Kategória: Gasztronómia

Na tessék, ez vagyok én. Pár hónapja nyugdíjaztam a Bálnát, mert azt gondoltam, hogy akkor és ott vége van, egy profi a csúcson száll ki, nem engedi, hogy a blogja szép lassan elszürküljön, majd elolvadjon és tökéletesen feloldódjon az érdektelenségben és/vagy az erőltetettségben. Persze egy profi azt is meg tudja mondani, hogy mikor ért el odáig, hogy nincs mit mondania másoknak, de főleg magának. Na hát barátaim, az abbahagyás már megy, a tisztánlátás még nem.

Ezért aztán újra életre édesgettem a kedvenc és máig egyetlen Bálnámat ahol leírom amin morfondírozok – legtöbbször Pest és Sopron között. Remélem nem csalódtok majd. Az a tervem, hogy lesz egy árnyalatnyi hangsúlyváltás, ami abban nyilvánul meg, hogy kevesebb kaja, több morfondír és rövidebb mondatok lesznek a Bálna hasában. A lényeg azért nem változik: a Bálnán kívül a hideg, rémséges és sírásra ingerlően barátságtalan tenger (akarom mondani: napi politika, acsarkodás, rosszindulat és megalapozatlan, igazságtalan, ordító véleményalkotás) a Bálnán belül meg a jó meleg 36 fok (csend, nyugalom, látszólag felesleges témák, önzetlen önirónia).

Remélem nem bánjátok! (Ja és máris láthatjátok, hogy hogyan szegem meg a saját magam által felállított – rövidebb mondatokról szóló – szabályomat.) Na nem baj, tulajdonképpen ezt várjuk egy valódi megalkuvás nélküli megalkuvótól…

Azt mondják ahhoz, hogy igazán értékelni tudjunk valamit, ahhoz meg kell mártózni a legmélyebb bugyrokban (lásd még: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni vagy hová…). A helyzet az, hogy be kell ismerjük férfias egyenességgel, hogy ez aztán az ételekre és italokra kiváltképpen igaz. Ki tudna ugyanis a maga helyén és teljességében értékelni  egy jól sikerült halászlevet, ha nem evett volna pusztítóan rosszat, például olyat amit félhomályban és ittasan készített a barátainak egy távoli múltba vesző alkalommal. A természet és a Fennvaló természetesen igazságos, jóságos és nagy érzékkel oldja fel az ellentéteket, mert hiszen minél rosszabb az étel, annál több az ital és ettől aztán annál nagyobb a barátság is. Arról is meg vagyok győződve, hogy a sommelier akkor tud meggyőzően és hitelesen beszélni a borokról, ha megkóstolta a minőséget mutató skála nulláját elfoglaló tételeket is. Számomra az is tanulságos tapasztalat, hogy ha valaki a rossz minőséget, a hiányt ismeri csak, akkor milyen érzéseket kelt, amikor megkóstolja a jót. Amíg ez nem történik meg, addig nincs olyan nagy baj – legalábbis a lelkünkben -, hiszen ez körülbelül olyan, mint amikor sajnálkozva, – de legyünk őszinték – kissé lenézően (de kicsit azért irigykedve) is gondolunk azokra akiknek például nem telik okostelefonra meg hasonló kütyükre. Lehet hogy ők nem is ismerik ezeket a számunkra oly fontos fétiseket és hülyének is néznének minket, ha rájönnének, hogy mennyire függünk ezektől a már-már haszontalan, az élet lényegéhez és a boldogsághoz olyan keveset hozzátevő cuccoktól. (Félreértés ne legyen, én is pont ilyen vagyok, függőségben vagyok eszközöktől, rám biztos ujjal mutogatnának ezek a boldogok, hogy na nézd, ez nem műhülye, ez igazi…)

A sörrel azért másképp van. A sör megtapasztalt minősége ugyanis nemcsak a készítés precizitásától, a hőmérséklet beállításától, a frissességtől, a komló minőségétől és mennyiségétől – vagyis hideg és kegyetlen fizikai paraméterektől – függ, hanem sok minden mástól is, és ezek sokkal inkább szubjektívek, mint objektívek.

Vegyük például a vöröscsillagos nemzetközi sört. (Remélem nem kérdés, melyikre gondolok…) Rossz? Rossz. Rossz, mert mivel a világon mindenhol gyártják, módszeresen ki van belőle pusztítva minden a gyártás helyére mutató egyediség, ezért is hívják ezeket eurobeernek. Na de egyformán rossz-e, merül fel a kérdés. Az én állításom, hogy nem, hanem azt hogy mennyire rossz, azt meghatározzák a fogyasztás körülményei. Aki ezzel nem ért egyet, annak magyarázatképpen elmondanám a saját tapasztalataimat. Ki cáfolná meg, hogy egy nyári dögmeleg szabadtéri összejövetelen elfogyasztott és meglehetősen drágán vásárolt ilyen típusú sör még mindig sokkal finomabb, mint az Osloban 4000 Ft-nál egy kicsit sem drágábban vásárolt adag, bár a minőségen nagyon sokat javít, ha a fenti összeget a barátod fizeti. Még ennél is is jobb, ha a kérdéses üveget akciósan vetted a hipermarketben és éppen grillezés közben kortyolod, amikor a körülötted lévő levegő hőmérsékletét a pontosan 112 fokon tartott sütőapparát is jelentősen növeli. Ennél már csak egy jobb zöldüveges, vöröscsillagos eurobeer van, amihez a hitelkártyádnak köszönhetően ingyen jutsz hozzá a reptéri váróban, hiszen akkor úgyis izgatott vagy a közelgő kalandok miatt. Összefoglalva tehát a hely határozza meg az érzést, a lét a tudatot, a meleg az ízlést. Hiába, Marx meg Engels azért alkotott valami maradandót. 

Hála a már – bűnös módon – emlegetett Istennek és az Ő igazságos törvényeinek, ha van rossz, lenézett és megvetett eurobeer, akkor van másik is. Ott vannak például azok az észak-csehországi sörgyárak, amiket tavasszal sikerült meglátogatnunk a bátyámmal egy szervezett túra keretében. (Erről az útról majd még beszámolok, mert történtek ott szürreális dolgok, elég ha most csak egy szót említek: karalábépálinka.) Megkóstolni egy Svijany-t, vagy egy Primátort az körülbelül olyan, mint amikor átülsz a Skodádból egy Alfa Romeoba. Érzed, sőt tudod is, hogy mindkettő autó, funkcionálisan nagyon hasonlóak, de azt rögtön érzed, hogy ez valami egészen más. Megkóstolni a Svijany-t egyenesen az ászokhordóból csapolva, na az meg olyan, mint amikor az Alfa Romeo-t még be is indíthatod és mehetsz vele egy felelőtlen kört. Aztán amikor megismered egy picit a technológiát, vagy a történetet akkor magadtól is rájössz, hogy miért. Csak egy példa: a Primátor sörhöz nagyjából 30 kilométerről szállítják a vizet, mert azt a sört egy bizonyos forrás vizével kell csinálni, mert azzal lett kitalálva, ezen nem akar se sörmester se tulajdonos változtatni, így nem befolyásolja az sem, hogy mondjuk a gyár odébb költözött a történelem során. Tudom, van, aki most lenéző mosolyra húzza a száját és azt mondja, hogy ugyan már ezek a nagyobb sörgyárak is csak a profit miatt működnek, a kisipari az igazi, ami már itthon is egyre inkább megtalálható. Ezzel én egyet is értek meg nem is, mert egy baj azért van vele, mégpedig, hogy minőségire igen, de mennyiségi sörözésre nem alkalmasak az egyébként igen finom kézműves dolgok. (Lásd még: a mennyiség minőségbe való átcsapása, csak hogy ideidézzük egy picit a dialektikát is Marx uramék mellé.) A téma egyébként fontos, vissza is térek rá később egy másik bejegyzésben.)

Nem tettem még említést a minőségben mélyen a H betűs eurobeer alatt elhelyezkedő – főleg sajnos magyar előállítású – kommersz italokról (pl. Soproni, Borsodi és mindennek a legalja: Kőbányai) amiket én nem neveznék sörnek, ha másért nem hát azért mert például kukoricagríz van bennük, aminek a sörben semmi de semmi keresnivalója nincs. Hagyjuk is őket.

Inkább mintegy útravalóként sörkedvelő olvasóimnak két dolgot javasolnék: 1.) ha sört vásárolsz, akkor olvasd el az összetevőket és ha abban, komlón, árpamalátán, élesztőn és vízen kívül mást is lát, akkor határozottan, nagyon gyorsan és a hozzáértők kis fejcsóválásával és félmosolyával és tegye vissza a polcra az üveget vagy a dobozt. 2.) ha lehetőséged van, akkor látogass át a szlovák vagy az osztrák határ másik oldalára, mert ott csodák-csodája csak rendes söröket lehet kapni, nagyon nem is lehet mellényúlni és mindig van akció. Na amíg ezt írtam annyira megkívántam a sört, hogy most még egy Soproni is jó lenne, de hát még csak dél van és nem hiszem hogy annyira jól esne. Vagy mégis?

Kedves Olvasók! Itt a vége. A Bálnával az elmúlt hónapokban elmeséltem mindent ami az eszembe jutott a gyerekkorunkból, a rokonokkal, barátokkal közös élményekből, nem kevésbé az ezekhez kapcsolódó ételekről, italokról. Ez a tény – tudniillik, hogy vége van – két nagyon egyszerű dolgot jelenthet. Vagy meglehetősen ingerszegény környezetben nőttünk fel, hogy csak ennyire futotta, vagy öregszem és mindössze ennyire emlékeztem ezekből. (Azért az utóbbi sokkal valószínűbb…) Most a Bálnát elküldöm, hadd úszkáljon kedvére a számára olyan kedves hideg tengerekben, mostantól hasonlítsa hozzá más a kövér tyúkjait.

Azért is itt a vége, mert hiába volt csodálatos csirke curry pár hete a legkedvesebb szomszédaim jóvoltából. Erről mindössze annyi jutott eszembe, hogy amikor először voltam a Szigeten életemben és annak is a nulladik napján, akkor  – mivel csak pár büfé volt nyitva, például egy vega-indiai – az előttem sorban álló hölgy azt mondta az estére ugyan már fáradt, de az első napon még lelkes kiszolgálónak, hogy valami olyat szeretne, amiben nincs rizs és curry, ja és nem csípős és hüvelyest sem tartalmaz, mert attól felpuffad. A pult másik oldalán álló srác három nap múlva már csak feszülten legyintett volna, hogy ne tartsa már fel a sort, de aznap még mosolyogva nyújtotta felé a fogpiszkálókat tartalmazó, ám félreismerhetetlenül kupicás poharat  mondván, hogy ezek közül választhat.

Nem utolsó sorban azt sem szeretném, hogy a Bálna az elsunnyogott (értsd: szép lassan abbahagyott, majd törvényszerűen elfelejtett, csak egy nagy kérdőjelet maga után hagyó) blogok sorsára jutna.

Szóval ennyi. Köszönöm hogy olvastátok, hogy szerettétek. Egyszer a Bálna még visszatér valami egészen más formában, de hogy mikor, azt nem tudom. Addig is emlékezzetek rá jó szívvel.

Természetesen a cím erősen túloz, még sosem indultam neki úgy a Dunántúlnak, hogy most aztán haza nem jövök addig, amíg végig nem ettem a fél országot, elindítva a napot egy friss-meleg babos pogácsával, majd a rábaközi vert perecen a zalai dödöllén és balatoni keszegen át elérve a jó villányi borokat és a pincepörkölteket, majd másnap vissza egy csülkös-cserepes reggeli-ebéd babgulyással beröffenve Mohácson, megkóstolva Regölyben a kakaspörköltet és egy csákvári tarkedlivel lezárva csettintenék elégedetten és hanyagul, de büszkén pipálnék egyet a bakancslistámon. Nem, ilyet még soha nem csináltam (pedig lenne rá igény, ahogy az ide nem illő és itt nem idézendő viccben mondják.) Az a nap amiről mesélni szeretnék az pont nem ezzel a céllal indult – már hogy egyek egyáltalán bárhol bármit, pláne nem, hogy mindenhol mindent – hanem azzal a kettős tudattal, hogy egyrészt Laci barátom ma megfordítja a lemezt és jön a B oldal (magyarul az ötvenedik születésnapját ünnepli és ahogy ismerem, ennek amúgy betyárosan meg is adja a módját), másrészt Csabi az évi rendes buliját tartja ami nagyon konszolidált, mondhatni visszafogott és tényleg de tényleg soha semmi botrányos vagy fékevesztett dolog nem történik az ilyen alkalmakon. Összegyűlnek az emberek, a teraszon és a garázs előterében iszogatnak de azt is csak halkan. Mivel sokan a vendégek közül ezen egyetlen alkalommal találkoznak egy évben így aztán van mit megbeszélni és mivel általában Csabi gondoskodik a kötelező viseletről – ami idén egy fehér póló volt kis hímzéssel a bal mellén – a kívülálló szemlélődő simán összetéveszthette volna az összejövetelt a fiatal agysebészek biennáléjával, vagy a reformhentesek jubileumi ankétjával. Ez a helyzet körülbelül 11-ig, éjfélig tart, majd amikor valaki az agysebészek vagy a hentesek közül odatéved az egyébként zene szolgáltatására is képes laptophoz és elindítja azt hogy „Ha az életben nincs már több móka…” akkor a társaság egycsapásra átalakul. Az agysebészekből alternatív rendszertagadó rokkerek, a hentesekből pedig magukra ügyelni nem tudó szertelen 17 éves partitöltelékek lesznek némi korai punk beütéssel és a pokol egy hangyányit elszabadul. Szerencsére az addig elfogyasztott alkohol egyszerre támadja meg a társaság mintegy 2 ezer milliárd  neuronját, így csak a legkitartóbbak bírják sokáig (de ők aztán reggelig) a többiek aránylag hamar eldőlnek itt és ott – az agysejtjeiket gyorsan regenerálandó.

Na de ez még csak később kerül sorra, ott tartottunk, hogy a két fontos esemény némi egyeztetési zavar miatt pont egy napra esett. Imrével hosszan tanakodtunk, hogy mi legyen, de őszintén szólva már az egyeztetés elején tudtunk, hogy aznap sem Laci, sem Csabi nem marad nélkülünk, vagyis mindkét helyszínt fel kell keresnünk. Ez azért egy komoly árnyékot vetett a tervezésre, hiszen egyben azt is jelentette, hogy a kocsival kell aznap közlekednünk. Ja, azt eddig nem mondtam, hogy a Laci-féle születésnap a Vadása tónál került megrendezésre (Vas megye, Őrség), Csabi pedig Tatabányán lakik és az ő bulija természetesen ott van, nem is kérdés. Mivel én Sopronból indulok így ez az út egy háromszög oldalai mentén zajlik, amiről persze rossz előérzeteink lehetnek. (Lásd még: Bermuda). Az autó persze azt jelenti, hogy olyan nagy piálásról nem lesz szó, ráadásul én még Csabinál sem maradhattam neuron pusztítás majd regenerálás céljából, hiszen másnap indultunk a családi nyaralásunkra azt pedig mégsem tehettem meg, hogy ezt veszélyeztetem. Ami viszont egyértelműen látszott, hogy azon a napon az ivást is az evés fogja helyettesíteni és nagyon bíztam benne, hogy a barátaim ennek meg fognak felelni derekasan.

Na akkor csak a jegyzőkönyv kedvéért… Amikor megérkeztünk a vadásai meglepetésbuliba, akkor a viszontlátás és a meglepetés fölött érzett örömünk kiáradása utána azonnal enni kezdtünk. Tündi, Laci felesége a titkos főszervező és irányító azt mondta, hogy van halászlé és pörkölt, de csak azért hogy mindenki kedvére „választhasson”. Mi Imrével azonnal mondtuk, hogy sose fáradjon az ételek minőségének egyenkénti ecsetelésével, mert mi egészen biztos, hogy mindkettőt megkóstoljuk. És így is lett. A csodálatos harcsahalászlé után valódi jó kis sertéspörkölt következett, amelyekhez toronyi (akarom mondani: legendás „tohonyi”) kenyeret ettünk, aminél jobb valóban kevés létezik. Legalábbis a Dunántúl északi felén, de megkockáztatom, hogy délin sem. Mindezeket bátran nyomtattuk le apróbb süteményekkel és – szégyen, nem szégyen: kólával. Sajnos a mulatság nem tartott sokáig, a nap feszes menetrendje miatt nekünk bizony kisvártatva indulnunk kellett Tatabányára. Kocsisorunk már három autóból állt, mert Sanyi is csatlakozott hozzánk, akit szerintem már említettem ezeken a képernyőkön, de azért annyit hadd tegyek most hozzá, hogy a regölyi kakaspörökölt bizony az Ő nevéhez fűződik, sőt kapcsolódik össze örökre. Tatabányán már javában tartott az agysebész biennálé/hentes ankét amikor megérkeztünk, gyorsan mi is felvettük a hivatalos pólót és elvegyültünk a tömegben. Megbeszéltük, hogy kit rúgtak ki, ki nincs már ott ahol volt, kiből mi lett úgy egyáltalán (nyilván az egy szakterületen sőt valamikor egy cégnél dolgozóknak mi lehet érdekesebb közös téma, mint a volt kollégák sorsa. Komolyan elgondolkodom ilyenkor azon, hogy milyen lesz az, amikor – ne adja Isten –  Csabi terasza alatt olyan beszélgetések zajlanak, hogy „Hallottátok mi van? Hö? A Petit kirúgták és a múltkor láttam a Blaha aluljáróban kéregetni. Na ne, azt a fasza gyereket? Komolyan! Tényleg nem hallottátok? Nem, de szerintem ez nem igaz, hülyéskedsz! Na jó tényleg hülyéskedek, kinevezték igazgatónak, kapott egy Porsche Cayenne-t szolgálati kocsinak és a kezdő bónuszából lecserélte a csepeli panelt egy XII. kerületi villára. Na ne már, az a faszfej?” A legfontosabb a témánk szempontjából, hogy a beszélgetés közben már az asztalon voltak a rántotthúsos szendvicsek. Az életben két dolognak tudok nagyon nehezen ellenállni. Az egyik a rántott hús. És a másik is. Mivel azt mondta Csabi, hogy a bakelit kislemez méretű zsemlékből és abból bőven kilógó húsból álló szendvicsből mindenkinek kettő jár így aztán gyorsan neki is álltam, hogy nehogy szégyenben maradjak. Sajnos csak egyig jutottam el, de a másikat nemsokára – Csabi remek taktikai érzékét dicsérve mondom – hogy elcsomagolta nekem az útra, ami igen-igen jó ötlet volt, bár én nem tartozom azok közé, akik már az első falunál előveszik az elemózsiát menjenek akár Sopronból Kapuvárra, Budapestre vagy Thessalonikibe. Ráadásul a zsemlék után jött a fő attrakció, a töltött káposzta amiből a rántott hús után épp hogy csak három tölteléket meg egy kis csülköt tudtam megenni egy fél pohár tejföllel (kenyér nélkül mert, ekkor már éreztem egy cseppet az epémet. Hiába, hiányzott mind aperitív, mind a digesztív pálinka). Mindenkit megnyugtatok, hogy  a káposztából is kaptam az útra, amit természetesen nem fogyasztottam el, hanem ez a tétel kábé egy hét múlva, a nyaralásból hazatérve kapott egy villanásnyi epizód-, de annál fontosabb szerepet. Nem hagyhatom ki, hogy Csabinak igen kiterjedt baráti köre van és szerencsére köztük nemcsak fodrász és zöldséges van, hanem pék is (remélem nem sértem meg vele), így az asztalon mindig ott vannak azok a sütemények, amikre konkrétan sosem emlékszem, sosem eszem olyanokat máshol, de mindenhol azt keresem. Például ott van az a pici sajtos roló, ami konkrétan utánozhatatlan.

Hazaérve a hosszúra nyúlt nap után már éppen csak arra volt időm, hogy a leányom által készített rakott karfiolt épp hogy csak megkóstoljam elsősorban a barátság és a családi béke, másodsorban az éhség okán, tekintve, hogy Tatabánya rohadt messze van Soprontól.

Nem szeretném túlfeszíteni a húrt, épp csak a nap legfontosabb mondatát idézném még fel. Amikor Lacitól elindultunk és Ő kikísért minket a kocsihoz és megköszönte, hogy eljöttünk és hogy mennyire örül, de igazán, akkor hangzott el az amit talán mindent leír. Talán én mondtam, talán Imre, hogy de hát Lacikám, ez a LEGKEVESEBB, AMIT MEGTEHETÜNK EGYMÁSÉRT. Azóta ez jár a fejemben. Mert van amelyikünk a B oldalon még innen van, ki már azon túl, abban megegyezhetünk, hogy annál értékesebb és jobb dolog kevés van, mint hogy egy szombati napon nekiindulunk és végigesszük a (fél) Dunántúlt…

A focin és a politikán kívül van még egy terület, amelyhez szinte minden férfitársam remekül ért. Ez pedig a grillezés. Szöveges, fényképes és videós posztjaikban egymás után köszönnek vissza így a szezon kezdetén a porhanyósabbnál porhanyósabb marha és sertés szeletek, remekbe szabott hal és zöldségköltemények, minden igény kielégítően elkészített és csodálatosan ízletes hamburgerpogácsák. Ezek a jelentések nemcsak a kiválóan elkészített húsokról, hanem a változatosan és választékosan megválogatott saláta és zöldség összeállításokról is szólnak. Legalábbis a közösségi média keresztmetszetében Magyarország a Sokmillió Grillmester hazája. Ezek a kollégák természetesen lenézik a szupermarketek előre bekevert és csinos kis rudakká formált grillezésre szánt készítményeit és kizárólag a macskájuknak vásárolják ezeket, mert egy profi nem alacsonyodik le idáig, hanem a hentesével beszéli meg, hogy milyen tőkehús lenne a legjobb a kerti mulatság céljaira és hogy azt vajon 5 vagy 7 milliméteres lyukú húsdarálón érdemes-e ledarálni és hányszor. (Az, hogy miért fogy el ezekből a gyári változatokból sokezer tonna, az örök rejtély, valószínűleg éhesek a macskák.) Ráadásul a Sokmillió Grillmester nemcsak remek ízléssel van megáldva, hanem magabiztos ügyességgel is rendelkezik, sosincs problémájuk sem a parázzsal, sem a szükséges eszközökkel, sem azok logisztikájával. Több évtized tapasztalata adta mindannyiuk kezébe a villákat és csipeszeket, amiket már a szüleik és a nagyszüleik is használtak amikor bármilyen kegyetlen volt is a sors és a történelem, megőrizték a szabadban sütés örömét és tradícióját. (Nem, ezt már ők maguk sem hiszik el, csak a legendáriumban létezik, de olyan jó erről beszélni enyhén zsíros kötényben és húsvillával hadonászva egy pohár hamvas fröccsel a másik kézben.)

A végeredményt (értsd: az elkészült ételt) tekintve én is egyértelműen ebbe a körbe sorolom magam. Tényleg ritkán hibázok és az eredmény általában mindenkinek a megelégedésére szolgál. Ami az ehhez vezető utat illeti, ott azért vannak döccenők. Nézzük például a tegnapi történetet…

Mivel mindkét leánygyermekemre számíthattunk a hétvégén és a meteorológiai kilátások is kimondottan jónak mutatkoztak, már hetekkel ezelőtt eldöntésre került, hogy márpedig most grillezés lesz. Sajnos több mint egy éve nem tudtunk ennek a szórakozásnak élni, ennek okát nem szeretném részletezni, fura módon egy kerti ház a történet főszereplője ami majdnem nem lett kész még mostanra sem. Na de ami volt, elmúlt, gyerekek jönnek, az idő jó, mi kell még, vasárnap itt izzani fog a faszén mint a pinty! A cél érdekében szombaton be kell vásárolni, irány a hentes. Nézett már a kedves olvasóra egy hűtőpultból egy darab marhacomb? Vagy egy csodálatos csülök? Na hát ez velem sokszor megesik. Belépek az üzletbe, a szemem végigsiklik a számottevő felhozatalon és szinte azonnal „szemkontaktusba” kerülök valami hasonlóval. Az addig várakozással teli tekintetem egyből megnyugszik, gyengéddé válik és tudjuk (mármint a hús meg én), hogy mi egymáséi leszünk. Mivel vannak előttem a sorban, borzasztó néhány perc következik attól való félelmemben, hogy valaki más szemet veszt a választottamra. De nem, általában sikerül megőriznie magát nekem és rövidesen már viszem is haza a szatyromban. Tudom persze, hogy ezt kevesen érzik ugyanígy, de például amikor látszólag viccesen szoktam mondani az eladó néniknek, hogy azt a húst kérem, mert az engem néz amióta beléptem, ők megértően bólogatnak, hogy na ők aztán tudják miről beszélek, legyek nyugodt. Csülök, oldalas, csirke megvan induljunk haza, de előtt ejtsük útba a piacot friss zöldségekért és a boltot is sörért. Egyik sem kevésbé fontos a másiknál. Délután pácolás és előkészítés. A csülköt megfőzöm babérlevéllel és még pár fűszerrel, az oldalas joghurtos barbecue, a csirke ketchupos fokhagymás pácba szenderül másnapig. Persze kell valaki, aki ezek után a műveletek után fel és letörli a kifröcsögött pácot, elmosogatja a felhasznált nem kevés számú edényt, kiszellőzteti a lassan főtt csülök kicsit nyomasztó illatát, de hát nem csinálhatok mindent én.

Másnap aztán indul az akció. Először is rovaroktól és egyéb élőlényektől félve be kell nézni a szabadtéri grillező teteje alá, hogy nem költözött-e be valami oda télen. Ehhez nem árt családi segítséget igénybe venni, kizárólag azért, hogy nehogy valami rossz élmény nem várt hatással legyen a már-már művészi sütés végeredményére. Ha a tűzhely kiszabadult akkor meg kell hozni egy fontos döntést. Mivel egész tavaly nyáron, ősszel, télen és idén tavasszal a készség Isten szent ege alatt volt, felmerül a kérdés, hogy a majd a szenet tartó vékony lemez vajon elrozsdásodott-e annyira, hogy a művelet kellős közepén leszakad a francba, romba döntve minden elképzelést, vagy még bírja a kiképzést. Végiggondolom, hogy akár le is vehetném a helyéről, hogy megnézzem, de mivel egyrészt úgysem tudnám megállapítani a rozsdásodás pontos mértékét szemrevételezéssel, másrészt lehet, hogy a lemez alatt is veszélyes és ismeretlen rovarpopulációkra lelhetek, ezért inkább úgy döntök, hogy fő a bizalom. Emberben is, tárgyakban is. Különben sem vagyok egy David Attenborough. A következő lépés a szén. Vagy brikett. Vagy valami ilyesmi. Ez pofás papírzsákban van, ami olyan elmésen van lezárva, hogy az azt biztosító cérnát egy mozdulattal ki lehet húzni belőle, és frappánsan felnyitni. Na ez nekem sose sikerül. Kicsit küzdök vele, de hamar feladom, próbálom innen és onnan, de ha nem hát nem. Azt hiszi a kis buta, hogy megússza. Próbálom feltépni. Ez vagy olyan jól sikerül, hogy hosszában felreped az egész, a teraszt szénbe, engem pedig szénporba borítva, vagy meg se moccan, valósággal nevet rám, akárhogy erőlködöm. Az ollómnak azért nem áll ellen, vagyis ezt az akadályt is veszem. Szén a grillezőn, én már az előzőek miatt egy fokkal idegesebben, de nekiállok legkritikusabb pontnak, a begyújtásnak. A cél az, hogy a szén lehetőleg azonnal, egyszerre és mindenhol egyenletesen kezdjen izzani. Tudom-tudom, erre is mindenkinek megvannak a saját csalhatatlan módszerei. Nekem is van jópár. Ott van például a gyújtógél. Rá kell spriccelni a szénre és meggyújtani. Gyönyörű kékes lánggal ég, sokat sejtetően serceg is hozzá, a szén viszont csak megvonja a vállát és mintha azt mondaná, hogy: piha! mit akarsz itt kis barátom, korábban kellene felkelni. A második fokozat az osztrák spirituszos gyújtócucc, ami remek találmány. Olyan a színe és az állaga, mint a színehagyott hamisított törökméz, továbbá ég mint a veszedelem, hosszabb ideig mint a gél. A szén erre már nyújtogatja egy kicsit a nyakát, mint aki zavarban van, sőt kijelenthetem, hogy nem őszinte a gúnyos mosolya, de azért a vége az, hogy: „Nice try! Try again!” – akarom mondani: „Netter Versuch! Versuch es noch einmal!” -mert ahogy mondtam osztrák a szentem. Ebben a pillanatban a következő dolgok jutnak eszembe: 1. a kisházban található és a kempingezéseknél használt kicsi elektromos grillező, 2. a konyhában lévő sütő grillező funkciója és nem utolsó sorban 3. Dezső barátom gázos hordozható szabadtéri tűzhelye, amit most nagyon irigylek. Az is eszembe jut, hogy vajon ki volt az a marha, aki ezt az egészet kitalálta, mért kell engem ilyen helyzetbe hozni. Legvégül az, hogy ha legközelebb lesz valami bónusz, veszek egy olyan gázos, lávaköves grillezőkocsit, hogy hét nyelven fog beszélni az biztos. De azért nem adom fel. Keresek kicsi fadarabokat, a spirituszos gyújtó darabkák mellé teszem, az egészet leöntöm a géllel és lesz ami lesz újra meggyújtom az egészet. Ez a próbálkozás ígéretesnek tűnik elővehetem a 25 cm átmérőjű virágalátétet. Erre a legyezéshez van szükség és hajtom is a levegőt izomlázig. Végre meglátom a fehéredő színt a szénen és már tudom, hogy győztem. Természetesen ez az álnok nemsokára átesik a ló másik oldalára és olyan izzásba fog, hogy a kóstolónak szánt szalonna úgy elkezd lángolni az alumínium grilltálcán, hogy minden lábszőrszálamat kockára téve kell ledobnom az egészet a földre. A folyamat mindenesetre halad. A húsok és a zöldségek sülnek, a gyerekek is megérkeztek, mi kell még… Ne tagadjuk, profik vagyunk…

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a főzés az nagyon is hasonlít a zenéléshez? Vagy ha azt mondanám, hogy a nem mindegy milyen stílusban főzöl és ez zenei stílusoknak is megfeleltethető. Sőt mi lenne, ha szoros párhuzamot vonnék az elkészült étel minősége, állaga, kinézete és a közben a Spotify által látszólag véletlenszerűen, de sokkal inkább a Nagy Valósidejű Adatelemzés eredményeképpen számomra kevert muzsika között? Hát megmondom mi lenne. Az lenne, hogy az a nagyon kedves és hűséges olvasó azt mondaná, hogy nem elég, hogy ez a Bálna már ilyen régen nem adott életjelet magáról (amiért itt és most elnézést is kér, na persze) és nem elég, hogy az elmúlt hetekben azt se tudtuk, hogy él-e még, vagy elúszott az örök planktonmezőkre, most ilyen hülyeséggel jön elő. Olyannal amit egyrészt aki szenvedéllyel főz az úgyis tudja, aki meg nem az sose fogja megérteni. Mindjárt megmagyarázom…

A múlt héten két egymást követő napon volt szerencsém részt venni két merőben különböző koncerten. Az egyikre Sopronban került sor, ahová a feleségemmel mentem és túlnyomó részben idősebb bácsikkal és nénikkel hallgattuk a szimfonikus zenekar játékát zongora és klarinétszólókkal súlyosbítva. Ennek a helyszíne egy valóban impozáns a város méretéhez és múltjához képest mindenképpen megfelelően nagyívű előadóterem volt, remek akusztikával, viszont kicsit kehes klímaberendezéésel, amit az előadás előtt gondosan le is kapcsolnak, mert – állítólag – zörög mint a veszedelem és komolyan rontja a műélvezetet, viszont a hátunkra tapasztja az inget és komoly forgalmat produkál a büfének. A másik koncert Budapesten volt egy kis klubban, ahol a cseppet sem szerény nevű Dixie Kings of Hungary zenélt (mint minden szerdán). A nevük egyébként valóban nagyképűnek tűnik, de csak addig, amíg el nem mondom a sokak számára talán nyilvánvaló tényt, hogy ez a formáció túlnyomórészt a maga nemében ma is egyedülálló, de a névadó, alapító halálával megszűnt Benkó Dixieland tagjaiból áll. A komolyzenei koncert előadói szmokingban, öltönyben  és hosszú ruhában voltak, míg a dixisek ennél sokkal kevésbé formálisan öltöztek,  viszont amikor éppen nem játszottak virtuóz szólót, akkor sört ittak. Az is feltűnt, hogy míg a szimfonikus zenekar tagjai gondosan követik a kottát, addig a másik társaságnál ez egyáltalán nem látszik alapkövetelménynek, legfeljebb csak a téma tartása miatt van előttük, meg persze, hogy a dalok szövegét el ne felejtsék. (Úgy képzelem egyébként, hogy náluk bele van írva például az is, hogy „itt a Béla szólózik trombitán, van 17 másodperced, hogy a sörödbe kortyolj, de vigyázz, mert utána te jössz!”.) A komolyzenei koncerten nemhogy kimenni, de szélesebbet mozdulni sem szabad és illik az előadás alatt, míg a dixisek egyáltalán nem sértődnek meg, ha szám közben mész ki a büfébe, hogy újratöltesd a korsódat, hiába ők aztán tudják az állandó hidratáltság fontosságát. A nézőtérről egyáltalán nem megy fel soha senki a Mendelssohn mű második tétele előtt és kéri el a csellózó hölgytől a hangszerét, hogy ezt most játszhatná-e ő, mert nagyon szereti, míg a dixiklubban simán előfordul, hogy egy nézőtéren műélvező idősebb úriember énekel egy klasszikus jazz számot a közönség, a zenekar, de főleg a maga örömére.

Azért vannak közös tulajdonságok is, már azon túl, hogy a dixi koncerten is ugyanolyan bácsik és nénik ülnek a székeken, legfeljebb egy kicsit könnyedebben öltözve. Ők bizonyára azok, akik már vagy negyven éve járnak hűségesen a sokáig Benkó, ma már a most fellépő zenekar nevét viselő klubba. Az igazi hasonlóság valójában az, hogy a végeredmény mindkét esetben világszínvonalú, lehengerlő és könnyed. Valami olyan élmény, amit sem otthon hallgatva a már említett Spotify-t, sem a kocsiban a Bartókot vagy a Jazzy-t – nem lehet utánozni. Az is mindkét előadáson szembetűnő, hogy a legmenőbb hangszer a nagybőgő. Persze itt van némi különbség, hiszen a komolyzenei előadásban nagyobbrészt a művészek vonót használnak, míg ez a jazz-zenész fejében egyáltalán meg sem fordul, lehet hogy nincs is neki olyan. Amikor az előadásokat hallgattam mindkét esetben az járt a fejemben, hogy ha a nagybőgő megszólal, akkor az kérem szépen meg van szólalva. Akkor nincs mellébeszélés, nem lehet másra figyelni, csak arra amit a bőgő nem is a fülünkben, hanem valahogy mélyen a gyomrunkban előidéz és ez nagyon jó érzés. Ilyenkor sajnálom legjobban, hogy nem tanultam meg valamilyen hangszeren játszani, mert ennél jobb dolog kevés lehet, úgy képzelem.

Nem tudom mennyire izgalmas egyébként egy zeneileg totálisan dilettáns Bálna zenei élményeiről olvasni. Gondolom semennyire, ezért aztán belekezdek abba, hogy miért is volt igazán fontos nekem ez a két koncert. Az jutott eszembe ugyanis, hogy aki jól és jó kedvvel szeretne főzni és persze jó eredményeket akar elérni, annak tudnia kell szimfonikus és dixieland zenekar módjára is dolgozni. Ha például süteményt sütünk, akkor az a jó, ha olyan precízen és odaadóan követjük a kipróbált receptet, mint a fagottos a kottát, hiszen elég ha egyetlenegyszer egy valamiben változtatunk vagy félrefújunk, mindjárt vége az élménynek és számíthatunk a koncert közönsége értőbb felének meglepődött arcára illetve egy kínos beszélgetésre a karmesterrel és a szólamvezetővel még aznap este. A süti esetében ilyen beszélgetésre nem kell számítani – ritkán kerülnek kapcsolatba az én sütimmel karmesterek ugyanis – ám ugyanilyen kellemetlen következmény, ha azt tapasztaljuk, hogy valahogy nem fogy a tálról a pite, mert azt azért mégse feltételezzük, hogy hirtelen egyszerre kezdett mindenki fogyókúrázni. Ha viszont levest főzünk vagy teszem azt pörköltet csinálunk, akkor ott elővehetjük a virtuozitást és mélyen eltehetjük a szakácskönyvet a szekrénybe. Bendzsósokat példának tekintő laza csukló a fűszerezésnél, nagyívű harsonaszólókat idéző alapanyag variálás, minden belefér. Még a sör is, amit két szóló, akarom mondani kóstolás között iszol, csakis a legjobb eredmény elérése kedvéért és érdekében.

Nemrég már összefoglaltam a pálinkával kapcsolatos gondolataimat és legemlékezetesebb élményeimet, de nem mehetek el szó nélkül a szilveszterkor történtek mellett. Az történt ugyanis, hogy szűkebb baráti társaságunk úgy döntött, hogy ezt a különleges napot ismét együtt tölti (mint már vagy húsz éve mindig).  És ha már a szilveszter közös lesz, miért ne lehetne mindjárt 29.-én elkezdeni az előkészületeket (értsd: összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni, de mindezek alatt örülni egymásnak és a viszontlátásnak – mint már vagy húsz éve mindig). Most nem részletezendő okok miatt kicsit elcsesztük a szervezést és így nem oda mentünk szilveszterezni ahová szerettünk volna, hanem oda ami maradt, sőt még inkább: jutott. A hely egy Hidegség nevű faluban volt a Fertő parttól nem messze egy elsősorban nyáron élvezhető helyen. Azt nem mondom hogy nem volt fűtés, de ha valaki elmegy egy szálláshelyre és ott a megoldás az, hogy az összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni programokhoz betársul a „tízpercenként rakjunk a tűzre, mert szétvet minket a hideg” is, akkor nem feltétlenül őszinte az ember mosolya, főleg ha még az arcára is fagy. A dolgon túltettük magunkat és nagy hálát adtunk a társaságunk tagjainak tizenöt-húsz évvel ezelőtt mutatott fáradtságot nem kímélő szorgalmáért és odaadásáért amivel olyan stramm és nagyszerű gyerekek világra jöttéről gondoskodtak, hogy a favágás terhét teljes mértékben levették egyre fáradtabb szüleik és azok barátai válláról. Mivel ez az utolsó pillanatban megejtett szervezés rám hárult, igyekeztem olyan helyi érdekességeket és programlehetőségeket is felkutatni, amelyek arra a területre jellemzőek. Gondoltam például arra, hogy a szomszédos Hegykőn felkutatjuk és vérmérséklet szerint megkoszorúzzuk vagy megvetően végigmérjük nemzetünk bizonyos körökben egyértelműen világhírű színészének szülőházát aki egyszemélyben Szamóca, Széchenyi és Józsi a legényanya. Az is eszembe jutott, hogy elkirándulunk a szintén Hegykőn található termálfürdőbe egy röpke órára, épp csak annyira, hogy a magukat áztató, alsó-középosztályba tartozó, de magukat valamiért túlértékelő burgenlandi osztrák élemedett korúakat (lásd még: burgeszek) megbotránkoztassuk hangos beszédünkkel illetve rájuk sem hederítéssel (már persze ha van ilyen szó ugyebár). Miután ezeket elvetettem azt gondoltam, hogy az összejövetel stílusába sokkal inkább passzentosan illeszkedik a pálinkafőző látogatás és persze kóstolás, ami hol lenne máshol, mint Hegykőn.

Az eseményt precízen leszerveztem, időpont, létszám, logisztika rendben, mi baj lehet még – gondoltam magamban. A baj azzal kezdődött, hogy a szervezés el nem kerülehtő részeként egyedül meglátogattam a főzdét pár nappal az akció előtt, hogy megbeszéljem a részleteket. Ha már ott voltam, vettem is pár üveg pálinkát mintegy bizonyítva a szándékom komolyságát és mivel pont ki is fogytam otthon a készletekből. Az egyik (golden) alma volt, mert mint azt a múltkor írtam, az a kedvencem. Hazavittem, megkóstoltam, én úgy éreztem, több mint rendben van ez a fajta. Kóstolgattam rendesen (a ribiszkét és a zenit (!) szőlő-meggy házasítást (!) is), de azért jócskán maradt a 29.-i estére is, és ahogy illik, megkínáltam vele a barátaimat is. Azóta sem tudom eldönteni, hogy 1.) én vagyok vészesen igénytelen, 2.) a kelleténél jobban elfogult, 3.) egyszerűen a barátaim nem tudják mi a jó. Az történt ugyanis, hogy olyan szidalmakat és fitymáló megnyilatkozásokat tettek a golden alma pálinkára, hogy azóta ha csak arra a beszélgetésre gondolok, azonnal akut magas vérnyomást okoz nálam. Olyannyira, hogy komolyan elbizonytalanodtam, hogy a messzeföldön híres hegykői pálinka nem is olyan jó, és belevittem a barátaimat valami olyan nagyon rosszba, ami megbocsáthatatlan lesz. Főleg akkor keseredtem el és estem kétségbe, amikor elhangzott az a kérdés, hogy „most komolyan ilyeneket fogunk holnap is kóstolni?!” Tényleg azt gondoltam, hogy lemondom az egész programot a francba, halálosan megsértődöm, hazamegyek és a Sas kabaréval fogom ünnepelni az újév beálltát. (Amire egyébként is volt némi esély, tekintve, hogy a feleségem olyan vírust szedett össze, hogy az együtt tölteni tervezett 72 órából ő 24-et otthon, illetve ennek jó részét a legkisebb helyiségünkben töltötte. Naná, ő nem nagyon ivott pálinkát…) Természetesen azért megbékültem és meggyőztem magam arról, hogy a hegykői pálinka igenis jó, csak ezek itt nem tudják mit beszélnek, de fognak ők még hálálkodni nekem az élményért. Azt már csak a történeti hűség kedvéért teszem hozzá egyébként, hogy egyáltalán nem bántam, hogy a közkedveltségi szintet el nem érő pálinkát szinte teljes egészében nekem kellett elfogyasztanom, amit én meg is tettem mindenki nagy örömére.

Másnap ezért (és a barátaim visszajelzésitől kicsit tartva) enyhén remegő lábbal mentem a helyszínre, ahonnan annak rendje és módja szerint el is késtünk és a másik pár fős társaság már kilövésre készen várta a kezdést. A kóstolást szőlővel kezdtük – talán piros veltelini, ami önmagában kuriózum, hiszen ez csak a soproni borvidékre jellemző, már ha jól emlékszem vendéglátónk szavaira. Én idegességemben persze ki is öntöttem véletlenül a földre és az asztalra a pálinkát, ami felett hamar napirendre tértünk, nem kellett sem elhagynom a helységet, sem a sarokba állnom, sőt még a következő dobásból sem maradtam ki hála a magasságosnak. A szőlőt meggy követte, majd barack, szilva és birs volt soron. Már a szőlőnél megállapították a barátaim, hogy na ez azért nem olyan mint a tegnapi alma és hogy minden meg van bocsátva. Ez az érzés bennük (bennem pedig a megnyugvás) a sor előrehaladtával csak erősödött.

A pálinkák remekek voltak, szerencsére nem csak 1cseppet kaptunk mindegyikből, hanem azért rendesen meg is ízlelhettük, illatolhattuk (hogy ez mennyire egy mesterkélt szó, mintha maga Kazinczy Ferenc találta volna ki borozás közben, amikor kioktatta a helyes beszédről és a jó borról barátját, Berzsenyit…). Ahogy pár hónapja Berlinben éreztem, hogy az egyik kedvenc városom lesz, úgy éreztem ekkor azt, hogy ez a pálinka simán felveszi a versenyt az általam eddig etalonnak tekintett balatonfelvidéki főzde termékével így kedvencségben legalábbis egy szintre kerül vele. A kóstolás igazi tanulsága mindannyiunk számára egyébként az volt, hogy hogyan lehet (kell) egy vidéki vállalkozást vezetni, de főleg arról gondolkodni. Gyors és elvtelen növekedés helyett türelmes építkezés, multiknak való lefekvés a minőség rovására – helyett finom és tudatos taktika. Simán gondolhatjuk, hogy ma bármilyen vállalkozás induljon is, Magyarországot legfeljebb csak első lépcsőnek tekinti és azt gondolja, hogy a sikerhez minimum európai, de még inkább világ-jelenlét kell. Hát ezek a srácok nem így dolgoznak. Ők magyarok, a magyar embereket érzik a célközönségüknek és soha nem akarnak annyit termelni, hogy kielégítsék egy multilánc embertelen és bedaráló feltételeit. Na de elég legyen ebből a fényezésből, nekem személy szerint teljesen elég, hogy olyan pálinkát vehetek tőlük, aminek minden 1es cseppje új élmény és – tudjátok – miközben iszom egyre élesebbek a gondolataim és például egyre biztosabban tudom elválasztani az értéket az értéktelentől, a szemet az ocsútól, ahogy azt a fent említett költőnk mondaná ugyanott…