Bizonyos okok miatt tegnap nem volt alkalmam megírni mi is történt. Pedig hát van mit. A rövid és egyszerűen megfogalmazott krónika az, hogy gyakorlatilag az egész nap permanens evéssel telt. Ezúttal csak ezzel, ivással nem, mert este vezetnem kellett. Ez nem is baj, mert így könnyebben felidézem a történteket.
Arról már írtam, hogy normális hétköznapokon képtelen vagyok reggelizni, de ez a tulajdonságom csodálatos módon bizonyos körülmények között megváltozik. Ezek közül eddig egyet tudtam biztosan – a szállodai svédasztal csábító erejét -, de tegnap fel kellett ismernem a másikat, ami nem más mint a húsvét vasárnap reggel szentelt ételekkel megterített asztala. Én nem tekintem magamat nagyon-nagyon vallásosnak, de ateistának sem, a református templom mindenesetre nem idegen környezet számomra. Mint ilyennek egyébként a szentelt étel és ehhez hasonló külsőségek kicsit idegenek, de természetesen a legmesszebb menőkig elfogadom és tiszteletben tartom mások vallási gyakorlatát és meggyőződését. Ezek miatt a legkisebb ellenérzés és megbotránkozás nélkül vagyok hajlandó húsvét vasárnap reggelén degeszre enni magam a hajnali misére elvitt, majd szentelés után visszahozott sonkával, tojással, kenyérrel és még ki tudja hányféle – immár a szó legszorosabb értelmében vett Isteni – finomsággal. A szerencse ebben még az, hogy mivel én – ahogy említettem – református vagyok, nem is kell felkelnem hajnalban, hogy elérjem az ételszentelést, ezt megteszik a nagyrészt római katolikus vallású családtagjaim. Nekem bőven elég csak arra ébredni, hogy ők már hazaérkeztek a miséről, majd ezután ha megfelelő ritmusban kelek ki az ágyból még az asztalterítést is megúszhatom. Na ez történt tegnap is. Szerencsére a református istentisztelet csak 10-kor kezdődik, így bőven van idő a kiadós és – csodálatos módon – nagyon kívánt reggeli elfogyasztására. Egyébként ez az étkezés esszenciális jelentőséggel bír abból a szempontból, hogy az ember bírni fogja-e az egész napi kiképzést. Ha ugyanis az ember netán túl sokat enne a sonkából és a tojásból, akkor képes annyira eltelítődni vele, hogy a nem is olyan sokára bekövetkező ebéddel kapcsolatban még az a nyegle és már-már megbotránkoztató gondolat is eszébe juthat, hogy talán kihagyná azt. De nem, ez csak egy rossz álom, egy futó gondolat, a lelkünk mélyén azért érezzük, hogy képesek vagyunk leküzdeni ezt az érzést. Mindenesetre egy kötéltáncos koncentrációjával és minden idegszálával való önmagára figyeléssel kell mérlegelnünk minden egyes lépést – akarom mondani sonkafalatot, fél tojást, késhegynyi tormát, hogy vajon átlendít-e minket a rossz érzésű telítettség határán, vagy még a biztonságos oldalon maradunk, nem kényszerítve csaknem megoldhatatlan feladatok elvégzésére májunkat és epénket. Ehhez a képességhez rutin kell és gyakorlat. Ha mégis átestünk a másik oldalra akkor kólával, dús szódavízzel – súlyosabb esetekben pálinkával – még korrigálhatjuk a hibánkat, vagyis a jó hír az, hogy van mód és lehetőség a kísérletezésre, kétségbeesésre semmi ok.
A reggeli után az ebédig sok minden már nem is történik, legalábbis evés szempontjából. Az úrvacsorán természetesen az ember magához vesz egy falat kenyeret és egy korty bort, de ezt tekintsük liturgikus eseménynek, bár bizonyos tekintetben kétségtelenül ez a legfontosabb, de mindenesetre a legfelszabadítóbb étkezés az egész ünnep alatt.
A templomból hazaérve sokatmondó, de még inkább sokat ígérő illatok fogadnak bennünket. A friss rántott csirke illata keveredik a tyúkhúslevesével, a kolbásszal töltött karajé pedig a süteményekével. Sajnos az ebéddel még várni kell, mert egyrészt nem érkezett meg mindenki a családból és különben is még hátravan a gondos asztalterítés rituáléja, nem mellőzve a hol felcsattanó, hol gondosan elfojtott veszekedést sem. (Nyisd már szét! Minek kapkodsz! Jajj elég! Ne azt a tányért! Van elég szék?! Jajj de hülye vagy! Mozdulj már meg te is! Ne a telefonodat csesztesd! Ejnye, hát segítsetek már a Mamának!) Persze aztán minden a helyére kerül, mindenki megérkezik, néhány rokon csodálatos ütemérzékkel pont a főzés-terítés befejeztének pillanatában. De már nincs semmi baj, mindenki együtt van, olyan jó végignézni a családon, hogy megint itt a húsvét és mi megint együtt ünneplünk. Az asztalon a Mama húslevese (másfél tyúkból, sok óráig lassan és odaadó műgonddal főzve) a belőle felszálló pára minden gondot, bajt, betegséget, idegességet elvisz magával az ég felé – legalábbis egy időre. A húsleves után rántott hús meg még néhányféle sült, a reformétkezés divatjának adózva különböző saláták, köretek, amelyek közben előkerülnek nemcsak a gyógy-jagermeisterek, de a pálinkák és a borok is. És még nincs vége, mert még csak ezután jönnek a torták és sütemények. Emlékszik a kedves olvasó az 5 perc süti elméletre? Na hát itt olyan mennyiségű és minőségű édesség kerül felhalmozásra, hogy azt nem percekben hanem minimum hetekben lehetne mérni, sőt még az is megfordul a fejünkben, hogy jó lenne valami logaritmikus mértékegységet bevezetni, csak hogy ne kelljen olyan nagy számokkal dolgoznunk. Szeretném azt is megemlíteni a történeti hűség kedvéért, hogy mind a főételek, mind a sütemények tekintetében egyre több a rokonság által hozott fogás, de azt hiszem nem sértek meg vele senkit, ha elárulom, hogy azért a nap sztárja továbbra is és örökösen a Mama. Ezt az állítást azzal szeretném bizonyítani, hogy ha elméletben, feltételezve de meg nem engedve kivonnánk az általa készített fogásokat a családi ebédek képletéből, azért egyértelmű és szignifikáns minőségcsökkenést – mit csökkenést, zuhanást! – tapasztalnánk.
Az ebéd után már nem marad más hátra minthogy megbeszéljük a családi kérdéseket, fogadjuk a váratlanul vagy előre bejelentetten érkező további rokonokat, illetve újra és újra nevessünk a régi legendás történeteken. Evés szempontjából ez kevésbé intenzív időszak, de azért valahogy, valóban megmagyarázhatatlan módon elfogy pár tálca sütemény, mintegy balkézről, illetve estére általában a megmaradt rántott csirkecomboknak is úgymond lába kél. Az már csodaszámba megy, hogy délután 4-5 óra felé újra többen megéheznek, így nem kell tartani attól, hogy még a végén valami megromlana. Az persze nagy veszély, hogy ekkor minden elfogy és nem marad mit hazavinni, mert a nap zárása nem lehet más, mint amikor hazaérve a ki-ki a saját otthonába, kicsomagoljuk a Mama által bepakolt maradékot és ezek fölött még egyszer elmorfondírozunk az idő múlásán, a békesség fontosságán és azon, hogy vajon együtt leszünk-e így még a következő húsvéton is.