Van Sopronban a Prinyő borozó, ahol egyáltalán nem vagyok törzsvendég. Egy kicsit sem. Igazából sehol nem vagyok az, bár néha elfog a vágyakozás hogy legyen egy igazi törzshelyem. Olyan ahová mindig bemehetek akár „jobb híján” is és mindig otthon érzem magam. Ahol nem kell mondanom semmit és hozzák a szokásosat, vagy ami a bármilyen célú találkozóim színhelye lehetne. Oda invitálhatnám például a városba látogató kollégáimat ugyanúgy mint a már-már baráti ügyfeleimet is. Ezen a helyen elnéznék azt is, ha egész nap Bálnáznék és nem rendelnék szinte semmit vagy mert elfelejtem, vagy mert úgy le vagyok égve, hogy még az ingyenwifit se tudom kifizetni. Persze az ideális az volna, ha olyan közel lenne a hely, hogy papucsban bármikor oda tudjak menni. Egyszer amikor épp ránk jött a néhány évente pontos menetrend szerint érkező „költözzünk-Győrbe-mert-onnan-mégiscsak-egy-órával-közelebb-van-Pest-és-különben-is-majdnem-minden-rokonunk-ott-van-a-környéken” nevű hisztéria akkor igen komoly súllyal szerepelt az előnyök között, hogy a kiszemelt ház földszintjén ott volt egy presszó/kávézó ahová a lépcsőházból be lehetett lépni. Persze a hátrányok még erősebbek voltak, például, hogy egy komplett maffia társaság építette a házat vagy hogy olyan mértékben volt túlárazott, aminek csak a pénzmosás lehetett az oka. Szóval a Prinyő sem ilyen, sőt ha jobban belegondolok kb. 15 éve nem voltam ott, pedig abban az időben – körülbelül a néggyel ezelőtti munkahelyemen – minden búcsú/születésnap/névnap eseményt ott ünnepeltünk a magunk és a Jóisten dicsőségére valamint a tulajdonosok nem kis örömére és megelégedésére. (Ne gondolja senki, hogy én amolyan vándormadár lennék, hogy 20 év alatt 5 munkahelyet fogyasztottam el, hiszen én soha nem váltottam munkahelyet, hanem a cég változott körülöttem.) Na de éppen ez az érdekes ebben a történetben. Az elmúlt 15 évben bármikor, ébren és álmomban simán fel tudtam idézni a Prinyőben kapott főtt csülök ízét, alakját és állagát is. Az állag szó itt nem véletlenül szerepel, mert nem tudom, hogy ismeritek-e a „remegős” csülök fogalmát. Na ez olyan. Minden hasonlóban ezt kerestem, de igazából soha nem találtam. Párszor megpróbáltunk ilyet saját magunk csinálni, de mindig valahogy másmilyen lett. vagy túl sós, vagy sótlan, vagy túlfőztük, vagy keményre sikerült. Aztán tegnap, 15 év után megint éreztem ugyanazt az élményt, mert megint ott jártam a Prinyőben. És ez olyan jó. Jó, hogy van ami nem változik és amikor például ebbe a csülökbe belekóstolsz akkor úgy érzed megállt az idő. Ebben az érzésben az is segít, hogy véleményem szerint a berendezés is ugyanaz és a közönség sem cserélődött száz százalékban. (Minderre nem esküszöm meg, mert hát memória is van a világon és mint ilyen csalhat. Abban biztos, vagyok hogy az árak változtak, de hát azok állandóságát még a legmeghatóbb nosztalgia mellett sem várhatjuk el.) Azért az ördög itt is a részletekben rejlik. A csülökhöz például valódi házi tormát szolgálnak fel, nem azt a bolti lefojtott valamit ami rossz nyelvek szerint egy rész türkmén tormából egy rész feröeri fehér répából, egy rész fehérorosz fehér drótszigetelésből áll. (Ez utóbbit valószínűleg nemcsak rossz hanem rosszindulatú nyelvek terjesztik, mert minek csinálnák ezt, amikor a torma meglehetősen olcsó. De hát olyan jó egy kicsit rémhíreket terjeszteni…) Egy régen volt kollégám azt mondta, hogy Ő azt szereti, hogy ha a kés hegyét beleteszi a tormába, akkor annak erősségétől a fémhegy egy hangos pisszenéssel egyszerűen elpárolog, mintha amikor tömény sósavba teszik bele a lopott autók rendszámtábláját. Én erre született pragmatikusként mindig azt mondtam, hogy ha a torma így elbánna egy acél kés hegyével, akkor mit tenne a csülökkel, feltételezésem szerint minimum rontana az élvezeti értékén. Na de vissza a lényeghez. Azért az mennyire fura – gondolkodtam magamban könnyekkel a szememben (már nem a nosztalgikus csülök látványától, hanem a letüdőzött tormagőztől) -, hogy amikor tegnap kihozták a csülköt és a tormát akkor jutott eszembe ismét ez a történet. Lehet, hogy öregszem? Egy szó mint száz, köszönöm az élményt a tegnapi szervezőknek és ha csülköt kell enni bárki bármikor számíthat rám az utolsó könnycseppemig és leheletemig.