Kategória: Indokolatlan elérzékenyülések

Első

Ma megjött Villányból az első idei borcsomagom. Az azért tudató, hogy nem vagyok az a kifinomult boros, például a kerekezéstől meg a pirosbogyózástól meg a gömbölyű savazástól egyenesen frászt kapok nem beszélve arról, ha valaki „tétel”t mond üveg helyett – a „palack”-ot már elviselem üveg helyett… Sokkal inkább nevezném magamat sörösnek, bár ennek persze családi hagyományai is vannak. Írtam már apám munkábajárós diplomatatáskájáról, amit mindig üresen, esetleg egy-két iratot beletéve hordott magával, és aminek a legfőbb tulajdonsága az volt, hogy résmentesen fért bele négy üveg borsodi sör mind hosszában mind keresztben. Haragudott is amikor a sörgyárak elkezdték a békebeli rövidnyakú tömzsi üvegeket hosszúnyakúakra cserélni, mert az keresztben lötyögött, hosszában meg nem fért el. Ott apám egy nehéz döntés előtt állt, hogy ezentúl vagy csak három üveggel vesz hazafelé a kisboltban, vagy új táska után néz. Kitalálható melyik megoldás mellett döntött, én meg nagyon menő voltam apám régi táskájával az osztályban. (Ja egyébként tudjátok miért hosszúnyakúak a sörösüvegek? Mert ha ott fogod a kezeddel, nem melegszik fel a tartalma olyan könnyen. B kérdés: látott-e már valaki sörösüveget nem rendesen és férfiasan a derekán hanem a kényelmetlen, kiegyensúlyozatlan módon a nyakánál fogni? Ugye nem?! Istenem ezzel a felismeréssel milyen customer experience senior expert manager vice president lehetnék én egy sörgyárban… De hát nem hívnak…)

Na de mint mondtam megjött az első idei borcsomagom. (Figyelem! Aki nem akar tanúja lenni a most következő már-már elkeserítő szentimentalizmusomnak és érzelmsségemnek, annak köszönjük, hogy velünk volt, viszontlátásra, kérem kapcsolja ki.) Megköszönve az ittmaradottaknak tehát, ebben a pakkban nekem nem is igazán a bor a fontos, hanem az hogy ez az első. Valahogy számomra az adott évi első bor az újjászületést jelenti, azt hogy bármi volt is elmúlt, itt az új élet, van remény emberek. Persze nem mondom, hogy ezek frissessége, üdesége nem idézi fel a tavaszt meg a nyarat ezeken a ronda és rohamosan rövidülő őszi napokon, ami különösen jó érzéssel tölt el. Én nem tudom összehúzott szemöldökkel és tudományosra mélyített hangon megállapítani, hogy óhhát ez remek / csapnivaló évjárat lesz, akárki meglássa, mert fogalmam sincs miből lehetne ezt megállapítani. Ami számomra pont elég az az, hogy kitöltöm a pohárba, szaglászom egy kicsit, forgatom ide-oda, majd jól megiszom és egyszerűen csak alávetem magam a reménynek amit okoz ez az élmény. Lehet covid, lehet háború, meg embertelen széthúzás itthon és külföldön, soha nem látott acsarkodás lent és fent, bicskanyitogató cinizmus a Várban és tehetségtelen alamusziság a Parlamentben, a szőlő, a nap, az eső, a levegő és persze a hősies borászok teszik a dolgukat. Finoman fogalmazva is pont leszarják ami történik körülöttük, bor lesz, és ha bor van, akkor a többi már megy magától, elvonatkoztathatsz a sok esztelenségtől körülötted.

(Azzal van nekem egy kis problémám azért, hogy nincs olyan, hogy újsör, ha lenne és hozzájutnék, akkor arról is ugyanilyen gyengéden és megindultan beszélnék ígérem. (Illetve van ilyen, csak az nem ilyen évszakfüggő dolog, bár egy cseh sörgyárban egyenesen az ászoktartályból csapolni az van olyan élmény mint az újbor. Sőt.)

Van még néhány dolog ami azért érdekes mert az első. Írtam már az első önálló kocsonyámról, töltött káposztámról, kakaóscsigámról vagy éppen tojásrántottámról, amivel majdnem nemcsak a lakást de az egész házat sikerült felgyújtanom. Szép élmény ez is, bár anyám – ha élne – biztos máshogy kommentálná az enyhén, de határozottan kormos falakat és az átégett függönyt. Ezekben az elsőkben nem az újdonság a lényeg, hanem az, hogy túllendültünk valamin ami valami miatt visszatartott minket. Az újabb próbálkozásokkal egyre jobb és jobb lesz ez eredmény.

Az újbor meg attól jó, hogy új, hogy bor és hogy lesz jövőre is. Ha másban nem, ebben bízhatunk…

A szarvas

Ez a történet három egymástól független szálon indul el, és természetesen mint egy valamirevaló igaz meséhez illik is, egyszercsak találkoznak és összeolvadnak, hogy kiteljesedjenek a maguk valójában, dícsérvén a leírás bravúrosságát és meglepetésének erejét. Ezt csak azért szerettem volna előrebocsátani, hogy lássa a kedves olvasó, nincs itt semmi túlhajtott szenzációkeresés vagy mesterséges titokzatoskodás én már látom mi lesz a vége. Azért remélem örömet okozok vele. (Egyébként ez a dolog – már tudnillik a leíró jólértesültsége – azóta jár a fejemben, amióta a történetesen bölcsészhallgató lányom mesélt arról, hogy az író az mindenekfelett áll értesültségben, hiszen ő mindent tud, csak legfeljebb nem mondja el az elején ki a gyilkos. Ha picit továbbmegyek, ez ugyanaz a probléma mint amikor teszem azt a terminátor épp le akarja vadászni a valamikori jövőben majd olyan fontos szerepet betöltő, jelenleg nem túl izgalmas hősnőt, aki látszólag mit sem sejtve nyit ajtót az ember-gép szörnyetegnek. Hát komolyan nem fogott gyanút amikor egy egész filmes stáb sminkmesterestől, lámpástól, szélgépestől, ráadásul a nagyon híres rendező – ordibátorral a kezében – egy olyan idétlen székben ott ül a háza előtt és utasításokat osztogat egy hadseregnyi további embernek? Azt gondolta, hogy majd nem hozzá fog becsengetni Schwarzenegger? Lásd még: Bear Grills, aki közismerten túlél mindent, tudja melyik pondrót lehet megenni az éhenhalás előtti utolsó percben és tud tüzet gyújtani egy faággal meg némi hónaljszőrrel. Mármint azért illik ő ide, mert sose kérdezi meg azt aki kamerázza őt a vadon mélyén, hogy figyelj már nincs gyufád, vagy nem maradt esetleg egy kis sonkás szendó a kamerás táskád aljában? Olyan unalmas már ez a sok tücsök.) Szóval kedves olvasó én tudom mi lesz a vége, de olyan jó újra és újra végiggondolni és nemkülönben elmondani. (Csak hogy igazságosak legyünk, van olyan történet, (mit történet, sorozat!) ahol nem így működik a dolog hanem pont hogy elmondják az elején ki a gyilkos. A legismertebb példa erre a megoldásra a Columbo. Mondjuk az Ő esetében meg nettó szemétség, hogy a kamerás direkt nem mutatja meg a filmet a rendőrségnek az elkövetésről, mennyi felesleges munkától menthetné meg a hadnagyot…)

Nnna akkor nézzük a történeteinket.

Vastag szürkület volt az erdőben. A Hold még nem jött fel, így valóban az orráig se lát az ember. Persze ha az ember történetesen nem ember, hanem szarvas, akkor lát, legalábbis szagol, érez, hall. Az egy éves ünő ácsorgott a fák között és egyáltalán nem arra gondolt, ami pár perc múlva történni fog. Az járhatott a fejében, hogy végre nyár van, van kaja bőven, nem kell nélkülözni. A fák ágai már zöldek, nem kell nagyon nyújtózkodni sem, minden csodás.

A vadászok már napok óta egyre idegesebbek voltak. Az egyik társuk nagyon szeretett volna egy szarvast elejteni, mert valami haverjairól beszélt, akik így a karantén után végre össze tudnak jönni egy hétvégére bulizni, beszélgetni, énekelni. Az elmúlt jó pár napban ez a vadász minden éjjel kint volt, de valahogy nem sikerült. Egyszer belelőtt a bozótba, mert azt hitte megvan, de hát nem volt „lik iránt”, ahogyan Matula bácsi összefoglalta a vadászat sikerének lényegét zseniálisan. Látni vélt árnyakat, hallott zörgést, amit a vadak okoztak, de valójában látni nem látott semmit. Illetve látott ő egy csomó vaddisznót, de azt ilyenkor nem lő az ember mert a kan az büdös, a kocának meg malacai vannak és ilyenkor nem lőjük meg. Sem sportszerű, sem normális dolog nem lenne. Kínjában és végső elkeseredésében megkérte az összes többi épkézláb vadászt, ha tudnak lőni egy valamirevaló szarvast, azt adják neki, mert szégyenben marad a barátai előtt.

Biztos a majdnem három hónapos karantén okozta, de a baráti társaságunk minden tagja rettenetesen vágyott már arra hogy kimozdulhasson végre. A szervezés a szokásosnál sokkal egyszerűbb volt ezúttal, érdekes módon mindenkinek első szóra jó volt az időpont, hamar el is értük a teltházat a sokat látott Didergő tanyán. A helyről érdemes annyit elmondani, hogy bent van az erdő kellős közepén, közel Vadnához és Nagybarcához, amerre Csakazértis borok teremtődnek meg csodálatos emberek keze munkája nyomán. Valami olyan mértékű nyugalom sugárzik ki itt a földből, a ház falából, a tulajdonos magatartásából, hogy rossz szónak, feszültségnek nyoma sincs bárki is van ott és bárkivel van együtt. Ez olyan közös pont, ahová a társaság bármelyik tagja bármikor eljön – lakjon Miskolcon vagy Bécsben – és ez az a hely, ahol bár nem voltunk már együtt egy-két éve, mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk legutóbb. Van valami csoda a helyben és ezek közé tartozik az is, hogy nekem a szombat reggel mindig fejfájással indul egyrészt bizonyára a jólevegő miatt, másrészt nyomaszt a gond, hogy mit főzzünk estére, de semmiképpen sem a viszontlátás örömére pénteken nagy sebességgel és mennyiségben elfogyasztott büszkepálinkák hatása miatt. (Igen, jól emlékszik a kedves olvasó, Borsodban az egrest vagy a köszmétét vagy a piszkét büszkének is hívják, de a pálinka nem ebből készül, hanem azért nevezik így mert büszkék vagyunk arra, hogy milyen jót csináltunk, de még gyakrabban milyen jót szereztünk az ismerőseinktől, rokonainktól.) A „mit főzzünk?”-re a válasz általában egyértelmű: pörköltet. Persze vannak kilengések és remek ötletek, mint például az emlékezetes mics, ami köztudottan nagyon egyszerű, el kell menni a henteshez és venni micshúst, azt meg kell sütni és kész. (A Didergő tanyához a méltán híres Szelet-Elek székelyudvarhelyi micshúsárus hentes légvonalban mintegy 400, közúton 567, időben majdnem 8 óra távolságra van, így okozott némi fejtörést a beszerzés lebonyolítása.) De nem, ez alkalommal szóba sem került más, csak és kizárólag a pörkölt. A pörköltöt egyébként mindenki szereti főzni is, enni is, mellé lőni nehéz. Mi egészen szombat reggelig vártunk a vadász barátunk jelzésére, hogy van-e vadhús, lesz-e vadpöci de hát úgy látszott hogy nincs, nem lesz. El is mentünk annak rendje-módja szerint a Tescoba beszerezni a szükséges mennyiséget.

Pár órával ezelőtt a pillanat előtt a már említett szarvasunk talán megrészegülten a jó levegőtől a kelleténél vakmerőbben lépegetett az erdő széle felé. Nem gondolta, hogy bármi baj lehet. Olyannyira nem számított semmi rosszra, hogy szinte észre sem vette amikor az a bizonyos golyó eltalálta. A lövés jól sikerült, nem szenvedett. A puska másik oldalán helyet foglaló vadász elégedetten csettintett egyet és megdicsérte magát a lövés miatt. Ebben a pillanatban a mi vadász barátunk még nem tudta, hogy meg van mentve a becsület, mégiscsak meg tudja örvendeztetni a társaságot a semmihez sem hasonlítható minőségű pörkölt alapanyaggal.

Reggel viszont megérkezett a várva várt sms, a várva várt információval: lehet jönni a húsért.

Amikor az sms megérkezett a vadász barátunk telefonjára, abban a pillanatban én éppen latba vetettem minden rábeszélő képességemet a kazincbarcikai Tesco áruház hentespultjánál, hogy rávegyem a kiszolgáló kollégát, hogy kutassa fel az ö s s z e s marhahúst ami egy ilyen szombat delelőtti órán fellelhető az egységben. Mindegy nekem, hogy lábszár, comb, tarja, hozza mindet, legyen legalább 10 kiló, ha Istent ismer, különben pácban maradunk és ehetünk pizzát szégyenszemre mind a harmincegynéhányan. Olyannyira megértette a helyzetet a hentesfiú, hogy valóban kihozott mindent a kedvemért, még a nejlon csomagolásból is kivette, hogy ne nyomjon annyit a mérlegen. Valószínűleg megérezte, hogy profikkal van dolga, nem lacafacázhat.

Nekem egy óriási kő esett le a szívemről, a legfőbb hozzávaló megvan, már csak az volt a feladat, hogy megvegyük még ami elengedhetetlen egy remekbeszabott marhapöcihez. És ekkor kedves olvasóim, ekkor beütött a ménkű, be**szott a szentkuti bucsú, vagy tetszés szerint használhatunk egyéb nagyonnagy bajra és várható blamára utaló jelzőket. Történt ugyanis, hogy éppen azon tanakodtunk Lacos barátommal, hogy a szarvacska, a kagyló, netán az előkelő fusilli-e a legmegfelelőbb választás az ételhez, amikor ő mintegy véletlenül észrevette, hogy egy csomó nem fogadott hívása van a baráti társaságunk különböző tagjaitól. Ekkor én is rásandítottam a saját, gondosan lenémított telefonomra és azon is ugyanezt láttam. Én ekkor már éreztem, hogy baj van, és nem csalódtam. Ugyanis mikor Lacos visszahívta a feleségét, Ő elmondta neki, hogy nemsokára érkezik egy éjjel elejtett egyéves ünő, akinek jobb híján leghőbb vágya, hogy pörköltté lényegüljön át ha már nem élvezheti tovább a nyári napsugarat. Mi ekkor Lacossal valószínűleg bokáig lesápadva néztünk egymásra a Tesco tésztagondolái mellett, majd fordítottuk egyszerre a fejünket afelé a 10 kiló marhahús felé, aminek egyetlen perccel azelőtt még annyira örültünk, sőt aminek a megszerzésére olyan büszkék is voltunk – majdnem mint egy vadász a szarvas elejtése után, de most már csak egy totálisan feleslegesen a kosarunkban lévő tömeggé silányult, aminek a kezelése kb. akkora gondot okoz, mint a kifáradt nukleáris üzemanyag egy harmadosztályú atomerőműben.

Gyorsan számba vettük a lehetőségeket: 1.) felhívjuk a barátunkat és megmondjuk, hogy ha eddig nem hozta, hát már nem is kell a szarvasa, egye meg maga. (ezt gyorsan elvetettük reális és racionális okok miatt.) 2.) gondosan bedugjuk a tészták mögé a 10 kiló húst, majd határozottan, lehetőleg feltűnés nélkül eloldalgunk a helyszínről. 3.) Ugyanezt tesszük, de a zoknik közé dugjuk el, hiszen ott úgysem jár senki. 4.) Fapofával visszavisszük a hentespulthoz az árut és megmondjuk, hogy van valami rossz szaga, különben is láttuk a cimkéjén, hogy lengyel a cucc és mi nem fogyasztunk kizárólag Magyarországról származó marhát már bocsánat, de abból is csak azt amin van egy turultetoválás. (Amikor idáig juottunk előttem felsejlett a hentes alakja, aki a jóindulatú, segítőkész kiszolgálóból erre a kérésemre valószínűleg – az agyában lezajló bonyolult kémiai folyamatok miatt – hirtelen átváltozna egy nyersvegán zombivá és levágná a kezemet a késével. (Illetve nem, ezt nem tenné, hiszen kötelező távolságtartás miatt nem jöhetne 2 méternél közelebb, sokkal inkább hozzám vágná a húsdarálót a pulton keresztül). A vége az lett, hogy Lacos felvette a fapofát és azzal a zseniális szöveggel vitte vissza húst, hogy képzelje el, most telefonált a felesége, hogy megvette máshol a húst, így aztán nem vinné el of course. Most mondja meg – tette hozzá – ezt tette vele, a teremtés koronájával, a ház urával, a családfővel az asszony, most gondoljon bele, legyen megértő. Gond nélkül vissza is vették, még megértően mosolyogtak is. Itt meg kell jegyeznem, hogy Lacos érdemeiből nem von le egy fikarcnyit sem, hogy az engem kiszolgáló hentes épp valószínűleg cigiszüneten volt, így a tranzakciót mással bonyolította le.

A dolog innentől kezdve nem túl érdekes. Összetalálkozott az egyéves ünő, a vadász barátunk és a baráti társaságunk, a pörköltet becsülettel megfőztük, és ha már nekiálltunk tele is lett egy 25 literes bogrács. A felét megettük aznap, a másik felét széthordtuk szerte az országban kis dobozokba csomagolva, hirdetve ezzel a barátság, az összetartozás és a közös kalandok mindenek felett álló erejét.

Táborozók és egyéb állatfajták

Amióta az eszemet tudom, problémáim vannak a kötelező dolgokkal. Konkrétan elszívják belőlem az összes kreativitást, tenni akarást, szorgalmat, mindent. Ilyen például a főzés. Imádok főzni, és megalkotni mindenféle ételt, még jobban szeretek számomra kedves embereket vendégül látni, és nekik valami nagyon jót főzni, de onnantól, hogy ez a napi rutin részévé válik, és kötelesség lesz belőle, nincs ember a földön, aki nálam jobban tud szenvedni a „mit főzzek már megint?” kérdéskörtől. Ez egyébként 3 gyerek mellett eléggé kínos.

Gyerekkoromban ez a rettegett kötelező dolog az olvasás volt. A kötelező olvasmányok minden egyes soráért indokolatlanul megszenvedtem. Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy olvasni nem jó dolog, de muszáj csinálni, mert ha nem, az bizony pirosegyes, kétszer aláhúzva. Aztán jött a tesóm, akiben már akkor is ott csörgedezett a pedagógusvér, kiszedte a kezemből az aktuális szenvedésem tárgyát, hogy ezt majd együtt megbeszéljük, hagyjam, és odaadott egy Durrell könyvet, hátha az érdekel. És érdekelt. Kiderült, hogy titkon egy igazi amatőr természetbúvár veszett el bennem, és ha egy könyv jó, de legfőképp nem kötelező elolvasni, akkor dacára zsenge koromnak, ki tudom végezni 1-2 nap alatt, nem kellenek hozzá hetek, továbbá vér és verejték, és nincs is velem semmi gond. Így lettem ezekben az években a Durrell könyvek megszállottja. Mindet olvastam, méghozzá nem is egyszer, hanem nagyon sokszor, idővel már nem csak magyarul, hanem angolul is. Az is kiderült, hogy olvasni szórakoztató, és jó időtöltés, és iskolás éveim hátralévő részeire is levontam a legfontosabb tanulságot: ha egy könyv nem érdekel az első 10 oldal után, akkor hagyom, valahol majd olvasok róla egy összefoglalót, de ha érdekes, elolvasom. És a gyerekeimnél is ezt a módszertant követem: én szívesen elmondom, miről szól az Aranyember, majd elolvassa később, ha szembejön vele, nem lesz kötelező, és érdekli. Csak egy dolgot szeretnék látni, hogy az olvasás a szabadidőtöltés része. És ez szerencsére működik, ha megtaláljuk a megfelelő könyveket. Egyébként is, van olyan könyv, amire egyszerűen meg kell érni – és persze van olyan, amire nem lehet úgysem (én például Homérosz Odüsszeiájára sosem fogok).

A Durrell könyvek másik legfontosabb hozadéka az volt, hogy örökre, és végérvényesen beleszerettem Görögországba. A „neked mi a hobbid?” kérdésre, már amennyiben valaki még képes ilyesmit kérdezni az én koromban, szemrebbenés nélkül azt felelem, hogy „Görögország”. Nem nagyon tudok felidézni olyan nyarat, amikor ne töltöttem volna el ott legalább egy hetet, de inkább többet, tizenéves korom óta. Keresztbe-kasul bejártam már, szereztem görög barátokat, félkézzel elkészítek bármilyen görög ételt, és nagyra értékelem a karakán görög humort. Ha kellett, suli után felszolgáltam, vagy sört csapoltam hólyagos ujjakkal a Balatonon hetekig, a szomjas német úriembereknek, hogy megkeressem a rávalót, később az ösztöndíjam is erre ment rá, és mióta felnőtt vagyok sincs ez másképp, van egy havonta félrerakott „Görögország” keret, és értelemszerűen a gyerekeimet is cipelem oda, születésük óta. (Ahogy azt a régi gyerekorvosunk megjegyezte, mikor halálra aggódtam magam a legkisebb lányom refluxa miatt: „Itt pánikol egy kis gyomorsav miatt, közben meg cipeli a 2 hónapos gyerekeit a világvégére alig pár oltással. Nekem ettől áll égnek a hajam, nem egy félresikerült büfitől!” )

Úgy 17 éves lehettem, amikor egyszer eljutottam egy tengerbiológus táborba egy kis faluba, Észak-Görögországba. Az egész tényleg úgy indult, hogy itt majd tudományos munka folyik, csupa lelkes hobbi-biológus, a felszereléseinkkel teli volt egy busz csomagtartója, és egy egész apartmanházat berendeztünk mikroszkópokkal, búvárfelszereléssel, hálókkal, medencékkel, és szakirodalommal. Azt terveztük, hogy még cápát is fogunk látni! Nem tudom, hol csúszott félre a dolog, mert bár életem egyik legemlékezetesebb hetét töltöttem el itt, ebben a tengerbiológiának igen kicsi szerepe volt.

Az eleje rendben volt egyébként. A tündéri házigazdáink mindenben segítettek, és akkor is elrendezték a gondjainkat, ha azok igazából nem is léteztek. Megfűzték az egyik helyi halászt (Szókratészt – tényleg így hívták, és nem ám Jannisnak, vagy Babisnak, vagy Spirosnak, ahogy a többi görögöt), hogy minden nap kétszer kivigyen minket a tengerre: egyszer hajnalban, mikor beszedi a hálót, és egyszer este, mikor ismét kirakja. Ebből a hajnali volt az érdekesebb, mert akkor lehetett tanulmányozni a mindenféle állatokat, akik hálóba akadtak. Volt ott elektromos rája, aminek a hasa megrázott, ha hozzáértél, vagy skorpióhal, aminek a fején lévő tüskéjében halálos méreg van, (és ezért a bácsi akkurátusan leharapta előttünk a még élő hal fejét, majd visszaköpte a tengerbe, és – hát nem teljesen átgondolt félelmének is hangot adva – a lelkünkre kötötte, hogy ezt ne csináljuk utána). És persze volt még ott mindenféle dühös tarisznyarák, színes kagylók és csigák, meg nyilván az ehető dolgok. Én mindig erre a hajnali eseményre mentem, amivel egyetlen baj volt: hajnali 5-re volt ott értünk a halász. Illetve volt még egy baj vele: a felesége rendkívül szívélyesen, és lelkesen, minden reggelire csomagolt személyre szabottan egy óriási adag házi halvát, ami annyira édes volt, hogy az is küzdött a rókákkal a csónakban, aki nem volt amúgy hajlamos a tengeribetegségre. Már jócskán tizenegy-dél körül járt az idő, mire hazaértünk a zsákmányolt állatokkal, hogy tanulmányozhassuk őket, illetve az ehető egyedeket elkészítsük ebédre. Ezután jellemzően snorkelezni mentünk, ahol újabb példányokat gyűjtöttünk be (cápát nem), majd délután újabb kör a halásszal, azután vacsora, utána pedig nyilván a görög éjszakai élet, ami hajnali három-négyig tartott, majd kezdődött az egész előröl ötkor.

Tulajdonképpen egy hétig nem aludtunk, csak aprócska adagokat, és ennek köszönhetően úgy három nap után elkezdtünk borzalmas hülyeségeket csinálni. A lista nem teljes, de én például átszaladtam egy üvegajtón, amit készült a huzat becsapni. Arra gondoltam elkapom, mert azt képzeltem, hogy gyorsabban tudok futni, mint a huzat, illetve dacára a sebességemnek, időben meg tudok majd állni. De az agyam a sok éjszakázás miatt, a nem túl gyors testemhez képest is le volt maradva másodpercekkel, szóval az ajtó becsapódott, az üveg kitört, én meg tovább szaladtam.
Nettó figyelmetlenségből felgyújtottuk az egyik apartmant, az alvásmegvonás ugyanis mindenkiből a legrosszabbat hozta ki: én ügyetlenebb voltam, mint valaha, az egyik lány pedig hisztisebb, mint valaha, és ezért a főzés alatt ügyetlenül összedzsuvált konyharuháját óriási dráma és veszekedés közepette feldobta a rezsóra kifőzni, majd ebben megnyugodva, teljes egyetértésben elmentünk búvárkodni. A konyharuhát szenesre főztük ezzel a módszerrel, majd ugyanígy a konyhát is. Szerencsére volt valaki a közelben poroltóval, mikor kritikussá vált a helyzet.
De láttam még korán reggel hazafelé caplatva egyszer, saját szememmel, a Meteorákra induló busz után rohanni az egyik társunkat fürdőruhában, búvárszemüvegben, pipával a kézben, hátára kötve egy pár békatalppal. Meg sem mertem kérdezni, hogy mi történt vele, illetve hogyan boldogult ezzel a felszereléssel a kolostorok között.

Rémlik továbbá, hogy egyszer voltunk egy ortodox temetésen is, ahova valaki, valamikor, valamiért meghívott minket, de az ortodox események végtelenül hosszúak, amúgy pedig nagyon meleg volt, így én hazamentem még az elején.

Köszönhetően az itt folytatott életmódnak, a visszafele útra senki sem emlékszik, mindenki végigaludta, mint egy csecsemő. Évekig összejártunk még utána görögös bulikat csapni, nosztalgiázni, a vendéglátóink pedig, bár meggyőződésünk volt, hogy csapra verték a legnemesebb ouzojukat, amint a buszunk kigördült az utcából, valójában hasonlóan legendásnak élték meg ezt az egy hetet, és velük is még sokáig leveleztünk. Írtak, mikor pár évvel később meghalt Szókratész, majd nem sokkal később a vendéglátónk maga is. Azóta csak egyszer voltam ott pár napra, de mindig jó szívvel gondolok rájuk.

Görögországot muszáj megismerni. Nem csak azt az arcát, amit nyáron a turistáknak mutat, hanem úgy tényleg, és igazán.
Idén nem tudom hogy lesz. A gyerekeket már rég megfertőztem ezzel az őrülettel, így ők azt képzelik, hogy nem létezik nyár a görög tenger nélkül, és én egyelőre a coviddal vegyített „tilos” és „kötelező” szavak fogságában sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom az idei nyár terveit. Még nem adtam fel. Repülőjegyünk van, január óta, mint általában.

Csakazértis

Kedves Olvasóim! Van egy egészen friss élményem, amely alapján szeretnék egy szerintem fontos gondolatot megosztani. Kicsit szokatlan ez a részemről, mert általában a Bálnaság az úgy működik, hogy először elkezd valami motoszkálni a fejemben, – elsősorban vezetés közben -, mert az a tevékenység megengedi, hogy máson is járjon az eszem és eddig még komolyabb balesetet sem okozott. Aztán amikor már eleget morfondíroztam azon a valamin, pár hét elteltével egyszer csak leülök a gépem elé és kiömlik amit addig forraltam magamaban és már kellően kihűlt ahhoz, hogy le is írhassam. Ahogy mondtam ez a folyamat most meglehetősen gyorsan lezajlott, hiszen ma hétfő van az élmény pedig az elmúlt hétvégén született meg. Ahogy mondtam ez rekordgyorsaság, mert az autós morfondírozás időtartama azért normál esetben több hét is lehet. A magyarázat valójában az lehet, hogy ez a téma mindig is velem volt, csak valahol a háttérben futott és építette magát az agyamban. Na, ha így van akkor köszi agy, szép munka volt!

Valamikor középiskolás koromban az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy úgy dacolunk a kötelező oroszoktatással, hogy egyrészt nem tanuljuk, csak annyit amennyi ahhoz kell, hogy ne bukjunk meg feltétlenül, plusz minden dolgozat után sokat tettünk azért, hogy ne hagyjon bennünk mély nyomot az a sekély tudás amit a fenti cél érdekében megtettünk. A felejtés műveletéhez általában sört használtunk segédanyagként, csak különösen átfogó témazárók után folyamodtunk komolyabb fegyverekhez mint a kevert, netán a rum önmagában. Másrészt viszont azt is elhatároztuk, hogy oroszbarátság ide, kapitalista imperializmus oda, komszomol és KISZ amoda mi csakazértis angolt fogunk tanulni. Ez a döntésünk természetesen nem abból fakadt, hogy tudtuk, hogy a mi szakmánk anyanyelve az angol lesz, sőt ha belegondolok minden szakmáé ez, hanem csakis és vegytisztán a dacból meg abból az okból, hogy mi igenis nem passzívan állunk ellen, hanem aktívan. Én el is mentem Zsófi nénihez, aki a családhoz tartozott – sajnos már jó pár éve nincs köztünk – angolt és franciát tanított magánalapon. Bejelentettem ezt az elképzelésemet, ő pedig nem mondott nemet, járhattunk hozzá az osztálytársammal hetente kétszer. Apám ezt az akciónkat utólag tudta meg és csak annyit mondott, hogy: szeretem ha valaki akar valamit. Fura, hogy ezt a mondatot így több mint harminc év távlatából is itt hallom a fülemben.

Aztán vége lett a középiskolának, nem jártam már Zsófi néninhez angolt tanulni, sőt orosz szaknyelvből kellett záróvizsgáznom a főiskolán. A tétel amit húztam az a tranzisztor volt, aminek a működését kellett volna részletesen elmagyaráznom oroszul úgy, hogy tulajdonképpen még magyarul is bele lehetett volna zavarni simán, még csak nagyon erőlködni sem kellett volna hozzá. A szerencse az volt, hogy egyrészt a tanár még messze annyira sem volt képben a tranzisztor fizikájával mint én – lévén echte bölcsész volt az Éva néni -, másrészt Józsi barátomnak majdnem sikerült felgyújtani a kollégiumot, amikor a vizsgára várva rágyújtott a szobában és a még égő gyufát beledobta a szemetesbe egy laza mozdulattal. Az erről szóló, icipicit kiszínezett, ám részletes és drámai beszámoló elvitte a vizsga idejének a felét és a kvázi-tűzeset miatti felfokozott lelkiállapotunk bizonyára felfelé kerekítette a jegyet.

Na de ez talán nem is fontos. Mindez arról jutott eszembe, hogy a hétvégén megint összejöttünk azzal a társasággal akikkel együtt jártunk erre a bizonyos főiskolára. Jövőre lesz 30 éve, hogy végeztünk és azóta minden évben néhányszor összejövünk, főzünk, énekelünk, táncolunk, gitározunk (na jó ez azért már picit túlzás, ugyanis egyedül Barnabás az aki gitározik, mi ordítunk a dallamra, de főleg a dallam mellé). Ezeket az összejöveteleket akkor kezdtük, amikor még csak mi, az évfolyamtársak ismertük egymást, de aztán jöttek a barátnők később a feleségek, még később a kisgyerekek, most meg azon vesszük észre magunkat, hogy komoly, felnőtt emberek ülnek mellettünk a társaságban, akiknek már nem kell szörpökről meg almalevekről gondoskodni, mert ugyanúgy fröccsöznek meg söröznek mint mi. Sőt a kórusban is egyre jobban kihallani a hangjukat, amit mi öregek egyáltalán nem bánunk, hanem megértettük, hogy ez így van rendjén és titkon abban bízunk, hogy ha mi már nem leszünk, akkor továbbviszik ezt a hagyományt. (Mondom, öregszünk, így amikor eddig a gondolatig eljutunk akkor szépen könnybe is lábad a szemünk, de ezt azért még a füstre meg a hagymára fogjuk.) Történhet bármi, betegség, gyerekszületés, koronavírus, mi – most hétvégén – több mint harmincan (persze gyerekekkel együtt) – csakazértis összejövünk egy-egy hétvégére és valóban ott folytatjuk a megkezdett mondatot ahol pár hónapja abbahagytuk. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon ez még azokkal is így van, akik csakazértis anti-facebookosok és nem élnek együtt a többiekkel a virtuális térben egyáltalán.

Ezek a gondolatok meg arról jutottak eszembe – ahogy írtam sohasem látott gyorsasággal -, hogy az elmúlt hétvégre úgy is fogunk emlékezni, hogy ez volt az az alkalom, amikor megismerkedtünk a vadnai borásszal. Vadna – ha valaki nem tudná – Miskolctól kb. 30 kilométerre északra fekszik, gyönyörű hegyes-völgyes vidék, csak hát bor szempontból nincs valami szerencsés helyen, hiszen balra Eger, jobbra Tokaj, mit lehet itt a kettő között kezdeni gondolhatnánk már-már jogosan. Ez a bizonyos borász nem egyezett ki a helyzet kínálta döntetlenben és megvalósította azt az álmát, hogy Vadna környékén fog bort készíteni és ha már elkezdi akkor nem valami harmadosztályút, hanem valódi világszínvonalat. A hétvégén volt szerencsénk megkóstolni a termékét és egyöntetű véleményként jutottunk arra, hogy a terv megvalósítása a legjobb úton halad és ha rengeteg is a hátráltató tényező, de Ők ott Vadna környékén biztos nem fogják feladni és megcsinálják, ráadásul úgy, hogy az akarat mellett a derű is megmarad. Jó hogy van valaki, akire – ha az elszántság és az elkötelezettség példaképe kell -, gondolhatunk és akire apám megint csak azt mondaná, hogy szeretem ha valaki akar valamit. Aki véletlenül azon a környéken járna mindenképpen keresse meg őket, még akkor is ha nem igazán szereti a bort, mert itt a helyi értékekért való feltétel néküli rajongás legalább olyan fontos.

És hogy hogyan találjátok meg? Kérdezzetek meg bárkit és csak annyit mondjatok: Csakazértis. Ez ugyanis a borászatuk neve, aminél jobbat és találóbbat el sem tudok képzelni. A magam részéről köszönöm az élményt!

Hogyan nem lettem csempész…

Most, hogy végre lassan újra szabadon átjárhatóvá válik az osztrák határ (értsd: mehetek végre sörért), itt az ideje, hogy megosszam legviccesebb és legszürreálisabb élményemet, ami ehhez kapcsolódik.

A történet arra az időre nyúlik vissza, amikor még nem voltunk a schengeni övezet tagjai, sőt még az Európai unióé sem, bár már nem sok kellett hozzá, csak pár hét, legfeljebb pár hónap. Még egy kis időt kellett várni – legalábbis ahhoz a bizonyos negyven évhez képest mindenképpen keveset -, és egycsapásra a miénk lett az úgynevezett vámszabadság, vagyis amikortól kezdve bárki bármiből bármennyit hozhat, vihet. nem törődik vele senki, sőt még pár év és határ sem lesz. Na de ahogy mondtam még nem tartottunk ott, csak majdnem. Ekkor még kuszánál kuszább és szigorúnál szigorúbb vámszabályok között éltünk, bár a soproniak ezt sose vették komolyan (egy bizonyos szinten túl), hiszen legalább úgy mentek a Eisenstadtba vásárolni mint az akkortájt frissen megnyílt magyar Tescoba. Talán nem is tudtak ezekről a szabályokról. Persze a történet abból a szempontból is érdekes, hogy akkor már hetek óta tele volt a tévé olyan reklámokkal – felborzolva ezzel a terézvárosi kisnyugdíjasok idegeit -, hogy például: egy Gábor Gábor féle láthatóan dörzsölt és a hiszékeny, de jó karban lévő szépasszonyokat módszeresen átverő vállalkozó azon morfondírozik, hogy vajon nyithat-e kávéházat Bécsben? A helyzet ugyanis, az, hogy a fenti nyugdíjasok egyáltalán nem ezzel voltak elfoglalva, hanem azt számolták, hogy vehetnek-e még egy tízdekás Karavánt a következő zsoldig, vagy főzzék ki újra a zaccot. (A híres magyar folklór egyébként szinte azonnal megalkotta a választ a kérdésre egy karikatúra formájában, amelyen egy láthatóan betörő külsejű fazon kérdően tekint a kérdésre, mondván, hogy Miért? Én eddig is nyitottam..! – majdnem azt írtam, hogy keringett egy ilyen mém a neten, de hát akkor még maximum iwiweztünk, de azt is csak a vájtfülűek és beavatottak. Az uniós csatlakozás kézzelfogható közelsége azt éreztette velünk, hogy az már tulajdonképpen itt is van, csak pár papírt kell még aláírni, hogy kész legyen, de a dolog eldöntetett, éljünk is úgy. 

Bizonyára ugyanígy érzett egy kollégám, aki – Sopronból nézve legalábbis – egy távoli városban élt és épp az esküvőjére készült. Egy szép nyár eleji napon megcsörrent a telefonom, amit akkor nemrég kaptam a cégemtől. Ez a jószág 0660-as volt – már ha valakinek rémlék még ez a kifejezés – és amellett, hogy nagyon büszke voltam rá, volt pár érdekes tulajdonsága. Egyrészt mivel ún. analóg rendszerű volt, a hangminősége néha nagyon rossz volt, főleg szélsőséges lefedettség mellett, másrészt akkora volt mint egy (hosszában) elfelezett tégla, harmadrészt pedig – és ez még fontos lesz a későbbiekben – az akkumulátora elég hektikusan viselkedett. Az egyik percben még hetykén dicsekedett, hogy majdnem maximális a töltöttsége, a másikban már sűrűn csipogott, hogy ajjaj, ennek rossz vége lesz, mindjárt feladom, majd körülbelül további két perc múlva be is váltotta az ígéretét és otthagyott faképnél, mondván, hogy ő most itt inkább lemerülne, köszi!

Szóval hív ez a kedves kollégám, hogy képzeljem el nemsokára lesz az esküvője, nem mennék-e át Ausztriába a Metroba venni neki pár dolgot, mert ott egyrészt olcsóbb, másrészt ott a mehrversteuer, amit vissza lehet igényelni ugye, és hát eláég szűk a költségvetés. (Ebből látszik azért, hogy a vámszabályok ránk nézve kedvező részét azért ismertük, naná!) Óh, mondom, ennek aztán igazán semmi akadálya, miről lenne szó. Tulajdonképpen bagatell az egész, szóra sem érdemes, átküldöm emailen. Oké, várom, sok boldogságot, ha addig nem beszélnénk – zártam a beszélgetést egy jópofának szánt megjegyzéssel, amiről persze ott és akkor nem gondoltam, hogy majdnem így történik majd (már hogy sokáig nem beszélünk, vagy mert nem engedik, vagy mert örök harag…) Lista megjött, és hát nem hazudott, tényleg bagatell tételekről volt szó. Mindössze 6 üveg Jagermeister, 2 Ballantines, 2 Jim Beam, 5 Finlandia, 3 tequila, 3 Stroh rum (70%-os) valamint némi Martinik és likőrök. (A márkákra és a mennyiségekre nem biztos, hogy pontosan emlékszem, de nagyságrendi eltérés azért nincs.) Ezek között én semmi de semmi gyanúsat nem láttam – melyik háztartásba nem kellenek ezek egyébként is – kicsit örültem is, hogy nem például valami szexshopba küld, hogy a nászéjszakához szükséges kellékeket megvegyem. Sokat nem is gondolkodtam, a következő pénteken útra is keltem, mert hát jobb azonnal mint hamar, és hát én őszintén szerettem volna segíteni. A bécsújhelyi Metroba mentem, rövid idő alatt bevásároltam, bepakoltam a csomagtartóba, de ahogy így végignéztem a szépen sorban a Fiat hátuljába fektetett üvegeken, azért valami elkezdett motoszkálni hátul a kisagyamban, hogy talán mégsincs minden rendben. Áh, mondom magamban mi baj lehetne, hiszen egyrészt a kollégám biztos nem kérne erre, ha teszem azt nem lehetne bevinni ezeket Magyarországra, másrészt meg mindjárt itt az Unió, halleluja, Örömóda.

Ahogy vezettem hazafelé, a szorongásom egyre csak nőtt, de én akkor ezt én az elmúlt éveknek a vasfüggöny által meghatározott hangulatának tudtam be, hiszen akkor minden határátlépés kisebb-nagyobb gyomorgörccsel járt, még a csehszlovák is, nemhogy az osztrák. A legélesebb emlékem ezzel kapcsolatban az, hogy amikor egyszer még gyerekkoromban vonattal mentünk át Miskolcról Kassára ruszlit enni és Botas cipőt venni, majdnem meglincseltek az utasok – na jó ha nem is volt verés kilátásban, de az ellenszenvet magamra vontam sikeresen. Az történt ugyanis, hogy a amikor a határon megállt a vonat és a határőr feltépte a fülke ajtaját elmormolva, hogy útlevélvizsgálat, az utasok megszeppenve ültek és már-már alázatosan adták oda az útlevelüket. A határőr unottan megnézte ezeket, belenyomott valami pecsétet, majd anélkül, hogy az enyémet elvette volna, távozott. Én ezen – köszönhetően zsenge és tapasztalatlan mivoltomnak – elkezdtem kérdőre vonni, hogy az én útlevelemet miért nem nézte meg és főleg miért nem nyomott bele olyan csinos bélyegzőt?! Utastársaim ezen akadtak ki, elég szépen gyorsan lepisszegtek és felvilágosítottak, hogy a hatósággal nem vitatkozunk sem azon amit csinál, sem azon amit nem csinál, jegyezzem meg jól. Hál’Istennek a katona a felháborodásomat nem hallotta, valószínűleg a hétvégi eltávozáson, vagy annak elmaradásán járt az esze.

Ott tartottam, hogy megyek a soproni határ felé, amikor végképp elhatamasodott rajtam a kétségebeesés és megálltam a felhagyott cukorgyár szervízútján, hogy valamit csináljak a rakománnyal. Sajnos nem volt nálam semmi ami mögé elrejthettem volna a jelentékeny mennyiségű árut, csak egy napellenző, amit tessék-lássék ráterítettem az üvegekre. Kicsit megnyugodtam, majd begördültem a határra. Ott az volt a táncrend, hogy oda kellett gurulni az osztrák oldalra, kiszállni a számlával, majd lepecsételtetni a mehrversteuer papírt igazolván, hogy az azon szereplőket kivittem az országból. A lényeg, hogy ez után már nem lehet visszafelé menni, csak előre, Magyarország felé. Számla lepecsételve és – bár akkor ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam – a hivatalos ember mikor átfutotta a számlát egy icipicit, alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. Ahogy utólag összerakom a történteket, mintha miután elfordultam az ablaktól, mintha még a telefon után is nyúlt volna, de ebben nem vagyok egészen biztos. Mindesetre eddig rendben lévőnek látszott a dolog, visszaültem az autóba, beálltam a lassan haladó sorba, osztrák egyenruhás ember jóindulatúan integet, hogy menjek csak bátran, a közeli viszontlátásra. Ó hát kár volt itt aggodalmaskodni – mondom magamban -, nincs baj, a magyarok csak nem akadékoskodnak itt nekem, miért is tennék. Araszolunk araszolunk, az előttem lévő legalább összes autónak integet a magyar vámtiszt is, majd amikor a közelebb érek, egyértelműen és határozottan rám mutat, hogy állnék félre legyek olyan jó. Én ezt megtettem, de igazából még mindig nem sejtettem semmit, arra vágytam leginkább, hogy otthon lehessek végre és ihassak egy sört a portya után.

Jó estét, magyar vámvizsgálat! – köszönt nem túl udvariasan a jóember. Legyen szíves nyissa fel a csomagtartót! Na ezen a ponton hideg görcsbe rándult a gyomrom, mert ekkor megéreztem, hogy valamit nagyon benéztem. Kiszálltam, hanyagul, kicsit bosszankodva hátramentem azt sugallva, hogy de mért pont engem kellett kiszúrni, nem látja hogy sietek, van nekem jobb dolgom is. Felnyitottam a csomagtartót és emberünk nem túlságosan meglepődve kérdezte, hogy ez meg mi?! Na most az, hogy miért nem lepődött meg, igazán az nem ismert előttem pontosan. Vagy drónokkal figyelték a cukorgyárat és környékét, vagy az osztrák kollégája hívta fel a figyelmét egy érdekes számla tartalmára és a hozzátartozó szerencsétlen balekra. Az előbbi lehetőséget nemcsak azért vetném el elég határozottan mert a második sokkal valószínűbb, hanem mert akkoriban drónokról még csak nem is hallottunk, még az amerikai katonai beavatkozásokra is igazi emberek mentek a vadászrepülőkön, nem úgy mint manapság, amikor csak joystickkel irányítják levitézlett gamerek a rakétákat egy jó meleg és biztonságos bázisról.

Egy kis ital a kollégám esküvőjére – mondom bizalmasan. A vámos egy picit hitetlenkedve félrehúzta a napellenzőt és egy kissé azért elkomorult a szeme. Ember! Egy liter! – vetette oda kíméletlenül a felvilágosítást – már hogyannyit lehet behozni legálisan – és lezárta a csomagtartót. Ebben a pillanatban a gyomrom még egyet csavarodott, ráadásul a már emlegetett telefonom kiadta a ‘pár perc múlva lemerülök, de teljesen’ jelzést. És most mi lesz? – kérdeztem remegő hanggal én, akinek soha semmilyen összetűzésem nem volt semmiféle hatósággal, ha emailen küldök levelet eltépek egy bélyeget, hogy ne károsítsam meg az államot. Most elkobozza? Ő aztán nem – válaszolta. Az egy csomó papírmunka. Akkor? – kérdeztem egy picit reménykedve, hogy hátha elenged, mert őt is megcsapta az uniós csatlakozás szele és a kollégám boldogságának támogatása. Akkor az lesz, hogy Magyarországra nem mehetek, forduljak vissza! – és még legyintett is egyet. Hatósággal nem vitatkozunk, visszafordultam. Az járt a fejemben, hogy visszamegyek a határon, felhívok valakit hogy mi legyen…

Araszoltam visszafelé Ausztriába, osztrák tiszt unatkozva mindenkinek integet, hogy siessen már, de mikor meglát engem, felcsillan a szeme és szinte kéjes örömmel kiint a sorból. Guten Tag! Jó napot! – mondom dacosan, már már öntudatosan. Osztrák vámvizsgálat, nyissa fel a csomagtartót! Ekkor tudtam, hogy ott rontottam el, hogy szóba álltam a kollégámmal és hogy lesz egy-két szavam hozzá, ha még egyszer egyáltalán tudok beszélni valakivel ebben az életben. Hát ez mi?! Kérdezi jobban tettetett meglepődéssel. Ennyi alkoholos italt nem lehet behozni Ausztriába! Miről beszél? – szakad el nálam a cérna, nincs 5 perce, hogy elmentem itt, tulajdonképpen ki se léptem az országból, te büdös labanc, megfizetsz még Világosért! Természetesen ez utóbbit csak gondoltam. Ő ezt nem tudja, csak azt látja, hogy extrém mennyiségű tiltott (jövedéki) árut szeretnék bevinni, ő ezért megbüntet, kövessem a bódéba.

Ezen a ponton én már tökéletesen kétségbe voltam esve, itt vagyok idegenben, az útlevelem ennél a burgesznél, úristen mi lesz! Emberünk bent a bódéban leültetett, elővett valami óriásit könyvet és valami iszonyú precíz táblázatból kinézte, hogy 200 euró a büntetés. Na erre még idegesebb lettem, mert persze semmi pénz nem volt nálam. Kicsit érezhette a jóember, hogy nem vagyok az a kiköpött csempész, mert például idegességemben kidörzsöltem a kontaktlencsét a szememből és emiatt elég furán állhattam ott. Menjek be nyugodtan a mosdóba és tegyem rendbe magam, javasolta kicsit megenyhülve és szánakozva. Mikor újra láttam, mondtam neki, hogy köszi, de tényleg nincs nálam pénz. Óh hát semmi baj, menjek el Siegendorfba, ott van ATM és vegyem ki a szükséges mennyiséget, útlevél marad. Mit volt mit tenni, követtem az utasításait. Mielőtt elindultam, felhívtam a feleségemet, azt akartam mondani neki, hogy menjen át gyorsan az ügyvéd szomszédainkhoz és mondja el mi történt, és szabadítsanak ki! Meg voltam győződve róla ugyanis, hogy ha kifizetem a két darab százast akkor sem lesz vége, hanem minimum 3 nap letartóztatás vár rám. Természetesen, mikor ott tartottam, hogy Anya, baj van… abban a pillanatban a telefonom megköszönte a közreműködést és kikapcsolt. Ettől még jobban kétségbeestem, de azért elmentem a bankautomatához pénzért. Lassan már tudtam gondolkodni értelmesen és elképzeltem magam, ahogy visszamegyek a határhoz – az áruval a csomagtartóban -, kifizetem a pénzt és aufwiedersehen. Aztán átmegyek a magyar oldalra és minden kezdődik elölről: Álljon félre! Nyissa fel! Mi ez? Ember, 1 liter! Menjen vissza! Grüss Gott! Was ist das? 200 EUR! Danke schön! Aufwiedersehen! Álljon félre! Nyissa fel! Mi ez? majd újra és újra amíg meg nem halunk, vagy ki nem fogy a benzin…

Ezt megelőzendő kitaláltam kínomban, hogy Siegendorf és Eisenstadt között a kanyarban nem messze az úttól van egy nagy fa, aminek a tövében lerakhatnám a szajrét, mielőtt visszamegyek a határra. Nem tűnt túl biztonságosnak, de annál mégiscsak jobb, mint hogy belekeveredjek a fenti végtelen ciklusba. Miután felvettem a pénzt, leraktam mindent, ide, biztonsági okokból gondosan letakartam az autó gumiszőnyegével, bár már úgyis besötétedett. Határhoz vissza, pénz kifizet. Viszlát. (Fogdáról szó sem esik.) Magyar oldalon a finánc bájosan integet, hogy menjek csak bátran, viszontlátásra. Én erre csak egy magamban elmormolt k**vanyáddal tudtam válaszolni, de azt nagyon őszintén.

Az események innen már nem túl izgalmasak. Én hazaértem mielőtt az ügyvéd barátaink odaértek volna a határra, hogy kimentsenek, – mert a feleségem az „Anya, baj van…”-ból tűpontosan összerakta az elmúlt órák eseményeit – vagyis pánik lefújva. A szomszédom félelmet nem ismerve kiment ahhoz a bizonyos fához, összeszedte az üvegeket és biztonságba helyezte a Hortischoni ismerősénél. Másnap vagy harmadnap hatan mentünk ki a kontingensért, de mondanom sem kell, se a magyar se az osztrák határon azt se kérdezték, na mi van? meg azt se, hogy wie geht’s (pedig erre olyan szívesen válaszoltam volna, hogy anyád a vigéc, mondtam már a múltkor is, hogy a kollégámnak vettem.)

A barátom ezután kifizette az italok árát plusz a kétszáz euró büntetést, így pont annyiba került a cucc, mintha otthon megvette volna Metroban. A mehrversteueres papírt megtarottam magamnak mintegy fájdalomdíjként. Ez akkor kevésnek tűnt a megpóbáltatásokhoz képest, de most érzem csak, hogy mégis megérte, mert leírhattam ide a sztorit.

Otthon sem volt már semmi különös, csak annyi, hogy egy üveg Jagermeistert a szomszédom még aznap este hazahozott a fa alól, amit a nagy ijedtségre való tekintettel az utca népével közösen megittunk, szóval a végkifejlet nagy nevetésekbe és ejnye de hülye vagy bmeg kiáltozásokba fulladt. Annyi tanulság mégis volt, hogy rájöttem, hogy a hatóságokkal nem érdemes nekem még kapcsolatba sem, nemhogy ellentétbe kerülnöm és hogy a szeszcsempészet nem nekem való műfaj egyáltalán. Erről eszembe jut még egy történet, ami a sógoromról és az ő hidegvéréről szól, de talán majd legközelebb…

Bezárva

Manapság sem igazi, sem koca-blogger (mint például én) nem maradhat ki a karanténról írt posztok írásából. A legtöbben ezek közül azt írja le, hogy a.) ő milyen eszeveszetten jó problémamegoldó és milyen ügyesen lavírozik a gyereknevelés a főzés és a rém felelősségteljes munka háromszögében b.) milyen remekül ki tudja hozni a legjobbat ebből a helyzetből, olyannyira, hogy úgy érzi már-már kívánni fogja ezt az érzést ha vége lesz és izgatottan várja mikor vonulhat újra önkéntes izolációba illetve c.) milyen szar most neki, de ő mégis önkéntesen és könnyek között vállalja – elsősorban embertársai iránt érzett eszeveszett felelősségnek engedve – hogy egy pillanatra se hagyja el a 278 négyzetméteres házát ahol pont van egy úszómedence és szerencsére pont a karantén előtt volt ott a kertész, így a budai hegyekre való kilátást sem akadályozza semmi, a Tesco házhoszszállítás is működik és picit sem aggódik azért, hogy az Euróban tartott, de Forintban 11 számjegyű bankbetétje nem tart ki a válság végéig.

Na én nem erről szeretnék írni, hanem arról, hogy a karantén tényleg szar.

Azért szar mert nem mehetsz el sehova, ha mégis elmész, akkor meg lelkiismeret furdalásod van. Mert mi van ha teszem azt tényleg fertőzött vagy és véletlenül fülön prüszkölöd a Lidlben előtted álló szerencsétlen jóhiszeműt (akkor aztán lehet rajta maszk…), vagy mi van ha nem vagy fertőzött, de óvatlanul fülön prüszköl a Lidlben mögötted álló jóhiszemű fertőzött – hiába van rajtad maszk. Egy szó mint száz, az valami elemi vágy, hogy akkor és úgy mehess el otthonról amikor akarsz és ha ezt teszed az ne valami rosszaság, sunyi csínytevés, szégyellnivaló nemtörődömség legyen, hanem ellenkezőleg: jó és követendő, hiszen mondjuk kimész az erdőbe friss levegőt szívni, így építeni a saját egészségedet.

Lássuk be, ma nem ez van. Ma az van, hogy mindegy milyen okból (lelkiismereti vagy hatósági) nem mehetsz el onnan ahol vagy, oda ahová akarsz, és nem azért mert Te személy szerint rosszat csináltál, bűnöztél vagy valami hasonló, hanem mert itt ez a nyavalya és mert Győrfi Pál olyan szúrósan tud nézni. Nézzünk szembe ezzel, de azzal is, hogy azért van az ember életében még ilyen helyzet, ha nem is sok…

Ott van mindjárt az a nyári tábor, amibe körülbelül hatodikos koromban a szüleim kényszerítettek. Na jó nem kellett kényszeríteni, mert még nem tudtam milyen lesz, értsd: ha tudtam volna, akkor kellett volna kényszeríteni az biztos. A tábor úgy emlékszem két hét volt és Sátoraljaújhely volt a célpont. Történetesen itt van az ország egyik legszigorúbb börtöne és fegyháza, aminek természetesen nincs köze a táborhoz, hacsak annyiban nem, hogy valószínűleg a táboroztató nénik és bácsik egy része, az úttörőkkel töltött vidám és tartalmas nap után beugranak egy éjszakai műszakra a böribe egy kis pihenésre. Innen – parancsnoki engedéllyel kicsit hamarabb lelépnek – hogy odaérjenek a kis pirosnyakkendős lurkók ébresztőjére, amit – azért a párhuzamot megtartva – egy levesestányérnyi hagyományos csengő celebrál minden gyengédséget félretéve. Ezt csak azért gondolom, mert a kötelező reggeli tornát olyan szigorúan szabályozták be, hogy idejekorán megtanulhassuk: a szocializmus építéséhez nem a simogatás és a babusgatás kell, hanem kőkemény következetesség és spártai hozzáállás. Mi ez utóbbit nagyon is megértettük, erre egyértelmű bizonyíték az, hogy a reggeli futás közben elbújva a bokrokba Sparta nevű cigit szívtunk és ettől köhögtünk, vagyis nem is a haraphatóan friss zempléni levegőtől és nem is a koronavírustól. A tábor is azért volt rossz, mert hiába éreztem az első napon, hogy ebből nekem elegem van és gyűlölöm az egészet, és tulajdonképpen mit is keresek itt, nem telefonálhattam haza anyáméknak, hogy na jól van, jó vicc volt, rendkívül sokat nevettünk, de most már hazemennék. Ezt nem tehettem több okból. Egyrészt férfiúi becsület is van a világon, másrészt meg kell tanulni, hogy ha tűrni kell, hát tűrni kell, harmadrészt akkor még nem is volt mobiltelefon, legfeljebb egy pénzbedobós nyilvános a nevelők szobája előtt, ahol aztán mégsem sírja el magát az ember, mert repül a két kör békaügetés mint a pinty. Ehhez a tárborhoz még egy adalék: a legjobb a két hétben az a program volt, amikor egyszer levonultunk „néma csöndben és kettes sorban” a városba, hogy a moziban megnézzük a Ballagó idő című filmet. Valószínűleg azért értékelem ennyi év távlatából ezt a legjobbnak, mert jóformán csak abban a két órában hagytak minket békén és nem baszogattak mindenféle mozgalmi szempontból fontos dolgokkal, mint például vidám és mozgalmi akadályverseny a hegyen felfelé, mert lefelé túl veszélyes futni. Na ezt az egészet csak azért írtam le, mert talán itt éreztem először, hogy milyen az, ha mennél, de nem mehetsz.

Sok évvel később aztán ott volt a katonaság. Engem a határőrséghez soroztak be, ami annak volt a következménye, hogy a szüleim nagyon jót akartak. Egyrészt a határőrség valami elitszagú volt a sima honvédséghez képest, még a szlengben is a honvédek nyulak mi meg kutyák voltunk, ami azért sokkal menőbb, bár az is igaz, hogy a surranó ugyanolyan büdös mind a két helyen még akkor is, ha a határőröké feketére van bokszolva merő kivagyiságból. (Kicsit előreugrok és elmesélem, hogy már leszerelő katona voltam, amikor egy frissen végzett hadnagyocska jött hozzánk dolgozni, aki meg akarta mutatni, hogy mekkora menő. Teljesen szokatlan módon elkezdett pattogni, hogy ezt csináld meg azt csináld, de mindent elárult az élére vasalt gyakorlógatyája meg a barna (!) zsír új surranója. Mondtuk is neki, amikor végre felébredtünk a délutáni sziesztából, nagy ímmel-ámmal kiköptük a már úgyis megrágott fűszálat és elkezdtük megkeresni a lerakott géppisztolyainkat a gyakorlótéren, ahová délutáni harcászatra ballagott ki a szakaszunk – hogy nem kellene ezt csinálni, mert a mi egyenruháinkat mi magunk térdeltük ki újonc korunkban kúszás közben. (Egyébként ez a hadnagy értett a szóból és megnyugtatott minket, hogy a fülsértően kemény ordítás csak azért volt, hogy a laktanyában is lehessen hallani, mert neki is vannak főnökei ugyebár. Egyébként feküdjünk vissza nyugodtan, neki sincs kedve egzecíroztatni minket ezen a szép koranyári napon.) Mint mondtam én úgy lettem határőr Adyligeten, – aminek egyébként legalább 100 km-es környezetében egyetlen picurka határ sincs -, hogy anyémék túlszervezték egy kicsit a dolgot és miután bevonultam, egy hónapig nem mehettem sehová, de még a kerítés közelébe se nagyon. Azok az évfolyamtársaim viszont akik velem egyidőben lettek a honvédség kötelékének tagjai és mindenféle protekció nélkül befáradtak valamelyik belvárosi katonai főiskolára – már másnap megkapták a körbeírt könyvüket. (Tudniillik ez a szlengben azt jelenti, hogy éjjel-nappal bármikor kimehettek a laktanyából – ha jól emlékszem elöl volt beírva a személyi igazolványt ideiglenesen helyettesítő katonakönyvbe a nappali, hátulra meg az éjszakai kimenő engedély.) Nekem erre egy fél évet kellett várnom.

Fél évig tehát átélhettem felnőtt fejjel milyen az, amikor egészséges vagy, normális vagy, egy idő után nem is igazán szeretsz ott lenni ahol vagy, de mégis ott kell lenned bezárva, tisztára mint most a karanténban. Na azért ez is relatív. Legalábbis így visszagondolva voltak érdekes, sőt mulatságos helyzetek. Például amikor bevonulás után sorba állítottak bennünket a magasan művelt és képzett és gondosan (értsd: kontraszelektáltan) kiválasztott rajparancsnokok, hogy na ámbárák, mindánki mondjá ál mivál foglálkozik á civil áletiben (elnézést mindekitől, nem csúfolódom, de ilyen ízesen beszélt tényleg az egyik tizedes) án páldául kőmíves szákmunkás vágyok. Elkezdték mondani a sor elején, hogy nincs szakmám, 8 általánost végeztem, szobafestő vagyok, gimnáziumban végeztem, nem tanultam szakmát (na itt már kicsit gúnyosan felhúzták a szemöldöküket vezetőink és példaképeink) én erősen kezdtem félni, hogy most mi lesz. Amikor én kerültem sorra, próbáltam enyhíteni a dolgot és azt mondtam, hogy egy középiskolában dolgozom. Na erre elkezdtek viccelődni, hogy fűtő vagyok-e vagy gondnok. Na persze nekem se kellett több, közöltem velük, hogy nem egészen, hanem anyag- és gyártásismeretet valamint elektronikus áramköröket tanítok. Többek között. Egyébként tiszta szerencse hogy most hívtak be, mert még pont le tudtam érettségiztetni az osztályomat. (Ez utóbbi nem volt igaz, mert nem volt osztályom természetesen, hiszen csak egy évet dolgoztam az iskolában, de a többi igen.) Na erre egy kicsit megnyúlt az arcuk és egy szörnyű pillanatig azt éreztem, hogy kész itt a vége, engem ki fognak csinálni, jobb ha most keresek egy ezredest és leverem a sapkát a fejéről, hogy biztosan a fogdában töltsem az előttem álló iszonyúan hosszú egy évet. Hál’ Istennek ők valóban elég egyszerű, de nagyon is becsületes és jó igazságérzettel megáldott srácok voltak, akik ezután úgy szólítottak, hogy „tánkérem” és készségesen utánam hozták az AK-47-es gépkarabélyomat, ha netán elvesztettem a már emlegetett harcászati akadálypályán és valahogy ritkábban mutatták föl a ki tudja melyik vasútállomásról és hány éve ellopott „LEJÁRAT a vágányokhoz” feliratú táblát. (Ehhez annyi magyarázat szükséges, hogy a legnagyobb sikerű közös esti program az volt, hogy minden újonc kiment az udvarra surranót pucolni (feketére bokszolni). Amikor úgy gondolta a szerencsétlen hülye kopasz, hogy a lábbeli már elég fényes és tiszta, akkor a tisztesek színe elé kellett járulni amihez néhány lépcsőt fel is kellett menni. Itt vigyázzba kellett állni, majd a tizedesek és őrvezetők közelről megvizsgálták a bakancsot és vagy azt kiabálták, hogy „köööörlet” és mehettél végre tkarodóra felkészülni (!), vagy felmutatták a fenti táblát és mehettél még egyszer elgondolkodni azon, hogy hol rontottad el ezt az egyszerű feladatot. Én már akkor sem voltam kevésbé lusta mint most, és kivártam a sor végét, mert tudtam, hogy a mi elöljáróinknak is bőven vannak felettesei, akik azért olyan sokáig nem tűrik ezt a vircsaftot az udvaron, magyarán ahogy az idő telt, annál többször jött a „kööörlet”, mint a tábla. A csúcspont az volt, hogy egyszer mikor már vagy háromszor volt LEJÁRAT és szépen eltelt az egyéként Ballagó idő (bocsánatot kérek!), maga Kovács szakaszvezető mutatta meg mérgében a lábamon, hogy hogyan kell kifényesíteni szakszerűen a surranót. Istenem, ha akkor lett volna nálam mobil, milyen kép ment volna az Instára: előttem térdel egy szakszi és hatalmas átéléssel pucolja a cipőmet miközben én érdeklődően figyelek, kicsit lenéző és gúnyos mosollyal az arcomon. Csak az volt a baj, hogy akkor még nemhogy kamerás, de semmilyen mobil nem volt, nemhogy Insta. Bár ha jobban belegondolok a mai korszellem – vagy az ún. algoritmikus felügyelet – ezt a képet ma – totál helytelenül – inkább valamiféle elhajlott szexuális szerepjátékként értlemezné és kitiltaná a francba.

Mindezek ellenére rossz volt, hogy nem mehettünk ki. Bár ezen a helyzeten sokat segített amikor rájöttünk, hogy a telefonközpont ahol dogoztunk mennyi előnyt és lehetőséget nyújt a számunkra. Ott jöttem rá pédául, hogy egy hazatelafonálásra alkalmas vonal értéke komoly téliszalámi mennyiségekben és egyéb előnyökben mérhető. Mivel mi az előbbinek voltunk szinte korlátlan gazdái, bezártság ide vagy oda soha annyi Picket nem ettem mint abban az időben – talán egy picit mag is utáltam. Sőt miután rájöttünk, hogy a telefonvonal értékes percei a tiszti kantin pincéreivel sörre is cserélhető, a bezártság nyűgje és szenvedése hatékonyan enyhíthetővé vált.

Akárcsak manapság…

Kémia

Arról szeretnék írni, hogy mi jut eszembe arról a szóról, hogy kémia. Például eszembe juthatna az, hogy mennyire de mennyire utáltam ezt a tantárgyat középiskolás koromban. Talán az összes közül a legeslegjobban. Ezen csak egy nagyon picit segített, hogy egy igen fiatal Zsuzsa nevű tanárnő tanította (mondjuk, hogy nem emlékszem a vezetéknevére), aki egyáltalán nem volt egy bombázó, de egy nagyon kevés kivétellel kamasz fiúkkal tömött iskolában azért természetesen ő vitte a prímet. Zsuzsa tanárnő egyébként kimondottan belevaló volt, de annyira, hogy egyszer még engem is rávett a kémia tanulásra. Na itt be kell egy kis mellékszálat iktatnom. Az a férfiasan bevallandó igazság van ugyanis, hogy gyerek- és fiatalkoromban egy mafla nagydarab dadogós és ennek köszönhetően kicsit magába forduló gyerek voltam. Most és itt a dadogóson van hangsúly, mert ennek következményeképpen igyekeztem elkerülni bármilyen – akár csak az osztály előtti – nyilvános megszólalást. Például a bátyám az a drága, azóta is emlegeti, hogy hányszor de hányszor vettem a boltban hat zsemlét fél kiló kenyér helyett, mert azt könnyebben ki tudtam mondani. Ez a dolog végigksért majdnem egész a főiskola végéig, de ott aztán történt valami. Elhatároztam ugyanis, hogy ez a dadogósság hülyeség és elegem van belőle. Ebből a felindulásból aztán elhatároztam, hogy a legjobb ellenszer az, ha kiválasztom azt a hivatást, amelyben dadogósoknak egyáltalán nincs helye, mi több, a dadogós ember és ez a feladat teljességgel összeegyeztethetetlen egymással. Egy szó, mint száz, tanár lettem. Így visszagondolva a terápia jól sikerült, mert a középiskola diákjainak nem mafla nagydarab dadogós voltam, hanem csak simán mafla nagydarab. Na jó, legfeljebb még Presser, mert akkortájt még „szakállal hordtam a szemüveget” és a hajam is jóval göndörebb volt mint ma. A sors fintora, hogy pár éve megint megvan a szakáll+szemüveg kombó, de senki sem hív már Pressernek. Biztos a hajam miatt.

Na de ott tartottam amikor idestova több mint 30 éve ültem az utolsó padban kémiaórán. Zsuzsa tanárnő olyan kémiát – a szó átvitt értelmében – teremtett maga és az osztály között, hogy még engem is kimozdított a maflaságból és a dadogásból eredő visszahúzódásból, hogy egy cseles kérdésére feltettem a kezem, hogy majd én… A válasz körülbelül az volt, hogy oxipotenciális. (Ilyen szót valószínűleg nem ismert a kémia tudománya se akkor se most, vagy ha mégis, az vagy nem kémia, vagy egyáltalán nem illett oda. Mint azt már említettem, sose volt sok közöm ehhez a tantárgyhoz). Igen Péter? vette észre a jelentkezésemet Zsuzsa, mire én felálltam, és úgy maradtam, mert persze akkor még nem tudtam fejben kezelni a dadogásomat, ahogy ma egyébként már ez elég jól megy, hiszen azt mondanom se kell, hogy tökéletesen sose múlt el ez a nyavalya. Én ott álltam maflán, a szájammal egy gyámoltalan o-t formázva egyetlen hang nélkül, az osztály már kezdte bekészíteni a megszokott és rendkívül szellemes beszólásait, amikor Zsuzsa megszólalt, hogy: Azt akarod mondani, hogy oxipotenciális ugye? Mivel bólogattam, Zsuzsa már csak ennyit mondott: nagyon jó, ötös! Osztály arcára mosoly ráfagy, beszólások hatástalanítva. Kémiából egyébként ez volt az egyetlen ötösöm, sőt a valah szerzett bármilyen más jegyem kettesenók és egyesek mellett.

Zsuzsa és az osztály közötti kémia következménye egyébként az volt, hogy érettségi után meghívtuk Abádszalókra, ahová az egyik osztálytársam Trabantjával mentünk le sátorozni és élvezni a nagykorúságot, a nyarat és nem utolsó sorban a szabadságot. Arra úgy őszintén nem számítottunk, hogy egyik nap Zsuzsa meg is jelent ott, a „katonai” Trabant kabriójával mondván, hogy helló fiúk, mizujs? (Ilyen autó tényleg volt és nagyon de nagyon nagy menőség volt ilyennel járni a nyolcvanas évek derekán. Lásd még: Üvegtigris Oszi bácsija és Jolikája.) Mi persze köpni nyelni nem tudtunk, mert ez a jelenség kábé olyan volt, mintha az akkor még nagyjában-egészében ismeretlen testi örömök éppen beteljesültek volna. Zsuzsa persze egyáltalán nem volt zavarban, hanem azt mondta, hogy Srácok, ez egy szar hely, menjünk inkább Nyékre, ott fel van verve a sátram a Debreczeni tó partján, ott a férjem és még pár ismerős, sokkal jobb a víz is, innivaló is van, mi bajunk lehet. Na itt két dolgot kell megjegyeznem. Az első, hogy a Miskolctól nem messze található Nyéki tórendszer Debreczeni nevű tagja közismerten a naturisták székhelye volt abban az időben, a második, hogy a „pár ismerős” egyike történetesen az osztályfőnökünk volt, akivel azérettségi banketten összetegeződtünk ugyan, de azért egy nudista telepen való találkozás az mégiscsak zsenánt. Ez így együtt olyan trauma volt, amit csak komoly alkoholmennyiség bevitelével tudtunk ellensúlyozni. Én nem is emlékszem sokra abból az estéből-éjszakából, csak a reggelre, amióta biztosan tudom, hogy a világon az egyik legjobb érzés, ha még amikor kicsit kótyagosan felébredsz, meglepetten konstatálod, hogy a sátradtól egy lépésre van a tó, amibe egy valódi naturistához méltóan „öltözve” gondolkodás nélkül tudsz belecsobbanni, egyszerre kezelve és elfedve a kóválygó fejedet, az álmosságodat és nem utolsó sorban a reggeli merevedésedet, ami egy ilyen helyen – kissé meglepő és álszent módon – egyáltalán nem comme il faut, hogy megcsillogtassam a kifinomult műveltségemet.

Ami miatt ebbe a posztba belekezdtem az az, hogy a kémiáról érdekes módon ma már a lengyelek jutnak eszembe, tudniilik, hogy megtapasztaltam azt a józanul és tudományos fejjel meg nem magyarázható jelenséget, hogy a magyarok és a lengyelek között tényleg működik a kémia. Tudom én persze, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” („Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.”), de hát aért nézzük meg közelebbről mit jelentett nekem zsenge fiatalkoromban az, hogy lengyel?

Elsősorban is a miskolci „lengyel piacot”, ahol a legtöbbet hallott kifejezés az volt, hogy „mádámka minimum otszáz”, tukmálván ránk az eléggé silány minőségű árukat. Ez a lengyel piac jelenség nyilván abból eredt, hogy akkoriban a történelem eléggé rondán bánt azzal a néppel, nélkülözés, munkanélküliség, elképzelhetetlen szegénység volt jellemző széles rétegek életére, ezt próbálták egy picit jobbá tenni ezzel a piacozással. Ide tartozik még a manapság egész más formában újjáéledt tátratea is, ami akkoriban egy rumos ízű – gondolom 101 százalékban szintetikus – teasűrítmény volt, aminek az íze kísértetiesen hasonlít a 21. századi 50 fok körüli utódjához (már persze alkoholfokról van szó). A tátrateát egyébként nagyon ügyes kis műanyag flakonban árulták, aminek az öntés céljára kialakított részét ollóval kellett levágni, – ami persze soha nem volt kéznél -, de bármilyen más szerszámmal történő próbálkozás napokig tartó ragacsosságot okozott a konyha kövén. (A szőrszálhasogatóknak jelzem, hogy igen tudom, hogy a tátratea egyáltalán nem lengyel, hanem leginkább szlovák, esetleg cseh, csak lengyelek árulták a piacon.) Aztán ott van még Bem apó, aki mindenki által ismerten lengyel volt és tevékeny részt vállalt az 1848-as forradalomban. Ezt mindenki megtanulta legkésőbb hetedikes korában, de azt már nagyon kevesen tudják – én sem egész pontosan -, hogy a.) hogy kerültek a lengyelek a magyar forradalom közelébe, b.) Bem miért József, ha lengyel és miért nem Jozef illetve c.) hogy tudott-e Bem apánk magyarul. Talán a lengyel-magyar kémiához köze van a legendás Bemnek is, köszönjük meg neki így posztumusz.

A magam részéről az hogy elkezdtem megtapasztalni a jelenséget akkor kezdődött, amikor a munkahelyem révén elkezdtem pár lengyel kollégával együtt dolgozni. Azt vettem észre, hogy velem valahogy máshogy beszélnek, valahogy barátságosabban mint a többi cseh, szlovák, osztrák, német kollégával. Na de ez így túl egyoldalú lenne, mert azt is megfigyeltem, hogy én is máshogy beszélek velük, mintha az irányukban kevésbé érezném a multi vállalatoknál már-már obligát és a korszellemből fakadó flegma ‘ti-mind-hülyék-vagytok-srácok-majd-mi-megmondjuk-a-tutit’ hozzáállásra való törekvést. A kémiára a bizonyosság akkor lett teljes, amikor egy kimerítő egész napos workshop (abcúg multik!) után az egyik kolléga – nevezzük Janusznak, amit egyébként Janusnak kell ejteni, mint az köztudott – miután én vittem be kocsival Krakkó külvárosából a belvárosába – ahol ő lakott és az én szállodám is volt – azzal szállt ki a kocsiból, hogy igyunk meg még valamit itt pont van egy kocsma, jelentékeny sör és vodka szortimenttel. Én ennek egyáltalán nem voltam ellenére, bele is kóstoltunk ebbe a kétféle italba, mint kutya a Nílusba – ahogy mondani szokás. Ehhez két dolgot fűznék hozzá: egyrészt Lengyelországban többek között az a jó, hogy mindig van pont ott egy kocsma, illetve hogy egyáltalán nem szégyenlősek az emberek ha alkoholizálásról van szó, én magam láttam amikor két fiú és egy lány a kocsmában – ahogy mi egy palack bort szoktunk rendelni – ők egy palack vodkát kértek három pohárral és egy bödönnyi jéggel. Na jó, a vodka fügés volt, de ez semmit nem von le a sportértékből. Itt már akár fel is fedezhetünk némi párhuzamosságot a lengyel és a magyar nép karaktere között. Másrészt másnap az is kiderült, hogy Janusznak a megelőző napokban született meg az első kislánya, akit akkortájt vitt haza a kórházból, ennek ellenére az ő magyar kollégáit választotta egy kellemes kocsmázásra ami talán már több is, mint ami elvárható kémia tekintetében.

A teljes és meghamisíthatatlan bizonyosság a népeink között lévő misztikus kapcsolatra azért mégiscsak az volt ami a gyerekeimmel történt. Részt vettek ugyanis pár éve – megintcsak Krakkóban egy egyházi ifjúsági világtalálkozón, ahol családoknál szállásolták el őket. Mondanom sem kell, hogy a házigazdák olyan vendéglátásban, szeretetben részesítették őket, hogy az meglévő kémia nélkül biztos nem menne. A kapcsolatuk odáig fejlődött, hogy tavaly az egész család meglátogatta őket. Ezt az alkalmat nem is szeretném bővebben leírni, csak annyit róla, hogy ha van olyan valódi érzés, hogy úgy találkoztunk egymással, mintha ezer éve ismernénk egymást, akkor az ott és akkor maradéktalanul megvalósult.

Ha körülbelül fél év távlatából visszagondolok akkor egész biztos vagyok benne, hogy ez nemcsak a fentiek alapján kétségkívül létező kémiának köszönhető, hanem valami sokkal magasabb, leírhatatlan és számunkra elképzelhetetlen rendező erőnek, amit csak úgy hívhatnak, hogy Isten.

Só, avagy karácsonyi ámokfutás

Az egész megint az elhatározással kezdődött. Elhatároztam ugyanis, hogy az elmúlt évek hagyományának megfelelően ismét főzök egy-két dolgot iparinak tekinthető mennyiségben és körbejárom a rokonaimat és barátaimat a Bécs-Miskolc tengelyen és viszek nekik belőle. Az eddigi alkalmakkor kocsonya és/vagy töltött káposzta volt terítéken, az idei terv is ez volt, de közbejött két dolog. Az első, hogy volt egy próbahal nemrég, ami elég jól sikerült, a másik, hogy a meteorológia későtavaszi-koranyári időjárást jósolt, ami különösen szerethető ilyenkor, de a kocsonyának nem igazán tesz jót. Volt olyan az elmúlt években, hogy hiába volt megfelelően hideg, egy adag kocsonyát – hogy, hogy nem – mégis beleborítottam okosan a kocsi csomagtartójába, amit másfél csomag Szilvia konyhai törlőkendő segítségével távolítottam el az ajkai Spar áruház ünnepekre készülő vásárlóközönségének nem kis örömére, csodálatára és megrökönyödésére. (A megrökönyödés abból származott, hogy messziről nézve a félig megdermedt kocsonya kitakarítása egy autó saroglyájából pont olyan mintha egy a Man In Black titkos ügynöke által véglegesen semlegesített idegen maradványait szedegetném össze gondosan. Ezen gondolkodtam miközben Szilviával keményen dolgoztunk, majd hátrafordulva elővettem a zsebemből az elemlámpás, toll alakú kulcstartómat és magam elé tartva szuggesztíven azt mondtam a bámészkodóknak, hogy most mindenki menjen haza és kívánjon boldog karácsonyt mindenkinek akit szeret).

Szóval idén nem kocsonya, hanem ecetes hal volt terítéken a töltött káposzta mellett.

Kezdjük a káposztával. Ezt az ételt anyámtól tanultam és egyszerűségében van az ereje. Karácsony lévén érdemes a hármas szám bűvöltében érdemes dolgozni. A harminc (!) literes fazekamhoz én három kiló savanyúkáposztát veszek és (még 1-2 fejet is), három kiló darált lapockát a kedvenc hentesemnél, 2×30 deka gerslit és kb 3 kiló füstölt árut, ami lehet csülök, tarja, oldalas tetszés szerint. Az a 3 szál füstölt kolbász már csak ráadás, ahogy a pár szelet jó húsos szalonna is. A gerslit sóval, vegetával előfőzöm, ha kihűlt összekeverem a lapockával amibe teszek még 3 tojást, 3 fej hagymát, – apróra vágva vagy reszelve és előre külön megpirítva egy kis zsíron -, fűszerezem, kóstolgatom amíg jó lesz. A húst beletöltöm a savanyított fej leveleibe (ha sikerül és általában nem sikerül, mert egy kissé béna vagyok ebben) a maradékból gombóc lesz. Anyám édeskáposzta levélbe töltötte a húst, amit én is megpróbáltam párszor, de az eredmény kapitális Waterloo lett. Aztán az összes alkatrészt berakom szépen a fazékba egy a lényeg, hogy alulra-felülre jusson káposzta. Közé rakok babérlevelet, egész borsot, felöntöm vízzel és jön 3 óra lassú főzés. Nem sózom, mert a káposzta elég sós, illetve én az ‘apróképosztát mosd ki egy kicsit, de a leveleket ne’ című iskolát követem. (Ezt csak azért jegyzem meg, mert ezzel kapcsolatban vérre menő vitákat lehet olvasni itt-ott.) Mikor majdnem kész berántom paprikásan, még egy fél óra a tűzön és kész. Ebből az adagból én ki tudok hozni kb. 25 doboz kóstolómennyiségű adagot.

Na de a hal. A próbahal sikerén felbuzdulva, gondoltam nem lesz itt gond semmi se, kedvem van, időm van, önbizalmam van, megoldom. Ugyanígy kb. 25 adagot akartam csinálni, így 5 kiló pontyfilét vettem. Ehhez kell kb. 15 fej extranagy vöröshagyma, amit vékonyan fel kell vágni. Ehhez nagyon jó ha kéznél van anyósod bőven a múlt században készült káposztagyaluja, mert azzal pikkpakk megoldható ez a művelet. Ha közben véletlenül picit bele reszeled a bőrödet is, azt ne sajnáld, mert így belekerül a DNS-ed is, ami lássuk be, külön megtiszteltetés annak akik kapja. A halat hagyományosan be kell panírozni, megsütni és kihűteni. (Ha kedves az életed, a sütést a sütőben csináld és ne bő olajban felül, mert amire végzel elmegy az életkedved, lejár a személyid, vagy egyszerűen csak megmakkansz, ahogy azt Vas megyében mondják, ami egyszerre jelent hőgutát, heveny idegösszeorppanást és akut életuntságot.) Ha kész a hal, hagyma lereszelve, jöhet az összeállítás, amihez tulajdonképpen nem kell más, mint hagyományos ecetes-cukros-sós salátalé. A receptet tudom fejből: 1 liter vízhez 6 evőkanál ecet, 6 evőkanál cukor és 1 evőkanál só. (A próbahal esetében ez nagyon is bevált.)

Na és itt jöttek a problémák. Ha ehhez a fázishoz este nyolc óra uán jutsz el, miközben egész nap paníroztál, tepsikkel zsonglőrködtél és hagymát gyalultál, akkor van pár egyszerű tény, amit hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni. Ilyenekre gondolok:

  • Ha a tálba amiben a levet kevered 6 mérőpohárnyi víz fér és a mérőpoharad 0,5 literes, akkor 3 liter víz fér a tálba és nem 6.
  • 3 liter vízhez nem 6-szor kell a fenti mennyiségű hozzávaló, hanem csak háromszor.
  • A késői órán megcsalnak az érzékszerveid és annyira szeretnéd, hogy vége legyen már a napnak, hogy hajlamos vagy azt mondani magadban miközben kóstolod, hogy jó lesz ez, csak kicsit sósabb mint a múltkor. Különben is OBMAKA (ha valaki nem tudja ez mit jelent, annak ajánlom rákeresni arra a kifejezésre aminek fennahngon történő kimondásával minden munkafázis befejezettnek tekinthető, de nem írom le ide, mert nem illeszkedne a Bálnának sem stílusához sem szellemiségéhez.)

Na és mi az eredmény? Az eredmény nagyobbrészt végletesen elsózott étel, amire Te magad csak akkor jössz rá, amikor az első fárasztó rokon- és barátlátogató nap után hazaérkezel és arra gondolsz, hogy eszel egy kis halat így levezetésnek. Ami az első falat után elsőként eszedbe jut az az, hogy úristen megmérgeztem mindenkit, a második – amivel megvígasztalhatod magad -, az apám mondása, tudnillik hogy csak a felesleges ajándék az ajándék, mert ami nem felesleges az szükséglet, tehát nem ajándék. És kevés feleslegesebb dolog van ezen a kerek világon mint a gyakorlatilag ehetetlen étel. Másnap persze végighívod azokat akik már kaptak a méregből és szabadkozol, begyűjtöd a támogató és bátorító szavakat (pl.: ‘ja, hát egy icipicit sós, de fröccsel rendben volt’ vagy: ‘áh semmi baja ennek, bár megsózni tényleg nem kellett’ esetleg: ‘mi ugyan nem bírtuk megenni, de a kutyának ízlett’, netán: ‘na a káposzta az aztán odavert!’).

A lényeg azonban idén is megvolt: egy háromnapos ámokfutással meglátogattam mindenkit aki nekem fontos, kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk és közben megcsináltuk a leltárt idén is apám és anyám sírjánál: mindenki megvan, vigyázunk egymásra, jöhet a karácsony!

Meglepetés

Meglepetésszerű volt a Bálna újbóli megjelenése? Hát nekem igen. Teljesen komolyan azt gondoltam, hogy a tavaly októberi poszttal vége lett, elúszott, béke poraira, őrizzük meg jó emlékezetünkben és ne higgyünk a feltámadásában, mert ez úgysem fog megtörténni. Erre tessék mégis itt van újra, talán még fickósabb is mint valaha, legalábbis köszöni szépen nagyon jól van, lehet, hogy még jót is tett neki ez a pihenő. Persze azért magyarázattal mindenképpen tartozom.
A magyarázat pedig nem más, mint az, hogy júliusban történt valami, ami sarkon fordította a Bálnát. (Igen-igen, folytassuk a helyre jellemző és jellegzetes képzavarok szép és hasznos hagyományát, hiszen ha egy Bálnának valamije nincs, hát az a sarok, ahogy teszem azt térde nincs a zongorának, így az praktikusan nem tud térdig porban állni. Ezt az információt egyébként Tibor barátom egy valaha volt LGT koncert érzelmi csúcspontján, a sima elérzékenyülés nyílt könnyekbe hajlásának küszöbén a maga tárgyilagos, általában műszaki tényeket ellentmondást nem tűrő és leginkább a nőnek programozott C3PO és Han Solo törvénytelen gyerekének hangszínére emlékeztető stílusban közölte a körülötte állókkal akik ezt nem biztos hogy szerették volna tudni ott és akkor. Szerintem Presser és a többiek azóta sem értik min röhögtünk ott vagy negyvenen a legszomorúbb – ám végeredményben pozitív kicsengésű, ráadásul utolsó – számuk közben ott a Nyugati Pályaudvar közönségének tizedik sora környékén. Abban bízom, hogy bedzsinázott norvégnak, de legalábbis ex-NDK vendégdiáknak néztek minket, akik nem értik a szöveget.
Na de vissza a magyarázathoz, ami nem más, mint egy meglepetésbuli amit a gyerekeinktől kaptunk ajándékba a 25. házassági évfordulónkra. A meglepetésbuli egyébként érzékeny kérdés. Én nagyon szeretek ilyeneket szervezni, a praxisomban van már pár jól sikerült darab, például miskolctapolcai férfiösszejövetel – némi női együttműködéssel – Etvasz barátom 50. születésnapjára, vagy Nyékládházán spontánnak látszó összefutás amikor Barnabás volt 40 (ezen speciel nem tudtam részt venni, mert a T-5. napon úgy eltörtem a lábamat, hogy utána 5 hónapig a céges meglepetéspartikon is csak videokonferencián tudtam részt venni.) Párszor azt is megcsináltuk, hogy karácsonykor titokban mentünk Sopronból Miskolcra – úgy hogy csak Bandi bátyámat avattuk be – mondván, hogy anyámnak lesz majd nagy meglepetés, hogy ott vagyunk. Ez is jól sikerült, elbújtunk gyerekestől a kisszobába és az ajtón keresztül hallgattuk, hogy mikor érkezik. Amikor nagy hanggal előjöttünk akkor ő annak rendje-módja szerint megörült nekünk és az unokáinak. Az igazsághoz tartozik amit már csak anyám halála után mondta el Bandi, hogy tulajdonképpen utálta az ilyen meglepetéseket, így ő bizony elmondta neki mi lesz. Ennek ellenére meglepődött, még talán a kezét is összecsapta, hogy ne rontsa el az örömünket. Ezért még most is hálás vagyok…

Szóval gyakorlott vagyok meglepetés ügyekben és azt gondoltam engem aztán nem lehet rászedni, hiszen annyi mindent láttam már. Persze nem így történt. A 25. házassági évfordulónkkal kapcsolatban már jó előre bejelentették a gyerekek, hogy ekkor és ekkor ők fognak meghívni minket vacsorára az egyik kedves és aránylag közeli étterembe. Az időpont délután 5 óra volt, amin egy kicsit azért fennakadtam, mert miért kell ilyen korán odamenni, bár hamar napirendre tértem felette, gondoltam nem baj ez, legalább lesz idő beszélgetni elég. Az adott – egyébként nagyon meleg – nyári napon, így visszagondolva, történt pár fura dolog. Az első, hogy – gondolom figyelemelterelés céljából – az ajándékok adagolása a gyerekeim részéről hamar elkezdődött. Ez egy pendriveban manifesztálódott, ami nem mást mint a 25 éve készült és legalább 15 éve le nem játszott VHS kazetta tartalmának digitalizált változatát tartalmazta. Na de az említett kazettán nem a Terminátor legendásan monoton hangalámondásos változata volt ám, és nem is az Üdvözlet a bőrnadrágból című bajor természetfilm rendezői variációja – a film műfajából adódóan a szükségtelen narrációt és szinkront mellőzve – hanem az esküvői videónk mintegy 2 óra 40 perc időtartamban, amelynek segítségével találkozhattunk a régi önmagunkkal és a valószínűtlenül kisméretű ruháinkkal. A második furcsaság az volt, hogy valamit tudat alatt érezhettem, mert noszogatás, ajtócsapkodás és sértődés nélkül, magamtól vettem fel a legjobb ingemet és a jobbik nadrágomat a kissé foltos rövidgatya és kedvenc I need a hug(e glass of beer) feliratú, kényelmes, ám még rám is kicsit bő póló helyett. Az étterembe gyalog mentünk – ez nem volt fura – és a bejárat előtt találkoztunk Dezsiékkel véletlenül. Akkor leesett, hogy ez a meglepetés, tudniillik, hogy nem négyen, hanem nyolcan fogunk vacsorázni növelve az élményt. Dezsiék persze vigyorogva mondták, hogy ők csak véletlenül vannak ott és jajj mennyire jó, hogy összefutottunk. Persze, mondom nem kell a rizsa, meglepetés recognized és respected. Az étteremben az fura volt, hogy nem a nemrég elkészült kellemes télikertben ültünk le, hanem ellentmondást nem tűrően tereltek minket a gyerekek és a pincérek a zárt helység felé. Három lépcsőt kellett felmenni, de esküszöm a harmadikig még mindig nem sejtettem semmit.

Innentől már sablonos a történet. Még jó hogy nemrég váltottam fényre sötétedő szemüvegre, mert így vagy 20 másodpercig nem látszottak a könnyek a szememben amikor megláttam a barátaimat, a rokonaimat, hogy ott ülnek és csak ránk várnak. Én percekig csak olyan univerzális szavakat mondtam, hogy ó, he! meg nanemá!, meg deháttimeghogy… Persze aztán napirendre tértünk az események fölött, pezsgők, pálinkák, még az elkezdése előtt meghatottság okán félbemaradt tósztok jöttek szép sorjában, meg persze kaja, meg ilyenek. Annyira de annyira jó volt érezni, hogy ez a sok ember csak miattunk jött össze. Kisvártatva aztán fény derült az előkészületekre is. Ezek ugyanis már hónapokkal ezelőtt elkezdődtek és telefonokból titokban kilopott számok, szupertitkos szponzorációs megbeszélések anyósommal, ajándékötletek felmerülés és elvetése övezte az utat. Ebből, mint azt már mondtam, semmit de semmit nem vettünk észre. Az események rekonstruálása során egy érzés nyomott el mindent ami addig megvolt bennem, tudniillik, hogy micsoda szuper gyerekeink vannak.

Aztán persze rendesen megadtuk a módját mondván, hogy ha már ünneplés, legyen kövér és az étteremből ki így ki úgy hazatérve hajnalig nyomtuk a bulit és az éneklést (lásd még: vornyíkolás) és még rengeteg ital elfogyott. Hál’ Istennek teljesen véletlenül volt otthon két tálca sör meg pár üveg pálinka, amelyeket – így visszagondolva – valószínűleg a tudatalattim vásároltatott meg velem előzetesen, hogy nehogy szégyenben maradjak. Az egész este kárvallottja egyedül Laci szomszédom volt, aki pont együtt érkezett haza velünk, de nem meglepetéspartiból, hanem munkából. Ráadásul szerencsétlenségére másnap reggel ment megint mozdonyt vezetni és feltételezem, hogy nem lehetett túl kipihent a hangzavar miatt. Pár nap múlva kértünk tőle elnézést a történtekért, amire a rá jellemző nagyvonalúsággal csak annyit mondott, hogy nem érti miről beszélünk, hiszen aki álmos az alszik és nem hallgatózik.

Slambuc

Minden évben van egy hétvége amikor összejövünk mi hatan unokatestvérek. Ez a hagyomány már majdnem 20 éve tart és egyetlen évet sem hagytunk ki, bár volt olyan amikor a találkozót egyikünk lakodalmának keretében tartottuk meg. Minden évben máshol találkozunk és fő szabály szerint mindig más szervezi. A hat unokatestvéren kívül ott vannak még feleségek, barátnők, gyerekek, kutyák is. A program az, hogy egyrészt megbeszéljük mi történt velünk az elmúlt évben, másrészt felemlegetjük a régi gyerekkori emlékeinket, amiket sokszor együtt éltünk át. Ilyenkor szokott megtörténni az, hogy akár saját magunkról olyan dolgokat is megtudunk amit már rég elfelejtettünk és/vagy nem igazán akarunk rá emlékezni. (Például én most tudtam meg, hogy gyerekkoromban az üres palacsinta volt a kedvencem, vastagon megszórva kristálycukorral. Hát nem borzalmas? Nem csoda, hogy az agyam törölte az emléket? Bár ha jobban belegondolok van benne valami…)

A hat unokatesó 3×2 tesós felállást jelent és az anyáink voltak testvérek. Voltak, mondom mert sajnos már mindhárman meghaltak, sőt az apáink közül is már ketten eltávoztak közülünk, Misi nagybátyámat innen is üdvözlöm és kívánok neki még sok boldog évet erőben, egészségben! Folyamatosan felemlegetjük azokat az emlékeket amik most már olyan fontosak nekünk. Például, hogy apám a bükki kirándulások alkalmával, amikor elfáradt és elálmosodott – a sok emelkedő és az útba eső turistaházak Unicumjai miatt -, akkor nem azt csinálta például, hogy panaszkodott, lemaradozott, leült és emiatt várni kellett rá, hanem éppen ellenkezőleg. Futólépésre vette az iramot és mint a nyúl előreszaladt az ösvényen, majd pár perc múlva mintha ez lenne a legtermészetesebb lefeküdt a fűbe bóbiskolni egy kicsit. Amire mi a magunk bandukoló tempójában utolértük ő már úgy-ahogy kialudta magát és mehettünk tovább.

Mindannyiunk közös emléke még a Nagy Slambucfőzés a debreceni társasház közös udvarán. Nekem kissé ködös emlékeim vannak róla – nemcsak a szomszéd srác által titokban velem megitatott bor, de zsenge korom miatt is -, de az íze a nyelvemen van. A slambucot Palibácsi csinálta. Én sokáig azt hittem, hogy slambucot csak ő tud készíteni és hogy ez az étel máshol nem is létezik. Persze most már tudom, hogy ez nem így van, hanem ez egy ősi magyar pásztorétel – egyébként nevezik öhön-nek is – nagyon egyszerű hozzávalókból, nagyon egyszerűen elkészítve. Hátha valakinek szüksége van a receptre, ezért ideírom: egy kicsi bográcsban kábé fél kiló lebbencstésztát egy csomó szalonna kisült zsírján – a tepertőt kivesszük és félretesszük – és benne megfonnyasztott hagymán kicsit lepirítunk szárazon. Erre rátesszük a nagyjából másfél-két kiló krumplit, sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk, majd felengedve addig főzzük, amíg az egész összeáll. Ha jól dolgoztunk akkor a bográcsban a slambuc ügyes mozdulatokkal megfordítható úgy, hogy ami addig alul volt azután felül lesz. Na ezt a forgatási műveletet elvégezzük 33-szor, amitől az egész krumplistészta egy gombóccá áll össze, de olyanná, aminek körben pirult kérge van. Egyszerű nem? Ha kész, akkor kovászos uborkával és persze a félretett szalonnatepertővel megszórva megesszük és sírva kérünk belőle még egyszer, mert nem lehet vele betelni. (Milyen furák az emlékek. Mi Bandival meg voltunk róla győződve, hogy kell rá egy kis tejföl, amit a rokonaink kereken elutasítottak. Amikor végül kész lett, mi is rájöttünk, hogy nekik van igazuk és valamivel összekeverjük a dolgokat. Talán a sztrapacskával…)

Mondom, ez már a majdnem huszadik unokatestótalálkozó és általában közös főzés is van a programban, de slambucot még sose csináltunk. Ez most megváltozott. Bandi bátyámmal eldöntöttük, hogy idén ez lesz a főétel szombaton ha törik, ha szakad. Természetesen kellett a körülmények sikeres együttállása is. Például a szálláson volt megfelelően kicsi bogrács, a még éppen nyitva tartó zöldségesnél kaptunk házi lebbencstésztát, sör is volt a hűtőben elegendő, szóval nekiálltunk. (Ja azt a recept leírásánál elfelejtettem, hogy a slambucfőzés meglehetősen hosszú folyamat, ezért a hidratáltság fenntartása – kivált a jelenlegi igen meleg nyár idején – külön figyelmet igényel, amihez pedig a hideg sör folyamatos és féktelen orális adagolása a leghelyénvalóbb és nem mellesleg legkézenfekvőbb módszer.)

A szalonna gyönyörűen pirult, a tészta nemkülönben, a főzés elkezdődött. Az étel kezdeti állapotában híg krumplistésztára hasonlít, és egyikünk sem emlékezett rá, hogy ilyennek kell-e lennie. Csak reméltük, hogy így van, de azt nagyon. Mit mondjak, nem volt valami bizalomgerjesztő, kicsit szégyenkeztünk is, főleg Palibácsi előtt, mert biztosan tudtuk, hogy néz minket onnan fentről. Cseszegettük a tüzet a bogrács alatt, mert tudtuk, hogy csak nagyon lassan szabad főnie (tudniillik, nehogy odaégjen idejekorán – ezek is Palibácsi szavai, ilyen választékosan beszélt…) és folyamatosan kell kevergetni, de főleg a bogrács oldalát és alját kapargatni. (Na ezt majdnem elcsesztük, de még idejében elkaptuk a leégést.) Arra is emlékeztünk, hogy akkor jó, ha nem is fő a slambuc, hanem csak „pöffög” és így veszti el lassan a nedvességtartalmát. Folyamatosan rázogatni is kell jobbra balra, szintén a leégés elkerülése érdekében.

Főztük, vártunk, kevertük, rázogattuk, kapartuk és egyre kevésbé hittünk benne, hogy sikerülni fog a legendás fordítás. Mondjuk a point-of-no-return-ön már túl voltunk, ezen az estén már muszáj volt a slambucot vacsorázni, mert minden vendéglátó egység bezárt ekkorra Dunakanyar-szerte. Vártunk, pöffögött a slambuc és egyre szebben nézett ki, már nem híg, hanem sűrű krumplitészta állaga volt, de kimondottan bizalomgerjesztőnek tűnt. Palibácsi sem ráncolta már úgy a homlokát lelki szemeink előtt. Aztán jött Gabó, aki Palibácsi lánya – így mégiscsak ő lehetett legtöbbször tevékeny szemtanúja a Nagy Slambucfőzésnek és azt mondta megmutatja, hogy csinálta Palibácsi a fordítást. Odajött a tűzhöz, leakasztotta a bográcsot és mutatta, hogy valahogy így, ilyen hirtelen csuklómozdulattal kell megrántani felfelé a cuccot. Ekkor én nem tudom mi történt, pont jókor avatkozott-e közbe Gabó, vagy Palibácsi fogta meg a lánya kezét, netán mindkettő, de a slambuc elkezdett fordulni, ahogy régen láttuk mi is ott Debrecenben az óriási fűzfa alatt. Ezen mindhárman nemcsak meglepődtünk, hanem örömujjongtunk is de nagyon, majd sikereinken felbuzdulva vérszemet kaptunk és fordítgattuk a slambucot szorgalmasan. Az éhségünk és türelmetlenségünk okán mintegy 10-ig jutottunk és nem kísértettük tovább a jó szerencsénket. A slambuc slambucszerű lett, nekünk előjöttek a régi ízek és mindannyian jól laktunk a kis bográcsból. Köszönjük Palibácsi!