Szerző: gronlandib

Nem is tudom mi a legjobb a VOLT-ban. Az egyszer biztos, hogy én is mint majdnem minden soproni különleges, mondhatni gyengéd érzelmekkel viseltetünk iránta, de legalábbis rettenetesen büszkék vagyunk rá, hogy egy ilyen és hogy egy ekkora és hogy pont a mi városunkban. Ott ahol nem is olyan rég még vasfüggöny volt és egy komolyabb bicikli nem jöhetett be az országba, nemhogy a Linkin Park kamionjai futószalagon szállítva az imperializmus rothadt bűzét és a Coca-Cola mámorban fetrengő hosszúhajú veszedelmet. Arról nem is beszélve, hogy a két ismert főszervező is tősgyökeres soproni. Vagyis a miénk ez az egész. Ez nagyon jó. Ez büszkeség.

Aztán az is jó, hogy a VOLTon lehet lebegni. Én legalábbis azt szoktam tenni. Lebegni a sörösbódék és a koncerthelyszínek között, néha leszállni egy-egy pálinkára vagy lángosra. Ezért aztán nem is nagyon szeretem, ha ismerősök, rokonok, barátok elvárják tőlem, hogy tartsak velük. Nagyon érdekes, de számomra a VOLT – annak ellenére, hogy általában több tízezer ember van egy aránylag kicsi helyen – magányos műfaj. Természetesen ebből semmiféle családi konfliktus nem származik, mert általában a gyerekeim lebegnek még ugyanott, de ők jellemzően velem ellentétes irányban. Amíg ők a számomra sosem hallott nevű és nekik majdnem olyan izgalmat okozó együttes koncertjére mennek mint nekem egy frissen sült csülök, addig én a Beatricére tartok egy sörrel a kezemben. Ritka az, hogy ugyanazokat a koncerteket látogatjuk, de ha mégis így van (mert azért vannak közös nevezők, vagy többszörösök), akkor ott megvalósul a generációs egymásra találás idilli állapota, amit azért nagy örömmel és lelkesedéssel, valamint pálinkákkal ünneplünk – és ez is jó. Aztán persze a lebegéseink ismét elválnak egymástól, míg ők az aktuális tini világsztárok színpada előtt álló tömegbe vetik bele magukat én együtt nosztalgiázok a Rapülőkön egy csomó kortársammal és ordítom, hogyaszongya: Én vagyok a Jenő. A jövő? A menő!

Aztán az ember amikor véletlenül elunja az egyedüllebegést, akkor mindig számíthat a barátaira, ismerőseire és üzletfeleire, hogy egy-két-kilenc Unicummal alapozzák meg az újbóli találkozás felett érzett kitörő örömöt. Ekkor az ember, már az első pohárka után érzi, hogy a másnap reggel keserves lesz, hogy eszeveszetten fognak dobolni a kismajmok a fejében és hogy úgy fogja érezni, mintha egy néhány számmal kisebb fejhallgatón kellene hallgatnia az Arctic Monkeys-t. De ez ott és akkor nem számít, csak az, hogy igen ez az az Unicum, amit talán a magyarokon kívül más nem is tud a maga teljességében értékelni.

A legjobb a VOLTban mégis az, hogy alkalmat ad arra, hogy napról napra sőt óráról órára legyőzd magad. (De komolyan. Ez most nem amolyan divatos, önmegvalósításról meg papoló lózung – hogy „Győzd Le Magad és Fogyjál Le Végre!”, vagy hogy „Győzd Le Magad és Menj El Futni Végre!” – brrrr micsoda hülyeségek -, hanem valódi és kézzel fogható tapasztalat.) Én, személy szerint minden áldott reggel (persze, reggel! fél12 előtt semmiképpen) azzal a gondolattal ébredek fel, hogy na neeeem, ma biztos nem megyek fel. Nincs az a pénz. És különben is olyan öreg vagyok már hozzá, hogy ha bárhol megjelenek akkor 10 méteres környezetemben legalább 10 évvel nő az átlagéletkor. Maradok itthon, legalább nem kell elmulasztanom a szomszédokat este, nem kell holnap meglepődnöm azon a sok-sok sms-en amit a paypassos fizetéseim után küldött nekem az a drága bankom. (Persze ezt a gondolatomat nem osztom meg a családdal, mert félek, hogy kicsit sajnálkozó megértéssel átitatott helyesléssel reagálnának rá, erre meg aztán nincs semmi szükségem.) Aztán az történik, hogy kiderül, hogy a drága és megértő feleségem remek érzékkel (gyógy-) húslevest főzött, így az ágyból kikászálódva egyenesen az asztalhoz ülök. Amikor az első kanál lemegy a torkomon és mintegy hájjal kenegeti a megviselt belső szerveimet, akkor a kisagyamból már elkezd elindulni egy pici gondolatfoszlányocska, hogy persze-persze ma nem megyek, de hát mégiscsak ma lesz Kowalsky, sőt Billy kapitány, hogy másokat ne is említsünk. Leves elfogy, folyadékháztartás rendben, ozmózisnyomás kezd helyreállni a sejtjeimben, így visszafekhetek egy csöppet, hogy tovább folytassam a pihenést és rákészüljek a Szomszédok nézésére, de azért meghagyom, hogy négy óra felé ébresszenek fel, mert hát ki tudja ugye. Ez a délutáni két-három óra alvás csodákat művel. Értetlenkedve állok saját korábbi gondolataim és felületesen nyegle kijelentéseim előtt, amelyek az aznapi program komplett kihagyására vonatkoztak. Még hogy nem megyek! Amikor jobbnál jobb és legendásnál legendásabb sztárok jöttek el ide, kis országunk nyugati csücskébe, hogy élőben játsszanak?! Na neem, ki mondta ezt a hülyeséget. Lehet, ha mondjuk Bródy Nagymester nem lát az első sorban, akkor el sem kezdi a koncertet. Hát most okozzak ekkora botrányt az ott nem létemmel? Ezt azért mégse lehet. Drága odaadó feleségem még fel is visz kocsival a kempingbe (aki nem tudná, a VOLT a Lővérekben elhelyezkedő egyébként festői környezetben lévő kempingben kerül megszervezésre sokadik alkalommal), mert feleslegesen nem költünk taxira, különösebb gyaloglással meg nem rongáljuk az egyébként is szűkösen rendelkezésre álló energiákat.

Itt vagyok megint, az időjárásnak megfelelően rúgom a port, vagy kikerülöm a tócsákat, belekortyolok az első sörbe, aminek a maradékát majd lehet, hogy felhajítom a magasba a sztárok hallgatása közben elért nem szokásos állapot következményeként. (A körülöttem állók szúrós pillantásai és keresetlen szidalmai kereszttüzében, de azokkal túlságosan sokat nem foglalkozva.) Az első sör után már érzem, hogy jól döntöttem. Együnk egy hotdogot, gyorsítsunk egy feketecseresznye pálinkával, aztán lebegés indul… A Szomszédokat meg úgyis felveszem…

Az utcaszintű nyaralások története nem Zadarban kezdődött (merthogy az előző cikk eseményei oda kötődnek, ha esetleg nem írtam volna), hanem Omisaljban. Azt aránylag gyorsan és egyszerűen eldöntöttük – az első vagy második Utcabál alkalmával -, hogy együtt szeretnénk nyaralni, ha már ez a kollektíva kovácsolás ilyen szép mederben folyik. Kedvünk van, autónk van, hál’Istennek pénzünk is, hogy ilyesmin gondolkodhassunk. Ráadásul – most már elárulhatom férfias egyenességgel -, hogy az én tengerparti élményeim ebben az időben a Fekete-tengerre koncentrálódtak, ahová egyszer elvonatoztunk még középiskola alatt pár haverral. Sok minden nem maradt meg abból az utazásból, csak 1.) első nap nagyon berúgtunk a helyi whiskytől, olyannyira, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni nemhogy a bolgár, de semmilyen országból származó ilyesfélére, 2.) a második nap reggelén egy a sátrunktól körülbelül 15 méterre kikötött szamár ordítására keltünk (hiába, későn érkeztünk, biztos azért nem vettük észre, plusz lásd 1.) pont) 3.) mindent enyhe ürülékszag lengett be, mint a marihuána illata manapság egy nyáresti szabadtéri szórakozóhelyen. Így aztán nagyon kíváncsi voltam arra milyen is az Adria és nem kis merészséggel bele is vetettem magam a szervezésbe. Mivel első alkalom volt ez így utcaszinten és szerettem volna biztosra menni, olyan helyet próbáltam keresni ami közel van a tengerhez, szálloda és nem apartman, illetve az ellátás minimum félpanzió (még nem tudtuk egymásról ki hogyan főz így nem kockáztattuk, hogy emiatt romoljon meg az épp csak frissen elmélyülő kapcsolatunk). Lapozgattam a színes-szagos prospektusokat, próbáltam keresgélni az akkor még eléggé kezdetleges állapotban lévő interneten és rövidesen az erővonalak egy irányba kezdtek konvergálni: Omisalj. Ez a hely Krk szigetén van, ami eleve izgalmas, hiszen amint a neve is mutatja szigetről van szó, köröskörül a tengerrel a túlparton Olaszországgal, kis jóindulattal Afrikával. Akkor még nem tudtam olvasni a hirdetések sorai között. Az ugyanis, hogy „célszerű berendezésű szobák” azt jelenti, hogy van két ágy és két rozzant fotel, ami simán megállná a helyét az „Adria retro” című műsorban a hatvanas évek bemutatásánál a rossz példák között. Az ablak zárható volt ugyan de a résen simán befért egy skorpió (!) nem kis riadalmat okozva. Mindez nem számított amikor jó néhány órai autózás után megérkeztünk, örültünk hogy ott vagyunk, csak annyi volt a probléma, hogy  mi a végtelen és vad tengerre való kilátásra és mély gondolatokat indukáló naplementére számítottunk nem két rohadt nagy és kicsit rozsdás olajtartályra mintegy 50 méterre a strandtól. A prospektusban persze volt szó valami ilyesmiről, de ezen otthon nagyvonalúan felülemelkedtünk és azt mondtuk, hogy nem lehet ez akkora probléma az végül is tök érdekes, hogy jönnek a marha nagy hajók és az olajat és ott fejtik át a tartályokba ami majd aztán csővezetéken megy tovább. (Úgy értem: tök érdekes műszaki szempontból, amely a feleségeinket annyira nem érdekelte, de Ők sem akarták elrontani a nyaralást, ezért csak a szemükön látszott, hogy valahogy nem így képzelték a helyet.) Egyébként nem ez volt az egyetlen váratlan dolog. A prospektus bőséges büféreggelit és vacsorát írt, ami tulajdonképpen igaz is volt, csak arra nem számítottunk, hogy egyrészt a vendégközönség bőségesebb mint az étel, másrészt, hogy a vendégek legnagyobb része szintén a volt keleti blokk, ha lehet még szerencsétlenebb – és így még inkább élelmességre nevelő – országaiból jött. Erre akkor jöttünk rá, amikor elhűlve és kicsit elborzadva néztük mekkora tülekedés alakul ki pillanatok alatt a svédasztaloknál. Más országbeli felebarátaink az amerikai focisták elszántságával, helyzetfelismerő képességével és az autós roncsderbik minden-mindegy hozzáállásával, egymás és saját maguk testi épségét nem kímélve harcoltak a csúcsminőségűnek éppen nem mondható ennivalóért. Mondom: elhűlve és magunkat egy kicsit felsőbbrendűnek érezve néztük a jelenetet – mondván, hogy „figyeld már, a barmok mit csinálnak, azt hiszik nem jut nekik a kajából” -, aminek természetesen az lett a következménye, hogy nekünk nem jutott semmi, csak elázott spagetti és némi ajvár. Másnapra persze harcmodort váltottunk és a láthatóan működésképtelen türelmes kivárás helyett mi a hadászati taktikánkat a számbeli fölényünkre építettük fel. Kellő ütemérzékkel odaálltunk az asztalok stratégiai pontjaira – testi fölényünket is kihasználva annak fedezésére – és mindenből a teljes csapatnak elegendő ételt vettünk magunkhoz, a posztszovjet utastársaink nem kis méltatlankodására amiből nem értettünk semmit, hiszen hiába tanultuk 11-12 évig a nyelvüket, nem sajátítottuk el azt, ezzel is kifejezve forradalmi ellenállásunkat az elnyomó rendszer ellen. Ezzel az étkezés problémája megoldódott.

Nem így az olajtartályoké. Azt egyikünk sem akarta, hogy gyerekeink első tengeri élménye a sok ezer köbméteres hengerek árnyékában teljen el és majd magyarázkodni kelljen az óvodában, iskolában amikor a nyári élmények megfestésekor a tengerpart, a napocska és a tenger kékje közé beékelődik egy óriási szürke valami és bizonygatni az óvó-, tanítónéninek hogy bizony nem Nato (vagy Varsói Szerződés) titkos rakétasilók mellé vittük a porontyainkat a nyáron, ami ugyancsak veszélyes. Így aztán minden nap útra keltünk és meglátogattuk a sziget sokkal szerencsésebb falucskáit, ahol nem takarta el semmi az eget. Így aztán nem is zavarta semmi a nyaralást, ha csak az nem egy hangyányit, hogy én első nap egy szerencsés kormánymozdulattal – és egy éles kővel kivágtam – az autónk első gumiját és így az mozgásképtelenné vált. Természetesen az embernek nem azért vannak kiváló szomszédai, hogy egy ilyen kicsiségen azonnal fennakadjunk, hanem egyszerűen elfoglaltuk a többi autóban szabadon maradt helyeket. Ez a mi családunk szempontjából remek megoldás volt, többek között azért mert így én nem vezettem, vagyis büntetlenül és a szomszédaim átható, kicsit szemrehányó pillantása mellett ihattam egész nap a söröket – bár ha jól emlékszem, Őket sem izgatta annyira zéró tolerancia. Az is a történethez tartozik, hogy az aznap megtett távolságtól függetlenül, bárhová érkeztünk is, az első dolgunk az volt, hogy kitakarítottuk az éppen aktuális szomszédunk kocsiját, mert a gyerekeim akkor még nem viselték jól az utazást és a szállodában nagy nehezen megszerzett reggeli jelentős részét viszontláttuk kedves barátaink autójának padlóján, rosszabb esetben az ülésén. Ők ezt egyébként látszólag nyugodtan – voltunk-mint-ti-lesztek-mint-mi – arckifejezéssel vették tudomásul, bár megkockáztatom, hogy nem volt maradéktalanul őszinte a mosolyuk.

Mindent összevetve szép volt ez a nyaralás. A „szép”-en kívül ha kellene még egy jelzőt mondanom, az a „szürreális” lenne, ami leginkább a kalózhajó kirándulásnak volt köszönhető, amire mindannyian befizettünk, hadd örüljenek a gyerekek. Amikor a magyarul beszélő idegenvezető ajánlotta nekünk ezt a lehetőséget, mindannyiunk szeme előtt a kikötőben horgonyzó gyönyörű vitorláshajó rémlett fel – árbócrúdján a halálfejes zászlóval -, valahogy egyértelmű volt, hogy a kalóz kirándulás ezzel lesz megejtve. Ezzel szemben a megadott időben egy ún. Moszkva típusú motorosra tereltek fel bennünket amely okádta magából a dízelgázt, így a gyerekek némelyike már közvetlenül indulás után megmutatta mit is evett ebéd gyanánt, bár erre az információra egyáltalán nem voltunk már kíváncsiak. Azt is gondoltuk, hogy valami kulturált helyre visznek bennünket minimum igazi kalózokkal és első sorban hideg sörrel. De nem. Majd egy órányi pöfögés után kikötöttünk a sziklás parton és a tűző napon – a legjobb hatás kedvéért telibe is betonozták a sziklafalat, nehogy egy fél tenyérnyi árnyék is legyen. Kiszállás után a gyerekeinket sorba állították ott helyszínen és miután kiosztották a jelzésként üzemelő különböző színű kendőket ún. sorversenyeket játszottak velük, amiről nekem a Miskolc melletti Csanyik völgyben évről-évre megrendezett, rendre Satu-81/82/83 -nak nevezett, az általános iskolások mindenkori kötelező éberségét és demokratikus honvédelmi nevelését elősegítő, a későbbi katonai kiképzést megelőlegező program jutott eszembe. Szerencsétlen gyerekek szaladgáltak a forró betonon, mi felnőttek próbáltuk túlélni a napsütést és a sör hiányát. Mindezek mellett megesküdtünk arra, hogy soha ebben az életben nem fogunk központilag szervezett programokra benevezni és soha sehová nem indulunk el hűtőtáska nélkül, mert láthatólag nem bízhatunk a horvát kocsma infrastruktúra széles kiterjedtségében.

Ha már a nyaralásnál tartottunk, akkor mindenképp idekívánkozik az a történet ami a múlt hetinél jóval korábban játszódott le. Abban az időben még – ahogy kellően álhivatalosan és magyartalanul mondtuk – utcaszinten mentünk nyaralni. Ez nem jelent mást mint azt, hogy a nyár egy bizonyos pontján 5-8 szomszédos család felkerekedett, hogy megvalósítsuk mindazt amit már majdnem egy éve terveztünk. A gyerekek még kicsik voltak, így a megfontolásaink nagy része arról szólt, hogy milyen jó is lesz a kicsiknek, hogy egész nap együtt játszhatnak, kisebb részben pedig arról, hogy milyen jó is lesz nekünk, hogy egész nap együtt rendelhetjük a söröket. A tengerparton nagy mennyiségben rendelkezésre álló szabadidőt pedig azzal tölthetjük majd, hogy morfondírozunk egyrészt azon, hogy milyen szerencsénk van egymással (elvégre lehetnének sokkal rosszabb szomszédaink is), másrészt meg milyen ügyesek vagyunk, hogy ismét ilyen professzionálisan megszerveztük ezt a közös nyaralást. Abban az évben azzal próbáltuk megfűszerezni az egyhetes horvátországi vakációnkat, hogy útközben megnézzük a plitvicei tavakat, ami legtöbbünk részére akkor még teljesen ismeretlen volt. Ennek az elhatározásnak az lett a kézzelfogható következménye, hogy az egyébként sem túl nagy űrtartalmú csomagtartóinknak még sátrat, matracot, hálózsákot és kempingezéshez szükséges egyéb felszereléseket is be kellett fogadnia. Ez nem volt egyszerű logisztikai feladat, de azért mégiscsak sikerült megoldani. A csomagolás közben néha persze felmerült, hogy talán mégiscsak elég lenne fejenként két tálca sört vinni négy helyett és máris akadna némi hely a feleségek által hasznosabbnak ítélt dolgoknak. Amikor belegondoltunk ebbe a lehetőségbe és elborzadtunk a várható következményektől azt mondtuk megadóan és némi cinizmussal, hogy oké de akkor a hat karton ásványvizet is itthon hagyjuk. (Az itthonról vitt sörökön ne ütközzön meg senki, ugyanis az apartmanjaink teraszain vagy a közösen használható udvaron az esténként menetrend szerint megérkező iddogálás, ismerkedési est és a napi történetek felidézése közben bőven megteszi az otthonról vitt anyag is, nem kell az értékes kunát felelőtlenül költeni, a nap többi része pont alkalmas erre.) Mivel így kompromisszumra jutottunk (a söröknek és a vizeknek be KELL férnie), nem volt más lehetőségünk, minthogy az autóink újabb és újabb lehetőségeit és rejtett zugait fedezzük fel a pakolás tekintetében. Például ha a gyerekek elég kicsik még, akkor a gyerekülésben ülve nem ér le a lábuk a padlóra. Ha ezt a felismerést kellően kreatívan értelmezzük, akkor hamar eljuthatunk odáig, hogy a gyereklábak alá pont elfér 1-4 hálózsák vagy egy hűtőtáska vagy egy tálca sör és két hálózsák, vészhelyzetben egy tálca sör, két hálózsák és egy hűtőtáska, legfeljebb majd felhúzzák a térdüket – végül is gyerekek még, jó a keringésük.

Egy szó mint száz, hajnalban elindultunk és minden baj nélkül megérkeztünk Plitvicére. Baj nélkül beköltöztünk a kempingbe, felvertük a sátrakat, majd megnéztük a világhíres vízeséseket. Ámultunk mint rendesen, dicsértük egymást a remek ötletünkért mint rendesen, majd visszatérve a kempingbe kinyitottuk a kemping asztalt és székeket, hogy vacsorához lássunk. (Igen, még székeket és asztalt is vittünk valahogy…) A vacsorához előkerült egy az otthoni mélyhűtést még nem teljesen elfelejtő Jägermeisteres üveg és hát mi alaposan nekiláttunk. Az első üveg szinte észrevétlenül fogyott el afeletti örömünkben, hogy szerencsésen eljuttattuk a családunkat erre a gyönyörű helyre. A vacsorát sörözéssel folytattuk, de hamar előkerült még egy üveg Jäger, amiből tudvalévőleg sosem lehet elég, tekintve, hogy 44 féle gyógynövény található benne. Azt hiszem ekkor elhangzott, hogy nem lenne baj, ha lassítanánk egy kicsit mert holnap Zadarba megyünk és aránylag korán el kellene indulnunk. Áh, mondtuk az akadékoskodónak, hogy elvégre felnőtt emberek vagyunk, tudjuk mi mit csinálunk és különben is mennyire jó, hogy ilyen klassz szomszédaink vannak, akik cseppet sem sajnálják a Jägert egymástól. A kiadós vacsora vége valahogyan számomra elfelejtődött, a következő kép az, hogy imbolygó elemlámpafény mellett a családom elhagyja a sátrat. Ennek nem én voltam az oka, hanem az, hogy aznap éjszaka az évtized vihara tombolt a plitvicei kempingben és annak környezetében. A feleségek testületileg azt gondolták, hogy tanácsos lenne inkább az autóban aludni a gyerekekkel, mint abban a sátorban amelyben már körülbelül egy centi magasságban áll a víz és a gumimatracok tetejéig már csak további öt van hátra. Jómagam a Jägertől meglepően éles eszű tudok lenni, így anélkül, hogy a szemem kinyitottam volna, végiggondoltam, hogy 1.) az autó faraday- kalitkának tekinthető, magyarán, ha abba belecsap is a villám az éjszaka folyamán a családomnak nem eshet baja, sőt az esetlegesen kidőlő fák ellen is jobban véd, mint a sátor 2.) a sátor tetején doboló eső hangerejének és magasságának elemzésével arra jutottam, hogy ahhoz, hogy a mintegy kilenc négyzetméter alapterületű sátorban a pillanatnyilag egy centiméter magasságú vízoszlop hat centiméterre nőjön – a jelenlegi intenzitás mellett – 9,5 órára lenne szükség, feltételezve, hogy a sátor vízáteresztő képessége nem növekszik óránként 10%-nál jobban. Miután az ezekhez a számításokhoz szükséges matematikai modelleket lefuttattam félálomban és megnyugodva elemeztem fejben az eredményeket, arra jutottam, hogy az a legjobb, ha nem mozdulok és alszom tovább a kissé nyirkos matracon. Persze ebből a külvilág csak annyit látott, hogy a legnagyobb vihar közepette is csak fekszem, mint egy bálna és nem vagyok képes segíteni a menekítésben. Ez azért meglehetősen komolytalan leegyszerűsítése a dolgoknak, ebben a helyzetben csak az az egy dolog nyugtatott meg – résnyire nyitva a szemem és óvatosan körbepillantva -, hogy férfi és családapa útitársaim is valószínűleg ugyanerre az eredményre juthattak, mert ők hozzám hasonlóan rendben valónak és pánikra semmiképp sem okot adónak ítélték a helyzetet.

Reggelre természetesen kitisztult az idő, jó meleg volt, így nem bajlódva a matracok és sátrak szakszerű elcsomagolásával, hanem úgy vizesen begyűrve a csomagtartóba majdnem pánikszerűen távoztunk. Baj nélkül meg is érkeztünk a zadari apartmanjainkba, ahol a mi társaságunkon kívül még nyaralt (illetve megérkezésünk után már csak próbált nyaralni) két család. Ahogy megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy a vizes sátrakat, ruhákat és egyéb holmikat kiteregessük az udvaron, befedve annak minden négyzetméterét. Ezt a tulaj – nem tudni miért – eléggé zokon vette és kézzel lábbal mutogatta, hogy nem kellene ezt csinálni. Mi mondtuk neki szinte minden nyelven – kivéve a szerbhorvát nyelvcsaládot – hogy ne pampogjon már, mindjárt megszárad és elpakolunk. Ő erre valami olyasmire hivatkozott, hogy de hát a többi lakó nem tudja használni az udvart, mi erre azt válaszoltuk, hogy csak várja meg az éjjelt, holnap lehet, hogy sírva fognak elmenekülni, pedig már egy sátor nem lesz az udvaron. Az ügy másnap estére oldódott meg, amikor az egyik szomszéd – akinek az a szuperképessége, hogy bárhol, bármilyen országban és körülmények között tizenöt percen belül talál egy nyitva tartó piacot – megérkezett az ismeretlen halakkal, amiket hasukban citrommal és rozmaringgal megsütöttünk és megkínáltuk vele nemcsak a tulajt, de a többi lakót is. A barátkozás mindössze akkor bicsaklott meg egy hangyányit, amikor egyikük elővett a hűtőből egy üveg jeges-deres Jägermeistert, hogy innánk talán belőle mindannyian az újdonsült ismeretségre. Természetesen szegény nem tudhatta milyen kalandok vannak mögöttünk. Tekintve, hogy kifogástalan úriemberek vagyunk, minden undorunkat és viszolygásunkat legyőzve természetesen megittuk, nem sértettük meg a szomszédot – így egy nagyobb nemzetközi viszály lehetősége sem forgott kockán egy pillanatig sem.

Már az sem volt mindennapi ahogy először mentünk Görögországba nyaralni. Az úgy történt ugyanis, hogy a horvát tengerpartra akartunk menni. Nem kérem, nincs itt semmi ellentmondás, a mi életünkben ilyen spontán váltások simán elképzelhetőek. Azért volt egyértelmű, hogy mi is – mint legtöbb külföldi nyaralást választó honfitársunk – a legközelebbi tengerpartot választjuk, mert az utca népe már napok óta valahol az isztriai félszigeten égette magát és nem kevésbé vedelte a támno tocseno pívót, ami – az ebben a műfajban kevésbé járatosak kedvéért – csapolt barna sört jelent, legalábbis nagyon remélem. Mindenesetre ha ezt mondtuk mindig olyat kaptunk. Az indulásunk előtti napon gondoltam azért ránézek én arra a horvát időjárás előrejelzésre, mert hát július ide vagy oda, nem árt a gondosság. Hát ez jó döntésnek bizonyult, mert a következő napokra viharokat és hideget írtak a célállomásra és környékére. Szeretném felhívni a kedves olvasó figyelmét arra, hogy ebben a veszélyes helyzetben minden döntést és kommunikációs panelt nagyon de nagyon meg kell gondolni. Arra gondolok ugyanis, hogy ha például most felkiáltok azzal, hogy na basszus, pocsék idő lesz a horvátoknál, akkor a legvalószínűbb reakció az, hogy: hát az az igazság, hogy akartam is mondani, hogy nem olcsó az a kemping amit kinéztünk, itthon is ki kellene pakolni a sufnit és a kerti faházat, szóval a legjobb ha itthon maradunk inkább (és esszük egymás életét nyaralás helyett – de ezt már csak gondoljuk persze). Ha nem mondok semmit, akkor ugyanezt hallgathatom külhonban és a hideg miatt a t.t.p. se esik olyan jól. Természetesen lehet abban bízni, hogy a horvát meteorológusok nincsenek a helyzet magaslatán és összetévesztették a ciklont az anticiklonnal, de erre azért kevés az esély. Így aztán próbáltam a család önérzetére és kalandvágyára apellálni és úgy kiáltottam fel a számítógépem képernyője mögül, hogy: nnna kérem szépen, ha van vér a pucánkban akkor holnap Görögországba megyünk! A trükk jól sikerült, mert az óvatosságon felülkerekedett a kalandvágy és másnap éjjel elindultunk a chalkidiki félsziget felé. Ekkora utat még sose tettünk meg – kis megállásokkal – egyhuzamban , de azt kell mondanom mindenki jól vizsgázott. Nem volt hiszti, próbáltuk élvezni a sokszor nem túl élvezetes utat. A picike baj az volt, hogy nem igazán tudtuk hová megyünk. Vittünk sátrat meg hasonló – a nomád élethez szükséges – felszereléseket és abban bíztunk, hogy majd találunk egy jó kis kempinget. Az úton nem is volt semmi baj, gond nélkül keltünk át a határokon, a papír alapú térképek remekül beváltak – akkor még GPS-ről nagyon szó sem volt. Volt szerb, macedón és görög térképünk is, leginkább az utóbbira lett volna szükség. Lett volna – mondom, mert az afelett való örömünkben, hogy végre elővehettük a görög térképet, hiszen már Macedóniának (bocsánat, akarom mondani: FYROM – Former Yugoslavian Republic of Macedonia csak a görög érzékenység tiszteletben tartása miatt…) a déli szélén utaztunk, életem párja úgy gondolta, hogy ideje kiszellőztetni a kocsiban. A hirtelen lehúzott ablak és az ettől támadt légvonat a gyakorlatilag használatlan térképet egy hussanással kivitte az ablakon és kevés híja volt, hogy a mögöttünk jövő macedón versenyző szélvédőjére nem terítette akkurátusan. De nem, tömegbalesetet azért nem okoztunk, mindenesetre a további utunkat egy totálisan használhatatlan szerb és egy európa térkép társaságában tettük meg. A feleségem érezte, hogy az ablak lehúzás mozdulata nem volt túl szerencsés és miután érezhetően megfagyott a levegő a kinti csaknem negyven fok ellenére az autóban, a bajt azzal tetézte, hogy 1. javasolta, hogy forduljunk vissza és keressük meg a térképet (az autópályán!), 2. kérdezte, hogy haragszom-e. Mivel akkor én már kb. 9 és fél órát vezettem, csak annyit tudtam mondani, hogy áh nem haragszom, mert azzal úgysem lesz jobb. Ezek után elmondható, hogy a megérkezésünk sem volt kevésbé kalandos mint az indulásunk, mert – kifejezett akaratunkon kívül – megtekintettük a Thessaloniki városi szeméttelepet és a belvárosi forgatagot, majd Görögország második legnagyobb városát elhagyva valóban átvette az irányítást a robotpilóta, én meg eldöntöttem, hogy a ha látok kempingre utaló bármilyen jelzést, akkor is odamegyünk, ha a görög maffia kezébe kell adnom a családom életét, mert én már bizony nem bírom tovább. A mai napig sem tudom, hogy vettem észre az autópálya mellett, az A4-esnél nem nagyobb táblát az Aegean camping felirattal. Olyannyira nem, hogy pár nap múlva merő kíváncsiságból újra elautóztam arra, hogy meggyőződjek róla, hogy valóban van ott tábla és nem csak a fáradtságom miatt hallucináltam oda. Mindenesetre a dolog szerencsésen végződött az Aegean kemping valóban ott van a Nea Kallikratia várostól 1, a tengerparttól 0,02 kilométerre és olyan jónak bizonyult, hogy nem is akartunk onnan máshová menni a következő egy hétben – bár kezdetben voltak ilyen tervek. Megérkezésünk után, a fáradtságtól zokogva felvert sátort magunk mögött hagyva és már megmártózva a tengerben, gondoltuk megnézzük milyen is a kemping étterme. Mivel életünkben először voltunk ott, nem tudtuk mi a szokás arrafelé. Jött a pincér és mondtuk neki, hogy mi a messzi Magyarországról jöttünk, először járunk Görögországban, éhesek vagyunk, de nem tudjuk mi a szokás ugyebár. Erre a bácsi nem lepődött meg egy kicsit sem, hanem előételnek hirtelen kirántott hajszálvékony cukkiniszeleteket javasolt tzatzikival, utána pedig halat egy kis rákkal és egyebekkel. Mondtuk, hogy ez remek lesz, mi is pont erre gondoltunk. (A rántott cukkini szeretete azóta is megvan, bármikor bárhol megyünk étterembe Görögországban és elkezdi a pincér mondani, hogy mit javasol, mindig félbeszakítjuk és azt mondjuk, hogy oké, de rántott cukkini van-e azt mondja meg gyorsan de főleg tzatzikival. Ez egyébként nagyon hasznos, mert egyből bennfentesnek gondol és nem próbálja az étlap drágább/rosszabb végét ránk sózni.) Kihozta az előételt a pincér – nagyon jól esett -, még nem végeztünk, amikor újra megjelent és mondta, hogy az az igazság, hogy ezt a cukkinit a görögök előszeretettel fogyasztják ouzoval. Ez a szokás. Na hát ha ez a szokás, akkor kérek egyet – azért odasandítottam az étlapra, hogy mennyi euróról is beszélünk itten, mert jártam én Moszkvában grúz étteremben, ahol a két gyűszűnyi vodka többe került mint a négyfogásos ünnepi vacsora – igaz az a gorbacsovi szesztilalom idején volt. Az ár nem volt vészes, ha jól emlékszem valami három euróba került, így gondoltam, én ezt megkockáztatom. Ki is hozta az ouzot két pohárral és egy külön pohárban jéggel. Az mellékes részletkérdésnek tűnt ekkor, hogy az egy (1) ouzo az két decit jelent, ami 12 óra vezetés és 1-2 órányi a napsütötte sátorban való napközbeni alvás – és két sör – után nem kevés. Mivel a feleségemnek nem ízlett az ouzo, így nekem kellett meginnom – hiszen így szokás -, ezért aztán a görög első vacsora jótékony ködbe vész a számomra.

Összességében azért az megállapítható, hogy minket szeretnek a görög vendéglősök és mi is szeretjük őket. A városok sétálóutcáin általában csak jelképesen kerítik el a járókelőktől az asztalaikat és ha mi – az én terjedelmemmel az élen – megjelenünk, akkor mindig a legszélső, leginkább szem előtt lévő asztalhoz ültetnek minket. Persze mi már annyira éhesek vagyunk, hogy a nem zónaadagokat kérünk, hanem tulajdonképpen kérjük az étlapot – mint Bud Spencer – nem azért hogy válasszunk, hanem hogy mindent kérünk az étlapról ugyebár. A vendéglősök számítása beválik rendszerint, mert amikor mi elkezdünk enni gyakorlatilag az utca közepén az valamilyen megmagyarázhatatlan okból azt okozza, hogy az étterem pár percen belül megtelik turistákkal, mert valahogy hirtelen megéheznek a látványtól. Egyszer pár ouzo és egy felejthetetlen vacsora után javasoltam is a tulaj bácsinak, hogy szívesen jövünk holnap is – mintegy eleven reklámként – ha nem kell fizetni a vacsoráért, de vagy nem értette amit mondtam neki, vagy értette és azt válaszolta görögül, hogy köszi, de minden napra akad olyan dagadt amerikai mint te vagy… – csak ezt meg én nem értettem.

A gyerekkorunknak és a miskolci életünknek volt egy nagyon fontos helyszíne, ahol nagyon sok időt töltöttünk. A Bábonyibérc. A tomboló szocializmus idejében a csóróbb Miskolciaknak volt itt hétvégi telkük, ahol kikapcsolódhattak, kertészkedhettek, szabadnak érezhették magukat. (A nem csóróknak Mályiban vagy Nyéken voltak vízparti ingatlanjaik, de hát mi nem tartoztunk közéjük.) Az elhelyezkedése szerencsés volt, mert egy helyi busz végállomásától gyalog lehetett megközelíteni. Amikor idősebbek lettek a szüleim, akkor már inkább taxival mentek ki, és így is vittek ki mindent a vizes marmonkannától a kátránypapír tekercsekig a sofőrök osztatlan örömére. Sajnos ma már ha netán szó van a hírekben a Bábonyibércről, az jóformán csak a bűnügyek és a nyomortelepek felszámolása miatt van. Most a bérc (általában csak így emlegettük) hőskoráról, de főleg a keresztapámról, Imre bácsiról szeretnék pár dolgot leírni. Valószínűleg az egész bércen Imre bácsinak volt a legszebb háza. Vörös téglás falak, szép nagy kert, maga által telepített szőlő, lejjebb a hegyoldalban pince és présház. Idilli helynek gondolnánk, de mi gyerekfejjel nem szerettük, főleg talán azért mert általában ott sem a pálinkás, sem a boros üvegek nem maradtak érintetlenül a felnőttek által és az ezek által okozott következmények akkor eléggé visszataszítóak és félelmetesek voltak. Most jut el a tudatomig, hogy az itt megfordult felnőttek közül szinte senki sem él már, így erről legyen elég ennyi. Ami igazán érdekes és lényeges, hogy Imre bácsi kertjében és házában csodálatos dolgok történtek.

Ott voltak mindjárt a poharai. Volt egy kupicás, amelybe ha pálinkát öntöttek akkor az alján megjelent egy meztelen nő képe (nem túl kihívó, ám annál sokat sejtetőbb pózban), ha elfogyott belőle az ital, akkor eltűnt. Ez remek alkalmat nyújtott a szívélyes kínálásra – amiben Imre bácsinál nagyobb szakértő nem volt – hiszen ha üres volt a pohár, akkor a pálinka hatására majd megjelenő kép izgatta a fantáziát, ha tele volt akkor meg az ital illata, ami miatt nem bánta az ember ha eltűnik a nő. Ilyenformán akár a végtelenségig lehetett folytatni a ciklust. Hat-nyolc évesen ez igazi csoda volt a számomra és nagyon szerettem volna ha nekem is van ilyen poharam otthon, milyen menő lehettem volna  a lakótelepi gyerekek között. A belőlem feltörő birtoklási vágynak és a rögtön ezután jelentkező öncenzúrának köszönhetően – hiszen mégse lehet egy kisiskolásnak egy meztelen nőt ábrázoló pohara na! – meg is kérdeztem egyszer, hogy van-e ilyenből olyan, aminek más kép jelenik meg az alján, például egy ház. Ha van, akkor miért nem olyat vett Imre bácsi, hiszen az legalább ennyire érdekes lenne (és nagy eséllyel el is kunyerálhatnám persze – tettem hozzá magamban). Erre csak annyit mondott, hogy „tudod fiam, nekem valahogy ez tetszett”.

Imre bácsi nagyon jól tudott főzni. Tényleg. Szuper kaják főttek a bográcsban, amelyekre ma már úgy emlékszem, hogy mindig gulyás volt, bár ez bizonyára nem igaz. Szinte soha nem rontotta el, legfeljebb csak akkor fordult elő, ha túl sokat nézegették a nőket a poharak fenekén. Egy ilyen alkalommal annyira sikerült elsózni az ételt, hogy az valóban ehetetlenné vált, olyannyira, hogy nekem anyám meg sem engedte kóstolni. Nem segített azon se pluszban belefőzött krumpli se más praktika. Ez nem az a fajta rontás volt, hogy a vendégek – mint mi – azért nagy nehezen letoltuk a barátság kedvéért és jó képet vágtunk hozzá. Nem, ez egyértelműen és a házigazda által is a legmesszebb menőkig elismerten olyan lett, hogy bizony ki kell önteni, de ha lehet ne látható helyre, mert valószínűleg még a füvet is kimarja. Ott lógott a szerencsétlen gulyás a bográcsállványon, a társaság békésen szalonnázott – tehát éhesen nem maradt senki – amikor egyszer csak megjelent a Kerülő. A Kerülő amolyan csőszféle volt, aki zöld ruhában, töltetlen puskával a vállán járta a környéket és az volt a feladata, hogy vigyázzon a rendre, észrevegye a rosszban sántikálókat, sérült állatokat és így tovább. Legalábbis ezt csinálta hétköznap, de vajon mi volt a feladata hétvégén? Hát igen, azt hiszem szombaton és vasárnap a fő feladata és napi sikerélménye az volt, ha meg tudja úgy „kerülni” a Bábonyibércet, hogy másnap visszaemlékszik erre, hiszen ő volt az akit mindenhová behívtak, megkínálták egy-egy pohár pálinkával, borral. Tették ezt azért mert így nagyobb hétköznapi figyelemre számíthattak a városban lakók az értékeikkel kapcsolatban. Aki nem tette, mármint hogy nem kínálta a Kerülőt, az megnézhette magát, hiszen az ő házára nem vigyázott senki. Na hát, ha ez igaz volt, akkor az Imre bácsi háza valószínűleg kiemelt és megkülönböztetett figyelemnek örvendett. Ez alkalommal a Kerülő nemcsak az obligát pálinkát és bort kapta, de Imre bácsi azt is megkérdezte, hogy nem éhes-e, mert pont most főtt meg a finom gulyás, ha nem sérti meg vele, megkínálná. Természetesen a Kerülő nem volt sértődékeny, azt mondta, hogy úgyis megéhezett ebben a melegben, nagy is a határ és mi tagadás régen volt már a reggeli. Imre bácsi szedett neki egy igazán emberes adagot a gyakorlatilag érintetlen bográcsból és elétette egy pohár borral és egy szelet kenyérrel. Mi ott ültünk az asztal körül és figyeltük a reakciót. Közben Imre bácsi csevegő modorban kérdezgette, hogy mit lőtt legutóbb – hiszen maga is jeles vadász volt -, meg hogy sok-e a haramia a környéken vagy hogy elverte-e a jég a szőlőt a másik oldalon. Ültünk és figyeltünk. A Kerülő megmerítette a kanalát a lében, majd bevette a szájába. Ebben a pillanatban kicsit megmerevedett ültében, arca fura grimaszba torzult és láthatóan azon gondolkodott, hogy maga mögé köpje-e a fűbe a levest, vagy lenyelje. Ez egy komoly döntés. Ha kiköpi, akkor várhatóan vérig sérti a házigazdát, és legközelebb víz se lesz, nemhogy pálinka abból a trükkös pohárból. Ha lenyeli akkor viszont ki tudja mit okoz ez a legalább 110 százalékos sóoldat a beleiben. Lenyelte. Bizonyára arra gondolt, hogy az evés közben és utána elfogyasztott bor, majd elfogadható koncentrációjúra oldja ezt a borzalmat. Letette egy pillanatra a kanalat, harapott egyet a kenyérből, kortyolt egy nagyot a borból, de az állhatatos őseinek köszönhetően nem adta fel. Hát igen, a Kerülő még abból a régi fajta embertípusból való volt, aki ha egy szinte kibírhatatlan, sőt szinte túlélhetetlen helyzettel találkozott, akkor, mivel a „feladom” szó nem szerepelt a szótárában, a „tűrni kell!” ősi parancsolatát követte. Újra felvette a kanalat, és belemerítette a levesbe. Ezúttal a sűrűjéből próbált meg enni, bízva abban, hogy talán a zöldség és a hús nem lehet annyira rossz. Tévedett. Ugyanolyan volt mint az első. Ez után kért egy kis erőspaprikát. Gondolta, hogy hátha az elnyomja majd a sós ízt. Sajnos ebben is tévedett, mert el nem nyomta sósságot, viszont az eddigi szenvedések mellé még egy eszeveszetten égető csípős íz is párosult. (Imre bácsinak kiváló kis piros paprikák nőttek a háza ablakaiba tett cserepekben, aminek a köznyelvben a neve a hím kutya nemi szervével azonos.) A Kerülő izzadt, egyre mohóbban ette a kenyeret és itta a bort a falatok között, de nem adta fel. Mi ott ültünk az asztal körül és szájtátva bámultuk, miközben ártatlan témákról beszélgettünk. Körülbelül a tányér felénél tarthatott a Kerülő, már látta maga előtt az alagút végét és örült, hogy nem kell megsértenie az egyik legjobb kuncsaftját. Imre bácsi ekkor azt gondolta, hogy még rátesz egy lapáttal. Angyali képpel és a gondos vendéglátó odaadásával kérdezte, hogy esetleg egy kis só, nem kellene-e az ételbe. A Kerülő erre már fel sem nézett, hanem a tányérba szinte belebújva csak annyit tudott mondani: Pont jó! Az eset után sokáig az elsózott ételre csak annyit mondtunk a családban, hogy ez olyan: Pont jó! Az eset egyébként jól végződött. Nem kellett az egész ételt kiönteni, bár amikor Imre bácsi mondta a Kerülőnek, hogy esetleg csomagolna neki egy dobozba a levesből, ezt határozottan de udvariasan elhárította. A borral való kínálást viszont nem, olyannyira, hogy – mikor mi már hazafelé készültünk – eltelt a hétvége ugyanis -, akkor megkérdezte Imre bácsit, hogy nagy baj lenne-e ha lefeküdne éjszakára ott a verandán a dikón és egész éjjel személyesen őrizné a házat. Természetesen erre engedélyt kapott, így még mielőtt elindultunk volna, Ő már a horkolásával próbálta elriasztani az esetleges támadó embereket és állatokat. Mi szép halkan becsuktuk a kaput magunk mögött, de azért odakészítettük a dikó mellé a borosüveget és a majdnem teli bográcsot, hátha megéhezik, hiszen olyan hosszú az éjszaka…

Apám pont ma lenne 80 éves, de ennek kapcsán semmiképp sem szeretnék valami borzasztóan és megindítóan szomorú történetet elmesélni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő is sokkal szívesebben figyeli onnan föntről, hogy keserédes, kalandos sőt vidám történetek kapcsán emlegetjük. Bár ma kedd van, tehát hétköznap, de annak különleges – éppen a születésnapja miatt.  Ezért aztán  most ott ülnek Öregvilivel egy sakktábla két oldalán és belefeledkeznek a játékba. Csak ritkán szólnak egymáshoz, olyankor, amikor lepillantanak a felhők közül és elégedetten konstatálják mind a ketten, hogy mekkorák már az unokáik, hogy végül is milyen rendesek a gyerekeik és hogy igen, biztonságban van mindenki. Mindez azt jelzi számukra, hogy jól működik az Ő szeretetük olyan magasból is. Persze anyám is ott ül valahol oldalt, fejti a mennyei keresztrejtvényét és pont azon töri a fejét, hogy mi lehet a megfejtés a fősorban, amelyhez meghatározásként azt írták a mennyei szerkesztők, hogy „az égi-földi el nem múló szeretet megnyilvánulása”. Hamar kijön a megfejtés: Hiába hal meg valaki, ha tovább él az ember emlékezetében (Agatha Christie)

Nemrég írtam arról, hogy hogyan is alakult az első konyhai szereplésem. Arra mondhatnám, hogy tökéletes és eminens kudarc lett, de ennek ellenére – valami érthetetlen módon nem vette el a kedvemet a további próbálkozásoktól. Szerencsére más alkalommal nem futottam bele olyanokba mint akkor – vagyis általam többé nem került tűzvész közeli helyzetbe a konyha -, de azért fura próbálkozásaink még voltak. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb, amikor apám kreativitásának voltunk az áldozatai. Egyik alkalommal, egy nyári hétköznapon, amikor Bandi bátyám és én is otthon vakációztunk és éppen menetrend szerint öltük egymást, apám valamiért már délben hazaért a munkából. (Illetve ez egy nem pontos: az igazság az, hogy Bandi szeretett volna nekem életvezetési tanácsokat adni egy franciakulcs segítségével, amit a feje fölött lóbált és rohant utánam az 54 négyzetméteres lakásunk összes termeiben, míg én rohantam előle és vagy csak becsaptam előtte a részben üvegezett ajtókat, vagy fejjel estem azokba. Egy szó mint száz, amikor valamilyen adminisztratív vagy szervezési okból véletlenül ketten maradtunk otthon, annak általában sérülés lett a vége, amely vagy bennem, vagy valamilyen használati tárgyban esett. Ezek a verekedések a szüleink előtt szinte mindig titokban maradtak, nem voltam árulkodós fajta. Egy szó mint száz, Bandi szívesen éreztette velem, hogy ő a bátyám és helyesen teszem, ha egyrészt tudom, hol a helyem, másrészt nem próbálok az ő baráti társaságával kapcsolatot keresni – valamiért erre nagyon érzékeny volt. Ne gondolja senki, hogy emiatt valami sanyarú gyermekkorom volt, amit sok év múlva egy pszichológus légiónak kellett kibányásznia a fejemből. Egyáltalán nem. Én ezt akkor természetesnek gondoltam, legfeljebb azon gondolkodtam miért nincs egy kistesóm nekem is, aki tőlem tanulhatná meg mi a magyarok Istene. Csak még annyit ehhez, hogy ha nincs ez a gyerekkori ellenségeskedés, tettleges és verbális háború közöttünk, akkor talán nem üt akkorát rajtunk pár évvel később az a felismerés – akkortájt, amikor én egy messzi főiskolára kezdtem járni, Bandi pedig bevonult katonának -, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Ott tartottam, hogy apu valamiért hamarabb jött haza és előttünk volt a délután, amikor mi „hárman fiúk” közösen csinálhattunk valamit. Anyám érkezése csak jóval később volt várható. Apám kinyitotta a táskáját és elővett belőle öt-hat darab átlátszó nejlonzacskót, amiben különböző élénk színű műanyag golyócskák voltak. (Apám egy műanyaggyárban dolgozott, így már ismertük a zsargont, ezt úgy hívják: granulátum és a nejlonzacskók alapanyagát képezik).  Először nem értettük minek hozta haza ezeket. Persze jól nézett ki a piros-sárga-zöld-kék-fekete-fehér granulátum egymás mellett, de azért akkora esztétikai élményt nem jelentett. Apám rövidesen felfedte a titkot, hogy ezekből kiválóan lehet képet csinálni, amit kitehetünk a falra, vagy egyszerűen csak az alkotás öröme miatt dolgozhatunk rajta. Én még mindig nem egészen értettem, de amikor behozta anyám kedvenc tepsijét a gázsütőből, máris világos lett minden. Ha a különböző színű granulátumokat egy képnek megfelelően beleszórjuk a tepsibe és ott ízlésesen, figuratívan vagy non-figuratívan elrendezzük, és picit megmelegítjük a sütőben (hogy megolvadjanak a kis golyócskák és ilyen állapotukban összeragadjanak) máris egy egyedi és avantgárd faliképet kapunk, bár látszani fog, hogy az egy tepsi, de hát ezt csak a művészileg zokni szemlélők tekinthetik problémának, akik nem látják a mélyebb jelentéstartalmat. Az alkotás iránti lelkesedésünk elnyomta a kérdéseket bennünk, például azt hogy mit fog szólni anyám ahhoz, hogy tönkretesszük a legjobb konyhai eszközét. Na de, ha meg is fogalmazódott volna bennünk ez, ki hallott már olyat, hogy egy ilyen jövőben bekövetkező nehézség hátráltassa egy művész pillanatnyi önmegvalósítását. A tervet megértve azonnal a megvalósítás szakaszába léptünk. Sokáig rendezgettük a granulátumot, míg kialakult a konszenzus. Ha jól emlékszem, egy sátortetős parasztházat formáztunk ki, fákkal, kerítéssel, éggel és napocskával (vagyis a témakeresésünk nem mutatott különösebben nagy fantáziát, de igazából ezt csak próbának szántuk, volt még anyámnak tepsije elég, a boltban meg annyi, hogy még el is adnak belőle). A kép hidegen elkészült, betettük a sütőbe. Elég erős lángra állítottuk a gázt, hogy hamarabb kész legyen. Mi bementünk a szobába és vártunk, közben tervezgettük, hogy a lakást telerakjuk majd saját készítésű képekkel, milyen klassz lesz. Ebbe eléggé belemerülhettünk, mert rövidesen szúrós – égett műanyag – szagot éreztünk. Rosszat sejtve, de türelmet magunkra erőltetve (ugyan már, még fel se melegedett a sütő) mentünk egy emberként a konyhába, ahol nem kis megdöbbenésünkre a sütő résein sűrű fekete füst gomolygott elő. Apámnak volt a legnagyobb a lélekjelenléte egy azonnal elzárta a gázt és kinyitotta az ablakot, amelyen keresztül a füst tetemes része távozott, de azért volt még jócskán utánpótlása. Egymásra néztünk és egyrészt örültünk, hogy nem halljuk a tűzoltók szirénázását – magyarul egyetlen szomszéd sem hívta ki őket – másrészt valahol azt is éreztük, hogy valamit elrontottunk. Ekkor azonnal a védekező reflexek kezdtek működni, hogy történt ami történt, de jó lenne, ha ez köztünk maradna és ha lehet anyám nem venne észre semmit az egészből megelőzendő a komolyabb bajt. Jöttek a feladatok szépen sorjában. Végleg el kellett tüntetni a jobb sorsra érdemes tepsit, le kellett mosni az eredetileg fehér, de mostanra feketévé vált csempét, valamit ki kell találni az ablakkal és az ablakkerettel kapcsolatban is. Ezzel hárman végeztünk volna aránylag gyorsan, de még a tervezésnél tartottunk, amikor az igazi veszélyforrás feltűnt a szomszéd ház sarkánál. Anyám volt az, aki két tömött szatyrot cipelve perceken belül hazaért volna. Gyors taktikai megbeszélés után rám jutott az a feladat, hogy azonnal fussak le a ház elé, segítsek neki a cipelésben és egyben a rám annyira jellemző ártatlan képpel javasoljam, hogy még sétáljunk pár percet a ház körül a jó időnek okán. Ez alatt apám és Bandi eltakarítják a romokat. Így is lett, lerohantam és elmondtam anyámnak mi a terv. A helyzet az, hogy ő még mielőtt bármit mondtam volna máris tudta, hogy valami rossz fát tettünk a tűzre és nemhogy sétálni nem akart, de a lehető leghamarabb látni szerette volna mi történt, merthogy valami történt az biztos. Nem szeretném részletezni a következményeket, elég annyi, hogy anyámat még az sem hatotta meg, hogy mondtuk neki, hogy korunkat messze megelőzve tulajdonképpen a 3D nyomtató kifejlesztésén dolgozunk, de egyelőre még csak 2D-s és egyelőre nem is működik tökéletesen, és hogy ami történt az igazán kis áldozat csak az innováció oltárán. A kis granulátum csomagok még évekig porosodtak a szekrényben, de valahogy már nem akaródzott képet csinálni belőle.

Bizonyos okok miatt tegnap nem volt alkalmam megírni mi is történt. Pedig hát van mit. A rövid és egyszerűen megfogalmazott krónika az, hogy gyakorlatilag az egész nap permanens evéssel telt. Ezúttal csak ezzel, ivással nem, mert este vezetnem kellett. Ez nem is baj, mert így könnyebben felidézem a történteket.

Arról már írtam, hogy normális hétköznapokon képtelen vagyok reggelizni, de ez a tulajdonságom csodálatos módon bizonyos körülmények között megváltozik. Ezek közül eddig egyet tudtam biztosan – a szállodai svédasztal csábító erejét -, de tegnap fel kellett ismernem a másikat, ami nem más mint a húsvét vasárnap reggel szentelt ételekkel megterített asztala. Én nem tekintem magamat nagyon-nagyon vallásosnak, de ateistának sem, a református templom mindenesetre nem idegen környezet számomra. Mint ilyennek egyébként a szentelt étel és ehhez hasonló külsőségek kicsit idegenek, de természetesen a legmesszebb menőkig elfogadom és tiszteletben tartom mások vallási gyakorlatát és meggyőződését. Ezek miatt a legkisebb ellenérzés és megbotránkozás nélkül vagyok hajlandó húsvét vasárnap reggelén degeszre enni magam a hajnali misére elvitt, majd szentelés után visszahozott sonkával, tojással, kenyérrel és még ki tudja hányféle – immár a szó legszorosabb értelmében vett Isteni – finomsággal. A szerencse ebben még az, hogy mivel én – ahogy említettem – református vagyok, nem is kell felkelnem hajnalban, hogy elérjem az ételszentelést, ezt megteszik a nagyrészt római katolikus vallású családtagjaim. Nekem bőven elég csak arra ébredni, hogy ők már hazaérkeztek a miséről, majd ezután ha megfelelő ritmusban kelek ki az ágyból még az asztalterítést is megúszhatom. Na ez történt tegnap is. Szerencsére a református istentisztelet csak 10-kor kezdődik, így bőven van idő a kiadós és – csodálatos módon – nagyon kívánt reggeli elfogyasztására. Egyébként ez az étkezés esszenciális jelentőséggel bír abból a szempontból, hogy az ember bírni fogja-e az egész napi kiképzést. Ha ugyanis az ember netán túl sokat enne a sonkából és a tojásból, akkor képes annyira eltelítődni vele, hogy a nem is olyan sokára bekövetkező ebéddel kapcsolatban még az a nyegle és már-már megbotránkoztató gondolat is eszébe juthat, hogy talán kihagyná azt. De nem, ez csak egy rossz álom, egy futó gondolat, a lelkünk mélyén azért érezzük, hogy képesek vagyunk leküzdeni ezt az érzést. Mindenesetre egy kötéltáncos koncentrációjával és minden idegszálával való önmagára figyeléssel kell mérlegelnünk minden egyes lépést – akarom mondani sonkafalatot, fél tojást, késhegynyi tormát, hogy vajon átlendít-e minket a rossz érzésű telítettség határán, vagy még a biztonságos oldalon maradunk, nem kényszerítve csaknem megoldhatatlan feladatok elvégzésére májunkat és epénket. Ehhez a képességhez rutin kell és gyakorlat. Ha mégis átestünk a másik oldalra akkor kólával, dús szódavízzel – súlyosabb esetekben pálinkával – még korrigálhatjuk a hibánkat, vagyis a jó hír az, hogy van mód és lehetőség a kísérletezésre, kétségbeesésre semmi ok.

A reggeli után az ebédig sok minden már nem is történik, legalábbis evés szempontjából. Az úrvacsorán természetesen az ember magához vesz egy falat kenyeret és egy korty bort, de ezt tekintsük liturgikus eseménynek, bár bizonyos tekintetben kétségtelenül ez a legfontosabb, de mindenesetre a legfelszabadítóbb étkezés az egész ünnep alatt.

A templomból hazaérve sokatmondó, de még inkább sokat ígérő illatok fogadnak bennünket. A friss rántott csirke illata keveredik a tyúkhúslevesével, a kolbásszal töltött karajé pedig a süteményekével. Sajnos az ebéddel még várni kell, mert egyrészt nem érkezett meg mindenki a családból és különben is még hátravan a gondos asztalterítés rituáléja, nem mellőzve a hol felcsattanó, hol gondosan elfojtott veszekedést sem. (Nyisd már szét! Minek kapkodsz! Jajj elég! Ne azt a tányért! Van elég szék?! Jajj de hülye vagy! Mozdulj már meg te is! Ne a telefonodat csesztesd! Ejnye, hát segítsetek már a Mamának!) Persze aztán minden a helyére kerül, mindenki megérkezik, néhány rokon csodálatos ütemérzékkel pont a főzés-terítés befejeztének pillanatában. De már nincs semmi baj, mindenki együtt van, olyan jó végignézni a családon, hogy megint itt a húsvét és mi megint együtt ünneplünk. Az asztalon a Mama húslevese (másfél tyúkból, sok óráig lassan és odaadó műgonddal főzve) a belőle felszálló pára minden gondot, bajt, betegséget, idegességet elvisz magával az ég felé – legalábbis egy időre. A húsleves után rántott hús meg még néhányféle sült, a reformétkezés divatjának adózva különböző saláták, köretek, amelyek közben előkerülnek nemcsak a gyógy-jagermeisterek, de a pálinkák és a borok is. És még nincs vége, mert még csak ezután jönnek a torták és sütemények. Emlékszik a kedves olvasó az 5 perc süti elméletre? Na hát itt olyan mennyiségű és minőségű édesség kerül felhalmozásra, hogy azt nem percekben hanem minimum hetekben lehetne mérni, sőt még az is megfordul a fejünkben, hogy jó lenne valami logaritmikus mértékegységet bevezetni, csak hogy ne kelljen olyan nagy számokkal dolgoznunk. Szeretném azt is megemlíteni a történeti hűség kedvéért, hogy mind a főételek, mind a sütemények tekintetében egyre több a rokonság által hozott fogás, de azt hiszem nem sértek meg vele senkit, ha elárulom, hogy azért a nap sztárja továbbra is és örökösen a Mama. Ezt az állítást azzal szeretném bizonyítani, hogy ha elméletben, feltételezve de meg nem engedve kivonnánk az általa készített fogásokat a családi ebédek képletéből, azért egyértelmű és szignifikáns minőségcsökkenést – mit csökkenést, zuhanást! – tapasztalnánk.

Az ebéd után már nem marad más hátra minthogy megbeszéljük a családi kérdéseket, fogadjuk a váratlanul vagy előre bejelentetten érkező további rokonokat, illetve újra és újra nevessünk a régi legendás történeteken. Evés szempontjából ez kevésbé intenzív időszak, de azért valahogy, valóban megmagyarázhatatlan módon elfogy pár tálca sütemény, mintegy balkézről, illetve estére általában a megmaradt rántott csirkecomboknak is úgymond lába kél. Az már csodaszámba megy, hogy délután 4-5 óra felé újra többen megéheznek, így nem kell tartani attól, hogy még a végén valami megromlana. Az persze nagy veszély, hogy ekkor minden elfogy és nem marad mit hazavinni, mert a nap zárása nem lehet más, mint amikor hazaérve a ki-ki a saját otthonába, kicsomagoljuk a Mama által bepakolt maradékot és ezek fölött még egyszer elmorfondírozunk az idő múlásán, a békesség fontosságán és azon, hogy vajon együtt leszünk-e így még a következő húsvéton is.

Idén elhatároztam, hogy húsvét szombatját és vasárnapját percről-percre végigkövetem egy Bálna szemével, természetesen az ételekre és az italokra koncentrálva. Annyiszor próbáltam már az elmúlt évek folyamán utólag leírni mikor és mi történt, de sosem sikerült, mindig elfelejtettem amire papírra – akarom mondani képernyőre – került volna. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor álmodunk valami szépet, álmunkban el is határozzuk, hogy ez annyira jó és örömteli, hogy okvetlenül meg kell jegyeznünk, de bárhogy is koncentrálunk, egyszerűen kimegy a fejünkből reggelre, de annyira, hogy verhetjük a falba, mást nem tehetünk. Persze az álom íze, zamata, az érzés amit okozott megmarad, csak éppen azt nem tudjuk már mi váltotta ki. Na pont így vagyok ezzel amikor ilyen többnapos, permanens evéssel, ivással zajló sátoros ünnepek után elmondanám mit mikor, miért és milyen körülmények között ettem. Összefoglalva most egy kísérlet tanúja a kedves olvasó, amikor próbálom – a ma oly divatos módon – élőben beavatni a történésekbe.

Szombat reggel előrelátóan és tudat alatt tartva a következő óráktól, nem ettem semmit. Gondoltam, nemsokára kezdődik a kiképzés, el leszek én délig a gyenge kávémmal. A gondolkodás bevált, csak annyi hiba csúszott a számításba, hogy amikor már félúton voltunk anyósomhoz – és persze az eljövendő sonkák, tojások, rántott és egyéb húsok jártak a tudatomban, de még inkább az alatt – jóformán elszédültem az éhségtől. Ennek orvoslása érdekében a kocsiban hirtelen talált, kétes eredetű müzliszelettel kellett helyreállítanom a vércukorszintemet. (Őszintén szólva magam sem gondoltam volna soha, hogy egy húsvéti beszámolót egy ilyen ultraegészséges dologgal kell kezdenem. Na ez például olyan, hogy napok múlva biztos nem jutott volna eszembe.) A kómát így megelőzve, sőt kicselezve, anyósom azzal fogadott minket, hogy az ebéd gyümölcsleves lesz kaláccsal. A felsorolásnak itt hirtelen és indokolatlanul vége szakadt, óriási kérdőjeleket keletkeztetve a szemem előtt, hogy ez most tényleg komoly és semmi hús?! Természetesen semmi hús, hiszen mégiscsak Jézus keresztre feszítésére emlékszik a világ és különben is még tart a böjt ugyebár. Az eredmény egyébként meglepően jó volt, mert a gyümölcsleves pont eléggé volt édes és savanyú, a kalács pedig olyan könnyű és nem utolsó sorban könnyen ehető, hogy szinte magától elszállt. Én igazi magyar Bálnaként természetesen és elsősorban a húst szeretem, de azért nem vagyok ellene az ilyesféle extremitásoknak sem, így kifejezetten jól esett ez az ebéd. Annál is inkább, mert azért nemsokára eljött az a pillanat, amikor a februárban készült kétféle szalámit (téliszalámi-szerű és paprikás) meg kellett kóstolni. Nem kérem, nincs itt semmi ellentmondás a figyelmes olvasó felismerheti, hogy evésről nem volt szó távolról sem, mindössze kóstolásról, ami semmi más célt nem szolgál, mint a minőség ellenőrzését. Meg kell hagyni viszont, hogy ez az ellenőrzés szigorú és mindenre kiterjedő volt, így nem csoda, ha el is fogyott körülbelül másfél szál. Ezzel a tevékenységgel el is voltunk estig, amikor már meg lehetett kóstolni a frissen főtt sonkát. Idén sajnos nem volt lehetőségünk jobban utánajárni a kérdésnek, így be kellett érjük a bolti kötözöttel, de ez nem olyan nagy baj, hogyan is lenne az, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy honfitársaink nagyobbik része nem jut hozzá házi megoldásokhoz és ilyet eszik, vagy sajnos ilyet sem. A lenéző hangoknak szeretnék itt és most ellentmondani, mert gondos és türelmes főzéssel, odaadó tálalással és a mellévaló tormák, mustárok és egyéb hozzávalók gondos válogatásával kihozhatjuk minimum döntetlenre a meccset. Hát mit mondjak? Mennyiségben nem vallottunk szégyent. Természetesen a szombati napot a sonka következményeivel zárjuk, hiszen már elő is kerültek a pálinkák, a gyomorkeserűk és emésztést elősegítő gyógyszerek. Holnap folytatom, mintegy étvágygerjesztőnek csak annyit vetítenék előre, hogy már kész a leves másfél tyúkból, a sütemények már a hűtőben várják a sorsukat, a karaj pedig pont ismerkedik a beletöltött kolbásszal és gondolom éppen most vitatják meg mi lehet az oka a nem várt találkozásnak. Talán még nem is sejtik, hogy holnap közösen, meglehetősen frivol pózban fogják magukat megadni a gázsütő által gerjesztett melegnek. Holnap jövök a folytatással…