Grillsznobok

Talán nem éri meglepetésként a kedves olvasót, ha azt írom, hogy a grillezés és nemkülönben a grill ételek kiemelkedő helyet foglalnak el a szívemben (óh ez ahztán szhép vholt…). Ha jobban belegondolok, bárhol is laktunk, mindig volt kisebb-nagyobb, kicsit profi vagy egyáltalán nem profi grillező cucc a kertben, vagy valahol a közelben. A Prepare-2-50 program egyik elemeként idén megvettem éltetem első professzionálisnak tekinthető apparátját. Itt azért tartozom egy rövid magyarázattal. A Prepare-2-50 program nem más, mint annak az időszaknak a terve, ami a 49, születésnapomon kezdődött és az 50.-ig tart és az a célja, hogy egyrészt túléljem az 50.-et, másrészt elő- és felkészüljek a minden valószínűség szerint az A-nál sajnos lényegesen rövidebb B oldalra. A 49. születésnapomat Bandival kellőképpen megünnepeltük az emlékezetes észak-csehországi sörtúrán és az a célunk, hogy ugyanezt tegyük az 50.-en is, akkor majd talán Ausztria nyugati végében. Na de mindent a maga idején… A Prepare-2-50 szerves elemévé vált a nemkevésbé emlékezetes 25. házassági évforduló is, de erről meg már írtam. 

Az eddigi grill eszközeimről elmondható, hogy csúnyán végezték. Emlékszem egy tescos változatra, amit sok-sok gasztronómia waterloo átélése, sőt elszenvedése után a maradék félig elégett faszénnel együtt vittem fel mérgemben a padlásunk süllyesztőjébe (helyre kis képzavar, nem mondom) itt-ott elhintve belőle pár hamukupacot a feleségem nem túl őszinte mosolya mellett. Onnan egyébként akkor került bele egyenesen a lomtalanító konténerbe, amikor felújítottuk az emeletet és ezzel együtt megszüntettük a padlást. Aztán jött az, hogy vettem nagyon drágán egy nagyon nehéz, műkőből készült bográcsozó-grillező építményt, ami ugyan három darabban volt, de így is alig tudtam becipelni. Na ez aztán remek dolog, bográcsozni lehet vele elég jól, de grillezésre tökéletesen alkalmatlannak mondható. 

Ezek után a felesleges és néha nagyon drága epizódok után eljött a nagy nap és megleptem magam egy valódi Weber gömbgrillel, amiről addig rengeteget hallottam. A vásárlást ugyanis megelőzte a feliratkozás egy sokak által ajánlott csoportba, ahol rengeteg rendkívül profi tag van és remek ötleteket adnak. Ebben aztán nem csalódtam. A posztokban csak úgy röpködnek a mag- és rácshők, nem beszélve a rubokról, amikről nemrég még azt sem tudtam hogy léteznek. Komoly viták alakulnak ki, hogy a szegy az milyen maghőnél jó vagy ha ezt és ezt túlléped, akkor már cipőtalpat vacsorázol, illetve, hogy 8 mm-es acél-falvastagság és másfél tonna alatt van-e valamirevaló smoker, vagy az ilyenek csak a gyengék nem túl izgalmas játékának tekinthetőek. Majdnem el is ment a kedvem az egésztől, mondván nekem se türelmem, se tudásom nem lesz így használni a készségeket és el is neveztem ezeket a kollégákat grillsznoboknak, akiket amíg világ a világ én csak alulról nézhetek és csodálhatok – persze csak jelképesen.

Na de a lényeg, hogy Weber úr megérkezett és napokig méregettük egymást, ő csak lesett engem a 4 szellőző szemével én meg az ablakon keresztül próbáltam felmérni a szokásait. (Hát nem sok mindent csinál, csak áll ott az egy lábával és a két kerekével…)

Egyiké hétvégén aztán nekiálltam. Arra gondoltam, hogy először csak úgy simán grillezek ezt azt, ahogy régen szoktam, pácolt csirkét, oldalast, zöldségeket, netán sajtot. Ezt a grillsznobok kicsit lenézően direkt hő használatának mondják, és szerintük legfeljebb arra jó, hogy kérget süssünk a marhahúsra a 6-8 órás alacsony hőmérsékletű füstölés előtt. Weber úr azt gondolhatta, hogy mindjárt megmutatja ki itt az igazi főnök, mert elég szeszélyesen viselkedett, hol felment a hőmérséklet 400 fokra, hol meg majdnem befulladt az egész, mint a csernobili atomerőmű, a túlzott xenonfejlődés hatására. Néha annyira túlzásba vitte ezt a nyegle működésmódot, hogy komolyan azt hittem, hogy Weber úr nem is úr, hanem minimum egy házsártos vénlány ebéd előtt. Azt nem mondom, hogy a grillezőm hőszabályzása ugyanolyan nehéz mint egy nukleáris reaktor teljesítményéé, de igencsak kevés választja el tőle.

Élet és nevelési filozófiám egyik sarokköve, hogy ételt ki nem dobunk ugyebár, úgyhogy végül mindent megettünk, de azért pár tételnél nem volt száz százalékosan őszinte a mosolyom. Mindezek után végiggondoltam magamban a történteket és eldöntöttem, hogy egyszerűen nem egyezhetek ki a Weber mester által felajánlott döntetlennel, hanem igenis én is grillsznob leszek. Rendeltem is gyorsan egy kétcsatornás hőmérőt a kínaiaktól és megtanultam mindent amit tudni kell. Ma már tudom mi a rub és hogy a sertés melyik alkatrészének milyen hő kell, sőt azt is, hogy mi az a snake módszer. Amikor mindez megvolt újra nekiálltam. Vettem csülköt, ebből nagy baj nem lehet. Az eredmény sokkal jobb lett, úgy csüngtem a hőmérő kijelzőjén, mint jobb sorsra érdemes valaha élt költők anyjuk ajkán, tapogattam, nyomogattam ahogy azt tanultam a kapcsolódó videókból. De valami még mindig hiányzott.

Az újabb tapasztalat után megittam egy-két sört egy kis Benji barátom-féle pálinkával súlyosbítva és azt hiszem hogy megtaláltam a helyes utat. Azt mondtam magamban, hogy pokolba a kínai hőmérővel meg minden más haszontalansággal, inkább a rutinomra és a weber tetejébe épített a grillsznobok által csak gúnyosan kinevetett műszerre hagyatkozok. Maximum. (A történeti hűség kedvéért megemlítem, hogy természetesen a valóságban nem azt mondtam magamban, hogy: a pokolba, hanem egy másik p-betűs szót, ami akkor sokkal jobban odaillett.)

Hát kérem szépen az eredmény nem maradt el és nem marad el azóta sem. Úgy érzem magam, mint Luke, amikor meghallotta a fejében az öreg Obi-van Kenobi hangján, hogy Luke, bízz az erőben (magyar hangja: Szabó Ottó) Vagy valami ilyesmi…

Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy ne legyen grillsznob, hanem bízzon a rutinjában és az ízlésében. Biztos hogy jobban jár, hiszen mint tudjuk a szakácskönyv is csak inspirációnak van előttünk, ha túl görcsösen ragaszkodunk a szakirodalomhoz, akkor biztosan elrontjuk és az meg nem jó senkinek…

Szürreál

Ki az akinek voltak már olyan élményei, amelyek leginkább a szürreális kategóriába sorolhatók? Könnyen elképzelhető, hogy a tökéletesre fejlesztett és szakadatlan alkohol absztinencia teljes hiányának és ennek az állapotnak az életemben való igen ritka előfordulásának (hagyok időt feldolgozni…) köszönhető, de velem igenis történnek. Ilyenkor az az érzésem van, mintha minimum varázsló lennék, de még inkább, ha akarnám akár repülhetnék is a föld felett legalább 20 centivel. Az viszont érdekes, hogy ezek az élmények még a napi rutinba hajló kismértékű, ám annál rendszeresebb sörös befolyásoltság menetrendszerinti eljövetele ELŐTT kapnak el. Mondom mire is gondolok:

Például ott van a Tesco, történetesen a csepeli. Egyik nap, munka után és a megérdemelt söröm előtt egykedvűen és hideg rutinnal pakolom a szatyorba a megvásárolt dolgokat az önkiszolgáló pénztárnál. Ez a művelet nem igényel túlságosan nagy agyi kapacitást, jut időrés a gondolkodásnak is. Az jut éppen az eszembe, hogy mennyit cseszegetett már a családom, hogy el kellene mennem a fodrászhoz, hiszen már fél éve legalább nem voltam és mosott hajjal Donald Trumphoz (a hajszíntől eltekintve persze) hasonlítok, mosatlannal megy egy a babérkoszorúba beleizzadt görög istenhez, de sajnos egyik sem áll jól egyáltalán. Mondom, pakolom a kenyeret meg a kolbászt a szatyorba és arra jutok, hogy mekkora menő lenne már, ha lenne itt a Tescoban egy fodrászat, ahol eleget tehetek nagyobb részt a családom igényének, kisebb részt a saját szükségletemnek. Cuccok bepakolva, kicsit félrefordított fejjel megyek ki, már el is felejtettem az előző gondolatot, és már csak az esti sör jár az eszemben, amikor a kijárattól balra meglátom, hogy de tényleg van ott egy fodrász. Úristen! mondom magamban, tudok fodrászatot teremteni, mert esküszöm, amikor bejöttem még nem volt itt. Kicsit félve léptem közelebb, félve attól, hogy eltűnik, mint egy délibáb. Az is eszembe jutott, hogy hátha a valóságban még kint ülök a kocsiban a és elaludtam, ahogy az M1-esen egy parkolóban szoktam néha, ha túlvállalom magam a koránkeléssel vagyis ez az egész csak egy álom. Az elkövetkező fél órában onnan tudtam meg, hogy ez nem álom, hogy egyrészt – nem tudom milyen főnöki utasításra – a fodrászlány azzal kezdte a közös programunkat, hogy: „jó estét, Xénia vagyok” és ilyet biztos nem tudnék se kitalálni, se álmodni, másrészt meg, hogy a hajam szemmel láthatóan megrövidült. Igaz nagy zavaromban majdnem elcsesztem, mert véletlenül 1 cm helyett 1 mm-t mondtam a lánynak, még jó, hogy visszakérdezett, hogy akkor tényleg tökkopaszra?

A másik ilyen élményem az volt, amikor egyik este még bent ültem az irodában, volt már vagy hat óra, ha megfeszülök se emlékszem miért voltam bent ebben a merőben szokatlan időpontban. Mindegy is. Ültem a gép előtt és a monitoron egyre gyakrabban jelentek meg sörös dobozok, üvegek, poharak a rémesen fontos táblázatok előtt és mögött. A fejemben már megint elég nagy részt foglalt el az a gondolat, hogy mindjárt megyek és vár a finom esti kakaóm – illetve söröm. Éppen elképzeltem, hogy hazaérek, átveszem a kényelmes rövidgatyámat, kifújom magam és felpisszentek egy sört, miközben elmeséltetem a családommal, hogy mi történt aznap, mi volt ebédre, hogy ilyen és ehhez hasonló fontos dolgokkal kapcsolatban képbe kerüljek. Pont itt jártam a méla ábrándozásban, amikor egyszer csak váratlanul megjelent mellettem egy srác, aki azt kérdezte kicsit fontoskodóan, hogy nem akarok-e sört. A helyzet annyira furcsa és irreális volt, hogy pár másodpercig, csak üveges szemmel bámultam rá, és azt válaszoltam, hogy köszi, de még vezetek. Erre ő elmosolyodott, hogy ja ő nem is úgy gondolta, hogy itt az iroda közepén így ismeretlenül feltesszük a lábunkat az asztalra és elcsevegünk egy jó pofa sör mellett, hanem hogy nem akarok-e venni, mert pont van nála eladó. Hűha mondom, dehogynem válaszoltam szinte megbabonázva és attól félve hogy ha rosszul válaszolok elmúlik az élmény. Erre azt mondta Ádám (mert mint később megtudtam így hívják) hogy van ilyen meg olyan meg amolyan (pontosabban nem emlékszem). Akkor mondom kérek egyet mindegyikből. Hoppá! kaptam észbe hirtelen nincs nálam készpénz egy fillér se, most mi lesz. Ádám nem akadt fenn ezen, szemmel láthatóan fel volt készülve a készpénzmentességet preferáló generációra és csak annyit kért, hogy írjak már neki egy levelet 1-1-1 subjecttel és cserébe visszaküldi az utalandó összeget és a számlaszámot. Hoppá, mondom milyen szemfüles vagy. Ez így pont jó lesz. Aztán arra is rájöttem, hogy miért hoppázok én itt ilyen lelkesen. Na ennek meg nem más az oka, mint hogy amikor megnéztem mit is vettem, akkor realizáltam, hogy ez a sör neve. Mármint a Hoppá. Na ez is szürreál élmény a javából. A sörök egyébként kiválóak, főleg annak aki szereti a kézműves verziókat és még nem öltek ki minden a lelkéből az eurobeerek.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg azokat a különleges embertársainkat, akiknek a szürreál élményeikről csodálatos módon rendre bebizonyosodik, hogy nem is szürreálisak. Arra gondolok például, hogy vannak olyanok, akik a reggeli kávézás közben – ahogy annyian mások – nézik a konyhában a csempét és megkeresik a szemükkel a sok év alatt bekövetkezett kis lepattogásokat, csorbulásokat, lemoshatatlan kávéfoltokat és a menthetetlenül összekoszolódott fúgát. A gondolatmenet vége az, hogy pont megérett a cserére nemcsak a csempe, de az egész konyha is úgy ahogy van. Amire persze elindulok otthonról, nemcsak képletesen legyintek ismét – sokadszor – az egészre, mert ha történetesen lenne elég pénzem, hogy kifizessem az utópisztikusan és szemérmetlenül túlárazott konyhát, akkor kivitelezőt úgyse találnék, legalábbis olyat, aki nem ver át. Ebből az egészből két esetben lehetne szürreál élmény. Egyrészt, amire hazajövök ott fogadna az új csempe, az új konyha és az örömtől könnybelábadt szemmel a feleségem, hogy jaj nagyon köszöni, pont ilyet szeretett volna. Másrészt, ha ennyire talán nem is, de azért az is a szürrealitás határát súrolná, ha kedvesen felhívna az a cég, amelyikkel alig több mint egy éve tárgyaltam a konyha felújításáról, de pár telefon után egyoldalúan megszakadt a kapcsolatunk és számomra eltűntek, mint nyolcmillió köbméter föld az útalapban. Nézzük meg, milyen szürreális élményei lehetnek ezzel kapcsolatban pár nagyon – bár eléggé érdemtelenül – szerencsés honfitárunknak. A kiinduló helyzet ugyanaz. Kávé, lepattogott csempe, koszos fúga, lógó konyhaszekrény ajtó. A folytatás egy kicsit más. Őt az a szürreális élmény éri, hogy bemegy az irodájába és kap egy emailt, hogy: Szia, megvettük azt a belsőépítész céget, amit már mondtam a múltkor. Pistáék viszik a papírokat, elég sürgős a dolog, ne fáradj az elolvasásukkal, csak írd alá ha nem gond, ahogy szoktuk. Hősünk erre elégedetten csettint és elgondolkozik a szürreális élményen meg azon, hogy végre nem cseszegeti az asszony majd a régi csempe miatt. Szól is mindjárt valamelyik hülyegyereknek, hogy intézze már el, nyilván a frissen megvett cég főnöke szívesen tesz segítséget az új tulajnak. Sajnos az efféle szürreális élmények nem gyakoriak és ha jobban belegondolok, hát szívesen le is mondok róla. Ha valakinek valahonnan ismerős a fenti helyzet, hát az nem valami szürreál gondolat.

Most ott tartok a szürreális élmények terén, hogy próbálom kordában tartani és a magam javára fordítani ezeket. Azt találtam ki, hogy egyszer lehetne egy olyan gondolatom, hogy mekkora lenne már, ha pont ott és akkor vennék egy lottót és megnyerném az ötöst. Ha ez a gondolat pontosan egy lottózó előtt uralná el az elmémet és borítaná be hézagmentesen a tudatomat, akkor lenne biztos a siker. Ehhez viszont az is kellene, hogy a a lottózó előtt ne gondoljak arra, hogy milyen jó lenne, ha most pont hirtelen ez jutna eszembe. Szóval most ezt gyakorlom és keresem, hogy a középkorban sikerült-e megoldaniuk az alkimistáknak a fő problémát, tudniillik, hogy aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. Eddig úgy tűnik, hogy nem…

Meglepetés

Meglepetésszerű volt a Bálna újbóli megjelenése? Hát nekem igen. Teljesen komolyan azt gondoltam, hogy a tavaly októberi poszttal vége lett, elúszott, béke poraira, őrizzük meg jó emlékezetünkben és ne higgyünk a feltámadásában, mert ez úgysem fog megtörténni. Erre tessék mégis itt van újra, talán még fickósabb is mint valaha, legalábbis köszöni szépen nagyon jól van, lehet, hogy még jót is tett neki ez a pihenő. Persze azért magyarázattal mindenképpen tartozom.
A magyarázat pedig nem más, mint az, hogy júliusban történt valami, ami sarkon fordította a Bálnát. (Igen-igen, folytassuk a helyre jellemző és jellegzetes képzavarok szép és hasznos hagyományát, hiszen ha egy Bálnának valamije nincs, hát az a sarok, ahogy teszem azt térde nincs a zongorának, így az praktikusan nem tud térdig porban állni. Ezt az információt egyébként Tibor barátom egy valaha volt LGT koncert érzelmi csúcspontján, a sima elérzékenyülés nyílt könnyekbe hajlásának küszöbén a maga tárgyilagos, általában műszaki tényeket ellentmondást nem tűrő és leginkább a nőnek programozott C3PO és Han Solo törvénytelen gyerekének hangszínére emlékeztető stílusban közölte a körülötte állókkal akik ezt nem biztos hogy szerették volna tudni ott és akkor. Szerintem Presser és a többiek azóta sem értik min röhögtünk ott vagy negyvenen a legszomorúbb – ám végeredményben pozitív kicsengésű, ráadásul utolsó – számuk közben ott a Nyugati Pályaudvar közönségének tizedik sora környékén. Abban bízom, hogy bedzsinázott norvégnak, de legalábbis ex-NDK vendégdiáknak néztek minket, akik nem értik a szöveget.
Na de vissza a magyarázathoz, ami nem más, mint egy meglepetésbuli amit a gyerekeinktől kaptunk ajándékba a 25. házassági évfordulónkra. A meglepetésbuli egyébként érzékeny kérdés. Én nagyon szeretek ilyeneket szervezni, a praxisomban van már pár jól sikerült darab, például miskolctapolcai férfiösszejövetel – némi női együttműködéssel – Etvasz barátom 50. születésnapjára, vagy Nyékládházán spontánnak látszó összefutás amikor Barnabás volt 40 (ezen speciel nem tudtam részt venni, mert a T-5. napon úgy eltörtem a lábamat, hogy utána 5 hónapig a céges meglepetéspartikon is csak videokonferencián tudtam részt venni.) Párszor azt is megcsináltuk, hogy karácsonykor titokban mentünk Sopronból Miskolcra – úgy hogy csak Bandi bátyámat avattuk be – mondván, hogy anyámnak lesz majd nagy meglepetés, hogy ott vagyunk. Ez is jól sikerült, elbújtunk gyerekestől a kisszobába és az ajtón keresztül hallgattuk, hogy mikor érkezik. Amikor nagy hanggal előjöttünk akkor ő annak rendje-módja szerint megörült nekünk és az unokáinak. Az igazsághoz tartozik amit már csak anyám halála után mondta el Bandi, hogy tulajdonképpen utálta az ilyen meglepetéseket, így ő bizony elmondta neki mi lesz. Ennek ellenére meglepődött, még talán a kezét is összecsapta, hogy ne rontsa el az örömünket. Ezért még most is hálás vagyok…

Szóval gyakorlott vagyok meglepetés ügyekben és azt gondoltam engem aztán nem lehet rászedni, hiszen annyi mindent láttam már. Persze nem így történt. A 25. házassági évfordulónkkal kapcsolatban már jó előre bejelentették a gyerekek, hogy ekkor és ekkor ők fognak meghívni minket vacsorára az egyik kedves és aránylag közeli étterembe. Az időpont délután 5 óra volt, amin egy kicsit azért fennakadtam, mert miért kell ilyen korán odamenni, bár hamar napirendre tértem felette, gondoltam nem baj ez, legalább lesz idő beszélgetni elég. Az adott – egyébként nagyon meleg – nyári napon, így visszagondolva, történt pár fura dolog. Az első, hogy – gondolom figyelemelterelés céljából – az ajándékok adagolása a gyerekeim részéről hamar elkezdődött. Ez egy pendriveban manifesztálódott, ami nem mást mint a 25 éve készült és legalább 15 éve le nem játszott VHS kazetta tartalmának digitalizált változatát tartalmazta. Na de az említett kazettán nem a Terminátor legendásan monoton hangalámondásos változata volt ám, és nem is az Üdvözlet a bőrnadrágból című bajor természetfilm rendezői variációja – a film műfajából adódóan a szükségtelen narrációt és szinkront mellőzve – hanem az esküvői videónk mintegy 2 óra 40 perc időtartamban, amelynek segítségével találkozhattunk a régi önmagunkkal és a valószínűtlenül kisméretű ruháinkkal. A második furcsaság az volt, hogy valamit tudat alatt érezhettem, mert noszogatás, ajtócsapkodás és sértődés nélkül, magamtól vettem fel a legjobb ingemet és a jobbik nadrágomat a kissé foltos rövidgatya és kedvenc I need a hug(e glass of beer) feliratú, kényelmes, ám még rám is kicsit bő póló helyett. Az étterembe gyalog mentünk – ez nem volt fura – és a bejárat előtt találkoztunk Dezsiékkel véletlenül. Akkor leesett, hogy ez a meglepetés, tudniillik, hogy nem négyen, hanem nyolcan fogunk vacsorázni növelve az élményt. Dezsiék persze vigyorogva mondták, hogy ők csak véletlenül vannak ott és jajj mennyire jó, hogy összefutottunk. Persze, mondom nem kell a rizsa, meglepetés recognized és respected. Az étteremben az fura volt, hogy nem a nemrég elkészült kellemes télikertben ültünk le, hanem ellentmondást nem tűrően tereltek minket a gyerekek és a pincérek a zárt helység felé. Három lépcsőt kellett felmenni, de esküszöm a harmadikig még mindig nem sejtettem semmit.

Innentől már sablonos a történet. Még jó hogy nemrég váltottam fényre sötétedő szemüvegre, mert így vagy 20 másodpercig nem látszottak a könnyek a szememben amikor megláttam a barátaimat, a rokonaimat, hogy ott ülnek és csak ránk várnak. Én percekig csak olyan univerzális szavakat mondtam, hogy ó, he! meg nanemá!, meg deháttimeghogy… Persze aztán napirendre tértünk az események fölött, pezsgők, pálinkák, még az elkezdése előtt meghatottság okán félbemaradt tósztok jöttek szép sorjában, meg persze kaja, meg ilyenek. Annyira de annyira jó volt érezni, hogy ez a sok ember csak miattunk jött össze. Kisvártatva aztán fény derült az előkészületekre is. Ezek ugyanis már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek és telefonokból titokban kilopott számok, szupertitkos szponzorációs megbeszélések anyósommal, ajándékötletek felmerülés és elvetése övezte az utat. Ebből, mint azt már mondtam, semmit de semmit nem vettünk észre. Az események rekonstruálása során egy érzés nyomott el mindent ami addig megvolt bennem, tudniillik, hogy micsoda szuper gyerekeink vannak.

Aztán persze rendesen megadtuk a módját mondván, hogy ha már ünneplés, legyen kövér és az étteremből ki így ki úgy hazatérve hajnalig nyomtuk a bulit és az éneklést (lásd még: vornyíkolás) és még rengeteg ital elfogyott. Hál’ Istennek teljesen véletlenül volt otthon két tálca sör meg pár üveg pálinka, amelyeket – így visszagondolva – valószínűleg a tudatalattim vásároltatott meg velem előzetesen, hogy nehogy szégyenben maradjak. Az egész este kárvallottja egyedül Laci szomszédom volt, aki pont együtt érkezett haza velünk, de nem meglepetéspartiból, hanem munkából. Ráadásul szerencsétlenségére másnap reggel ment megint mozdonyt vezetni és feltételezem, hogy nem lehetett túl kipihent a hangzavar miatt. Pár nap múlva kértünk tőle elnézést a történtekért, amire a rá jellemző nagyvonalúsággal csak annyit mondott, hogy nem érti miről beszélünk, hiszen aki álmos az alszik és nem hallgatózik.

Megalkuvás nélküli megalkuvó avagy GB 2.0

Na tessék, ez vagyok én. Pár hónapja nyugdíjaztam a Bálnát, mert azt gondoltam, hogy akkor és ott vége van, egy profi a csúcson száll ki, nem engedi, hogy a blogja szép lassan elszürküljön, majd elolvadjon és tökéletesen feloldódjon az érdektelenségben és/vagy az erőltetettségben. Persze egy profi azt is meg tudja mondani, hogy mikor ért el odáig, hogy nincs mit mondania másoknak, de főleg magának. Na hát barátaim, az abbahagyás már megy, a tisztánlátás még nem.

Ezért aztán újra életre édesgettem a kedvenc és máig egyetlen Bálnámat ahol leírom amin morfondírozok – legtöbbször Pest és Sopron között. Remélem nem csalódtok majd. Az a tervem, hogy lesz egy árnyalatnyi hangsúlyváltás, ami abban nyilvánul meg, hogy kevesebb kaja, több morfondír és rövidebb mondatok lesznek a Bálna hasában. A lényeg azért nem változik: a Bálnán kívül a hideg, rémséges és sírásra ingerlően barátságtalan tenger (akarom mondani: napi politika, acsarkodás, rosszindulat és megalapozatlan, igazságtalan, ordító véleményalkotás) a Bálnán belül meg a jó meleg 36 fok (csend, nyugalom, látszólag felesleges témák, önzetlen önirónia).

Remélem nem bánjátok! (Ja és máris láthatjátok, hogy hogyan szegem meg a saját magam által felállított – rövidebb mondatokról szóló – szabályomat.) Na nem baj, tulajdonképpen ezt várjuk egy valódi megalkuvás nélküli megalkuvótól…

Eurobeer, Marx, dialektika

Azt mondják ahhoz, hogy igazán értékelni tudjunk valamit, ahhoz meg kell mártózni a legmélyebb bugyrokban (lásd még: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni vagy hová…). A helyzet az, hogy be kell ismerjük férfias egyenességgel, hogy ez aztán az ételekre és italokra kiváltképpen igaz. Ki tudna ugyanis a maga helyén és teljességében értékelni  egy jól sikerült halászlevet, ha nem evett volna pusztítóan rosszat, például olyat amit félhomályban és ittasan készített a barátainak egy távoli múltba vesző alkalommal. A természet és a Fennvaló természetesen igazságos, jóságos és nagy érzékkel oldja fel az ellentéteket, mert hiszen minél rosszabb az étel, annál több az ital és ettől aztán annál nagyobb a barátság is. Arról is meg vagyok győződve, hogy a sommelier akkor tud meggyőzően és hitelesen beszélni a borokról, ha megkóstolta a minőséget mutató skála nulláját elfoglaló tételeket is. Számomra az is tanulságos tapasztalat, hogy ha valaki a rossz minőséget, a hiányt ismeri csak, akkor milyen érzéseket kelt, amikor megkóstolja a jót. Amíg ez nem történik meg, addig nincs olyan nagy baj – legalábbis a lelkünkben -, hiszen ez körülbelül olyan, mint amikor sajnálkozva, – de legyünk őszinték – kissé lenézően (de kicsit azért irigykedve) is gondolunk azokra akiknek például nem telik okostelefonra meg hasonló kütyükre. Lehet hogy ők nem is ismerik ezeket a számunkra oly fontos fétiseket és hülyének is néznének minket, ha rájönnének, hogy mennyire függünk ezektől a már-már haszontalan, az élet lényegéhez és a boldogsághoz olyan keveset hozzátevő cuccoktól. (Félreértés ne legyen, én is pont ilyen vagyok, függőségben vagyok eszközöktől, rám biztos ujjal mutogatnának ezek a boldogok, hogy na nézd, ez nem műhülye, ez igazi…)

A sörrel azért másképp van. A sör megtapasztalt minősége ugyanis nemcsak a készítés precizitásától, a hőmérséklet beállításától, a frissességtől, a komló minőségétől és mennyiségétől – vagyis hideg és kegyetlen fizikai paraméterektől – függ, hanem sok minden mástól is, és ezek sokkal inkább szubjektívek, mint objektívek.

Vegyük például a vöröscsillagos nemzetközi sört. (Remélem nem kérdés, melyikre gondolok…) Rossz? Rossz. Rossz, mert mivel a világon mindenhol gyártják, módszeresen ki van belőle pusztítva minden a gyártás helyére mutató egyediség, ezért is hívják ezeket eurobeernek. Na de egyformán rossz-e, merül fel a kérdés. Az én állításom, hogy nem, hanem azt hogy mennyire rossz, azt meghatározzák a fogyasztás körülményei. Aki ezzel nem ért egyet, annak magyarázatképpen elmondanám a saját tapasztalataimat. Ki cáfolná meg, hogy egy nyári dögmeleg szabadtéri összejövetelen elfogyasztott és meglehetősen drágán vásárolt ilyen típusú sör még mindig sokkal finomabb, mint az Osloban 4000 Ft-nál egy kicsit sem drágábban vásárolt adag, bár a minőségen nagyon sokat javít, ha a fenti összeget a barátod fizeti. Még ennél is is jobb, ha a kérdéses üveget akciósan vetted a hipermarketben és éppen grillezés közben kortyolod, amikor a körülötted lévő levegő hőmérsékletét a pontosan 112 fokon tartott sütőapparát is jelentősen növeli. Ennél már csak egy jobb zöldüveges, vöröscsillagos eurobeer van, amihez a hitelkártyádnak köszönhetően ingyen jutsz hozzá a reptéri váróban, hiszen akkor úgyis izgatott vagy a közelgő kalandok miatt. Összefoglalva tehát a hely határozza meg az érzést, a lét a tudatot, a meleg az ízlést. Hiába, Marx meg Engels azért alkotott valami maradandót. 

Hála a már – bűnös módon – emlegetett Istennek és az Ő igazságos törvényeinek, ha van rossz, lenézett és megvetett eurobeer, akkor van másik is. Ott vannak például azok az észak-csehországi sörgyárak, amiket tavasszal sikerült meglátogatnunk a bátyámmal egy szervezett túra keretében. (Erről az útról majd még beszámolok, mert történtek ott szürreális dolgok, elég ha most csak egy szót említek: karalábépálinka.) Megkóstolni egy Svijany-t, vagy egy Primátort az körülbelül olyan, mint amikor átülsz a Skodádból egy Alfa Romeoba. Érzed, sőt tudod is, hogy mindkettő autó, funkcionálisan nagyon hasonlóak, de azt rögtön érzed, hogy ez valami egészen más. Megkóstolni a Svijany-t egyenesen az ászokhordóból csapolva, na az meg olyan, mint amikor az Alfa Romeo-t még be is indíthatod és mehetsz vele egy felelőtlen kört. Aztán amikor megismered egy picit a technológiát, vagy a történetet akkor magadtól is rájössz, hogy miért. Csak egy példa: a Primátor sörhöz nagyjából 30 kilométerről szállítják a vizet, mert azt a sört egy bizonyos forrás vizével kell csinálni, mert azzal lett kitalálva, ezen nem akar se sörmester se tulajdonos változtatni, így nem befolyásolja az sem, hogy mondjuk a gyár odébb költözött a történelem során. Tudom, van, aki most lenéző mosolyra húzza a száját és azt mondja, hogy ugyan már ezek a nagyobb sörgyárak is csak a profit miatt működnek, a kisipari az igazi, ami már itthon is egyre inkább megtalálható. Ezzel én egyet is értek meg nem is, mert egy baj azért van vele, mégpedig, hogy minőségire igen, de mennyiségi sörözésre nem alkalmasak az egyébként igen finom kézműves dolgok. (Lásd még: a mennyiség minőségbe való átcsapása, csak hogy ideidézzük egy picit a dialektikát is Marx uramék mellé.) A téma egyébként fontos, vissza is térek rá később egy másik bejegyzésben.)

Nem tettem még említést a minőségben mélyen a H betűs eurobeer alatt elhelyezkedő – főleg sajnos magyar előállítású – kommersz italokról (pl. Soproni, Borsodi és mindennek a legalja: Kőbányai) amiket én nem neveznék sörnek, ha másért nem hát azért mert például kukoricagríz van bennük, aminek a sörben semmi de semmi keresnivalója nincs. Hagyjuk is őket.

Inkább mintegy útravalóként sörkedvelő olvasóimnak két dolgot javasolnék: 1.) ha sört vásárolsz, akkor olvasd el az összetevőket és ha abban, komlón, árpamalátán, élesztőn és vízen kívül mást is lát, akkor határozottan, nagyon gyorsan és a hozzáértők kis fejcsóválásával és félmosolyával és tegye vissza a polcra az üveget vagy a dobozt. 2.) ha lehetőséged van, akkor látogass át a szlovák vagy az osztrák határ másik oldalára, mert ott csodák-csodája csak rendes söröket lehet kapni, nagyon nem is lehet mellényúlni és mindig van akció. Na amíg ezt írtam annyira megkívántam a sört, hogy most még egy Soproni is jó lenne, de hát még csak dél van és nem hiszem hogy annyira jól esne. Vagy mégis?

Itt a vége…

Kedves Olvasók! Itt a vége. A Bálnával az elmúlt hónapokban elmeséltem mindent ami az eszembe jutott a gyerekkorunkból, a rokonokkal, barátokkal közös élményekből, nem kevésbé az ezekhez kapcsolódó ételekről, italokról. Ez a tény – tudniillik, hogy vége van – két nagyon egyszerű dolgot jelenthet. Vagy meglehetősen ingerszegény környezetben nőttünk fel, hogy csak ennyire futotta, vagy öregszem és mindössze ennyire emlékeztem ezekből. (Azért az utóbbi sokkal valószínűbb…) Most a Bálnát elküldöm, hadd úszkáljon kedvére a számára olyan kedves hideg tengerekben, mostantól hasonlítsa hozzá más a kövér tyúkjait.

Azért is itt a vége, mert hiába volt csodálatos csirke curry pár hete a legkedvesebb szomszédaim jóvoltából. Erről mindössze annyi jutott eszembe, hogy amikor először voltam a Szigeten életemben és annak is a nulladik napján, akkor  – mivel csak pár büfé volt nyitva, például egy vega-indiai – az előttem sorban álló hölgy azt mondta az estére ugyan már fáradt, de az első napon még lelkes kiszolgálónak, hogy valami olyat szeretne, amiben nincs rizs és curry, ja és nem csípős és hüvelyest sem tartalmaz, mert attól felpuffad. A pult másik oldalán álló srác három nap múlva már csak feszülten legyintett volna, hogy ne tartsa már fel a sort, de aznap még mosolyogva nyújtotta felé a fogpiszkálókat tartalmazó, ám félreismerhetetlenül kupicás poharat  mondván, hogy ezek közül választhat.

Nem utolsó sorban azt sem szeretném, hogy a Bálna az elsunnyogott (értsd: szép lassan abbahagyott, majd törvényszerűen elfelejtett, csak egy nagy kérdőjelet maga után hagyó) blogok sorsára jutna.

Szóval ennyi. Köszönöm hogy olvastátok, hogy szerettétek. Egyszer a Bálna még visszatér valami egészen más formában, de hogy mikor, azt nem tudom. Addig is emlékezzetek rá jó szívvel.

Mint a mókus…

Ilyenkor nyár végén általában marad bennem némi hiányérzet a családi vakációzásokkal kapcsolatban. Miért nem voltunk még többet együtt? Miért nem játszottunk még többet a csodálatosan egyszerű, de mégis totálisan beszippantó hatökrös kártyával? De főleg miért nem beszélgettünk még többet? Na ez a nyár ebből a szempontból azért jól sikerült, az előzőekből tényleg sokat sikerült megvalósítani, annak ellenére, hogy a gyerekeim már valóban nagyok és tudom, hogy nem is olyan sokára el fog jönni az az idő, amikor már nem velünk jönnek majd nyaralni, sőt lehet, hogy nem is mi (mármint a feleségem és én) leszünk a legfontosabbak számukra. Én ezzel a pontosan nem ismert, de biztosan bekövetkező időponttal úgy vagyok, mint  ahogy például a biztosan bekövetkező betegségekkel. Mindig csak a holnapi napot kell kibírni nélkülük és ha ez megvalósul, akkor úgy általában és tulajdonképpen rendben vagyunk. Ez a szabadsággal kapcsolatos hiányérzet odáig fejlődik, hogy így augusztus vége felé el kell még mennünk valahová egy kis  levezetésre. Erre  rendszerint tökéletes az augusztus huszadikai hétvége, amely szerencsés esetben hosszú. Idén ez azért is volt magától értetődő, mert a sógorom nemrég vett egy telket a Balaton mellett fent a hegyen, Révfülöpön, amit illendő lenne azért már megcsodálni. Sőt nemcsak illendő volt ez, hanem kifejezetten kívántuk is, ami nemcsak az innen-onnan remélt panorámának volt köszönhető, hanem annak a nemhiába várt marhapörköltnek is amiben azért – egyébként joggal – bíztunk. A sógorom egyébként szakít azzal a közhelyszerű és hagyományos készítési móddal, hogy a-marhapörkölthöz-nem-kell-más-mint-zsír-rengeteghagyma-pirospaprika-só-bors-és-egy-kis-vörösbor-gyengébbeknek-gulyáskrém hanem amikor már majdnem kész, akkor még beleszór gombát, egy csomó zöldséget, meg még ki tudja mit amitől nem is pörkölt lesz a végeredmény, hanem egy ilyen raguféle étel, de olyan, amit kétpofára, szó nélkül, de hangosan szuszogva lehet csak enni, mert az evésen kívül semmiféle más agyi vagy testi tevékenységet nem enged működni.

Szóval ez volt az indok és az ürügy egyben, amiért Zánkára mentünk a huszadikai hétvégére. Persze mondta a sógorom, hogy aludjunk náluk bátran, felveri a sátrat, de ezt határozottan és tétovázás nélkül elhárítottunk, mert még le- csak lefekszem a sátorba, de vajon hogy kelek fel, főleg ha éjszaka a szükség szólít… Annyi szépséghiba persze volt a dologban, hogy Zánkán, ahol végül találtam szállást, a sógorom által belakni készült falutól mintegy nyolc kilométerre van, de arra gondoltunk, hogy ezt a távolságot azért valahogy áthidaljuk. Ha már megyünk, akkor menjünk egy nappal hamarabb, nézzük meg ezt a Zánkát, de főleg a strandját, hiszen iszonyú meleget ígértek a hétvégére.

Én Zánkán még sosem voltam. Sosem énekeltem úttörőkoromban, hogy „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki se fogy a nóta…” Illetve lehet hogy énekeltem, de biztos nem Zánkán én oda sose jutottam el – se Csillebércre. Ez a két hely olyan volt nekünk, mint a Mars. Tudtuk, hogy van, de embert nem láttunk aki járt volna ott. Emiatt aztán igazából nem is nagyon vágytunk oda, mert tudtuk, hogy elérhetetlen. Engem egyszer elvittek – iskolaidőben – nyaralni(!) Mikosszéplakra, ami tulajdonképpen egy rémálom volt, de szerintem bennem volt a hiba. Valahogy nem találtam fel magam a finoman szólva is máshogy szocializálódott állami gondozott gyerekek között, akik esténként a zuhanyzóban kék filctollal „tetoválták” egymást.

Na de vissza Zánkára. Ezt a látogatást nagyjából két-három héttel az időpontja előtt fixáltuk le családilag, emiatt aztán amikor nekiláttam sok reménnyel nem kecsegtetett, hogy találok szállást a vágyott időpontra Révfülöp emberi és áthidalható távolságra lévő környezetében. A szálláskeresés egyébként annyira nem vészes a mi esetünkben, mert nem ragaszkodunk sok mindenhez (komforthoz, ellátáshoz stb.), csak ahhoz, hogy kutyát lehessen vinni, mert nélküle nem megyünk sehová. Már a foglalás pillanatában kimondott szerencsének tűnt, hogy rátaláltam a Mókus Pagonyra, mert a hely megfelelt a szerény elvárásainknak. A képek alapján elég tágas faház, belülről már-már valószínűtlenül normálisan felújítva, ősfás, árnyékos környezet, kávé korlátlanul az árban. Amikor megérkeztünk azt láttuk, hogy valamikor ez is ilyen úttörőtábor, de minimum valamelyik szocialista nagyvállalat üdülője lehetett, ami gyakorlatilag érintetlenül ránk maradt a huszadik század második feléből. A központi épület kellően le van robbanva, de valahogy ez is egyedi hangulatot kölcsönöz az egésznek, már annak aki szereti ezt és nem bánja, ha a minimum negyven éves itt-ott már töredezett metlachin járkálva kell elfogyasztania a nem túl messze lévő Káptalantóti piacon beszerzett szerénynek igazán nem mondható reggelijét. Na mi nem bántuk. Kerítés volt, a kutya szabadon mászkálhatott, sőt még vasi diópálinkát is kaptunk amolyan háztáji welcome drinkként.

Azért kezdtem bele ebbe a szövegbe, mert a Pagony tulajdonosairól szeretnék írni valamit. Én azt gondoltam mielőtt odaértünk és csak a képeken láttam a helyet, hogy a vérbeli szociretró hangulathoz a múlt századból itt maradt szürke köpenyes (alatta fehéringes-nyakkendős) mufurc gondnokbácsi is tartozik. Nem tudom miért, de arra számítottam, hogy amikor megérkezünk, akkor a kezünkbe nyomnak majd egy írógéppel írt, indigóval másolt házirendet, amit aláírásunkkal igazolva kell elfogadnunk és amely pontosan rögzíti például a táborba való legkésőbbi visszaérkezés időpontját és a szankciókat ennek bárminemű túllépése esetén.

Ezzel szemben egy fiatal srác fogadott minket, aki elmondta, hogy egy baráti társaság az üzemeltetője a helynek és hogy inkább egy szerelem ez, semmint üzleti vállalkozás. Egyébként meg ez itt a házunk, érezzük jól magunkat, kérünk-e egy pohár bort. Tényleg úgy éreztem magam, mintha valami baráti társaságba csöppentem volna, akik szívességből adnak nekünk egy faházat a hétvégére. Azt is elmondta még, hogy itt van a ház kulcsa is, de nemigen szokták zárni a vendégek az ajtókat. Ennek ezer oka van, ezekből az egyik, hogy bizalom van, maximális, a másik meg, hogy a bejárati ajtókat még nem tudták kicserélni, így a sok tíz éve vetemedő fa nem is illeszkedik az ajtókeretbe egyáltalán. A házbelső olyan volt, mint a képeken, vadonatúj svéd bútorokkal és friss ágyneműkkel. Ebből látszik, hogy az új tulajdonosok pontosan tudják, hogy semmi más nem ront el jobban egy nyaralást, mintha nem tudsz jól aludni.

Arra is hamar rájöttünk, hogy érdemes a helyiek tanácsát megfogadni, már ami az étkező és szórakozóhelyeket illeti. Így jutottunk el a Neked Főztem nevű helyre, amiről már írtam a Napi változatban, de itt sem tudok elmenni mellette szó nélkül. Csak annyit szeretnék most megemlíteni, hogy ha ettél már rántott karajt krumplisalátával, vagy sült tarját házi lecsóval, nem beszélve a túrógombócról, akkor azt mind felejtsd el gyorsan és menj el Zánkára a Neked Főztem-be megkóstolni ezeket és majd fogsz egy nagyot csodálkozni, ebben biztos vagyok.

Olyan boldogok voltunk a Pagonyban, mint annak idején lehettek az úttörők a Zánkai táborban lekvároskenyér-evő verseny közben, bár erre én a fent leírtak miatt, a tulajdonosok és a gyerekeim meg a koruk miatt egyáltalán nem emlékezhetünk. Komolyan mondom nem lepődtem volna meg, ha reggel hatkor megszólal valami vidám mozgalmi nóta, jelezve hogy kezdődik a reggeli torna. (Persze én ezt elsumákoltam volna és még aludtam volna inkább…)

Slambuc

Minden évben van egy hétvége amikor összejövünk mi hatan unokatestvérek. Ez a hagyomány már majdnem 20 éve tart és egyetlen évet sem hagytunk ki, bár volt olyan amikor a találkozót egyikünk lakodalmának keretében tartottuk meg. Minden évben máshol találkozunk és fő szabály szerint mindig más szervezi. A hat unokatestvéren kívül ott vannak még feleségek, barátnők, gyerekek, kutyák is. A program az, hogy egyrészt megbeszéljük mi történt velünk az elmúlt évben, másrészt felemlegetjük a régi gyerekkori emlékeinket, amiket sokszor együtt éltünk át. Ilyenkor szokott megtörténni az, hogy akár saját magunkról olyan dolgokat is megtudunk amit már rég elfelejtettünk és/vagy nem igazán akarunk rá emlékezni. (Például én most tudtam meg, hogy gyerekkoromban az üres palacsinta volt a kedvencem, vastagon megszórva kristálycukorral. Hát nem borzalmas? Nem csoda, hogy az agyam törölte az emléket? Bár ha jobban belegondolok van benne valami…)

A hat unokatesó 3×2 tesós felállást jelent és az anyáink voltak testvérek. Voltak, mondom mert sajnos már mindhárman meghaltak, sőt az apáink közül is már ketten eltávoztak közülünk, Misi nagybátyámat innen is üdvözlöm és kívánok neki még sok boldog évet erőben, egészségben! Folyamatosan felemlegetjük azokat az emlékeket amik most már olyan fontosak nekünk. Például, hogy apám a bükki kirándulások alkalmával, amikor elfáradt és elálmosodott – a sok emelkedő és az útba eső turistaházak Unicumjai miatt -, akkor nem azt csinálta például, hogy panaszkodott, lemaradozott, leült és emiatt várni kellett rá, hanem éppen ellenkezőleg. Futólépésre vette az iramot és mint a nyúl előreszaladt az ösvényen, majd pár perc múlva mintha ez lenne a legtermészetesebb lefeküdt a fűbe bóbiskolni egy kicsit. Amire mi a magunk bandukoló tempójában utolértük ő már úgy-ahogy kialudta magát és mehettünk tovább.

Mindannyiunk közös emléke még a Nagy Slambucfőzés a debreceni társasház közös udvarán. Nekem kissé ködös emlékeim vannak róla – nemcsak a szomszéd srác által titokban velem megitatott bor, de zsenge korom miatt is -, de az íze a nyelvemen van. A slambucot Palibácsi csinálta. Én sokáig azt hittem, hogy slambucot csak ő tud készíteni és hogy ez az étel máshol nem is létezik. Persze most már tudom, hogy ez nem így van, hanem ez egy ősi magyar pásztorétel – egyébként nevezik öhön-nek is – nagyon egyszerű hozzávalókból, nagyon egyszerűen elkészítve. Hátha valakinek szüksége van a receptre, ezért ideírom: egy kicsi bográcsban kábé fél kiló lebbencstésztát egy csomó szalonna kisült zsírján – a tepertőt kivesszük és félretesszük – és benne megfonnyasztott hagymán kicsit lepirítunk szárazon. Erre rátesszük a nagyjából másfél-két kiló krumplit, sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk, majd felengedve addig főzzük, amíg az egész összeáll. Ha jól dolgoztunk akkor a bográcsban a slambuc ügyes mozdulatokkal megfordítható úgy, hogy ami addig alul volt azután felül lesz. Na ezt a forgatási műveletet elvégezzük 33-szor, amitől az egész krumplistészta egy gombóccá áll össze, de olyanná, aminek körben pirult kérge van. Egyszerű nem? Ha kész, akkor kovászos uborkával és persze a félretett szalonnatepertővel megszórva megesszük és sírva kérünk belőle még egyszer, mert nem lehet vele betelni. (Milyen furák az emlékek. Mi Bandival meg voltunk róla győződve, hogy kell rá egy kis tejföl, amit a rokonaink kereken elutasítottak. Amikor végül kész lett, mi is rájöttünk, hogy nekik van igazuk és valamivel összekeverjük a dolgokat. Talán a sztrapacskával…)

Mondom, ez már a majdnem huszadik unokatestótalálkozó és általában közös főzés is van a programban, de slambucot még sose csináltunk. Ez most megváltozott. Bandi bátyámmal eldöntöttük, hogy idén ez lesz a főétel szombaton ha törik, ha szakad. Természetesen kellett a körülmények sikeres együttállása is. Például a szálláson volt megfelelően kicsi bogrács, a még éppen nyitva tartó zöldségesnél kaptunk házi lebbencstésztát, sör is volt a hűtőben elegendő, szóval nekiálltunk. (Ja azt a recept leírásánál elfelejtettem, hogy a slambucfőzés meglehetősen hosszú folyamat, ezért a hidratáltság fenntartása – kivált a jelenlegi igen meleg nyár idején – külön figyelmet igényel, amihez pedig a hideg sör folyamatos és féktelen orális adagolása a leghelyénvalóbb és nem mellesleg legkézenfekvőbb módszer.)

A szalonna gyönyörűen pirult, a tészta nemkülönben, a főzés elkezdődött. Az étel kezdeti állapotában híg krumplistésztára hasonlít, és egyikünk sem emlékezett rá, hogy ilyennek kell-e lennie. Csak reméltük, hogy így van, de azt nagyon. Mit mondjak, nem volt valami bizalomgerjesztő, kicsit szégyenkeztünk is, főleg Palibácsi előtt, mert biztosan tudtuk, hogy néz minket onnan fentről. Cseszegettük a tüzet a bogrács alatt, mert tudtuk, hogy csak nagyon lassan szabad főnie (tudniillik, nehogy odaégjen idejekorán – ezek is Palibácsi szavai, ilyen választékosan beszélt…) és folyamatosan kell kevergetni, de főleg a bogrács oldalát és alját kapargatni. (Na ezt majdnem elcsesztük, de még idejében elkaptuk a leégést.) Arra is emlékeztünk, hogy akkor jó, ha nem is fő a slambuc, hanem csak „pöffög” és így veszti el lassan a nedvességtartalmát. Folyamatosan rázogatni is kell jobbra balra, szintén a leégés elkerülése érdekében.

Főztük, vártunk, kevertük, rázogattuk, kapartuk és egyre kevésbé hittünk benne, hogy sikerülni fog a legendás fordítás. Mondjuk a point-of-no-return-ön már túl voltunk, ezen az estén már muszáj volt a slambucot vacsorázni, mert minden vendéglátó egység bezárt ekkorra Dunakanyar-szerte. Vártunk, pöffögött a slambuc és egyre szebben nézett ki, már nem híg, hanem sűrű krumplitészta állaga volt, de kimondottan bizalomgerjesztőnek tűnt. Palibácsi sem ráncolta már úgy a homlokát lelki szemeink előtt. Aztán jött Gabó, aki Palibácsi lánya – így mégiscsak ő lehetett legtöbbször tevékeny szemtanúja a Nagy Slambucfőzésnek és azt mondta megmutatja, hogy csinálta Palibácsi a fordítást. Odajött a tűzhöz, leakasztotta a bográcsot és mutatta, hogy valahogy így, ilyen hirtelen csuklómozdulattal kell megrántani felfelé a cuccot. Ekkor én nem tudom mi történt, pont jókor avatkozott-e közbe Gabó, vagy Palibácsi fogta meg a lánya kezét, netán mindkettő, de a slambuc elkezdett fordulni, ahogy régen láttuk mi is ott Debrecenben az óriási fűzfa alatt. Ezen mindhárman nemcsak meglepődtünk, hanem örömujjongtunk is de nagyon, majd sikereinken felbuzdulva vérszemet kaptunk és fordítgattuk a slambucot szorgalmasan. Az éhségünk és türelmetlenségünk okán mintegy 10-ig jutottunk és nem kísértettük tovább a jó szerencsénket. A slambuc slambucszerű lett, nekünk előjöttek a régi ízek és mindannyian jól laktunk a kis bográcsból. Köszönjük Palibácsi!

Végigenni a Dunántúlt

Természetesen a cím erősen túloz, még sosem indultam neki úgy a Dunántúlnak, hogy most aztán haza nem jövök addig, amíg végig nem ettem a fél országot, elindítva a napot egy friss-meleg babos pogácsával, majd a rábaközi vert perecen a zalai dödöllén és balatoni keszegen át elérve a jó villányi borokat és a pincepörkölteket, majd másnap vissza egy csülkös-cserepes reggeli-ebéd babgulyással beröffenve Mohácson, megkóstolva Regölyben a kakaspörköltet és egy csákvári tarkedlivel lezárva csettintenék elégedetten és hanyagul, de büszkén pipálnék egyet a bakancslistámon. Nem, ilyet még soha nem csináltam (pedig lenne rá igény, ahogy az ide nem illő és itt nem idézendő viccben mondják.) Az a nap amiről mesélni szeretnék az pont nem ezzel a céllal indult – már hogy egyek egyáltalán bárhol bármit, pláne nem, hogy mindenhol mindent – hanem azzal a kettős tudattal, hogy egyrészt Laci barátom ma megfordítja a lemezt és jön a B oldal (magyarul az ötvenedik születésnapját ünnepli és ahogy ismerem, ennek amúgy betyárosan meg is adja a módját), másrészt Csabi az évi rendes buliját tartja ami nagyon konszolidált, mondhatni visszafogott és tényleg de tényleg soha semmi botrányos vagy fékevesztett dolog nem történik az ilyen alkalmakon. Összegyűlnek az emberek, a teraszon és a garázs előterében iszogatnak de azt is csak halkan. Mivel sokan a vendégek közül ezen egyetlen alkalommal találkoznak egy évben így aztán van mit megbeszélni és mivel általában Csabi gondoskodik a kötelező viseletről – ami idén egy fehér póló volt kis hímzéssel a bal mellén – a kívülálló szemlélődő simán összetéveszthette volna az összejövetelt a fiatal agysebészek biennáléjával, vagy a reformhentesek jubileumi ankétjával. Ez a helyzet körülbelül 11-ig, éjfélig tart, majd amikor valaki az agysebészek vagy a hentesek közül odatéved az egyébként zene szolgáltatására is képes laptophoz és elindítja azt hogy „Ha az életben nincs már több móka…” akkor a társaság egycsapásra átalakul. Az agysebészekből alternatív rendszertagadó rokkerek, a hentesekből pedig magukra ügyelni nem tudó szertelen 17 éves partitöltelékek lesznek némi korai punk beütéssel és a pokol egy hangyányit elszabadul. Szerencsére az addig elfogyasztott alkohol egyszerre támadja meg a társaság mintegy 2 ezer milliárd  neuronját, így csak a legkitartóbbak bírják sokáig (de ők aztán reggelig) a többiek aránylag hamar eldőlnek itt és ott – az agysejtjeiket gyorsan regenerálandó.

Na de ez még csak később kerül sorra, ott tartottunk, hogy a két fontos esemény némi egyeztetési zavar miatt pont egy napra esett. Imrével hosszan tanakodtunk, hogy mi legyen, de őszintén szólva már az egyeztetés elején tudtunk, hogy aznap sem Laci, sem Csabi nem marad nélkülünk, vagyis mindkét helyszínt fel kell keresnünk. Ez azért egy komoly árnyékot vetett a tervezésre, hiszen egyben azt is jelentette, hogy a kocsival kell aznap közlekednünk. Ja, azt eddig nem mondtam, hogy a Laci-féle születésnap a Vadása tónál került megrendezésre (Vas megye, Őrség), Csabi pedig Tatabányán lakik és az ő bulija természetesen ott van, nem is kérdés. Mivel én Sopronból indulok így ez az út egy háromszög oldalai mentén zajlik, amiről persze rossz előérzeteink lehetnek. (Lásd még: Bermuda). Az autó persze azt jelenti, hogy olyan nagy piálásról nem lesz szó, ráadásul én még Csabinál sem maradhattam neuron pusztítás majd regenerálás céljából, hiszen másnap indultunk a családi nyaralásunkra azt pedig mégsem tehettem meg, hogy ezt veszélyeztetem. Ami viszont egyértelműen látszott, hogy azon a napon az ivást is az evés fogja helyettesíteni és nagyon bíztam benne, hogy a barátaim ennek meg fognak felelni derekasan.

Na akkor csak a jegyzőkönyv kedvéért… Amikor megérkeztünk a vadásai meglepetésbuliba, akkor a viszontlátás és a meglepetés fölött érzett örömünk kiáradása utána azonnal enni kezdtünk. Tündi, Laci felesége a titkos főszervező és irányító azt mondta, hogy van halászlé és pörkölt, de csak azért hogy mindenki kedvére „választhasson”. Mi Imrével azonnal mondtuk, hogy sose fáradjon az ételek minőségének egyenkénti ecsetelésével, mert mi egészen biztos, hogy mindkettőt megkóstoljuk. És így is lett. A csodálatos harcsahalászlé után valódi jó kis sertéspörkölt következett, amelyekhez toronyi (akarom mondani: legendás „tohonyi”) kenyeret ettünk, aminél jobb valóban kevés létezik. Legalábbis a Dunántúl északi felén, de megkockáztatom, hogy délin sem. Mindezeket bátran nyomtattuk le apróbb süteményekkel és – szégyen, nem szégyen: kólával. Sajnos a mulatság nem tartott sokáig, a nap feszes menetrendje miatt nekünk bizony kisvártatva indulnunk kellett Tatabányára. Kocsisorunk már három autóból állt, mert Sanyi is csatlakozott hozzánk, akit szerintem már említettem ezeken a képernyőkön, de azért annyit hadd tegyek most hozzá, hogy a regölyi kakaspörökölt bizony az Ő nevéhez fűződik, sőt kapcsolódik össze örökre. Tatabányán már javában tartott az agysebész biennálé/hentes ankét amikor megérkeztünk, gyorsan mi is felvettük a hivatalos pólót és elvegyültünk a tömegben. Megbeszéltük, hogy kit rúgtak ki, ki nincs már ott ahol volt, kiből mi lett úgy egyáltalán (nyilván az egy szakterületen sőt valamikor egy cégnél dolgozóknak mi lehet érdekesebb közös téma, mint a volt kollégák sorsa. Komolyan elgondolkodom ilyenkor azon, hogy milyen lesz az, amikor – ne adja Isten –  Csabi terasza alatt olyan beszélgetések zajlanak, hogy „Hallottátok mi van? Hö? A Petit kirúgták és a múltkor láttam a Blaha aluljáróban kéregetni. Na ne, azt a fasza gyereket? Komolyan! Tényleg nem hallottátok? Nem, de szerintem ez nem igaz, hülyéskedsz! Na jó tényleg hülyéskedek, kinevezték igazgatónak, kapott egy Porsche Cayenne-t szolgálati kocsinak és a kezdő bónuszából lecserélte a csepeli panelt egy XII. kerületi villára. Na ne már, az a faszfej?” A legfontosabb a témánk szempontjából, hogy a beszélgetés közben már az asztalon voltak a rántotthúsos szendvicsek. Az életben két dolognak tudok nagyon nehezen ellenállni. Az egyik a rántott hús. És a másik is. Mivel azt mondta Csabi, hogy a bakelit kislemez méretű zsemlékből és abból bőven kilógó húsból álló szendvicsből mindenkinek kettő jár így aztán gyorsan neki is álltam, hogy nehogy szégyenben maradjak. Sajnos csak egyig jutottam el, de a másikat nemsokára – Csabi remek taktikai érzékét dicsérve mondom – hogy elcsomagolta nekem az útra, ami igen-igen jó ötlet volt, bár én nem tartozom azok közé, akik már az első falunál előveszik az elemózsiát menjenek akár Sopronból Kapuvárra, Budapestre vagy Thessalonikibe. Ráadásul a zsemlék után jött a fő attrakció, a töltött káposzta amiből a rántott hús után épp hogy csak három tölteléket meg egy kis csülköt tudtam megenni egy fél pohár tejföllel (kenyér nélkül mert, ekkor már éreztem egy cseppet az epémet. Hiába, hiányzott mind aperitív, mind a digesztív pálinka). Mindenkit megnyugtatok, hogy  a káposztából is kaptam az útra, amit természetesen nem fogyasztottam el, hanem ez a tétel kábé egy hét múlva, a nyaralásból hazatérve kapott egy villanásnyi epizód-, de annál fontosabb szerepet. Nem hagyhatom ki, hogy Csabinak igen kiterjedt baráti köre van és szerencsére köztük nemcsak fodrász és zöldséges van, hanem pék is (remélem nem sértem meg vele), így az asztalon mindig ott vannak azok a sütemények, amikre konkrétan sosem emlékszem, sosem eszem olyanokat máshol, de mindenhol azt keresem. Például ott van az a pici sajtos roló, ami konkrétan utánozhatatlan.

Hazaérve a hosszúra nyúlt nap után már éppen csak arra volt időm, hogy a leányom által készített rakott karfiolt épp hogy csak megkóstoljam elsősorban a barátság és a családi béke, másodsorban az éhség okán, tekintve, hogy Tatabánya rohadt messze van Soprontól.

Nem szeretném túlfeszíteni a húrt, épp csak a nap legfontosabb mondatát idézném még fel. Amikor Lacitól elindultunk és Ő kikísért minket a kocsihoz és megköszönte, hogy eljöttünk és hogy mennyire örül, de igazán, akkor hangzott el az amit talán mindent leír. Talán én mondtam, talán Imre, hogy de hát Lacikám, ez a LEGKEVESEBB, AMIT MEGTEHETÜNK EGYMÁSÉRT. Azóta ez jár a fejemben. Mert van amelyikünk a B oldalon még innen van, ki már azon túl, abban megegyezhetünk, hogy annál értékesebb és jobb dolog kevés van, mint hogy egy szombati napon nekiindulunk és végigesszük a (fél) Dunántúlt…

Elemi ösztön

Az egyik barátom mesélte el (legalábbis mindannyian jobban járunk, ha ezt mondjuk) az első találkozását a fia barátnőjével. Ezt a barátomat én úgy ismertem meg, mint a legtoleránsabb, legnyitottabb embert kerek-e világon. Soha senkiről nem ítélt elsőre, de talán másodikra sem, és főleg nem ránézésre. Ő képes tejfelszőke germán típusúként a párizsi méltán kétes hírű Gare de l’Est-en odamenni a minimum kétméteres afroamerikai férfiakból álló csoporthoz, akik szemmel láthatóan azzal voltak elfoglalva, hogy elosszák egymás között a legutóbbi a drogkörútból szerzett napi betevőt és ebben a tevékenységükben nem igazán illik megzavarni – legalábbis a francia etikett ez kifejezetten tiltja. De ezzel ő nem foglalkozik, sőt valószínűleg fel sem méri tettének lehetséges következményeit, odamegy és oroszul (!) megkérdezi a talán legrosszabb arcú egyént -akit gyakorlatlan szem valószínűleg nem is tudna megkülönböztetni a társaitól -, hogy bocsánat, nem jártunk mi együtt a leningrádi egyetemre járványügyet tanulni? Mi ezt pár lépés távolságról néztük és tüntetően jeleztük, hogy nem együtt vagyunk, sőt tulajdonképpen úgy igazán ott sem vagyunk, csak éppen álldogálunk egy picit, mielőtt meginnánk egy kapuccsínót az automatából. És ebben megmondjam mi a legviccesebb? Hogy de. Hogy tényleg együtt jártak egyetemre a Szovjetunióban és mi többiek szájtátva figyeltük, hogy ott, Párizs talán leghírhedtebb környékén felhőtlenül cseveg és nevetgél a rövidnadrágos, farmeranyagból házilag varrt és egy csinos patenttel ellátott, gondosan nyakbaakasztva hordható útlevéltartót viselő  (ugye emlékszünk erre a Kelet-Európai jellegzetességre) magyar egy égimeszelő, feketebőrű, talptól sapkáig fukszozott emberrel – oroszul. Ettől a történettől eltekintve is amikor jóízűen elkezdett kombinálni a társaság és már majdnem elfajult a dolog abba az irányba, hogy igazságtalanul, sőt ismeretlenül csúnyákat mondjunk vagy csak gondoljunk valakiről – mindig Ő az, aki leállítja a többieket azzal, hogy de srácok, miért mondjátok ezeket? Hát nem is ismerjük, nem is találkoztunk vele! – amire kicsit el is szégyelljük magunkat mi többiek.

Ahogy mondtam ennek a barátomnak van egy fia. Egyetlen gyerek, ennek megfelelően eléggé el is kényeztetett, ráadásul – ilyen családokban nem szokásosan – az apjával van nagyon bizalmas kapcsolatban. Az apjának pedig Ő a szeme fénye, mindent megbeszéltek egymással, rossz jegyeket, titkos-véletlen berúgásokat, komolynak tűnő, de valójában komolytalan első szerelmeket. Aztán elérkezett az a nap, amikor a fia bejelentette otthon – természetesen először az apjának – hogy már egy ideje együtt jár egy lánnyal, akit elhozna bemutatni egyik este, mondjuk vacsorára. Az én barátom ekkor nagyon meglepődött. Na nem azon, hogy a fia elhozná a csaját, hanem a saját soha nem tapasztalt érzésein. Ő, aki ahogy mondtam végtelenül toleráns és soha semmilyen előítéletnek nem engedett teret, most azt érezte, hogy hát ő ezt a lányt ki nem állhatja. Mert hát hogy jön ő ahhoz, hogy a kicsi fiának, akit sokszor a legbizalmasabb barátjának érzett, csak úgy elcsavarja a fejét és betolakodjon a szépen berendezett szívébe, nagymértékben csökkentve az apja által kitöltött teret? Hát mit képzel ez a kis… Idáig jutott a gondolkodásban amikor olyan lelkiismeret furdalást érzett mint talán még soha. Hát ő, pont ő gondol ilyet akitől ez ennyire távol áll? Na nem ez nem lehet. Próbált őszinte mosolyt erőltetni magára és mondta, hogy persze, nagyon nagy örömmel várjuk, de hol ismerkedtetek meg – kérdezi a fiát. A fiú erre elmeséli, hogy tavaly amikor kint volt egy hónapot Malmőben önkénteskedni akkor ismerkedtek össze. Szóval svéd? Ja, nem, nem svéd. (Huhh, akkor magyar, legalább ez rendben van gondolta a barátom, talán nem viszi el a gyereket a hideg Svédországba.) Indiai. Egy csoportban voltak a menekültszállón, ahol dolgoztak. Ebben a pillanatban a barátom nem tudott gátat szabni a gondolatainak. Na idejön ez a cigány a világ végéről – nyilván egy szemét migráns – és arra utazik, hogy kifogjon egy ilyen jólelkű, naív gyereket, felcsináltassa magát aztán hazaviszi én meg talán sose látom többé, szegény meg élhet ott a vonatok tetején. Valószínűleg valami kiülhetett az arcára, mert a gyerek folytatta azzal, hogy a lánynak nincsenek szülei, alkalmazott matematikát tanul a stockholmi egyetemen és már majdnem megkapta az állampolgárságot, csak a svéd nyelvvizsga hiányzik. Erre egy kicsit az apa megnyugodott, de továbbra is azt érezte, hogy utálja a lányt, mert tutira csak kihasználja a fiút és majd jól elhagyja, ha talál jobbat. Ja és biztos hindu és leginkább bogarakat eszik. Eh. A legfurább az volt az egészben, hogy a barátom, mintha kívülről nézte volna magát meglehetős undorral, hogy nem, ez nem lehet ő. Ő nem ilyen. Ő nem gondol ilyeneket. Persze nem mondott semmit, lassan lenyugodott és csak annyit mondott, hogy persze, jöjjön csak bármikor! Oké, akkor hívom skype-on, mindjárt hazaér a miséről. (Hm. Miséről? Szóval keresztény?) Persze a gondolatok cikáztak a fejében továbbra is. Mi az hogy vacsorára? Egy vacsorára jön el Malmőből? Ez elég fura. És hogy lesz – kérdezte – egy estére jön csak ide? Nem, itt lesz három napig, foglaltam neki egy kollégiumi szobát az egyetemen. Na erről szó sem lehet – kerekedett felül a jófejség a barátomban – de azért a fogát szorosan összeszorítva mondta, hogy: idejön aludni és kész. A találkozóig még hátra volt egy hét, de már ezzel kelt, ezzel feküdt. A legjobb amiben önmagával és a lelkiismeretével maradhatott az az, hogy ha a fiának jó, akkor neki is jó. Azért érezte, hogy ez elég sovány magyarázat önmagának. A kérdéses estén a barátom ment ki a vasútállomásra a fia és a barátnője elé. Amíg várta őket a kocsi oldalának dőlve folyamatosan azt mondogatta magában – mintegy nyugtatóként, hogy nyitott vagyok, nincs előítéletem, ha neki jó, nekem is jó… Amikor megjelentek az állomás ajtajában a szeme azt látta, hogy egy nagyon vékony, félénk, okos szemű lány jön a fia mellett aki mosolyogva nézi a távolból. A barátom ösztöne ilyeneket kérdezett: hát hogy jön ez? Csámpás? Miért szorongatja úgy a gyerek kezét? 3 napra egy akkora bőröndöt hoz mint egy ház? Szegény fiú alig bírja el… Természetesen elfojtotta magában ezeket az érzéseket, mert a fia kedvét a negatív ösztöneivel semmiképp sem akarta elrontani, inkább lenyelte a keserűségét. Az első találkozás rendben lezajlott, a lány személyisége szinte azonnal levette a lábáról a barátomat és a feleségét is.

Most már elárulhatom, hogy ez egy régi történet, a barátom fia boldogan él három gyerekkel és az indiai származású feleségével, aki kiválóan megtanult magyarul és a svéd mellé már a magyar állampolgárságot is megszerezte.

Ezt a hosszú bevezetést csak azért meséltem el, mert pár hete én is a negatív ösztöneim csapdájába estem. Az történt ugyanis, hogy hosszú évek óta nem én főztem a társaságnak a kaját a menetrend szerinti Didergő hétvégén. Ezek a bulik úgy zajlanak, hogy pénteken megérkezünk a tanyára – ami egy gyönyörű és végtelenül nyugodt helyen van a Bükk keleti oldalánál – örülünk a viszontlátásnak amit számottevő mennyiségű alkoholos itallal segítünk. Szombaton a gyógysörök után főzni kezdünk valami jót. Na ezt rendszerint én celebrálom a többiek hathatós segítségével. Idén az egyik barátunk meglepett minket egy komolyabb vaddisznóhús darabbal, ami bizony pörköltért kiáltott. Ezt meg is beszéltük már hetekkel előre, én rákerestem pár receptre és készültem a főzésre. De minden máshogy alakult. Amíg én a boltban voltam, addig a barátom orvul nekilátott a főzésnek, és amire visszaértem már szépen főtt a pörkölt. Na és ekkor. Ekkor éreztem, hogy előjön belőlem az irigység, a lekicsinylés, a kishitűség, a féltékenység és az összes hasonló negatív tulajdonság. Hát elrontja. Hát azt most mért teszi bele? Jézusom, hát leégeti. Ilyenek jártak a fejemben, de nem mondhattam ki, így kénytelen voltam Csabi barátom pálinkájával belsőleg nyugtatni magam. És a végeredmény? Na az zseniális lett. Semmi baj nem volt vele, főleg azután, hogy azért a pontot az i-re én tehettem ki azzal, hogy amikor az alkalmi szakácsnak felcsapott és húsdealer barátom azt mondta a főzés vége felé, hogy már majdnem kész, csak egy kis áfonyalekvár kéne bele, de elfelejtette. Ekkor megdicsőülve, mintegy leereszkedve mondhattam azt, hogy nyugi kisfiam, én természetesen hoztam…