Szerző: gronlandib

A lélek tükre

A szem a lélek tükre mondtuk ki magunkban mindannyian a címet megpillantva, de természetesen nem erről a közhelyes mondásról szeretnék beszélni ma. Van valami ugyanis szerintem ami még talán a szemnél is jobban megmutatja a gazdája lelkivilágát. Megismerve ezt a dolgot nemcsak megtudhatjuk, hogy a készítője mennyire érzi otthonosan magát az emberi társadalomban, de még – ha jól odafigyelünk – akkor egész odáig merészkedhetünk, hogy urambocsá’ komplett pszichopata-e vagy talán széplelkű álmodozó. Formáját tekintve annak a valaminek csalhatatlanul megérezhetjük, hogy a gazdája odafigyel-e ránk és fontosak vagyunk-e neki, vagy csak egynek néz minket a sok közül.

Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát, hanem férfias bátorsággal ideírom, hogy a fasírtról van szó, se többről, se kevesebbről. Ott van például Anyám Fasírtja. Erről már esett szó ezeken a lapokon, de azért nem árt felidézni. Apró, kivételes alkalmakkor fogpiszkálóra tűzött és egyetlen falatként megehető, fokhagymában hiányt nem szenvedő golyókról volt szó, aminek a legfőbb jellemzője, hogy evés közben szinte érzed Anyám kezének apró, finom mozdulatait, ahogy egy kisebb diónál nem nagyobb fasírtokat simogatja és teszi be a forró olajba. Ő nem használt soha zsemlemorzsát a ropogósabbá tételhez, mert azt mondta, hogy az csak ront rajta és elveszi a hús valóságát. Természetesen amióta ő már nincs köztünk nem ettem olyat, de még hasonlót se, és az is nyilvánvaló, hogy én sem tudok olyat csinálni.

Aztán ott van az a változat ami a mi házikedvencünk. Ez nem golyó, hanem rúd alakú, szebb napokon baconnal beterítve és úgy megsütve. Én úgy szeretem, ha nem túl száraz húsból készül, hanem inkább szaftosból, mert olyan jó érzés, amikor a kissé szájpadláshoztapadós főtt tojássárgáját egy jó falat hússal lehet ellensúlyozni. Igen, mert szerintem az a fasírt tojás nélkül olyan, mint a grönlandi bálna óceánvíz nélkül, vagyis csak egy darab unalmas hús. Az otthoni konyhában a fasírt massza kap néha egy adag fagyasztott zöldséget is, hadd legyen még gazdagabb és látszatra egészségesebb. (Természetesen akkor is jó szolgálatot tesz a zöldség, ha éppen elcsesztük és kevés lett a hús, vagy mert a.) eleve keveset vettük, b.) b sokat vettünk csak vagy nem találjuk a bejáratott tepsinket, vagy megtaláljuk, de még a múlt heti odaégett maradék ázik benne és se kedvünk, se időnk, se humorunk nekiállni elmosogatni. A két eset kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy egyrészt minden relatív, másrészt minden malőr megoldható egy kis kreativitással és látszólag össze nem egyeztethető dolgok összeillesztésével.) Ennek a rúdban sült fasírtnak az is az előnye, hogy anélkül lehet néma csendben levágni egy szeletet és a hűtőajtó takarásában magunkba tömni mintegy mellékesen, hogy a változást a családunk észrevenné. Természetesen ehhez az kell, hogy a levágáshoz szükséges eszközöket gondosan eltüntessük a mosogatóban lévő edények alá, vagy urambocsá azonnal elmosogassuk. A menzai univerzumban ezt az ételt valamiért stefánia-vagdaltnak hívják, ami nem tudom pontosan micsoda, szerintem ugyanolyan mint a fasírt csak sokkal több benne a kenyér – legalábbis ez a tapasztalatom. Apropó vagdalt. A név nem véletlen, mármint hogy a fasírtot vagdaltnak hívják. Sokan esküsznek rá, hogy a a lélek- és illúzió rombolás csimborasszója az, amikor  a húst átküldik a húsdarálón. A komoly emberek a vagdaltat vagdalják, vagyis erre megfelelő speciális késsel aprítják fel formázható és jól kezelhető masszát képezve. Hát én nem vagyok ilyen. Általában megveszem a húst a hentesnél daráltan és még arra sem figyelek, hogy ne kerüljön bele az előző vevőnek processzált, még a gépben lévő bármilyen anyag. Hát hiába. Szeretek veszélyesen élni. Ugyanilyen kérdés a belekerülő hagyma is. A populáció egyik fele nyershagymás, a másik fele pirított hagymás. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy hagyma a masszához való keverése előtt megpirul-e vagy sem. Az én véleményem az, hogy a pirítás mindenképpen megéri a fáradtságot, de persze én is elmulasztom sokszor, ha nincs hozzá éppen türelmem.

Az ember így negyven és ötven között – jóval közelebb az ötvenhez – hajlamos azt gondolni, hogy fasírt terén már nem érhetik meglepetések. Amire idáig eljutunk, már túl vagyunk a vegetáriánius lencsvagdalton, amit nem vallunk be, hogy véletlenül vettük. Túl vagyunk a mícsen és a csevapon. Túl vagyunk a zabpelyhes változaton is. Én is így gondoltam ezt, – amikor a perceken belül bekövetkező elementáris meglepetésről mit sem sejtve -, a koromra való tekintettel meglehetősen magabiztosan vettem a menzán zöldborsófőzeléket fasírttal. Valószínűleg hétfő volt, olyankor szoktam főzeléket enni a hétvégi hústúltengést ellensúlyozandó. Kicsit elgondolkodva vittem a tálcán az asztalhoz az ételt és akkor jött a meglepetés. Belekóstoltam a fasírtba és – azt nem mondom hogy tátva maradt a szám, mert az nem lenne szép – de mindenesetre elkerekedett a szemem. A borsófőzelékbe félig belesüppedt hús ugyanis valami olyan volt, amit csak a legelismerőbb szavakkal lehetne leírni. Nem megégett, hanem pont elég lágy volt, a hús között különböző zöldfűszerek virítottak és egyébként is tökéletes volt a só-bors arány. Ott tartottunk, hogy kikerekedett a szemem, lehet hogy még könnybe is lábadt egy kicsit. Valami olyat idézett fel bennem, ami talán igaz sem volt. Valamiért nagyanyám fasírtja jutott eszembe, amit nála ettem 40 éve a tökfőzelékhez. Hogy ez miért történt, nem tudom, de nem is fontos. Az a jó az emlékekben, hogy a legváratlanabb pillanatokban és látszólag indokolatlanul bukkannak fel. Ezt az élményt csak megköszönni tudjuk és ez a legjobb amit tehetünk vele…

Pálinkacseppek újra

Nemrég már összefoglaltam a pálinkával kapcsolatos gondolataimat és legemlékezetesebb élményeimet, de nem mehetek el szó nélkül a szilveszterkor történtek mellett. Az történt ugyanis, hogy szűkebb baráti társaságunk úgy döntött, hogy ezt a különleges napot ismét együtt tölti (mint már vagy húsz éve mindig).  És ha már a szilveszter közös lesz, miért ne lehetne mindjárt 29.-én elkezdeni az előkészületeket (értsd: összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni, de mindezek alatt örülni egymásnak és a viszontlátásnak – mint már vagy húsz éve mindig). Most nem részletezendő okok miatt kicsit elcsesztük a szervezést és így nem oda mentünk szilveszterezni ahová szerettünk volna, hanem oda ami maradt, sőt még inkább: jutott. A hely egy Hidegség nevű faluban volt a Fertő parttól nem messze egy elsősorban nyáron élvezhető helyen. Azt nem mondom hogy nem volt fűtés, de ha valaki elmegy egy szálláshelyre és ott a megoldás az, hogy az összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni programokhoz betársul a „tízpercenként rakjunk a tűzre, mert szétvet minket a hideg” is, akkor nem feltétlenül őszinte az ember mosolya, főleg ha még az arcára is fagy. A dolgon túltettük magunkat és nagy hálát adtunk a társaságunk tagjainak tizenöt-húsz évvel ezelőtt mutatott fáradtságot nem kímélő szorgalmáért és odaadásáért amivel olyan stramm és nagyszerű gyerekek világra jöttéről gondoskodtak, hogy a favágás terhét teljes mértékben levették egyre fáradtabb szüleik és azok barátai válláról. Mivel ez az utolsó pillanatban megejtett szervezés rám hárult, igyekeztem olyan helyi érdekességeket és programlehetőségeket is felkutatni, amelyek arra a területre jellemzőek. Gondoltam például arra, hogy a szomszédos Hegykőn felkutatjuk és vérmérséklet szerint megkoszorúzzuk vagy megvetően végigmérjük nemzetünk bizonyos körökben egyértelműen világhírű színészének szülőházát aki egyszemélyben Szamóca, Széchenyi és Józsi a legényanya. Az is eszembe jutott, hogy elkirándulunk a szintén Hegykőn található termálfürdőbe egy röpke órára, épp csak annyira, hogy a magukat áztató, alsó-középosztályba tartozó, de magukat valamiért túlértékelő burgenlandi osztrák élemedett korúakat (lásd még: burgeszek) megbotránkoztassuk hangos beszédünkkel illetve rájuk sem hederítéssel (már persze ha van ilyen szó ugyebár). Miután ezeket elvetettem azt gondoltam, hogy az összejövetel stílusába sokkal inkább passzentosan illeszkedik a pálinkafőző látogatás és persze kóstolás, ami hol lenne máshol, mint Hegykőn.

Az eseményt precízen leszerveztem, időpont, létszám, logisztika rendben, mi baj lehet még – gondoltam magamban. A baj azzal kezdődött, hogy a szervezés el nem kerülehtő részeként egyedül meglátogattam a főzdét pár nappal az akció előtt, hogy megbeszéljem a részleteket. Ha már ott voltam, vettem is pár üveg pálinkát mintegy bizonyítva a szándékom komolyságát és mivel pont ki is fogytam otthon a készletekből. Az egyik (golden) alma volt, mert mint azt a múltkor írtam, az a kedvencem. Hazavittem, megkóstoltam, én úgy éreztem, több mint rendben van ez a fajta. Kóstolgattam rendesen (a ribiszkét és a zenit (!) szőlő-meggy házasítást (!) is), de azért jócskán maradt a 29.-i estére is, és ahogy illik, megkínáltam vele a barátaimat is. Azóta sem tudom eldönteni, hogy 1.) én vagyok vészesen igénytelen, 2.) a kelleténél jobban elfogult, 3.) egyszerűen a barátaim nem tudják mi a jó. Az történt ugyanis, hogy olyan szidalmakat és fitymáló megnyilatkozásokat tettek a golden alma pálinkára, hogy azóta ha csak arra a beszélgetésre gondolok, azonnal akut magas vérnyomást okoz nálam. Olyannyira, hogy komolyan elbizonytalanodtam, hogy a messzeföldön híres hegykői pálinka nem is olyan jó, és belevittem a barátaimat valami olyan nagyon rosszba, ami megbocsáthatatlan lesz. Főleg akkor keseredtem el és estem kétségbe, amikor elhangzott az a kérdés, hogy „most komolyan ilyeneket fogunk holnap is kóstolni?!” Tényleg azt gondoltam, hogy lemondom az egész programot a francba, halálosan megsértődöm, hazamegyek és a Sas kabaréval fogom ünnepelni az újév beálltát. (Amire egyébként is volt némi esély, tekintve, hogy a feleségem olyan vírust szedett össze, hogy az együtt tölteni tervezett 72 órából ő 24-et otthon, illetve ennek jó részét a legkisebb helyiségünkben töltötte. Naná, ő nem nagyon ivott pálinkát…) Természetesen azért megbékültem és meggyőztem magam arról, hogy a hegykői pálinka igenis jó, csak ezek itt nem tudják mit beszélnek, de fognak ők még hálálkodni nekem az élményért. Azt már csak a történeti hűség kedvéért teszem hozzá egyébként, hogy egyáltalán nem bántam, hogy a közkedveltségi szintet el nem érő pálinkát szinte teljes egészében nekem kellett elfogyasztanom, amit én meg is tettem mindenki nagy örömére.

Másnap ezért (és a barátaim visszajelzésitől kicsit tartva) enyhén remegő lábbal mentem a helyszínre, ahonnan annak rendje és módja szerint el is késtünk és a másik pár fős társaság már kilövésre készen várta a kezdést. A kóstolást szőlővel kezdtük – talán piros veltelini, ami önmagában kuriózum, hiszen ez csak a soproni borvidékre jellemző, már ha jól emlékszem vendéglátónk szavaira. Én idegességemben persze ki is öntöttem véletlenül a földre és az asztalra a pálinkát, ami felett hamar napirendre tértünk, nem kellett sem elhagynom a helységet, sem a sarokba állnom, sőt még a következő dobásból sem maradtam ki hála a magasságosnak. A szőlőt meggy követte, majd barack, szilva és birs volt soron. Már a szőlőnél megállapították a barátaim, hogy na ez azért nem olyan mint a tegnapi alma és hogy minden meg van bocsátva. Ez az érzés bennük (bennem pedig a megnyugvás) a sor előrehaladtával csak erősödött.

A pálinkák remekek voltak, szerencsére nem csak 1cseppet kaptunk mindegyikből, hanem azért rendesen meg is ízlelhettük, illatolhattuk (hogy ez mennyire egy mesterkélt szó, mintha maga Kazinczy Ferenc találta volna ki borozás közben, amikor kioktatta a helyes beszédről és a jó borról barátját, Berzsenyit…). Ahogy pár hónapja Berlinben éreztem, hogy az egyik kedvenc városom lesz, úgy éreztem ekkor azt, hogy ez a pálinka simán felveszi a versenyt az általam eddig etalonnak tekintett balatonfelvidéki főzde termékével így kedvencségben legalábbis egy szintre kerül vele. A kóstolás igazi tanulsága mindannyiunk számára egyébként az volt, hogy hogyan lehet (kell) egy vidéki vállalkozást vezetni, de főleg arról gondolkodni. Gyors és elvtelen növekedés helyett türelmes építkezés, multiknak való lefekvés a minőség rovására – helyett finom és tudatos taktika. Simán gondolhatjuk, hogy ma bármilyen vállalkozás induljon is, Magyarországot legfeljebb csak első lépcsőnek tekinti és azt gondolja, hogy a sikerhez minimum európai, de még inkább világ-jelenlét kell. Hát ezek a srácok nem így dolgoznak. Ők magyarok, a magyar embereket érzik a célközönségüknek és soha nem akarnak annyit termelni, hogy kielégítsék egy multilánc embertelen és bedaráló feltételeit. Na de elég legyen ebből a fényezésből, nekem személy szerint teljesen elég, hogy olyan pálinkát vehetek tőlük, aminek minden 1es cseppje új élmény és – tudjátok – miközben iszom egyre élesebbek a gondolataim és például egyre biztosabban tudom elválasztani az értéket az értéktelentől, a szemet az ocsútól, ahogy azt a fent említett költőnk mondaná ugyanott…

Fogadalmak

Boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenki túlélte, illetve fáradtan bár, de élményekkel gazdagodva (ahogy azt általános iskolában a kötelezően pozitív kicsengésű és kimondottan szocialista szellemű osztálykirándulásaink után írtuk az obligát házi feladat dolgozatba) lépett át 2018-ba. Sokak számára a szilveszter napja a fogadalomtételeké is. Én már jó ideje nem gondolkozom azon, hogy na idén mit is kéne megfogadni, mert nem érdemes. Pontosan tudom ugyanis mit kellene mondanom, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, hogy na öcsém, ha nem mondasz tíz másodpercen belül három dolgot amit megfogadsz a jövő évre, akkor már ne is gondolkodj rajta, mert számodra itt a világvége. Persze az első az lenne, hogy vagy nem eszem semmit jövőre, vagy nem eszem semmit és még eljárok valahová sportolni, vagy se  evés, se gyúrás, hanem csináltatok egy méregdrága és manapság elég divatos csőgyomrot magamnak. A második az, hogy ha az első nem jönne be, akkor nem eszem húst és ettől remélem elérni a kívánt hatást. És ha se az első se a második nem valósulna meg, akkor lemondok a sörről. Mindjárt leírom azt is, hogy ezeket itt miért értelmetlen megfogadni – de olyan erősen, hogy még a himnusz záróakkordjai alatt magadban elmondott saját, külön bejáratú – az Istenhez szóló – kéréseidbe is belefogalmazod – csak előbb van itt néhány olyan fogadalom, amit a családban hallottam.

Ott van mindjárt az amit apám tett – bár lehet, hogy nem szilveszterkor -, úgymint, ha lesz fürdőszobánk, akkor hááááááromszor fogok fürdeni! Érdemes ebbe egy kicsit a mi huszadik századi civilizált agyunkkal belegondolni. Egyrészt ugye, apám és az ő szülei, testvérei nyilvánvalóan olyan lakásban laktak, ahol nem volt fürdőszoba. Ilyen persze van ma is, bármennyire is jobban élünk mint … éve (mindenki helyettesítse be legyen szíves, amit politikailag korrektnek tart). Az én számomra ez azért jelent sokat, mert apám innen – egy fürdőszoba nélküli lakásból – indulva végezte el az egyetemet, lett az én eszemmel szinte elképzelhetetlen felelősséget hordozó vezető egy hatalmas gyárban, és ha ez nem lenne elég, akkor még azt is megemlítem, hogy tudott gyűrűn keresztfüggeni is, amit egy megsárgult fénykép bizonyít. Azt egyébként, hogy ezt a fogadalmát betartotta-e azt nem tudom, mert én már jóval azután születtem meg, hogy beköltöztek az egyébként fürdőszobával is rendelkező bérházba.

Aztán ott van az általános, jól ismert „jövőre leszokom a cigiről” felelőtlen felkiáltás. Anyám ilyet sose mondott, – Ő mindig a valóság és a realitás talaján állt – csak akkor, amikor már másodszor is elkapott valami iszonyatosan erős fertőzést, amitől olyan tüdőgyulladást kapott, hogy egy hét intenzív osztály lett a vége. Nem, meg akkor sem fogadta, hogy leteszi a cigit, egyszerűen csak azt hittük belátta, hogy ha élni akar akkor abbahagyja. Persze ez a felismerés, – amint a betegség elmúlt – egyre kevésbé volt fontos és egyszer-kétszer rajtakaptuk (főleg Bandi bátyám), hogy úgy cigizik az ablakon kihajolva, mint én hetedikben. Ekkorra egyébként már apám meghalt, ugyan ki merte volna a szemére vetni – ha éppen tudjuk – hogy dohányzik? Apám esetében ez úgy zajlott, hogy valóban nekiállt jó párszor és letette a cigit. Minden hamutartót kidobott, minden második mondatában – mintegy a saját meggyőzésére – elmondta, hogy mennyivel könnyebben lélegzik, és hogy csodálatos, hogy megint érzi az ízeket és különben is mennyire megkönnyebbült, arról nem is beszélve, hogy mennyi pénzt megtakarít. (Felhívom a figyelmet arra, hogy a 12 Ft-os Sopianae és a 7 Ft-os egyébként román import és kifejezetten lábszagú Porti idejében járunk). Apám leszokásai egyébként számunkra is nehéz időszakok voltak. Apám arcán a világfájdalom tükröződött, mindennel baja volt, talán még a házi feladatunkat is szigorúbban, de mindenképpen türelmetlenebbül nézte meg. Hosszú-hosszú idő múlva – lehetett talán 3-4 nap is -, mindannyian megkönnyebbültünk, amikor apám a jól ismert mozdulattal kitette a zakója zsebéből a puhadobozos szofit és a gyufát,  hiszen tudtuk, hogy vége – egy időre – a megpróbáltatásoknak. Ide illik az is, amit Palibácsitól hallottam, aki szinte egész életében megrögzött és szenvedélyes dohányos volt. A nyolcvanas években lehetett, amikor begyűrűztek hozzánk is a nyugati világ egészségmegőrző világnapjai, köztük a dohányzásellenes is. Amikor ez szóba került, akkor Palibácsi, mint akit nem lehet lázba hozni ilyen divat őrületekkel azt mondta, hogy oké, akkor azon a napon Ő egyszerre húsz cigit fog szívni az Aranybika előtt egész nap. A mutatvány nem valósult meg, pedig igen szívesen megnéztem volna, biztos órája volt az egyetemen. Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy aztán később, idősebben Palibácsi példamutató módon szokott le egyik napról a másikra teljesen a cigiről, talán az ő példája miatt tudtam én is megtenni ugyanezt a kunsztot vagy hat éve.

És akkor nézzük az én zsengekori fogadalmaimat, amik egytől-egyig meghiúsultak. A legemlékezetesebb talán az, amikor elhatároztuk, hogy vegetáriánusok leszünk. Ez nem kis lépés volt a részemről, aki ha nem eszik legalább egy pici húst napközben (egy fél szál kolbász vagy egy kezdő kétkezi bányász tenyere méretű rántotthús képében) estére szédül és az ájulás kerülgeti, amit már csak császárszalonna, vagy marhapörkölt adagolásával lehet jó irányba fordítani. Na de mindegy is, fiatalok voltunk és meggondolatlanok, engedve a divatnak, mi is beálltunk a sorba. Az első napon ebédre tökfőzelék üresen, vacsorára túróstészta cukorral. Másnap mentünk – akkor még – leendő anyósomhoz akinek mondtuk előre, hogy ne készüljön semmi különössel, mi ugyanis vegák lettünk. Ő ezt nem értette, vagy ha értette, nem tudta elképzelni – mindenesetre a leendő vejéről elkezdett furákat gondolni szerintem. Felkeltünk, örültünk az állhatatosságunknak, hogy igen mi aztán kemények vagyunk, már majdnem 24 órája nem eszünk húst. Tartott ez addig, amíg ki nem gyalogoltunk a vasútállomásra, ahol a csábítás megtestesüléseként megláttuk a virslit, amiből – vegaság ide vagy oda – azonnal ennünk kellett. Anyósomnál persze üres leves volt meg valami tészta ebédre, de aztán megkönyörült rajtam és mondta, hogy van egy kis marhapörkölt tegnapról, nem sok, csak egy négyliteres jénaival, nem enném-e meg esetleg. Olyan bátor nem voltam, hogy megsértsem a leendő feleségem édesanyját, így aztán emelt fővel dobtam sutba végleg a fogadalmamat, tekintve, hogy a békesség azért mindennél fontosabb.

Azt is megfogadtam egyszer, hogy „na idén eljárok edzeni, mert ez a mostani állapot már tarthatatlan” – már ami a testalkatomat illeti. Vettem bérletet, tornacuccot, tornazsákot és kinéztem az egyik soproni szállodát, aminek a termébe mehetnek külsősök is. Nem tudom ki hogy van vele, de engem rettenetesen idegesít az a sok szánakozó, sőt sajnálkozó tekintet, amivel a magamfajtákat méregetik az odaillők és egy idő után már csak arra tudok gondolni, csak az dübörög a fejemben a felfokozott szívdobogásom ütemére, hogy „ugyan mi a francot keresek én itt”. Persze vannak objektív dolgok, amiket úgy alapvetően nem értek. Például miért van az ilyen helyeken minden falon tükör? Miért mennek oda, akiknek erre semmi szükségük nincs. Egyáltalán miért kell ez a világra. Aztán persze megnyugszom, megértem, hogy mégis vannak olyanok akiknek erre szükségük van, de hogy én nem fogok sosem közéjük tartozni az biztos.

A másik két említett és soha be nem tartott fogadalommal sokkal egyszerűbb a helyzet. A csőgyomorról való gondolkodás ott bukott meg csúfosan, amikor elképzeltem, hogy a műtétből felépülve ott fogok ülni egy tál csülökpörkölt előtt Bandinál, amit pont ugyanúgy kívánok mint régen, de csak két kanállal tudok megenni mintegy 3,6 másodperc alatt, az evésre szánt többi időt sóhajtozással kell töltenem. Hát hiányzik ez nekem? A sörről való lemondás kérdése még egyszerűbb. Ez a fogadalom egészen január 1.-e 13 óra 24 percig tart, amikor rájövök, hogy a semmilyen szempontból sem szolíd szilveszteri buli utóhatásait egy hideg sörrel lehetne leghatékonyabban eliminálni (lásd még: gyógysör). A felismerést tett követi, így oda ez a fogadalom is. (Itt ne felejtsük el azt sem, hogy a sör nem is hízlal – vagyis az egész gondolkodás totálisan értelmetlen -, energiatartalma ugyanis pont annyi, mint némely üdítőké.)

Így aztán nem is fogadok meg semmit. Legalábbis, mint én. Hanem aztán úgy mint Grönlandi Bálna egészen más a helyzet. Ebben a mivoltomban van egy csomó fogadalmam az idei évre, amit persze most nem osztok meg, hiszen ha megteszem, akkor biztos nem fognak teljesülni, pedig nagyon szeretném és nagyon erős az esküvés. Annyit elárulhatok ezekről, hogy a fizikai és szellemi szintlépés folytatásához van köze. Így aztán a Kedves Olvasónak nincs más dolga, mint hogy figyeljen és szurkoljon…

Karácsonyi kocsonyajárat avagy a hangulat változásai

Amióta se anyám, se apám nem él már, nem igazán szeretem a karácsonyt. Valójában azért nem, mert hiába van saját családom, akikre igazán semmilyen téren, semmi de semmi panaszom nem lehet, akikkel nagyon sok szép és vidám karácsonyi élményünk volt, főleg amíg a gyerekeim is kicsik voltak és nem egyértelműen felnőttek, mint ma. Biztos az öregedéssel jár, de valahogy az évnek ezen a részén mindig azok a régi gyerekkori ünnepek járnak a fejemben. Délután négykor felszálltunk a huszonnégyes buszra és elmentünk nagyanyámhoz, hiszen először mindig nála jött a Jézuska. Nem maradtunk sokáig, épp csak megettük az almás pitét, és már mentünk is haza, mert az igazi, nagyon vágyott ajándékokat mindig otthon kaptuk. Nem mehettünk be a nagyszobába, hanem a konyhában kellett megvárnunk a csengetést. Amikor végre meghallottuk és berohantunk, akkor nem nyúlhattunk még semmihez, hiszen ugye először énekelni kell. Az is az ünnephez tartozott, hogy egy évben egyetlenegyszer, ilyenkor a fa alatt láttam anyámat sírni, igaz erről próbáltam nem tudomást venni, de ma is hallom ahogy mellettem áll, és próbálja elfojtani a könnyeit. Istenem, de szeretném tudni, hogy mi jutott akkor eszébe. Vajon ő is a régi karácsonyokra gondolt? Amikor a háború még egészen élénken ott élt az ő szülei emlékezetében, és egészen mást jelentett arra gondolni, talán ki is mondani, hogy végre eltelt ez az év is, itt vagyunk épségben, volt egy csomó gond, baj, bosszúság, idegesség, betegség, de szerencsére itt vagyunk, megvagyunk, jól vagyunk. (Amikor így karácsony előtt elmegyek a anyám-apám sírjához, mindig ez jut eszembe ott is. Hogy nézzétek meg, itt vagyunk, jól vagyunk, vigyázunk egymásra. Megnyugodhattok ott fenn. Apu amikor akár telefonon beszéltünk, akár személyesen találkoztunk, sose azzal köszönt el, hogy „vigyázz magadra”, hanem azzal, hogy „vigyázzatok egymásra”. Ő akkor már tudta, hogy ez sokkal fontosabb, én ezt most kezdem úgy igazán megérteni. Amikor már nagyon messze költöztünk Miskolctól, és Apu eljött hozzánk látogatóba az annyiból állt, hogy dél körül leszállt a vonatról, látta hogy rendben vagyunk, hogy vigyázunk egymásra, talán csak a béke kedvéért velünk ebédelt, majd két-három óra múlva felszállt az ellenkező irányba tartó vonatra és hazament. Talán ekkor még egy kicsit haragudtunk is rá ezért, hogy miért nem marad többet az unokáival, hogy miért nem üldögél egy kicsit még nálunk, végül is Unicum itt is van. Ma már azt hiszem értem ezt is. Azt, hogy rendben vagyunk-e, hogy vigyázunk-e egymásra azt a találkozás első mozdulatából, az első arckifejezésből, az első szavakból el lehet dönteni. Nem kellenek hozzá napok, de még órák sem. Amikor leszállt a vonatról, a legfontosabbat amiért jött azonnal megtudta, akár mehetett is haza a megszokott környezetébe.

Olyan sokan megkérdezik tőlem, hogy nem fárasztó-e ez a karácsonyi kocsonyatúra és hogy egyáltalán miért is csinálom. Azzal szoktam elütni a választ, hogy egyrészt nem is én csinálom, hanem a Bálna, illetve a Bennem Lakó Bálna, meg, hogy tudjátok, olyan vagyok mind Don Corleone, hogy fontos nekem a barátság, és ezt hajlandó vagyok elsőként is kimutatni. (Azt már persze nem teszem hozzá amit a Don, hogy „és majd egy napon, – ami talán nem jön el soha -, kérek én is valamit és Isten ne adja, hogy visszautasíts…”) Az igazság az, hogy ugyanazért megyek körbe az országon körülbelül 50 egyforma ételes dobozzal az autó csomagtartójában, amiért apám szállt fel időről-időre hajnalban  a soproni vonatra Miskolcon. Akár barátról, akár rokonról van szó,  fontos látnom és megtapasztalnom, hogy mi így együtt jól vagyunk, hogy megvagyunk, és hogy vigyázunk egymásra. Mondhatná bárki, hogy de hát ember! erről egy telefonnal is meg lehet győződni, ezért még nem kellene kocsonyaillatúvá tenni az egész lakást és a kutya bundáját. Na aki ezt mondja, annak azt ajánlom, csak egyszer próbálja ki, hogy egy tál étellel majdnem váratlanul betoppan valakihez és garantálom, hogy azonnal meg fogja érezni a különbséget, még az sem kizárt, hogy függővé válik mint én, aki már harmadik éve érzek ellenállhatatlan késztetést ezekre a villámlátogatásokra. Igazából az önzetlenség a fontos azt hiszem, bár azt nem mondom, hogy nem esik nagyon jól egy csomag frissen sütött kekszet, saját készítésű szörpöt kapni, nem is beszélve az egyébként nálunk nem kapható lengyel Tátra sörről.

Aki kedvet kapott, annak azért adok pár jótanácsot, mert azért a folyamat, ameddig a gondolattól eljutunk a szállításra kész kocsonyás – és idén bónuszként székelykáposztás – dobozokig, nem ennyire zökkenőmentes. Az egész azzal indul, hogy hetekkel el kell kezdeni megtervezni a pontos menetrendet. Ha ez elmarad, és nem kalkuláljuk bele a bevásárlásra, a főzésre, vagy a dermedésre szánt időt, illetve túl sok helyre szeretnénk ellátogatni egy nap, akkor az egész terv összeomlik és szidhatjuk a Bálnát, vagy ami még rosszabb kiérdemeljük a családunk „na ugye én megmondtam” pillantásait. Javaslom, hogy a hozzávalók beszerzéséhez látogassuk meg a kedvenc hentesünket. Ha ilyen momentán még nem lenne, akkor az új év kezdetével pont itt az ideje, hogy elkezdjük a kapcsolatépítést, hogy jövő karácsonyra a raktárból kapjuk meg a legfrissebb húst vagy a legszebben előkészített lábakat és bőröket.

A kocsonyának idő kell. Én minden húst azonnal bele szoktam tenni a legnagyobb – mintegy 30 literes – fazekamba és lassan, óvatosan épp csak gyöngyözve kezdem főzni. Teszek bele egészborsot, vörös- és fokhagymát, babérlevelet, sót és vegetát (ezért az érzékenyebb olvasóktól először kérek elnézést). Nagyjából 3 óráig rá se nézek, előkészítem a dobozokat, olvasom a Bálnát, keresztrejtvényt fejtek  és ehhez hasonló fontos dolgokat csinálok. 3 óra után megkóstolom és utánfűszerezem. Ha nem érzem elég teltnek az ízét, akkor rakok bele pár leveskockát is (elnézést 2!). A puhulás szempontjából legkritikusabb húst kóstolom meg (idén marhalábszár volt soron) ha az jó, akkor beleteszem az ipari mennyiségű, nem nagyon feldarabolt répát, petrezselyemgyökeret, zellert és ha nem felejtem el, akkor a zöldjét is. Majd még néhány óráig magára hagyom, hadd pücskörésszen (kösz a kifejezésért Matula bácsi!) Ha minden puha, akkor leszűröm. Ezt az előző években egy tiszta konyharuha segítségével tettem, idén véletlenül csináltam magamnak egy erre igazán alkalmas szűrőkanalat. (A novemberi libasütés alkalmával ugyanis az a zseniális gondolatom támadt, hogy áh, már nem túl forró a kisült tepertő ahhoz, hogy a műanyag szűrőn csöpögtessem le. Hát az volt. Ennek eredményeképpen a háló pont olyan méretűvé olvadt össze, hogy leves szűrésére pont alkalmassá vált. Ezt akkor ugyan még ezt nem tudtam, de valamiért nem dobtam ki. És milyen jól tettem…). A szűrés után nagyon fontos, hogy a zsírt lemerjük a lé tetejéről, mert ha az kihűlt a kocsonya tetején dermed meg, akkor egyszerűen szólva undorító lesz. A zöldséget és a húsokat egy-egy fél főtt tojással kiegészítve kiadagolom a dobozokba, majd óvatosan rámerem a levet és ezzel gyakorlatilag kész is. Mehet a teraszra dermedni. Másnap indulhat a roadshow és lehet begyűjteni a jókívánságokat és az elismeréseket. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy miért pont kocsonya, amikor az az egyik legmegosztóbb étel amit ismerek, legalább annyian utálják, mint amennyien szeretik. Azon túl, hogy egyrészt én szeretem, másrészt azért ez mégis egy tradicionális téli étel, azért apám bölcsességei itt is előjönnek. Ő ugyanis azt mondta, hogy az igazi ajándék teljesen felesleges, hiszen ami nem felesleges azt úgyis megvesszük, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető…) Kis gondolkodással eljuthatunk bátran odáig, hogy a kocsonya annak igazi ajándék, aki nem szereti, a többieknek sima élvezet. Legalábbis remélem…

Vasárnapi ebéd

Egész nap itt van velem ez az érzés, mégis olyan nehéz megfogalmazni. Igazából a főzésről, önmagáról szeretnék valamit mondani. De nem csak úgy, hogy jaj mennyire szeretem, meg mennyire jó dolog újdonságokat kipróbálni vagy milyen jó – természetesen – a végeredmény, vagy hogy lehet-e szebbet elképzelni annál, amikor egy önmagában, nyersen is szép (bár ezt sokan megkérdőjelezik, tudom) csülök , hogyan alakul át például olyan csülökpörköltté, amiről egyszerűen elég az elmondani, hogy: békét teremt. Hanem a főzésről mint tevékenységről, vasárnap délelőtti elfoglaltságról és ennek a hatásairól szeretnék írni.

Ahhoz, hogy megértsük, mit is gondolok erről, érdemes áttekinteni egy átlagos hetet, nem feltétlenül annak a történéseit, hanem a bennem felmerülő érzéseket. Az egész ott kezdődik, hogy vasárnap éjjel nem tudok aludni. Valahogy az egész előttem álló hét bennem van már, akármilyen szuper autogén tréningre jártam is, érzem magamon, hogy stressz van, nem is kicsi, egy csomó feladat kavarog a fejemben. Vasárnap korán lefekszem persze, az óra 4.45-kor fog zizegni a csuklómon (egyébként ajánlom mindenkinek ezt a módszert, lévén a leginkább családbarát ébresztési forma, senki nem hallja, csak én érzem egyedül…). Ez általában este 10 órát jelent, alszom is körülbelül 1-ig, majd arra ébredek, hogy értelmes, de főleg értelmetlen munkahelyi dolgokról szóló gondolatok cikáznak a fejemben. Erre aztán úgy felidegesítem magam, hogy legszívesebben a fejem verném a falba, mármint, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem alszom, amikor nem egész 3 óra múlva kelni kell. Ez a viselkedés persze rettenetesen kontraproduktív, mert csak addig-addig mondogatom magamban, amíg még inkább behergelem magam, így a hétfő kialvatlanul, idegesen és úgy kezdődik, hogy lehetne már inkább péntek. Azért persze felkelek időben, a reggeli teendők után, beülök a hideg autóba a sötétben és ekkor fordul meg a fejemben először, hogy „hát kell ez nekem?!”. Aztán persze jó katona módjára elindulok Pestre és csak akkor nyugszom meg egy picit, amikor látom az úton, hogy az ellenkező sávban összefüggő kocsisor megy Ausztria felé így hat óra körül. Csaknem jókedvűen konstatálom, hogy nekik sem jobb, sőt talán rosszabb is, mint nekem – teszem túl magam ezzel a saját bajomon, a jó magyar relativitás elmélet szerint (ha a saját bajom a máséhoz képest jó, akkor az számomra már tulajdonképpen örömteli – lásd még: dögöljön meg a szomszéd tehene is.). Amire Pestre érek, körülbelül azt érzem, hogy na most már pont vége lehetne ennek az elcseszett napnak, mehetnék-e aludni végre. Sajnos a nap még csak most kezdődik. Életemben egyszer voltam olyan bátor (pontosabban: csesztem fel magam annyira), hogy egy ilyen alkalommal – amikor három kört mentem a munkahelyemet is magában foglaló angyalföldi háztömb körül, benézve minden kis utcába, leellenőrizve minden kocsival is elérhető illegális zöldterületet – egyszerűen nem tudtam leparkolni – egy amolyan igazán jóleső és hangos „na akkor úgy csessze meg mindenki!” felkiáltással fogtam magam és egy ülésben hazavezettem Sopronba anélkül, hogy bármi hasznosat csináltam volna aznap. Mi úgy mondtuk akkoriban, hogy aznap egyáltalán nem löktem a szekéren egy kicsit se, sőt még másoknak is kezére ütöttem – persze csak jelképesen. (A főnökeimnek üzenem, hogy ez már sok éve volt, vagyis munkajogi jelentősége aligha lehet ma már. Amióta a belépőkártyám jó a mélygarázsba, azóta sose fordul elő ilyen, már ami az azonnali visszafordulást illeti.) A munkanapok tevékenységével kapcsolatban semmiféle különleges részletet nem szeretnék most megosztani – mert nem igazán érdemes. Általános jellemzésükre, csak annyit írnék ide, amit még műszerésztanuló koromban nagyra becsült Virág Bandi bácsi mondott (aki már rég az égből nézi, hogyan tanulnak meg forrasztani a mai fiatalok, már ha egyáltalán van még ilyen a tantervben), hogy „a jó műszerész időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz!”. A mai modern és a csapatmunkába felé annyira elkötelezett világunkra lefordítva ezt úgy mondhatnánk, hogy a jó meeting olyan, hogy nem jövünk ki több problémával, mint amennyivel bementünk, hanem legfeljebb ugyanannyival. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez ritkán sikerül, pedig talán nem olyan eszeveszett nagy az elvárás. (Persze van pár kollégám, aki kínosan ügyel arra, hogy ez az esemény még véletlenül se következzen be – vagyis a problémák (akarom mondani politikailag korrekten: megoldandó szép feladatok illetve kihívások) száma ne csökkenjen, mondván, hogy ha egyszer majd mindent megoldunk, akkor miért tartanak majd minket?! Na ugye!)

Amire a napnak vége, addigra már semmi másra nem vágyom mint egy-két sörre, meg egy-két jó szóra, legfeljebb egy kistányérnyira a tegnapi pörköltből. Hazafelé autózva (ami 20 percig, vagy 2 óra 20 percig tart az aznapi forgatókönyvtől függően) azon jár az agyam, hogy mi az amit ma elfelejtettem, mi marad holnapra és mire hazaérek ez pont ki is ül az arcomra. Akármennyire is szeretném, sokszor nem sikerül a munkahelyemen de legalábbis a kocsiban hagynom a gondokat, hanem hazaviszem magammal, hogy este is, éjjel is ismét csak ezen járjon az agyam. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van 1.) sátoros ünnepekkor 2.) szabadság esetén. Ezzel kapcsolatban a saját megfigyelésem az, hogy kell körülbelül három nap, amire elviselhetővé válok saját magam és a családom számára is. Ez alatt a kritikus időszak alatt szabadságos caffardban szenvedek („Lotharon a caffard jelei kezdtek mutatkozni. A caffard a titokzatos, ismeretlen téboly, amely a sivatagban és az őserdőben százával pusztítja a légionistákat. Melankóliával kezdődik, ami napokig, esetleg hetekig tart, azután ámokfutásban tör ki, hogy társai kénytelenek agyonverni a szerencsétlent.” (Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni) Az ördögi ebben az, hogy a szabadság vagy az ünnepek vége előtt három nappal ismét kitör a caffard, de ez már a visszatérés miatt. Aztán másnap minden kezdődik elölről, koránkelés, „kinek jó ez”, autó, meeting, autó, sör, alvás, idegbetegség.

Na de miért is írtam le mindezt? Valóban ennyire szélsőséges a helyzet? Nincs semmi ami kibillentene ebből a hintából? Minden nap így telik el? Szerencsére nem így van. Eljön ugyanis a hétvége, amiből a szombat általában a hét közben elmaradt logisztikai, családi és egyéb feladatokkal és , kiadós délutáni alvással telik el – végre. De aztán ott a vasárnap, amikor már reggel beveszem magam a konyhába, hogy 12.00-ra komplett ebédet rittyentsek a családomnak. Ebben aztán nem az a jó, hogy mi lesz a végeredmény (bár azért túlzott szerénység lenne azt mondanom, hogy hát igen, gyakran vallok szégyent, mert nem…), nem is az, hogy az itt elkészülő ételek alapozzák meg újabban a gyerekeim egész heti táplálását is, hanem maga a művelet, hogy mindenről és mindenkiről elfeledkezve csinálhatom az ételt, aminek még aztán – ideális esetben – örülnek is a többiek. Na ez igazán nagyon jó érzés és ekkor aztán tényleg elfelejtem a gondjaimat meg azt, hogy holnap (illetve már vasárnap éjjel) kezdődik minden elölről. Ha jobban belegondolok ez a túléléshez kell…

Figyelmesség és óvatosság

Kíváncsi vagyok, hogy a címben szereplő két fogalomról mi jut eszébe. (Nem lennék meglepve, ha bizonyos közelebbi rokonaimnak és ismerőseimnek pont az ami nekem. Hogy ez mi, azt majd csak az írás végén szeretném elárulni, addig kis türelmet!) Ha felületesen gondolkodunk, akkor akár arra is juthatunk, hogy ez két hasonló jelentésű dolog, és egyébként is hogy jön ez a Bálnához, a jól megszokott témáihoz és főleg annak a szellemiségéhez, már ha van neki olyan egyáltalán. Pedig a figyelmesség és az óvatosság nagyon fontos még az ételek, azok elkészítése és elfogyasztása terén is.

Van néhány alkalom, amikor egyszerűen elromlik itthon a hangulat. Vagy egy rosszul sikerült elszólás, egy észre nem vett sértés, esetleg valami eszeveszett figyelmetlenség miatt. Be kell ismernem, hogy ennek szinte mindig én vagyok az okozója. Van hogy elvtelenül és megrögzötten ragaszkodom az akár saját magam által gyártott elméletekhez, néha légből kapott igazságokhoz és ezzel rossz érzéseket okozok a többiekben. Ebben az a legrosszabb, hogy ott és akkor fel sem ismerem mit csináltam, mibe lovaltam bele magamat, csak utólag verném a fejemet a falba, hogy ezt most miért kellett. Amikor végre kitisztul a fejem, akkor persze már szeretném jóvá tenni, ugyanolyan elánnal vágyom a megbocsátásra és a megtörténtek elfelejtésére, mint amilyen erősen védtem a magam igazát pár perccel előtte. Verem a fejem a falba, hogy miért nem voltam óvatosabb és/vagy figyelmesebb, miért kellett nekem ilyen hülyének lennem. (Persze a feleségem jó esetben ezt elintézi azzal, hogy „nyakas refcsi”, lévén ő katolikus én meg református…) Ezeknek a megnyilvánulásaimnak gyakran külső okai vannak, például bizonyos munkahelyi megfelelési kényszerek olyan viselkedést váltanak ki belőlem otthon, amit nem tudok sem megmagyarázni, sem megbocsátani magamnak. (Megvan az a jelenet A fal -ból (Pink Floyd), amikor a naftalinszagúan elegáns idős tanárbácsi a gyerekeken veréssel vezeti le azt a feszültséget, amit az okozott, hogy akarata és gusztusa ellenére meg kellett ennie előző nap a mócsingot? Na valami ilyesmire gondolok, csak nekem még nem sokára az is eszembe jut, hogy de hát …sszameg, ez nem én vagyok, miért csinálom ezt?!) Hál’Istennek én ezen egyébként már túl vagyok, vagyis mindez múlt időben mondhatom. Ne gondolja senki, hogy olyan egyszerű ezt a viselkedést felismerni saját magunkon, nekem például külső segítség is kellett hozzá igénybe vennem és itt nem a pálinkára gondolok. Csak javasolni tudom, hogy ha valaki valami hasonló miatt nincs jóban önmagával, akkor forduljon szakemberhez, remek pszichológusok vannak az országban.

Egyik ilyen alkalommal, amikor rádöbbentem, hogy milyen bunkó és kiállhatatlan voltam a családommal, azt gondoltam, hogy az éppen soros Pénteki Családi Vacsora alkalmával (egyszer régen már volt szó ezek fontosságáról és jelentőségéről itt…) valami igazán kimagasló és különleges gasztronómiai élményben részesítem a többieket. Egy csomó produktív és improduktív munkaórát töltöttem azzal, hogy kitaláljam mi is legyen ez. A választásom a valóban nem mindennapi – és bennem egyébként jó, hovatovább nosztalgikus élményeket előidéző – tatárbifsztekre esett. Megvettem a legjobb marhahúst amit csak a piroskékben találtam (akkor még nem ismertem az azóta engem is jótékonyan elnyelt hentes-univerzumot), ellenőriztem, hogy megvan-e minden más hozzávaló. Nem feledkeztem meg a pirítósról sem, sőt még egy üveg jó vörösbort is bekészítettem. Az elkészítés remekül sikerült, talán sohasem ettem sem előtte, sem azóta még olyen jót. Lelkemet ünneplőbe felöltöztetve (jajj!) és a bocsánatkérésre előkészítve vártam haza a családot, főleg a feleségemet. Meg voltam róla győződve, hogy a különleges ötletem, az étel remekbe szabott elkészítése, az ezzel járó nem kis munka és nem utolsó sorban a részletekre való odafigyelésem majd véget vet a vitathatatlanul az én viselkedésem miatt pár napja már tartó mosolyszünetnek, ami folyamatosan mérgezte a hangulatot, mint ahogy egy icipici hajszálrepedés áztatja el szép lassan az egész fürdőszoba falát még akkor is ha az láthatatlan a csempe miatt. (Hú, azért ez egy kicsit sok volt nem?!)

Izgatottan vártam, hogy hazaérjenek, a konyhában is eltakarítottam a nyomokat és a romokat, mert olyan a lakásunk, hogy az ember belépve először a konyhai állapotokat veheti szemügyre és ha ott káosz van, az nem igazán segít a kellemes érzések előhozásában. A tatárbifsztek az asztalon, a pirítós langymeleg és a feleségem is már az ajtóban megérezte, hogy itt valami bocsánatkérés-féle lesz, látszott rajta, hogy hajlandó elfogadni azt, de azért nem adja magát olyan könnyen, mert az én hibám nagyobb volt, mint amit csak úgy el lehetne oszlatni, bár egy jó vacsi kétségtelenül segíthet ebben, de legalábbis elindít a béke felé vezető úton és mint tudjuk ez már gyakorlatilag fél siker. A bizakodó hangulat kétségtelen volt, a feszültség a levegőben szinte hallhatóan – de mindenképp érezhetően – kezdett felengedni. Ez a kezdeti siker aztán úgy illant el, ahogy azt csak rémregényekben olvashatjuk, – amikor egy véres és jéghideg kéz kinyúl az asztal alól és kitépi az addig főhősnek hitt szereplő szívét -, és esett vissza az eddigi mélypont alá 50 méterrel. Ahogy említettem feljebb, a feleségem katolikus, ráadásul ez nagyon fontos is neki, így őt péntek(!) este egy kupac nyers hússal kínálni, számára sokkal inkább eszeveszett figyelmetlenség, mint a békítő akarat megnyilvánulása. Az eredmény az lett, hogy a mosolyszünet folytatódott még egy darabig, de az már a feleségem bölcsességét dicsérte, hogy – valószínűleg azért megérezte és értékelte az igyekezetemet – kisvártatva elfelejtettük az egész haragszomrádot. A tatárbifszteket végül én ettem meg nem túl jó étvággyal, de hősiesen. Már csak nem dobom ki azt a drága húst…

Mindenkinek azt javaslom, hogy fordítson több figyelmet arra, hogy egy bármilyen jó, sőt briliáns hirtelen ötlet is jut az eszébe, akkor is vizsgálja meg azt a lehető legtöbb szemszögből, főleg próbálja végiggondolni, hogyan fog az hatni a közvetlen környezetére, ezzel elkerülheti az ehhez hasonló fiaskókat.

Összefoglalásul és végkövetkeztetésül hadd idézzem ide apám nagybecsű és igen fontos, többszörös jelentéssel bíró elméletét az óvatosságról és a figyelmességről. (Igazából csak azért írtam le a fenti szöveget, hogy ezt is elmondhassam…). Szóval apámban akkor fogalmazódott meg a következő gondolat, amikor egyszer – miután babfőzelék volt ebédre a gyári menzán – nagyon szenvedett a távolsági és gyorsjáratú buszon, mert nagyon szerette volna már elengedni azt ami miatt a nadrágszíj egyre jobban és jobban szorította, de nem tehette amíg le nem száll. Ekkor tanultam tőle azt, hogy az a különbség az óvatos és a figyelmes között mindössze annyi, hogy az óvatos körülnéz mielőtt elengedi a gázokat, – felmérve, hogy ki az aki hallhatja és érezheti -, míg a figyelmes csak az akció után teszi ezt.

Evezős babgulyás egyedül

Szombat reggel arra ébredtem, hogy babgulyást akarok főzni. Bár voltak tétova ellenvetések, de nem hagytam magam befolyásolni. Ezek a hangok leginkább arról szóltak, hogy a bab önmagában milyen károkat és nem várt hatásokat okoz az ember szervezetében, kivált ha erre különben is érzékeny. Én ezen a ponton végrehajtottam egy gyors lehetőség elemzést. (Amit apám úgy hívott, hogy EVE, vagyis Előzetes VeszélyElemzés, sőt nemcsak így hívta, hanem erre egy komoly elméletet és módszertant is kidolgozott a munkahelyén, igaz ő ott nem a menzai babgulyás és székelykáposzta előzetes veszélyeit, hanem a sokkal félelmetesebb, ám a hétköznapi ember számára sokkal kevésbé fontos sok ezer köbméteres tartályok – lásd még: nyomástartó edények – előzetes veszélyeit elemezte, környezete és kollégái nagy elismerésére, ami később egy ajándékként kapott valódi EVEző formájában csúcsosodott ki, ami sokáig díszítette az irodáját, sőt a mi nagyszobánkat is úgy emlékszem.) Az én EVEzésem végeredménye, hovatovább konklúziója az lett, hogy a várt eredmények messze felülmúlják a bizonyos mértékű valószínűséggel bekövetkező hátrányokat, amelyek közül a legveszélyesebb az, hogy nekem kell megennem az összes babgulyást, de legalábbis a babot belőle – ez pedig bőven vállalható. Ennek megfelelően – miután az EVE elvégzése után fel is keltem az ágyamból – a megvalósítással kezdtem el foglalkozni. Ennek az első lépése az volt, hogy fel kellett keresnem a hentesemet csülökvásárlás céljából. (Mert az ugye magától értetődik, hogy a babgulyásba szükségem volt egy komolyabb csülökre. Így aztán a babgulyás nem is babgulyás lesz, hanem csülkös bableves,  na de ne tessék fennakadni ilyen logikai bukfenceken kérem szépen.) Itt egy majdnem elháríthatatlan problémába ütköztem, tekintve, hogy amire odaértem a csülkök elfogytak. (Hiába, egy alapos EVEzéshez kell az idő nem vitás, főleg ha az ehhez szükséges agyi kapacitás felszabadításához az ember még némi alvást is bevet, ahogy én is tettem.) Egy gyorsan elillanó gondolatként eszembe jutott, hogy elmegyek a nem túl messze lévő piroskék szupermarketbe csülköt venni, de amikor ezen tanakodva megéreztem a számban a gyorspácolásnak köszönhető természetellenesen savanykás ízt és láttam magam előtt a nemkevésbé mesterségesnek ható színt és a főzés közbeni szétesést gyorsan lemondtam erről a tervről és a hagyományos füstölésű, gyönyörű combok felől kezdtem érdeklődni. Kisvártatva meg is vásároltam egy csodás, kicsinek egyáltalán nem nevezhető darabot. (Felhívom a figyelmet arra, hogy ezen a szombat reggelen már harmadszor változtatom meg reménybeli ételt, mert ezzel a döntéssel nem is babgulyás készül (hiszen abba marhahús kellene), de nem is csülkös bableves (a csülök hiánya miatt ez önmagában paradoxon, mi több parallelepipedon – kösz Karinthy!), hanem maximum hamis babgulyás főhet nemsokára. (Ejnye, miért is kell az ételeket mindenképpen olyan egzakt módon elnevezni, miért van meg bennünk ez a kényszer… Nem értem…) A lényeg, hogy a legfőbb alapanyag a kosárban, még beugrom egy-két alkatrészért a magamban pár perce még megvetéssel emlegetett hipermarketbe, majd kezdődhet a főzés művelete, ami már nem tartogat sok izgalmat. A füstölt comb jó választásnak bizonyult, a konzerv bab nem kevésbé (megspórolhatjuk vele az áztatást és a „…sszameg ez még mindig kemény” gondolatokat, később kétségbeesett felkiáltásokat).

Hát mit mondjak.  Az íz-illat tökéletes végeredményt jelzett előre, a fűszerek is a helyükön voltak, a comb kellő sósságot kölcsönzött az ételnek, a csipetke is jól sikerült (pláne, hogy készen vettem…). Felmerül a kérdés, hogy vajon mit is akarok még itt írni erről a szombatról. Betegség nincs, barátság van, étel-ital van, mi lehet itt ami mégis szóra érdemes?

Hát az – kedves barátaim -, hogy mire a remekbeszabott levesem elkészült, a feleségem már elment otthonról. Na nem, semmi dráma nem történt, ne várjatok megrázóan szaftos részleteket. Nem vesztünk össze a babon – hiszen tudja a drágám, hogy ha én egyszer azzal kelek fel, hogy bab lesz, akkor ott bab lesz, bármi történjen is, szinte lehetetlen lebeszélni engem erről a szándékomról. Nem is törtem el semmit, nem voltam – a szokásosnál nagyobb mértékben – arrogáns és kiállhatatlan (itt kérek egyszer s mindenkorra bocsánatot, ha – feltételezve, de meg nem engedve – így lenne néha-néha). Távozásának az oka mindössze az volt, hogy főiskolai évfolyam-találkozóra volt hivatalos, és részben emiatt az éppen elkészült még tűzforró bablevesből (maradjunk ennél a megnevezésnél) nem is evett – félve a várható, fülre és egyéb érzékszervekre ható következményektől -, ami társaságban nem mondható hasznosnak, sőt. Így történt, hogy otthon maradtam egyedül, ugyanis – tetézve a bajt – mindkét leánygyermekünk Budapesten élte az egyetemisták gondtalannak nem mondható, bár megkérdőjelezhetetlenül szabad életét. Miután kivittem a feleségemet a vasútállomásra és elköszöntem tőle, hazafelé már szinte éreztem a levesemet a számban, ennek remekül megfelelt az, hogy igazán éhes voltam, hiszen az EVEzés, a főzés és az eredményért való aggodalom nem engedte, hogy annak megszületése előtt bármit is egyek.

Hazaértem, leültem az asztalhoz, előttem a gőzölgő leves, de valahogy nem ízlett. Valahogy elment az étvágyam. Ülni az üres lakásban és enni, az nagyon rossz volt – na jó, a kutya ott volt velem, de az ő rajongása ebben a pillanatban a húsnak szólt és nem nekem. Szinte nem is ízlett, pedig ahogy említettem minden benne volt, a főzést sem siettem- és a tejfölt sem felejtettem el.

Ekkor eszembe jutott az, hogy amióta a gyerekek egyetemre járnak, az én munkám pedig nem változott sok éve – vagyis amikor a soproniak és Sopron környékiek hétfő hajnalban, hosszú tömött kocsisorokban elindulnak Ausztria felé, én Budapestre megyek és általában 1-2-3 napig ott is maradok – a feleségem heti két-három este ugyanezt az egyedüllétet érezheti. (Itt most a kedves olvasó, gondolhatná, hogy miféle ember vagyok én, hogy ahhoz, hogy erre a kézenfekvő dologra rádöbbenjek három hónap és egy közepesnél jobb bableves kell. Az igazság az, hogy mindig is tudtam, hogy így van, ez a szituáció csak ahhoz kellett, hogy valóságosan, plasztikusan és nem pedig valahol mélyen elfojtva jelenjen meg.) Pedig este még keservesebb ez az egész. Nem tudom miért van ez, lehet, hogy a sötét, a frontátvonulás, vagy az egész napi fáradtság tette, de azon a szombaton még nyomorultabbul éreztem magam, hiába gyűrtem már le három tányérral a levesből. Nem akarom a szombat esti hangulatomat részletesebben leírni, elég legyen annyi, hogy még a sört sem kívántam, ez pedig igen ritkán fordul elő.

A végeredmény az lett, hogy eszeveszett tempóban – ahogy az pár évente menetrendszerűen rám jön- megint lakáshirdetéseket kezdtem nézni és különböző költözési variációkat kezdtem magamban kidolgozni – Győrtől, Budaörsön át a VIII. kerületig – arra az esetre,  ha úgy alakul, hogy valamelyikünk végzetesen besokallna.

Aztán másnapra helyreállt a dolgok egyensúlya. A feleségem hazaért a találkozóról, Bolyhos – a kutya – is hajlandó volt sétálni velem, a Nap is kisütött végre, az előző napi borzasztóan szürke gondolatok is kifehéredtek egy kicsit. Kettesben leültünk a konyhaasztalhoz bablevest enni, ami valahogy sokkal finomabb lett másnapra, hiába kell idő, hogy összeérjenek az ízek és a fűszerek is jobban elhelyezkedjenek a hűtőben töltött idő alatt. Én azt érzetem, hogy itt most minden rendben van és boldogan megettem a feleségem által kipiszkált babszemeket is a sajátomon kívül. A baj ezzel csak az, hogy másnap – hétfőn – újrakezdődik az egész és ő megint egyedül marad itthon. Ugye időben szólsz, ha már eleged van ebből?

Kalbász a-val

A kolbász, de főleg a kolbásztöltés eseményének és a barátságnak a kapcsolatáról már írtam egyszer. Ez nem változott azóta sem, komolyan hiszek benne, hogy nincs is jobb csapatépítő mint az alaktalan masszából katonás kinézetű terméket előállítani közösen, egyformán zsíros kézzel, egyformán zsírszagú ruhában és nem természetes módon zsírosodott hajjal. Azért vagyok kénytelen megint elővenni ez a témát, mert a hétvégén végre sorra került amire annyira vártunk. Összejöttünk megint és rutinos mozdulatokkal, a bennfentesség érzésével megérkeztünk a kalbásztöltő versenyre. Azon a vidéken, ahol az eseményt megrendezték, ott igenis kalbásznak hívják a kolbászt  és aki nem így mondja arra úgy néznek, mint rám, amikor Sopronban kicsit felhúzom értetlenség szemöldökét – ó micsoda professzionális fordulat – amikor azt mondja nekem valaki, hogy el kellettem menni a boltba, sőt, hogy leköllöttem húzni a cipőmet. Szóval kalbász, ami mifelénk egyébként husoskolbász, gondolom mert egyébként van nem húsos is, csak én még nem találkoztam vele. (Persze mondják, hogy van akinek a bab is hús, de ez már nagyon messzire vezetne.) Na de elég a stílusnácizásból, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mi hatan felvettük a fekete kötényt és sapkát, mintegy jelezve a többi induló csapatnak, hogy bizony gyászos vége lesz a szereplésüknek, már ha velünk akarnának ujjat húzni. (Megjegyzem: nem akartak, és annyira nem is ijedtek meg tőlünk, bár ez lehet, hogy a remek fazonú, ám a mi fejünkön kicsit furán ható szakácskalapoknak volt köszönhető.)

A verseny napja egyébként számunkra is meglepően simán indult. Egy nem túl messze lévő faluban futottunk össze, – annál a fogadónál, ahová majd minden reményünk szerint a megmérettetés után vissza is térünk. Mindannyian külön érkeztünk, a szélrózsa minden irányából. Zotya volt az aki magára vállalta a vezetést és azt, hogy ennek folyományaként nem iszik a nap folyamán semmit, ami miatt itt még szánakozva, estefelé kis irigységgel és olthatatlan csodálattal néztem rá. Az indulás sima mivoltát az biztosította, hogy pont időben befutott Laci is, a BMW-jével, aki pedig arra is képes, hogy még otthon az ágyban fekve mondja azt, hogy: pillanat mindjárt odaérek, igyatok egy kávét. A BMW egyébként a későbbiekben komoly szerepet játszott, mert a nap és a verseny vége felé, amikor már csak a zenekar játszotta a lakodalmast, némi hohhóóó felkiáltások gyakori hallatásával, egyedül Laci tudta mit jelent úriembernek lenni és megtáncoltatta a jelenlévő hölgyek jelentős részét. Mi ezt csak távolról figyeltük és arra lettünk figyelmesek, hogy Lacink tánca valahogy úgy néz ki, hogy látszólag rendesen forgatja a lányokat, majd váratlanul elengedi őket, egy lépést hátralép, széttárja a két karját, hátrahajtja a fejét és mintegy magának lép egy-két ütemet. Mi azt gondoltuk, hogy ez a sör-pálinka kombó nem várt hatása miatt van és indokoltan nagy jókedvében mintegy a világot akarja magához ölelni (Magyarország szeretlek!). Aztán rájöttünk, hogy nem egészen erről van szó, hanem arról, hogy Laci táncol, valamit az éppen aktuális hölgy fülébe súg, hátralép, széttárja a karját és mutatja, hogy eeeeekkora BMW-m van. Amennyire ez érzékelhető volt, Laci ezzel nem ért el semmilyen hatást, de lehet, hogy nem is akart ebből a tényből előnyt kovácsolni (tudniillik, hogy meeeekkora), mindössze egy-két elismerő, bár nem túl meggyőződéses pillantást zsebelt be.

Mindenesetre a kalbászt professzionálisan megtöltöttük, az aranyminősítést megkaptuk, nagy részben köszönhetően annak, hogy idén a pannon-tenger kolbászát készítettük el. A zsűrinek még egy térképen meg is mutattuk mit jelent ez és olyan vehemensen magyaráztuk az elméletünket, hogy ránézésre szegények csak két dolgot gondolhattak: a.) ezek megőrültek és azt hiszik, hogy a ki tud többet Magyarországról című helytörténeti úttörőverseny zsűrije előtt szerepelnek, b.) ezek megittak már egy liter pálinkát meg 1-2 tálca sört, némi fröccsökkel kiegészítve és ez már a delírium, hívni kell Zacher doktort. Ha objektív szeretnék lenni, akkor a mi pillanatnyi valóságérzékelésünk szerint az igazság valahol középen volt, hajszálnyival a b.) változat felé billenve. Már-már hagyományosan a sült kolbász mellé frissen sült tepertőt is kínáltunk. Mivel ennek én voltam a felelőse, kicsit rosszul esett, amikor arra a kérésre, hogy „de hát kedves zsűri, mondjanak már valami építő kritikát is, ne csak – egyébként jogosan – dícsérjenek”, azt említették, hogy egy picit érzik, hogy a tepertő sütésekor, a zsír hőmérséklete elkerülte az ökölszabályként is értelmezhető 130 Celsius fokot. Mi ekkor Imrével egymásra néztünk és azzal a kifejezéssel az arcunkon, hogy lám milyen szemfüles az igen tisztelt értékelő bizottság, szinte egyszerre mondtuk, hogy hát igen, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk oda, akkor a gázpalack megfutott egy picit és 2 perc 18 másodpercre 134,5 fokra emelkedett a hő, de ezt azonnal korrigáltuk, bocsánat érte. Biztos az lehetett az oka, hogy a palackban orosz gáz van és nem a pannon-tengerből származó, az autentikus magyar tepertő sütésére az orosznál lényegesen jobban megfelelő pannon(akarom mondani: propán)-bután. A zsűrit ezen a ponton végképp elvesztettük, erről az üveges tekintetük árulkodott.

A töltés, a sütés, a zsűrizés, majd az eredményhirdetés után nem maradt más, mint a késztermékek elfogyasztása, majd részvétel a szürreális lakodalmas rock-bulin. A fogyasztás nagyon fontos volt, mert utólag összerakva a történteket, ennek köszönhető – pontosabban Zsuzsa a pici, kolbászos, egy mustárcsöppel megbolondított úgynevezett katonák készítésében mutatott türelmének és állhatatosságának -, hogy sem aznap, sem másnap nem mutatkozott az amúgy is vártnál nagyobb, még bőven elfogadható mértékű elhajlás, vagy másnaposság. Illetve ez így nem teljesen igaz. Igaz lett volna, ha a tetthelyről azonnal a már említett fogadóba távozunk, ott 1-2 óra alvás után elköltjük a vacsoránkat, majd a a világot halkan megváltva térünk jól megérdemelt éjszakai nyugodalmunkra, hogy nyugtázzuk, megint milyen jók voltunk. Ha így történt volna, akkor Zotya is hazaért volna időben (emlékeztetnék mindenkit, hogy ő vállalta a sofőrséget), Csabinak sem kellett volna a délután 6 és reggel 5 között eltelt időszakot elmesélni a reggelizőasztalnál, illetve Laci sem lepődött volna meg ugyanekkor – a híváslistát tanulmányozva – azon, hogy éjjel felhívta a feleségét, és nem rándult volna görcsbe a gyomra az elfelejtett beszélgetés számára ismeretlen tartalma miatt. De nem így történt.

Általában az ember már az első lépésnél tudja, hogy az ezután következő eseménysorozatot jobb lenne elkerülni. A legjobb az lenne, ha már ezt ez első lépést sem tennénk meg, hanem kiszállnánk amíg nem késő és valahogy más irányba fordítanánk a cselekedeteinket. Az a baj ezekkel az első lépésekkel, hogy utólag nagyon okosak vagyunk és pontosan tudjuk, hogy hol rontottuk el, de ott és akkor sajnos nem vesszük észre. Erre mondjuk, hogy „ott és akkor jó ötletnek tűnt”. Na hát ami a kalbásztöltés után következett az ott és akkor sem tűnt jó ötletnek. Az történt ugyanis, hogy Csabi határozott kérésére bementünk a helyi kocsmába egy pohár sörre. Kérdeztük is tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire ehhez, amelyre csak annyit közölt elég határozottan, hogy szereti az ilyen helyi kocsmákat és meg akarja nézni, ha nem tetszik tegyük ki és hagyjuk ott. Természetesen ez nem volt lehetséges, így minden jobb meggyőződésünk ellenére bementünk a Mókus Kocsma nevű műintézménybe egy és csak egy sörre. (Ilyen nevűvel legutóbb a Bükkben a lillafüredi kisvonat garadnai végállomásán lévő kocsma esetében találkoztam, ahol pont annyira volt idő a vonat beérkezése és visszaindulása között, hogy egy sört – na jó legfeljebb egy Unicumot és egy sört – megigyon a nem túl fáradt túrista, miközben élvezte a bükki levegőt és kipipálja magában a kirándulást. Igaz azt stílusosan Mókus odúnak hívják.) Az ezután bekövetkezett bajt egyébként nem másnak, mint a fesztivál borzalmasan teljesítő lakodalmas zenészeinek köszönhetjük. Ugyanis annyira rossz volt az egész délután hallgatott zene, hogy a kocsmában elhelyezett CD meghajtású zenegép felüdülésként, az igénytelen zene kietlen (Pannon…) tengerén meglátott trópusi pálmafás szigeteként hatott, ahol még a beach bárban lenge ruhás tahiti lányok is kortyolgatják a koktéljukat. Csabi azonnal elkezdte bedobálni a százasokat és válogatni a jobbnál jobb zenéket. Nagyjából 1000 forintnál tartott, amikor felvilágosítottak minket, hogy egy darab 100-asért 3 számot lehet kérni, úgyhogy a még hátralévő lehetőségek számát mutató kijelzőn már körülbelül 30-at láttunk. Mivel alapszabály, hogy pénzt nem hagyunk a gépben, végig kellett hallgatnunk az összes már befizetett lehetőséget, felváltva járultunk a szerkezethez a kedvenc számainkat kiválasztandó. Mivel ez nem egy sör ideje volt újabb és újabb poharakat kértünk, majd megtörve a rutint Becherovkát is ittunk. Itt vált igazán veszélyessé a dolog, de Imre és Zsuzsa lélekjelenlétének köszönhetően elpateroltak minket a szállásunkra. Az kizárólag Csabi balszerencséjének köszönhető, hogy nem fért be az első transzportba (Zotya még a Becehrovka előtt távozott, Zsuzsára maradt a szállítás kedves (?!) kötelessége.). Így amíg mi elfoglaltuk szobáinkat, Csabi a kocsmában maradt és résmentesen beilleszkedve a helyi közösségbe Hubertusozni kezdett valamelyik szaktárssal. A következmény az volt, hogy a sör-fröccs-pálinka-Becherovka-Hubertus olyan elegyet alkotott a szervezetében, hogy az este további részében már mint csak emléket emlegethettük őt, mesélve róla keserédes történeteket.

Másnap reggel fél nyolckor mindannyian frissen és kipihenten érkeztünk a reggelihez és örömmel konstatáltuk, hogy bár öregszünk és bizonyos szempontból csúnyán bánik velünk a sors, de barátságban és kolbásztöltésben verhetetlenek vagyunk. Főleg barátságban.

A láthatatlan szükség

Amíg ott van a kezed ügyében és bármikor hozzájuthatsz, addig észre sem veszed a hiányát. Olyan természetességgel élsz vele, mintha ez lenne a világon a legegyszerűbb és leginkább magától értetődő dolog. Szinte nem is tudatosul, hogy fogyasztod, a hozzá kapcsolódó dolgok automatikusak és készségszintűek, legyen kora reggel vagy késő délután. Ha nincs, akkor nagy baj van. Szinte megfojt és lehangol a hiánya, azt hiszed, hogy nincs tovább, a fejedben mintha agyvíz helyett pillanatragasztó lenne, a tudatod lassan beszűkül, és a világot egy szürke, kiábrándító fátyolon keresztül nézed. Semmi másra nem tudsz gondolni, csak arra, hogy hogyan juthatnál mégis hozzá. A percek, órák múlásával a vágy egyre inkább nő és lassan beéred bármivel ami egy kicsit is hasonlít hozzá. Gondolom már mindenki kitalálta miről is van szó. (Nem, nem a sörről, bár ha jobban belegondolok mindez igaz arra is, legfeljebb a kora reggel nem stimmel annyira.)

Ezek a gondolatok azóta járnak a fejemben, amióta elromlott a kávéfőzőnk. Elromlott, pedig esküszöm olyan gyengéden bántam vele, hogy minél inkább megelőzzem a bajt. Persze lehet, hogy én voltam a hibás, amikor egy szögegyszerű kotyogó helyett a szuperintelligens változattal leptem meg magam az egyik születésnapomra, tudod, amelyik frissen darálja a kávét és extra nagy nyomással préseli át magán a forró vizet, egyenesen bele a csészémbe. Vettem hozzá vízszűrő kancsót, hogy kicsit ellensúlyozzam a szuperkemény soproni víz romboló hatását, rögtön az első szavára vízkőtelenítettem a drágát, de így is csak három évig bírta cérnával. Először csak azt hittem szívat, amikor nem, vagy csak nagyon nehezen csorgatott ki magából pár csepp kávét és én meg ott álltam csalódottan, dühösen és homlokig pillanatragasztóval a fejemben. Korábban, fénykorában nagyon hamar összebarátkoztunk. A kávé amit készített pont jó volt, krémes hab a tetején, bivalyerős, semmi mellékíz, valóban perfekt. A havi tisztítások előtt egy kicsit néha megváltozott és mintha unná már az egészet, éreztem rajta, hogy fáradt és szeretné, ha jobban törődnék vele. Én ezt mindig becsületesen megtettem, de egyszer mindennek vége szakad és komolyabb beavatkozásra van szükség. Most nem volt mese el kellett vinnem a kórházba – akarom mondani a kávégépszervízbe – hogy erősítsék fel egy kicsit, tisztítsák ki jobban mint ahogy én tudom és különben is generálozzák át legyenek olyan jók. Már egy hete ott van és ma szóltak, hogy végre mehetek érte. Már alig várom a viszontlátást. Nagy kő esett le a szívemről, mert rémálmaimban attól féltem, hogy azt fogják mondani a jó szerelők, hogy jobbnak látnák elaltatni örökre. De nem ez történt Istennek hála.

A kávéhoz egyébként mondhatni gyengéd érzelmek kötnek. Azt vallom, hogy bárhol és bármikor van idő és lehetőség meginni egy jó kávét, amitől jóformán az az érzése lesz az embernek, hogy újraindul a nap. Nem lehetünk olyan drága helyen akár külföldön akár belföldön, hogy ne férjen bele, hogy hódoljunk a szenvedélyünknek, legyen az akár a Piazza Navona Rómában, a Place du Casino Monte-Carloban vagy akár a Las Vegasi repülőtér várója – kerül amibe kerül.

Nem lenne Bálna a Bálna, ha nem lennének komoly mellényúlásai. Ott volt például az az eset, amikor megérkeztünk Montenegroba és a kedves szállásadónk (Nataly) egy óvatlan pillanatban megkérdezte, hogy kérünk-e kávét. Persze – vágtam rá rutinból, mert egyrészt kávét nem szoktam visszautasítani, másrészt meg nagyjából 7 óra vezetés volt mögöttem (ebből másfél a szállásunk 500 méteres körzetében, mert sehogy sem akartam megtalálni a házat és többször elmentem előtte a waze útmutatásait követve. Na de spongya rá Pelikán elvtárs!). A kávéfőzés úgy zajlott, hogy egy nyeles kávékiöntőbe feltett forralni vizet Nataly és amikor már lobogott, akkor belekanalazott tetemes mennyiségű őrölt kávét (nem instant változatot – azt még értettem volna). Hagyta egy kicsit főni, majd kiöntötte a csészékbe. Hajjaj, mondtam magamban ez fura lesz. Hát mit mondjak, számomra ihatatlan volt és nemcsak azért mert kicsit olyan érzés volt inni, mint darálatlan mákot enni, de még nekem is túl erős, arról nem is beszélve, hogy mindössze mintegy 92 fokra hűlt le amire inni kezdtem. Megkérdeztem, hogy nincs-e egy kis tej a közelben, amire Nataly kicsit furán nézett rám, mert náluk egyáltalán nem jellemző a kávéhoz a tej. Biztos azt hitte, hogy megőrültem, vagy kárt tett bennem a hosszú út. Mindenesetre a kávéról eltereltem a szót és mikor magunkra maradtunk jóleső érzéssel öntöttem a lefolyóba a maradékot. Szerencsére a part menti bárban lehetett kapni rendes, európai módra, böhöm nagy géppel elkészített kávét is.

Aztán ott vannak a benzinkutak. Szerencsére manapság rájöttek az üzemeltetők, hogy nagyon fontos a jó minőségű kávé a töltőállomásokon. Valóban ebben a témában nincs is probléma, legalábbis az általam látogatott helyeken valóban remek a kínálat. Nem nagyon vagyok oda a különböző kávékölteményekért, mint latte, meg cappuccino és egyéb csúfságok, az én kedvencem az espresso, de főleg a dupla espresso. Ez elég erős és elég nagy mennyiség ahhoz, hogy magammal vihessem, és az autó magányában, vezetés közben iszogassam meg, miközben azon gondolkodhatok milyen szép és kerek a világ. Előfordul azonban, hogy a körülmények szerencsétlen együttállása miatt nem tudok rendes kávét inni ott, ahol megálltam tankolni, például a gép karbantartása miatt. Ilyenkor ráfanyalodok az automata által adagolt kávéra, amiből van elviselhetetlenül rossz és meglepően jó is. Furák ezek az automaták, egyszer láttam, hogy belülről hogy néznek ki. Hát nem egy kávéház. Óriási tartályokban van az az anyag, amiből egy kicsit elkever meleg vízzel miután bedobtam a pénzt. Létezik olyan amelyikre az van írva, hogy frissen őrölt (!) kávéból főzi (!) frissen a kávét, de én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni. Ezt pedig arra alapozom, hogy minden ilyen italnak egyforma, eltéveszthetetlen kávégépíze van, és a kiadott terméket az egyik ismerősöm találóan nejlonkávénak nevezi. (Mielőtt elfelejtem, elmondom, hogy van egy ötletem a benzinkutakkal kapcsolatban. Azokra a bazi nagy kijelzőkre, amire az üzemanyagok árát kell kiírniuk, kellene tenni egy világító kávéscsésze jelet, ami át van húzva ha éppen nem jó a gép, ezzel megelőzve a komoly csalódást a vásárlóközönség lelkében. Na! Megveszi valaki?)

El is jutottunk az otthoni kávékészítéshez. Az én történetem ebben a témában valamikor ott kezdődött, amikor még otthon a gáztűzhelyre tett alumínium (nem kotyogó) főzővel készítették anyámék a kávét. (Ezt a fajtát mindannyian jól ismerjük, ha máshonnan nem onnan, hogy a Pirx pilóta kalandjai című, remek színészek közreműködésével, de a kicsinél is kisebb költségvetésből forgatott tévésorozatban egy ilyen eszköz játszotta az űrhajót, nagy sikerrel és osztatlan derültségünkre. Aki nem ismeri a sorozatot, javaslom nézzen rá a youtube-on, ott megláthatja hogyan lesz vasalóból ellenség, szovjet oszcilloszkópból űrhajó vezérlőpult vagy üvegcsillárból Kozmikus Kamara.) Ma is az orromban van a gyakran leégett tömítőgumi szaga. A következő változat az már elektromos volt és Szarvasi. Felül víz be, középen kávé be, alul kávé ki. Már ha nem felejtesz el kifolyót tenni alá. Ha igen, akkor kávé alul ki, majd egy szivacs közbeiktatásával bele az egész a mosogatóba és kezdheted elölről az egészet. A következő stáció, az egyszerűnek és higiénikusnak gondolt kávépárnás (kapszulás, tasakos stb.) megoldás, ami remek ötletnek tűnik, egészen addig, amíg rá nem jössz, hogy ugyanúgy elvízkövesedik az egész hóbelevanc, mint bármelyik másik kávéfőző esetében, ráadásul a kávékereskedelem igazi átverése ez, hiszen körülbelül három-ötször többe kerül, mint bármelyik másik megoldás. Máris eljutottunk az otthoni többé-kevésbé intelligens espresso gépekhez, amelyik az én esetemben – mint azt említettem – most pont javítás alatt van, de már csak hármat kell aludni és visszakapom a kis drágámat.

Az biztos viszont ha egyszer ne adj’ Isten megint elromlik én aztán nem javíttatom meg. Még ha megalkuvásnak és visszalépésnek is tűnik, azt hiszem én is  – behódolva a divatnak – a kapszula mellett döntök és George Clooney-val fogok együtt kávézni még ha többet is kell rá költenem.