycsapásra előnyössé változtak. Össze lehetett járni délelőttönként a haverokkal, osztálytársakkal, mondván, hogy majd közösen megcsináljuk a házit. Ezekből az órákból – legalábbis az általános iskolás évek vége felé – dohányfüstbe vesző Rolling Stones, Uriah Heep és hasonló zenék bakelitlemezekről való bőgetése kerekedett általában, majd persze lázas körmölés később a szünetekben. Úgy általában a délutános műszak nem aratott osztatlan sikert még a tanárok körében sem, legendás esemény volt, amikor egyikük azzal a kiabálással rohant végig a folyosón, hogy tüzes vassal kéne kiégetni a p… annak, aki kitalálta ezt a k… délutános hetet. Ezzel az olyan nagyon nem cizellált mondattal a többi tanár ha nem is tevőleg, de csendesen mind egyetértett.
Tulajdonképpen, ha nem lett volna a délutános hét, lehet, hogy soha nem keveredek a konyha közelébe. Tudvalévő ugyanis, hogy egy iskolás gyerek számára bármi érdekesebb és fontosabb mint a szülei által kötelezően előírt tanulás. Egyik alkalommal arra az elhatározásra jutottam, hogy mielőtt nekiállnék a leckének, csinálok valami reggelit, hiszen azért azt senki sem várhatja el, hogy üres hassal vágjak neki a fizikának. Kinyitva a hűtőt, azonnal egyértelmű lett, hogy itt tojásrántotta készítés lesz, főleg hogy a tojáson kívül még találtam egy szép darab császárszalonnát is. Egy megerőltető és mind szellemileg, mind fizikailag kimerítő fizikatanulás előtt az embernek szüksége van a megfelelő táplálékbevitelre, így ki is készítettem két ujjnyi vastag szelet szalonnát és vagy öt tojást. Nem, nem készültem a fizikalecke után leszaladni a ház elé és lekaszálni a lakótelep zöldterületein a füvet, mintegy 4 hektáron, csak azt vettem figyelembe, hogy a serdülő szervezetemet semmiképp sem szabad megakasztani a majdan elindításra kerülő táplálékbevitelben. Szóval biztosra mentem. Elővettem azt a serpenyőt, amelyben anyámat láttam rántottát sütni, majd a szalonnát kellő módon előkészítve – beirdalva – beletettem és először lassan, megfontoltan, kis lángon kezdtem el pirítani. Miután kiolvadt egy kis zsír, vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy rendesen kisütöm a szalonnát. A lelki szemeim előtt már láttam a kellően ropogós, de semmiképp sem kemény darabokat előbukkanni a tojások közül. Jól feltekertem hát a lángot, gondoltam gyorsítanék egy kicsit a műveleten. Ez a mozdulat olyannyira jól sikerült, hogy a láng már túlért a serpenyő szélén, aminek az lett a vége, hogy a kiolvadt zsír meggyulladt. Álljunk meg itt egy pillanatra. Képzeljük el, hogy ott állunk a konyhában tizenévesen, pubertástól sújtva, tök egyedül, először bontogatva a főzés magaslatai felé a szárnyainkat és előttünk egy lángoló serpenyő. Az az állapot amibe ilyenkor kerülünk tízből kilencszer, az nem más, mint a pánik. Lepereg a szemünk előtt anyánk rosszallása a tönkretett serpenyő miatt, illetve apánk reménybeli aggódó arckifejezése és megkönnyebbülése, hogy nem történt nagyobb baj. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogy amikor eljutunk addig, hogy itt most tüzet kell oltani, akkor pánik következtében nem úgy döntünk, hogy az egész serpenyőt egy mozdulattal betesszük a rozsdamentes acélból készült mosogatóba, vagy egyszerűen lekapcsoljuk a gázt és hagyjuk elaludni a lángot, hanem engedünk egy pohár hideg vizet és megfelelően távolról belelöttyintjük a lángoló zsír közepébe. Mondom, ezt a műveletsort a pánik szülte és így nem volt idő a következmények végiggondolására és józan elemzésére. A következő esemény ugyanis az lett, hogy a serpenyő körüli pár négyzetméteres környezetben lángoló zsírcseppek és szalonnadarabok repültek szerteszét, amely jelenség kísértetiesen hasonlított egy tűzijátékra, illetve egy augusztusi meteoresőre. A probléma igazán az volt, hogy míg a tűzijáték és a meteoreső rendszerint ártatlan és csak esztétikai értéke van, ez a tűzrobbanás a konyhában nagyobb gondot okozott. A tűzcseppek landoltak ugyanis a kredencen és a linóleumos padlón, igaz ezeket könnyen lehetett hatástalanítani konyharuhával és a papucsom talpával. A műanyag padlón persze jól látható foltok keletkeztek, de a későbbiekben ezeket firtató kérdésekre készen voltam legalább öt válasszal. A leginkább aggodalomra okot adó esemény az volt, hogy az egyik ilyen kis lángoló renitens repülő darabka megátalkodott módon pont a függönyön landolt. A függöny szerencsére nem nejlonból, hanem valami vászon anyagból volt, így nem kellett testközelből végignéznem azt a minden tűzmegelőzési oktatófilmben előforduló képsort, amikor a tűz egy pillanat alatt végigszalad a műanyagon, meggyútja a karnist, az ablakot és mindent ami körülötte van. A következő képen már csak a lakás üszkös, kiégett nyomai felett búslakodó tűzoltótiszt jeges, egyszersmind jól-vigyázzon-mindenki-a-rántottakészítéssel tanácsát sugárzó tekintetét láthatjuk. A függönyt néhány jól irányzott konyharuha ütéssel eloltottam, a használhatatlanra égett serpenyőt beletettem végre a mosogatóba, kentem egy vajas kenyeret majd a fizika lecke precíz elkészítése után elindultam az iskolába. Mivel nagyobb baj ilyenformán valóban nem történt, nem is gondoltam különösebb következményekre. Ennek ellenére este hazaérve azonnal éreztem, hogy valami feszültség van a levegőben, nem volt nagy művészet összekapcsolni ezt a reggeli alakításommal. Anyám mintegy mellékesen – de eltéveszthetetlen éllel a hangjában – megkérdezte, hogy mi történt a serpenyővel és vajon miért is van kormos szélű tenyérnyi lyuk a függönyön. Én azonnal éreztem, hogy itt nincs mit kertelni, el kell mondanom az igazságot. Mindössze a tűzbe loccsantott vizet hagytam ki, mert azt így 10-12 óra elteltével igazi nagy és megmagyarázhatatlan hülyeségnek gondoltam már én is. Elmondtam a szalonnát, a nagy lángot és hogy egyszer csak lángra lobbant ez egész és nem csináltam semmit csak beledobtam a mosogatóba, miután elzártam a gázt, és hogy maga a serpenyőben keletkezett láng az, amely a látható pusztítást okozta. Mivel valóban nagyobb baj nem történt, rövidesen napirendre is tértünk az események fölött, de azért apám – miután végighallgatta a történetet és az indokoltnál mintha jobban örült volna annak, hogy minden és mindenki épségben van – azért a maga diplomatikus módjántudtomra adta, hogy ő pontosan tudja mi történt valójában. Csak annyit mondott, hogy micsoda szerencse, hogy nem öntöttem a lángoló zsírra vizet…