Kategória: Közevések

Bogrács és elvonulás

A munkahelyi szlengben azokat az alkalmakat amikor egy egész osztály/team/csapat elmegy valami olyan helyre ahol össze lehetnek zárva nemcsak napközben, hanem egy vagy több éjszakára is, továbbá ahol az időt hol komoly, hol komolytalan feladatok elvégzésével töltik, illetve a főnök elmondja a tutit miközben jó fejet vagy csak szimplán embert játszik, majd este közösen berúgnak, nos ezeket elvonulásnak hívjuk. (Lásd még: csapatépítés) Általában ezeken az elvonulásokon az esti berúgás közben vagy után kínos beszélgetések is zajlanak – szintén az ilyen alkalmak kötelező kellékeként – hiszen büntetlenül el lehet küldeni a főnököt az anyjába, illetve a főnök sírva mondhatja el, hogy mennyire szerencsés, hogy ezzel a csapattal dolgozhat és hát tényleg vezető jobbat magának nem kívánhat. Azt is érzi – folytatja -, hogy most állt össze úgy igazán a csapat, még az új fiatal kislány is milyen szépen és milyen rövid idő alatt beilleszkedett (és egyáltalán nem csak a figyelemreméltó testfelépítése miatt), de hát nincs kizárva, hogy a következő elvonulást már nem ebben a körben töltjük, mert a nagyobb főnökök és főleg az érzéketlen és végtelenül pénzéhes tulajdonosok költségcsökkentést várnak el. Ez persze a másnapi hangulaton mit sem változtat, hiszen egyrészt alapszabály, hogy ami az elvonuláson elhangzik – pláne történik -, az ott is marad, legyen szó a főnök kínos hibáival és rossz döntéseivel való kíméletlen szembesítésről, félmeztelenül és artikulálatanul AC/DC szövegek ordításáról a balatoni éjszakába vagy reménytelen szerelem – mindmáig viszonzatlan – szexuális vonzalom megvallásáról a közvetlen kolléganőnknek – másrészt úgysem emlékszünk semmire az elfogyasztott alkohol hatására. Ez azt jelenti, hogy másnap úgy teszünk, mintha mi sem történt volna és csillogó szemmel hallgatjuk a főnököt az új célokról és azok elérésének módjáról. (Itt van egy érdekes jelenség, amire szeretném felhívni a figyelmet. Mintha ilyenkor a főnökök az előző esti kilengés után próbálnák villámgyorsan visszaépíteni a tekintélyüket és méltóságukat és VALÓBAN meg nem történtté tenni az éjszakai eseményeket. Egy alkalommal például valami érthetetlen módon nem vették jó néven azt amikor – egyébként teljesen korrekten és önkritikusan – az egyik kolléga a szállodai szobából letelefonált a földszinti konferenciaterembe épp az értekezletet kezdő főnöknek, hogy – nem tudja miért – de valahogy rosszul érzi magát és kivenne egy nap szabadságot. Ennek minősített esete, amikor a beosztott önhatalmúlag úgy dönt, hogy fáradtsága és háborgó gyomra miatt kihagyná a délelőtti programot, majd ebédnél megjelenik, mintha mi sem történt volna. Ezt munkatársat a kollégái általi megvetés (tudniillik, aki legény éjjel az bírjon felkelni reggel) és a főnök messzemenő rosszallása fogadja és csak nehezen úszhatja meg a kiközösítést (Figyelj! Ez egy tök drága program, látod mindenki le tudott érni, te ma menj szabadságra menj vissza a szobába, wellnessezz, sétálj, napozz, mi meg dolgozunk jó?!) Előfordul hogy hősünk ekkor tágra nyitott ártatlan szemmel visszakérdez, hogy – De hát miért? Nem értem. Kicsit elfáradtam este és biztos össze is ettem valamit. – Na erre már általában csak összehúzott szemöldök a válasz és az a rossz hír, hogy ez aztán NEM marad ott az elvonuláson…)

Mindezt csak azért írtam le, mert a jövő héten a Grönlandi Bálna teljes szerkesztősége a főszerkesztőtől a gépíróig, a social media managertől a titkárig, a művészeti vezetőtől a nyelvi korrektorig elvonul, hogy a csapatépítés egy minősített esetét valósítsa meg, amelyet úgy hívunk: stratégia alkotás. Igen, ez pont olyan idétlen kifejezés mint amilyennek hangzik.

Az elvonulás szintén súlyosbított formája, amikor – a költségcsökkentés és a különleges szórakozás miatt – az egyik munkatárs bevállalja, hogy Ő majd főz valamit bográcsban. Az ötlet remek, mert mindannyian úgy emlékszünk, hogy a tűz mellett és abba belebámulva kiválóan lehet…

  • …beszélgetni mindenről, netán filozófiai magasságokba és mélységekbe tévedve
  • …elkönyvelni, hogy én azért jobban főzök nálad, és ennek következményeként
  • …aggodalmaskodni a készülő étel várható minősége miatt

Mindezek mellett a szakács kiválóan tudja…

  • …megjátszani a profit
  • …magát kiszolgáltatni fröccsel vagy pálinkával („értsd meg, nem hagyhatom itt a fakanalat bmeg…”)
  • …a gyanútlanul az ételt megkóstoló, majd abba bármilyen fűszert beletevő kollégára fogni a kaja elrontását

Általában nem túl bonyolult ételekről van szó. Sokszor fordul elő a gulyásleves és a marha- (vagy más húsból készült) pörkölt, ritkábban flekken vagy kolbászsütés, kifinomultabb esetekben körömpörkölt vagy pacal. Meglehetősen ritkák a húsnélküli megoldások és szinte elenyésző a valószínűsége a rántott húsnak vagy a palacsintasütésnek a bogrács alján, kivált a felfordított kormos fenekén. (Akinek itt most a méltán népszerű humorista hölgy jutott eszébe a piszkos vizuális képzelete okán, az csak magára vethet, nekem egyáltalán nem volt szándékom ide idézni…)  Ehhez a kísérlethez aztán igazán sokat kell inni és szabadjára ereszteni a képzelőerőt. Nagy vágyam egyszer kipróbálni milyen is lehet, de eddig még nem mertem megkísérelni sőt a leghalványabb lehetőségem sem volt rá (őszintén szólva az említett szereplővel nem is ismerjük egymást, talán nem is tudja, hogy a világon vagyok, ellentétben velem, aki szívesen nézi Őt a televízióban). Bármilyen főzésnél nagyon fontos az, hogy jól készüljünk fel arra a hozzávalók és a kellékek tekintetében és ha lehet, tartózkodjunk az improvizálástól. El is mondom miért:

Középiskolások voltunk, amikor az egyik osztálytársam elhívott horgászni, majd a kifogott halakból halászlét csinálni. A munkamegosztás úgy nézett ki, hogy ő horgászik egy másik osztálytársunkkal, én meg főzök. Alaposan felkészültünk, vettük sört, bort és kevertet (tegye fel a kezét, aki nem tudja mi ez…) és összepakoltam a hozzávalókat és a kellékeket (paprika, hagyma, bogrács, bográcsállvány, fakanál, tányér, vágódeszka, kés, kanál, kenyér). Őszintén szólva olyan nagy főzésre nem számítottam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ők ketten fognak majd valamit. Ültünk a parton, én a látszat kedvéért raktam tüzet, de a bográcsot még nem vettem használatba, amikor hirtelen a halak azt gondolták, hogy elég a nyomorúságos életből egy életük egy haláluk megkóstolják a vízbe hol lógó, hol abban úszó nem várt csemegét. Ez a falat a mi horgaink végén volt, így nemsokára elég sok hallal rendelkeztünk ahhoz hogy nekilássunk a főzésnek. Itt hamar kiütköztek a problémák: egyrészt a kifogott halak egytől-egyig csukák voltak. Ha Matula bácsi megtudta volna, hogy Tutajos csukából akar halászlevet főzni, hát azt hiszem egy komoly pofozás után ráállította volna a faluba vezető ösvényre a fiatal tanítványát, hogy menjen Náncsi néni köténye alá inkább, de ilyen szégyent ne hozzon rá. Nekünk ott és akkor B tervünk nem volt, így nyársunk sem, hogy tisztességesen megsüthessük szegényeket. Maradt a bogrács és a halászlé. A következő probléma a sötétség volt. Még a hal tisztítása, a hagyma aprítása ment a tűz fénye mellett, de mivel az a bogrács alatt van, így abba nem világít bele. Így aztán csak úgy érzésre dolgoztunk és próbáltuk elképzelni mi is történik odabent. A legfőbb probléma azonban csak ezután következett. A figyelmes olvasó szeme megakadhatott azon, hogy a hozzávalók felsorolásából hiányzik egy nagyon fontos összetevő. A só. Sajnos ez nem véletlen, mert valóban kimaradt. Ha másból nem, néhány népmeséből tudhatjuk, hogy a só nélkülözhetetlen, még egy halászlébe is a legfontosabb összetevő, talán még a halnál is fontosabb. A problémán túllendültünk azzal, hogy az egyik közeli házból kértünk egy félmarékkal, szóval a végeredmény jó lett. Lehet, hogy Tutajos nem is csinált volna olyan nagy hülyeséget?

Egy másik eset ennél sokkal kínosabb volt. Kis elhanyagolással lehet egy osztálykirándulást is csapatépítésnek nevezni azt hiszem. Egyszer elhívtak egy – ha jól emlékszem – harmadikos osztályhoz, hogy főzzek már egy paprikás krumplit. A paprikás krumpli avagy serpenyős burgonya egyszerű de nagyszerű étel, minden a hozzávalókon múlik. Jó krumpli, valami házi kolbászféle (gyerekeknek virsli) és jó paprika kell hozzá. Ennyi. (Meg persze só ugyebár.) Ez alkalommal minden rendben is volt, nem maradt ki semmi. Az ifjúsági tábor területén, ahol ez az egész lezajlott, volt egy helyiség, ahol mindenféle otthagyott dolgok voltak. Itt felfedeztem egy zacskó paprikát, amin tisztán látszott, hogy nem mindennapi minőségű, valami kéz alól vásárolt holmi lehetett. Itt azonnal és meggondolatlanul – bár a kimondott jó szándéktól vezérelve – eldöntöttem, hogy ezt a paprikát használom fel a harmadikosok ebédjéhez. A döntésből tett lett, az étel színe gyönyörűen alakult. Előre elképzelte a gyerekek elismerő már-már rajongó megnyilatkozásait, nemkülönben a tanító nénik hasonló információt hordozó pillantásait. Az idilli képet egy a szemembe alattomos módon beleszálló muslica vagy valamilyen más rovar zavarta meg. Az ő elriasztására önkéntelenül a szemembe nyúltam, sikerült is elhessegetnem a betolakodót. Ebben a pillanatban valami olyasmit éreztem, mint amikor rájössz, hogy nem kellett volna az utolsó utáni felest meginni, vagy mint amikor fékezel, fékezel és csúszol az előtted álló autó felé és TUDOD, hogy nem fogsz megállni pozitív távolságon belül. A szemembe mintha kést szúrtak volna, hirtelen lángolni kezdett a fejem és pontosan tudtam mekkorát hibáztam. Hogy még inkább megbizonyosodjak a hibámról, lenyaltam az ujjamat, na ettől viszont a szám is eszeveszett lángolásban tört ki. A helyzet az, hogy az improvizálásban és a házi paprika feletti örömben egyszerűen nem gondoltam arra, hogy az erős is lehet. Hát az volt. Talán legerősebb az addigi életemben. Az képzeletemben az gyerekszemek mosolygását sírás váltotta fel, a tanító nénik pedig konkrétan veréssel fenyegettek. Úristen mit csináljak, itt egy gyors döntés kell, gondoltam fél szemmel, majd fogtam a tűzforró bográcsot és kiöntöttem a fűbe a paprikás krumpli igen szép színű levét. Gyorsan vissza a tűzre, majd felönteni hideg vízzel, újrafűszerezni – immár sokkal silányabb bolti paprikával – és bízni abban, hogy a hiba helyrehozható. Ez volt a feladat. Ha nem is maradéktalanul, de sikerült teljesítenem. A csípősség ugyan nem múlt el teljesen, de egyértelműen elviselhető szintre csökkent. Ami megmaradt azt már lehetett a kolbászra fogni. Szerencsére volt egy-két gyerek, aki szerette a csípőset és két pofára evett, így ezekre mutatva és hivatkozva könnyen le lehetett szerelni a fanyalgó kislányokat. Végeredményben azért mindenki jól lakott. Amikor az utolsó pillanatban, meggondolatlanul és valami hirtelen impulzus hatására szeretnénk változtatni az addig eldöntött folyamaton, mindig ez a történet jut eszembe.

 

Soproni lángos

Van Sopronban egy hely, amit szerintem minden soproni ismer. A lángosos. Nincs különösebb neve, egy lővérekbeli nagyobbacska családi ház garázsa lett átalakítva lángossütővé. Mivel Sopron „nemzeti étele” nem éppen a lángos, sokkal inkább a babbal vagy káposztával készült fogások, mint a babos pogácsa vagy az úgynevezett babsterc, ami az én elképzelésem szerint a császármorzsa és a dödölle törvénytelen gyereke, csak nem édes, hanem sós és egyébként is elég fura az állaga. Szóval nem a lángos. Ehhez képest elég meglepő, hogy életemben a legjobb lángost ebben a turisták által nem annyira látogatott, sosem reklámozott garázsban ettem.

Felmerül persze a kérdés, hogy egy Bálna értékrendjében milyen is a jó lángos. Először is friss. Amikor megrendelem, akkor kap fel egyet az előre megdagasztott és a fehér ruhán katonás rendben sorakozó darabok közül egyet a mester, kicsit megnyújtogatja a kezével, majd bele a forró olajba. (A most következő mondatot érzékeny lelkűek ne olvassák el: egyszer Bécsben vettem egy lángost, aminek az elkészítése úgy kezdődött, hogy a kiszolgáló néni kivett a mélyhűtőből egy kész darabot és ezt dobta be a forró és kissé már zaccos olajba. Ma már fizetés nélkül fordulnék sarkon, de akkor kifizettem a 12 schillinget és csak ezután dobtam a kukába. Látszik, hogy ez az eset nem mostanában történt…) Másodszor: az olaj hőmérséklete egy atomerőmű mérnök pontosságával és körültekintésével van beállítva és a megfelelően nagyméretű edény (egyszerre legalább három normál méretű lángos belefér) minden pontján azonos. Mert ahogy egy grafitos atomerőmű esetén pont az a nehézség, hogy nem tudjuk minden egyes pontján mérni a hőmérsékletet, így hatalmas különbségek lehetnek akár pár centire is egymástól, úgy ha nem egyenletes az olaj hőmérséklete, akkor ne adj Isten a lángosunk egyik része túlsül és kemény lesz, míg máshol akár félig nyers is maradhat. (Azt nem mondom, hogy a két eseménynek ugyanakkora a tétje, hiszen a lángos esetében legfeljebb csak megcsóváljuk a fejünket és a tudatalattink kizárja a helyet a későbbi vásárlási lehetőségekből, egy atomerőmű esetén meg Csernobil lesz, ha nem vigyáznak jobban a mérnökök.) Arról nem beszélek, hogy a tésztában liszten, vízen, élesztőn és són kívül más anyagnak keresnivalója nincs, mert hát ez természetes.

A soproni lángosos megfelelt minden követelménynek. Olyannyira, hogy azért sok mindenre képes az ember. Például arra, hogy vasárnap délután engedjen a szomszédai – akik között nagyobb mennyiségben vannak tornatanárok és tökéletesen érthetetlen módon sportos életmódúak – invitálásának, akik egy könnyű sétára hívják.

  • Áh, srácok nem megyek, dolgom van – mondom, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy a „könnyű séta” az nem más mint egy spártai kiképzés akadályfutás eleme de úgy, hogy 100 méter után köpöm ki a tüdőmet. (Az meg, hogy dolgom van, az írd és mondd nem igaz, legfeljebb egy délutáni alvás jöhet szóba.)
  • Egyébként hová lesz a séta? – kérdezem meg, mert azért fenn szeretném tartani a jófejségem és érdeklődésem látszatát.
  • Csak a lángososhoz megyünk mondják lazán, de azért az arcomat fürkészve, hiszen arról pontosan leolvasható a viaskodás a lustaság és a lángos iránti önzetlen szeretet között.
  • Na jó, akkor jövök! – gondolom meg magam, felkészülve a legrosszabbra, hiszen a lángosos a hegy tetején van, amit gyalog megközelíteni felelőtlen vállalás, de én mégis belemegyek bizonyítva a közösség iránti érzékenységemet.

Ahogy azt előre láttam, 100 méter után megbánom az egészet és csak a fejemmel integetek ha valamit kérdeznek tőlem, mert beszélni nem tudok. De nem baj, átesek a holtponton és csak menetelek, mint a Delta főcímében az északi sarkon az emberek, csak én nem a hóvihartól vagyok vak, hanem az oxigénhiánytól. A ködön túl azért ott van a hamisítatlan sajtos-tejfölös ami rám vár. Az meg kész szerencse, hogy a lángososnál mindig sokan voltak, hiszen így sokat kellett várni. Az így töltött fél óra a normálishoz közeli szintre viszi vissza a pulzusomat és a vérnyomásomat. Sajtos-tejfölös a kezemben – de nem sokáig – minden szép és jó, megérte a kiképzés, lassan mehetünk haza. Ekkor persze elhangzik az egyik edzésben lévő szomszédomtól, hogy ha már itt vagyunk, nem nézünk fel a Károly-kilátóhoz? Ide én csak kocsival megyek, de azt is csak lassan, így azt mondom, hogy jaj de mennyire szeretnék, csak hát tudjátok, dolgom van, megígértem a gyereknek, hogy matekozok vele. Kissé lenéző, de nem meglepődött mosoly és elválnak útjaink. Én lefelé indulok, ők meg felfelé, vígan beszélgetve mindennemű lihegés nélkül. Amikor eltűnnek a kanyarban akkor visszafordulok és veszek még egy sima fokhagymásat az útra, tudniillik messze lakom a lángosostól, jól meg is sózom persze. Még szerencse, hogy félúton van egy nyitott kocsma (köznyelvben: csillagvizsgáló), ahol meg lehet állni egy hamvas fröccsre, vagy kettőre, amivel elmajszolható a maradék tészta. Kicsi lányom, holnap ne az én magyarázatom alapján írd meg a matek dolgozatot.

Ha a normál strandi műfajban (sima, fokhagymás, tejfölös, sajtos, sajtos-tejfölös, és olyan elvetemültek mint baconos vagy nutellás – ez persze minimum szentségtörés, de meglepően jó, persze tudom, a nutella mindenhez jó) a soproni az etalon, akkor a különleges változatokért érdemes egész Noszlopig elmenni. Noszlop Ajka és Pápa között van Veszprém megyében és sok mindenről nem híres és nem is túl érdekes. Legfeljebb arról – és ez bőven elég is – hogy van ott egy csárda az út mellett, amelynek a tulajdonosa igazán olyan ember, aki nem fogadja el egy falusi étterem által felajánlott – ismeretlen eredetű borok és száraz pogácsa képében megjelenő – döntetlent, hanem próbálja kihozni a lehetőségből és a faluból a maximumot. Amatőr színtársulatot szervez, eljár zsűrizni fesztiválokra és messze földön híres savanyúságokat, lekvárokat készít, de olyanokat, hogy az ma már egyetemi tananyag. Nahát az Ő csavaros eszének köszönhető az, hogy kitalálta azt a nagyjából 30 féle lángost amit kapni lehet nála. Az arra tévedő autós ugyanis szeretne valamit gyorsan enni és nem ötfogásos ebédre vágyik. A legtöbbször azt kérdezték tőle, hogy van-e pizza. És mivel azt tudta, hogy pizzában ő nem tud igazán kimagaslót alkotni, azon gondolkodott, hogy mi lehetne az, ami szegről-végről hasonlít a pizzához, de mégis valami igazán magyaros, hiszen a Balaton felvidékhez vagyunk közel és nem a római dombokhoz nahát. A megoldás a lángos lett, amit szinte bármilyen feltéttel lehet kérni. Van például csirkemájas és lecsós, de van szilvalekváros is. (Egyébként van egy másik hasonló dicséretes kezdeményezés Miskolcon, mert az is kiváló ötlet, hogy egyik sörözőben krumplilángost lehet kapni – olyat amilyet valamikor Nanóka sütött a gáztűzhelyen, amire volt egy ehhez szükséges centi vastag vaslap, hiszen ezt olaj nélkül kell sütni, száraz vason mint az közismert. A választék hasonlóan gazdag, de megmagyarázhatatlan módon, amíg ehhez sör esik jól, addig a noszlopi változathoz egy jó somlói – akarom mondani: somlai – rizlingből készült nagyfröccs a kötelező.)

Ez az egész jutott eszembe, mert nemrégiben a lővéreki lángosos újranyitott. Újra – mondom, ebből kitalálható, hogy egyszer bezárt. Igen, helyes a következtetés, mert néhány éve hallottuk a városban, hogy a lángosos bácsi meghalt. (Egy nem is túl idős házaspár üzemeltette a lángossütőt, valahogy olyan profizmus és nyugalom áradt belőlük, hogy az önmagában is egy élmény volt. Nem volt egyetlen felesleges mozdulat, egyetlen szó nélkül tették a dolgukat.) A bácsi sütötte a lángost, a felesége kente, adta, szedte be a pénzt és a fennmaradó időben sütötte a palacsintát. A garázsban természetesen és óhatatlanul masszív olajszag volt a falakban és minden berendezési tárgyban, de úgy emlékszem mindig makulátlan fehér ruhában szolgálták ki a vendégeket. Egyszer mondták, hogy ők minden szezont azzal kezdenek, hogy tetőtől talpig kimeszelik a helységet. Szóval a bácsi meghalt, a lángosos pedig bezárt. Tegnap pedig észrevettük, hogy újranyitott. Nagy örömmel és várakozással megálltunk és ismét vettünk lángost. Természetesen ugyanazt a minőséget vártuk. Két lelkes fiatal viszi a boltot, nem tudom a második generáció-e vagy idegenek. A lényeg, hogy ez még nem olyan. Sem állagban, sem ízben még nem tart ott a mai lángos mint a régi. De ez nem baj srácok, semmiképp se adjátok fel. Gondoljatok az elődeitekre és legyetek alázatosak. Ha máshoz nem, a hely szelleméhez mindenképpen.

 

Sótlan főtt krumpli ízetlen hússal

Fiatalabb korom egyik meghatározó film- később könyvélménye a 2001 űrodüsszeia. Nem tudom a kedves olvasók közül ki látta vagy ki olvasta ezt a remekművet, akinek nem ismerős annak kimondottan ajánlom. Sosem késő elkezdeni. Van benne egy emberek által félreprogramozott szuperintelligens számítógép, amely majdnem mindenkit kiirt maga körül, mert ő úgy tudja, hogy az eleinte csak általa ismert bolygóközi küldetés mindennél fontosabb és egyszer csak felismeri, hogy annak végrehajtásában az ember nem más mint zavaró bizonytalansági tényező. Persze a főhős túljár az elszabadult gép eszén, nagy nehezen – és nem kis filozófiai és gyakorlati gondokat okozva magának – kikapcsolja, majd egyedül folytatja. Mint kiderül az út célja egy bazi nagy űrben lebegő hasáb – a Holdon előzőleg megtalált furcsaság nagytestvére – amiről rövid úton kiderül, hogy az nem más, mint egy csillagközi elosztó pályaudvar, amelyen keresztül sok millió galaxis érhető el. Na ez a nagyon bátor főszereplő nem rest, kedve is van és szerencsére ideje is (mit is csinálna mást sok millió kilométerre a Földtől), így dacolva az ismeretlennel belerepül ebbe a micsodába majd egy csomó elképzelhetetlen és elérhetetlen helyet mutat meg neki az ismeretlen hatalom. Ezek közül az egyik egy reneszánsz módon berendezett szállodai szoba, ahol utazónk végre megpihenhet. Az egész olyan mint egy színházi díszlet, hiszen aki készítette emberi dolgokat használt fel mintának – eléggé el nem ítélhető módon főleg tévé adásokra alapozott. Természetesen hősünk – ember lévén – rövidesen megéhezik és körülnéz a konyhában is. Itt nem kis meglepetés éri, hiszen minden dobozban, a hűtőben, a konzervek között, az üvegekben ugyanazt a kocsonyás, kék színű anyagot találja, amely egyébként elsőre nem annyira kellemetlen, az íze elviselhető, és rendkívül laktató. Ránézésre undorító ugyan, de érdekes módon érezni rajta, hogy minden hozzávaló benne van. Mégis ember számára főleg közép-hosszú távon elviselhetetlen, legszívesebben a falhoz vágná az egészet.

Ezt a hosszú bevezetőt csak azért írtam ide, mert amikor Németországban vagyok és nekilátok a soron következő szállodai ebédnek vagy vacsorának, mindig ez a kék kocsonyás anyag jut eszembe valamiért. Nem állítom hogy száz százalékosan és tűpontosan tudom, hogy mi az amit utálok a német konyhában de azért megpróbálom összefoglalni. Az egyik bizonyára a fűszerezés. Vagy sótlan, ízetlen az egész, vagy ugyanazzal a curry-s fűszerrel nyomnak tele mindent és nyomnak el minden más ízt. A második az, hogy minden vagy párolva van, vagy főzve. Mintha a sütés témakörénél hiányoztak volna az iskolában. Vagy lehet, hogy a fog nélkül vagy műfogsorral őrlő zenészek érdekvédelmi koalíciója (magyar rövidítése: FNMFŐZÉK, a köznyelvben: finomfőzelék) benyújtott egy beadványt a főzésügyi kulturális miniszterhelyetteshez, hogy tiltakoznak egy bizonyos harapási erősséget (N/nm) meghaladó ételek felszolgálása és az ehhez szükséges főzési technológiák használata ellen. (Abban az országban, ahol egy rókáról és az általa elfogyasztott libáról szóló gyermekdalt játszó, egyébként kedves köztéri látványosságot nyújtó órát betiltathat a méltán hírhedt vegán maffia képviselője, ez nem lenne meglepő.) Ami számomra a leginkább felháborító és minden Bálna öntudatomat már-már porig alázó tapasztalat az az, hogy minden ételen érezhető, hogy a lehető legjobb minőségű alapanyagokat használták fel hozzá. Kiváló húsok, gyönyörű zöldségek, csodálatos gyümölcsök vannak az ételekben. Ezekből az alapanyagokból rossz ételeket csinálni – na ez az igazi – és számomra mindezidáig megérthetetlen – művészet. Valószínűleg az is a finomfőzelék csoportnak köszönhető, hogy a desszertek között csak kanállal ehető furábbnál furább állagú és ízű krémek vannak. A tegnapi napon egyébként valóban kiverte a biztosítékot nálam a méregdrága szálloda svédasztalán talált ebéd és vacsora. Sajnos a reggeli sem sokkal jobb, ott is jóérzésű emberek számára elképzelhetetlen ételeket is megtalálunk a nemzetközileg megszokott tojás, croissant, vaj és dzsem mellett. Ott van például az az aszpikos felvágott, amiben a hús valószínűleg pulyka az aszpik viszont ecetízű. Még nem voltam annyira gyakorlott ebben a világban amikor először találkoztam ezzel a kreálmánnyal, meg is kérdeztem egy német ismerősömet, hogy egyrészt ez nem romlott-e, ha nem, akkor ilyennek kell-e lennie, ha igen, akkor komolyan gondolják-e mert viccnek elég rossz. Mivel mindegyik kérdésre pozitív választ kaptam, újra megkóstoltam és esküszöm már nem is volt olyan rossz. Úristen! – gondoltam, ilyen gyorsan megy az asszimiláció?! De nem, nem lett a kedvencem, sőt… A német konyha nemcsak az ételek elkészítésében, de az összepárosításában is kétes hírű remekműveket tud alkotni. Ennek a non plus ultrája az volt, amikor paradicsomlevest és bolonyai spagettit kaptunk. Esküdni mernék, hogy ez úgy készült, hogy a spagettiszószt készítő szakács keze kicsit megbillent és elméretezte az adagot. Nincs baj itt semmi, mondhatta a séf és egy kis vízzel felöntötte a fölös mennyiséget, beleúsztatott pár felismerhető zöldségdarabot, még egy kis betűtészta bele és máris készen vagyunk.

Valószínűleg nem lenne ekkora a felháborodásom, ha tegnap este nem hívtak volna meg bennünket a hoteltől alig 10 percnyi járásra található eredeti görög étterembe. Itt kiváló, nyarat idéző valódi görög ételeket ehettünk. A gyomrom és egyéb belső – az emésztésben szerepet vállaló – szerveim (nem beszélve az ízlelésben érintettekről) valósággal ujjongtak örömükben, sőt azon sem lennék meglepődve ha néha örömkönnyekben törtek volna ki, ahogy a valóságos szemem is párszor elhomályosodott párszor bevallom. Amíg nagy élvezettel ettem az ételeket ki is számoltam, hogy júliusig havonta hány eurót kell betennem a titkos széfbe, ha be szeretném fizetni a családot egy all-inclusive görög nyaralásra a kedvenc helyünkön.

Ami általában megmenti a német gasztronómiát és kihozza egy gyenge döntetlenre a mérkőzést az a hal. A halat nem tudják nagyon elrontani és a kifogástalan alapanyag felhasználásnak köszönhetően ezek nagyon jók és érdekes módon jól is vannak elkészítve. Ha összeesküvés elméleteket szeretnék gyártani és meg szeretném jósolni a német konyha végét, akkor azt kell mondanom, hogy halban lehet bízni csak. Legyen az lazac vagy tilápia, ezekkel általában nincs baj.

Szerintem egyébként a finomfőzelék csoport már kitűzte maga elé, hogy ezt a hibát a rendszerben – ti. hogy ehető étel van a svédasztalon – kiküszöböli és gyökerestül kiirtja, körülbelül úgy, ahogy David Bowman tette a számítógéppel a Discovery fedélzetén a fent említett műben. Gondolom már készítik a curryt a legújabb öntetükhöz. Ja, ha eddig nem mondtam volna, a hajó csalafinta és nem kevésbé gonosz számítógépét H.A.L-nak hívják a műben, ami a fentiek alapján korántsem lehet véletlen.

Az elrettentés kedvéért idecsatolok két bizonyító erejű képet a mai ebédről. Csak hogy érezni lehessen,  nem a levegőbe beszélek…

Pizza és hatékonyság

Tudom, tudom, a pizza – mint téma – nagyon elcsépelt dolog. Teljesen biztos vagyok benne, hogy van olyan felmérés a világon, hogy mondjuk a pizza az a második legismertebb étel a világon. Kicsit szerintem itthon érdemein alul van értékelve és körülbelül ott van, ahol a meki. (Így kisbetűvel, mert az ember nem azért megy az így becézett gyorsétterembe, hogy egyen egy tripla bigmacet dupla shake-kel, hanem hogy mekit egyen. Ez két dolgot jelenthet. Egyrészt, hogy a mekiben minden ugyanolyan, ami majdnem igaz, illetve, hogy bármelyikbe mész be, ugyanazt kapod – ez meg teljesen.) Szóval a pizza ilyen étel és étkezéspótló valamivé vált, amit jobb híján eszünk. Ha hirtelen rendelni kell valamit és nem akarunk túl nagyot csalódni, vagy ha éppen zárva van a kedvenc rendelős helyünk, de már nem bírunk az éhségünkkel, illetve ha egy nem túl bizalomgerjesztő hely nem túl bizalomgerjesztő étlapját látjuk akkor kérünk pizzát, mondván, hogy a.) ezt úgyse lehet nagyon elrontani és b.) ez legalább friss. (Ezek közül egyik sem igaz persze feltétlenül.) Pedig ez szerintem nincs jól. Nekem például egy csomó klassz élményem kötődik hozzá.

Amikor először voltam életemben Olaszországban és elég rutintalanul ezt Velencében és még inkább rutintalanul a karnevál idején tettem akkor például egy igazán hatékony étterembe mentünk be. A hely nem volt túl kicsi, de természetesen tele volt turistákkal, akiket gondolom a vendéglősök rettenetesen untak/utáltak már. Egyébként úgy emlékszem, hogy a pincérek amolyan – legalábbis a turisták elképzelései szerinti – igazi olasznak látszottak és úgy is viselkedtek. Hangosak voltak, kicsit lekezelőek, nem tudtak semmilyen nyelven az olaszon kívül – mondjuk mi sem a magyaron kívül, legfeljebb egy kis oroszt, de nem, azt sem… A hely hatékonysága abban nyilvánult meg, hogy a pincér jóember nem bajlódott a rendelés felírásával meg hasonló bürokrata dolgokkal, hanem az asztalunktól egészen egyszerűen odakiabálta a terem másik végéből nyíló konyhában izzadó kollégájának, aki visszakiabált valamit, mintegy nyugtázva a rendelést. Karnevál idején nem csodálom, hogy tele volt a hócipőjük az egésszel, ezért a pincér nonverbális kommunikációjából az jött le, hogy az olasz mondatában például az is benne lehet, hogy „csak két nyomorult quattro formaggi-t rendelt ez a két elcseszett sóher turista, tegyél már rá egy kicsivel több sajtot mert menten összeesnek itt nekem. Jó lesz az olcsóbbikból.” A válaszból meg azt lehetett kihallani, hogy „jól van bmeg, mikor lesz ennek vége?! Hogy vigye el őket a Tintoretto vagy a vaporetto, mindegy…” Egyébként ennek a fajta hatékonyságnak pont az ellentétét tapasztaltam Amerikában, amikor az Alcatrazba mentünk. Ott amikor beléptünk a börtönbe, akkor elénk állt egy ember, aki megkérdezte, hogy milyen nyelvű audioguide-ot szeretnénk. Mivel magyarra esély sem volt, mondtuk, hogy angolt. Erre a jóember odakiabált a terem négy sarkában lévő fogasok – ezekre rá voltak aggatva az instrumentumok – mellett álló, soron következő leakasztó embernek. Ő pedig a megfelelő cuccot nagy ügyességgel és ütemérzékkel leakasztotta amire a köztünk lévő 5 lépést megtettük. Az Alcatraz egyébként más szempontból nagyon is hatékony, elég ha csak azt vesszük figyelembe, hogy abból a két emeletnyi tök egyforma rácsos zárkából az audioguide segítségével csináltak egy legalább két órás kimerítő túrát. Igyekeztem pontról-pontra követni a fülembe duruzsoló utasításokat, fordulj jobbra, fordulj balra, most figyeld meg itt volt Al Capone, itt meg az indiánok tüntettek a földjükért, ilyeneket hallottam. A hatékonyság abban állt, hogy már vagy harmadszor mentem el ugyanaz előtt a zárka előtt és már a harmadik történetet hallottam arról, hogy milyen szörnyű dolgok történtek ott. Persze lehet hogy nem tudok eléggé angolul és itt-ott félreértettem amit mondott a gépesített idegenvezető, de az is lehet hogy néha elkalandoztak a gondolataim és azon járt az eszem, hogy miért kellett annyit ennem reggelire.

Na de vissza a pizzához. A második eset is Olaszországban történt, amikor egy őszi hosszú hétvégét sikerült ott töltenünk családostul. Természetesen mi is végigcsináltunk mindent amit a Rómában először járó, magukat gyakorlott turistának gondoló, de valójában könnyen átverhető utazók tesznek. Megvolt például az 50 eurós fénykép a saját fényképezőgépemmel a Colosseum mellett. Három római katonának öltözött – egyébként a gyerekeim és a feleségem szerint kimondottan jóképű – fiatalember különböző vicces pózokba állított be minket és rutinosan lefényképezett bennünket. (Például épp levágom az életéért könyörgő feleségem fejét egy fakarddal, vagy a nagyobbik lányom királynőként ül a trónon és két római katona őrzi marconán.) Én szinte megrészegültem a történelem leheletétől, a sok vidám embertől, meg attól a két grappától, amit elfogyasztottam az ebédhez, így végig azt hittem, hogy a három jóképű csak úgy szeretetből meg barátságból játssza a gladiátortanoncot, így csak az térített vissza a könyörtelen valóságba, amikor – miután kimókáztuk és kifényképeztük magunkat és mondtam, hogy akkor mi mennénk, mert ma még nem láttunk csak 12 templomot és még hátra lenne vagy hat – közölte, hogy részükről a szerencse, de a fényképezőgépemet csak akkor kapom vissza, ha adok nekik 50 eurót kizárólag csak a kétségtelenül felmerülő költségeik fedezésére. Ekkor ők biztos leolvasták az arcomról, hogy én ezt nem egészen így gondolom, én meg az övékéről azt, hogy ők viszont kimondottan igen, ráadásul valami olyat is mondtak (legalábbis én így értettem nulla nyelvtudással de kis fantáziával), hogy 3 másodpercen belül odaadom az ötvenest, ellenkező esetben a gépem már ma este a halakkal alszik, de ha tovább értetlenkedek akkor én is, mint Luca Brasi amikor egyszer az életben elővigyázatlan volt. Így aztán odaadtam. Ebből következően a vakáció költségvetése meglehetősen megcsappant, így a pénzügyi újratervezés után arra jutottunk, hogy a következő napokban az éttermek helyett az utcai pizzaárusokat fogjuk előnyben részesíteni. Nahát amilyen rossz döntés volt bedőlni a lehúzós harcosoknak, olyan jó volt ez. Annak a pizzának az íze ma is a számban van, volt belőle egy csomó féle, szeletenként árulták és valahogy azt éreztem rajta, hogy az elmúlt száz évben lényegesen nem változhatott a recept. A helyzet az, hogy az én Don Pepéhez, sőt urambocsá’ fagyasztott pizzához szokott agyam, nehezen dolgozta fel ezeket az arrafelé bizonyára mindennapi élményeket.

Ezek a dolgok már régen voltak. Mostanában nincs más pizzaélmény, mint az egyik országos kiszállítós hálózat szolgáltatása. Az ő weboldalukon összekonfigurálhatom magamnak amit szeretnék. Ez nagyon jó. Van ilyen igazi vékonytésztás változatuk, amire magamnak tetethetek fel mindent amit szeretnék. Az egyetlen probléma, hogy – valamilyen ok miatt (biztos valamilyen puffer túlcsordulás lehet…) – csak nyolc feltét mehet rá egyszerre, így a dupla mozzarella, a dupla bacon, a dupla olaszkolbász, a bab és a lilahagyma mellé már nem fér fel kukorica és a tükörtojás. Még mondja valaki, hogy nem tudom mi a jó. Most azon gondolkodom, hogy mi lenne ha kérnék kettő 8 feltéteset és összefordítanám őket mint a zsíros kenyeret az úttörőtáborban… Már csak a hatékonyság kedvéért…

Szilveszteri hurka

Minden kedves olvasómnak boldog és kellemes új évet kívánok először is. (Amikor véletlenül azt mondom karácsony idején az ismerőseimnek, hogy „kellemes ünnepeket”, akkor tanultabb, de vallási témákban tagadhatatlanul járatosabb és nem utolsó sorban figyelmesebb rokonaim azt szokták kissé – vagy nem is olyan kissé – megrovó éllel mondani, hogy kellemes legfeljebb a lábvíz lehet, de nem a karácsony. Ebben mindig igazat is adok nekik, meg is próbálok odafigyelni, hogy ne mondjam ezt, de hát a társadalmi megszokások sokszor engem is magukkal ragadnak, nincs mit tenni. (Jesszus, micsoda Isteni képzavar! És most itt begyűjtöttem néhány újabb rossz pontot basszus. Jajj megint!) Ezt csak azért vetettem közbe, mert ahogy a karácsony sem lehet kellemes, úgy az újév sem. Na de akkor milyen lehet? Mindenképpen lehet benne öröm. Egy bizonyos kor fölött az öröm már afölött érezhető, hogy na hál’Istennek ezt is megértük békében, boldogságban, egészségben (az előző jelzők közül bármelyik bátran és szabadon megkérdőjelezhető igény szerint, akár egyszerre több is). Lehet benne bánat, izgalom, siker és sikertelenség. Sőt nemcsak lehet, hanem egész biztos van is benne. Én úgy tekintek a bánatra és a sikertelenségre, mint amit a bolond válaszol arra a kérdésre, hogy mi a jó abban, ha kalapáccsal ütöd az ujjadat (tudniillik,  hogy abban az az élvezet, amikor melléüt).  Másképp fogalmazva: hogyan élveznénk ami jó, ha nem tapasztaljuk meg a rosszat… (Ezt ki is mondta? Matula bácsi vagy Náncsi néni? Tulajdonképpen mindegy is…) Én azt a jókívánságot szeretem ilyenkor legjobban, hogy „napsütéses boldog új évet kívánok”, mert meggyőződésem, hogy az év akkor lesz szép és örömteli, ha minél több napsütéses percet, órát, napot meg tudunk érni együtt azokkal akiket szeretünk. És a napsütés itt nem csak a szó legszorosabb értelmében használható. Mert hát ki mondaná azt, hogy nem a Nap süt ránk, amikor egy jó családi vasárnapi ebéd után úgy belemerülünk a beszélgetésbe, hogy egyikünk sem akar elmenni az asztaltól. Vagy ki ne érezné a melegítő sugarakat, amikor egy apró, saját kezűleg készített ajándék – mondjuk egy tál kocsonya – szemmel látható és őszinte örömöt vált ki abból akinek adjuk. Végül pedig nekem ugyanígy a napsütéses percek közé tartozik amikor a barátaimmal együtt ünneplem az új évet és együtt énekeljük a himnuszt. Sőt ahogy öregszem egyre gyakrabban van olyan, hogy ilyen helyzetekben nemcsak a fejemre, de a szemembe is süt a Nap, de annyira, hogy még a könnyem is kicsordul. Ha ráadásul azt is látod, hogy van olyan barátod, akivel szintén ez történt, az már maga a verőfény. És persze az is napsütés, amikor a fél országon végig egyensúlyozott hurka szemmel láthatóan ízlik azoknak akiknek hoztad.

Na szilveszterkor ez volt. Megállapodtunk ugyanis az összeszokott baráti társaságunkkal, hogy az idei szilveszter éjjelén a fő fogás – két év után ismét – hurka és kolbász lesz mégpedig attól a hentestől, akiben már két éve sem csalódtunk. Nemcsalódás ide vagy oda, a hurka az mindig kockázat. Nagyon könnyű elrontani. Elég egy picivel több só vagy rizs/zsemle vagy egy kicsivel kevesebb bors és máris kész a baj. Sok mindent nem tudsz tenni, legfeljebb imádkozol és bízol. Ha mégis megjártad, akkor nézheted a barátaid nem túl őszinte mosolyát Nem mondják, de érzed, hogy ez nem jött be. Ilyenkor a legjobb ha Te megad kiáltasz fel, hogy na ez aztán tökéletesen csapnivaló hurka, mindenkitől elnézést kérek! Ahogy mondtam, most minden rendben volt. Sikerült úgy intézni, hogy a hurka 24 órával a megvásárlása előtt még minimum röfögött, a májasban a rizs, a véresben a zsemle nem tengett túl. A szállítást is minden további nélkül kibírta, lefagyasztani sem kellett köszönhetően a hideg időnek. Összefoglalva: amikor a vacsora közben végignéztem a hosszan megterített asztalon és csupa elégedett arcot láttam na az igazán napsütéses pillanat volt. Sietni is kellett az evéssel, hogy nehogy a nagy nyári verőfényben még megromoljon itt nekünk. Ezt az élményt a régi és új barátaimon túl szeretném megköszönni annak a soproni professzionális húsfeldolgozónak aki mindezt lehetővé tette. Név és cím a szerkesztőségben…

Múlt vasárnap kedves Dezső barátommal és nem kevésbé kedves családjával volt szerencsénk a soproni Deák Étteremben ebédelni. A hely legendás. Na nem nekem, mert én csak afféle „gyüttment” vagyok, – hiszen alig 10 éve élek Sopronban, és boldog vagyok, mert komolyan úgy érzem, hogy nem kell már csak 50, hogy igazi soproni legyek – hanem a tősgyökereseknek, a vasfüggöny és a határsáv időszakát megélteknek. A furcsa az, hogy igazán nem tudom, mitől legendás, mert amikor erre terelődik a szó, akkor a soproniak, csak jelentőségteljesen egymásra néznek és ezek alapján mintha régi, talán el is felejtett, de mindenesetre meglepő párkapcsolatokra derülne fény. Persze ez csak sejtés, mert ez igazán a soproniak titka, így én sajnos nem tudhatom. Szóval Dezsőékkel voltunk ott, akik meg Bécsben élnek és dolgoznak, és a kéthetente-havonta esedékes nagybevásárlásukat, – amely a gyengülő forintnak köszönhetően számukra egyre vidámabb és megengedőbb – össze szoktuk kötni vagy egy világmegváltással és/vagy ebéddel is. Na ez volt most, merthogy libát kellett enni ugyebár, mert aki ezt nem teszi így november közepe felé az magára vessen, ha egész évben éhezik, ahogy ezt a közmondásból tudhatjuk. A legutóbbi libánknak rossz emléke van, mert igaz, hogy olyan étterembe mentünk, ahol az adagok óriásiak (pl. 2 (kettő) egész libacombot adnak ha kérsz, és nem csak az én méreteimre való tekintettel, hanem bárkinek!), de azért ez a letűnt hetvenes éveket idézi, mert a mennyiség és a gyorsaság nem mindig párosul minőséggel, és Pelikán József méltatlankodása jut eszedbe, hogy „Virág elvtárs, se ajtó, se ablak?!”. Spongya rá, inkább a Deákról érdemes beszélni, mert itt aztán értek meglepetések. Először is, hogy mennyire jól néz ki a hely, hogy a liba itt gyorsan jön, normális mennyiségű és kimondottan jó is, ami egy libánál a puhaságot és a megfelelő fűszerezettséget jelenti, se többet, se kevesebbet. A másik meglepetés a pálinka kínálat volt, amely alapján megtapasztalhattuk, hogy a birs azon a kiváló tulajdonságán túl, hogy nem lopják el az indiánok, mert közvetlen fogyasztásra alkalmatlan, remek alapanyag alkoholos italok számára, sőt ha valaki legközelebb Héderváron jár, és végeláthatalan ananász ültetvényeket lát, cseppet se lepődjön meg, mert a Deákban kapható „Szigetköz lelke ananász pálinka”. Komolyan. Ez nem rossz, de azért Dezsővel egyet értettünk abban, hogy zárásként a pultnál még egy birspárlatot le kell fogyasztanunk. A harmadik meglepetés pedig a pincér kolléga volt, aki nemcsak jó fej és udvarias, de ért is a szakmájához – hiszen magunktól ebbe az ananász dologba biztos nem mentünk volna bele – de fejből osztotta ketté a számlát családok szerint, anélkül, hogy az elején jeleztük volna, hogy ez a tervünk a fizetéssel kapcsolatban. Az ebéd olyan jól sikerült, hogy utána otthon direkt jól esett megnézni a forma-1 befutóját és eközben halkan megemészteni a libát és a hozzá kapcsolódó miegymást, nem beszélve arról az ál-Dúzsi rozéről amit még el is kortyolgattunk közben. Na de erről legközelebb…