Grönlandi Bálna

Egyszer már említettem a vargabélest és anyósom utolérhetetlenül működő ütemérzékét. Ez a két dolog úgy függ össze, hogy anyósom csodálatosan tudja kiszámítani azt, hogy mikor ér oda hozzájuk a lánya, az unokái, az unokái kutyája és végül, de nem utolsó sorban a kedvenc veje, vagyis én. (Nem olyan nagy kunszt kedvencnek lenni, hogy a feleségemen kívül még két fia van anyósomnak, így a vej címet egyedül én viselem büszkén.) Ez a számítási képesség azért nagyra becsülendő, mert azzal jár, hogy amire odaérünk pont addigra lesz a vargabéles langymeleg, vagyis éppen alkalmas a gátlástalan és semmilyen etikettet, udvariasságot figyelembe nem vevő habzsolásra. A helyzet az ugyanis, hogy anyósom vargabélesével nagyon mást tenni nemi is lehet, mint két pofára tömni befelé és miután 6-8 darab lecsúszott, utána köszönni és megkérdezni, hogy úgy egyébként hogy tetszenek lenni. (És levenni a sílécet, ahogy abban a szakállas viccben. Ha valaki nem ismeri, szóljon, elmondom…) Nem lehet vele mást tenni, mert – komoly szakértőként mondhatom – hogy az a legjobbak közül való. Ezt arra a tényre és gyakorlatra alapozom, hogy amennyiben egy étteremben van az étlapon vargabéles, akkor abból mindig rendelek, mert ahogy egy hajszál DNS-éből meg lehet határozni az egész emberi génállományt, betegségeket, jó és rossz tulajdonságokat, úgy egy falat vargabélesből is igen messzemenő tapasztalatokra lehet szert tenni a szóban forgó konyha működését és minőségét illetően. Van úgy például, hogy az adag egyszerűen száraz, mert kispórolták belőle a megfelelő mennyiségű tejfölt, vagy nem lazították fel eléggé a felvert tojáshabbal a túrós masszát. Itt a vendéglős valószínűleg más ételek hozzávalóit is képes manipulálni. Az is előfordul, hogy túlságosan vastag a két vékony tésztaréteg között a lényeget adó keverék, így át sem sül rendesen –  ebben az esetben a szakács hajlamos a dolgok nyegle összecsapására és egyáltalán nem körültekintő. Előfordul még, hogy az alsó-felső tésztát leheletvékony réteslap helyett valami vastag, rágós förmedvénnyel váltják ki, elrontva az egészet, de a leggyanúsabb mégis az, ha a tányéron nyakon öntik valami szósszal, hogy elfedjenek valami végletes hibát. A jó vargabéles olyan, hogy a benne lévő cérnametéltnek minden egyes szálát külön érzed a nyelveden és a szájpadlásodon, de az egész mégis egyetlen egységes egészt alkot. A túró-tejföl-tojáshab háromszöge pedig olyan egyetértésben és megfelelő arányban áll együtt az édes tejben kifőzött cérnametélttel, hogy az előtt még Leonardo da Vinci is vigyázzmenetben vonulna el, magasba emelve a méltán híres aranymetszést ábrázoló alkotását. Én azt gondolom – gondoltam – hogy egyáltalán nem bonyolult és ördöngős dolog jó vargabélest készíteni. A részletes recepttel nem untatnék itt senkit, rengeteg helyen megtalálható. Nagy vonalakban elmondva, anyósom kábé úgy csinálja, hogy vesz egy nagyjából fél kiló cérnametéltet, egy kiló túrót (látszik, hogy nem akármilyen fogyasztásra számít – és nem alaptalanul!), egy jó nagy tejfölt, – a mazsolát kihagyja, mert a gyerekeim utálják -, pár tojás. Tészta kifőz, kihűl. Túró-tejföl, cukor, titkos dolgok összekeverve, bele a tészta, óvatosan a tojáshabbal összeforgatva, tepsi, réteslap alul-felül, kis tojáskenet a tetejére, mehet a sütőbe. Mindezt nem ám centizve meg méregetve, hanem – ő úgy mondja: gondolomformán – csak úgy laza csuklóval.  Csak hogy a fiatalok (lásd még: random geek-ek) is értsék: anyósom a vargabéles applikációt már rég letöltötte és a háttérben futtatja – ja, és nem upgrade-eli sosem. Egy óra alatt kész az egész.

Egyszer próbáltam csak meg utánozni. Kicsit elbíztam magam és kisebb-nagyobb konyhai sikereim után azt gondoltam, hogy megértem arra, hogy nekiálljak. Minden hozzávaló volt otthon, túró, tejföl por- és vaníliás cukor, tojás, cérnametélt ugyan nem, de előhívtam a kreativitásomat, amely azt mondatta velem, hogy cérnametélt ugyan nincs, de van spagetti tészta, amely ugyanolyan anyagból van, csak egy kicsit vastagabb. Kifőztem, kihűtöttem, összekevertem (kicsit fura volt, mintha karnyi kígyók tekeregtek volna a hóban, cuki kis kukacok helyett), de ekkor még bíztam a végeredményben és főleg magamban. Réteslap, közé a massza, kisüt. Kivesz, hagy hűlni. Megkóstol. Kidob. (Legalábbis ezt tettem volna legszívesebben, mert az eredmény egy száraz, ehetetlen, leginkább a harmadnapos menzai túróstésztához hasonlító valami lett, amit minimum borsodóba kellett volna mártogatni, hogy valahogy lecsússzon, illetve, hogy az abban lévő maradék alkohol tompítsa a bánatomat valamelyest.

A fiaskó után elemezni kezdtem – a maradék bor mellett – a hibámat. Ehhez a matematikát hívtam segítségül és rövidesen meg is találtam az okokat. A helyzet ugyanis a következő: a cérnametélt átmérője kb. 0,5 , a spagettié kb. 2 mm száraz állapotban. Kifőve ennek nagyjából a duplája 1 illetve 4. Látszólag ez nem sokat számít, de ha kiszámoljuk a kétféle tészta keresztmetszetét, akkor mintegy 16-szoros különbséget találunk. Amint az közismert a vargabéles élvezeti értékét az határozza meg, hogy egy négyzetmilliméternyi tésztával mennyi túró-tejföl-satöbbi keverék kerül egy falatra a szánkba. Ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ugyanannyi spagettihez 16-szor annyi (16 kiló) túró kellene, ami természetesen nonszensz, arról nem is beszélve, hogy ugyanilyen arányban nagyobb száj is kell, ami pedig már csak antropológiai-anatómiai szempontból is kivitelezhetetlen.

Erre jutottam. A végkövetkeztetés pedig az, hogy soha ne használj cérnametélt helyett spagettit, hiába néz ki ugyanúgy messziről, de a legjobb megoldás az, ha kedvenc anyósodra bízod az ehhez hasonló dolgokat, ő biztos nem hibázik ekkorát. Soha többet nem próbáltam vargabélest csinálni, pedig többször volt már olyan pillanat, amikor minden hozzávaló egyszerre rendelkezésre állt. De nem álltam neki, mert amikor elkezdtem volna, mindig megjelent a lelki szemeim és ízlelőbimbóim előtt anyósom verziója és nem tehettem mást, mint vártam a következő alkalmat és bíztam a laza csuklójában, a háttérben futó szoftverben és persze az ütemérzékében.

… Tóth Marival – mondhatnám fitogtatva a klasszikus műveltségemet, de hát nem éppen ez volt a terv. A terv ugyanis az volt, hogy először életünkben kipróbáljuk ezt fajta nyaralást is, amiről eddig csak olvastunk és az ismerőseinktől hallottunk. Eddig mindig vagy úgynevezett önellátós, reggelis, legdurvább esetben is félpanziós üdüléseket választottunk. Nem volt ezzel baj, de hát mindig csillagászati mennyiségű pénzt költöttünk el és leginkább kajára. Mindig volt egy olyan étterem, amit még nem próbáltunk ki és ami mellett napközben elmentünk, ahol egy hozzánk hasonló család csodálatra méltó haltálakat evett, összefuttatva a szánkban az összes nyálat. Az elhatározás már körülbelül februárban megérett, így felütöttem hát a booking.com-ot és megnéztem, hogy a kedvenc görög helyünkön (már vagy négyszer voltunk ott, így méltán nevezhetjük a kedvencünknek – pici zsákbamacskának tűnt, hogy utoljára vagy hat éve, de ezen könnyedén átsiklottunk…) van-e all-inclusive ajánlat. Hát volt. Nagyon étvágygerjesztően és csábítóan voltak leírva a következők (kicsit leegyszerűsítve): reggeli, ebéd, vacsora svédasztalról, reggel 10-től este 11-ig kávé, gyümölcslé, víz korlátlanul, délután 1-től sör, bor, helyi alkoholos italok (értsd: ouzo, tsipuro) szintén korlátlanul, délután fagyi, és snack, mindez megspékelve azzal, hogy ezek elérhetősége hol a szobánkhoz közeli pool-, hol a tengerparthoz közeli beach-bárban áll rendelkezésre. (Ez utóbbi kitételnek – mint kiderült – különös jelentősége van, mert amikor első este a szobánk teraszán a szerencsés megérkezés örömére megejtett kártyaparti közben leugranál egy sörért a 10 méterre lévő – és nyitva tartó – pool bárba, akkor ott mosolyogva közlik, hogy este 9 és 11 között az a-i ellátás a beach bárban áll rendelkezésre, fáradjak oda legyek olyan jó – végül is ez sincs messzebb mint 500 méter és 20 méter szintkülönbség, ami éppen elég arra, hogy ha odamegyek egy sörért, mire felérek már mehetek is vissza, ami így egy nagyon veszélyes végtelen ciklust eredményez.) Mindennek a tetejébe heti egyszer görög est és egyszer gyermek animáció. Ez volt az ajánlat. Én ezt – all-inclusive-szűz nyaralóként – a következőképpen képzeltem el: legyek bárhol és legyen ez bármikor, egy hadseregre való kiszolgáló személyzet lesi a kéréseimet és amit a bárban kapni lehet azt megkapom, amikor csak akarom. (Jé, ez rímel, ami nem is baj, mert ilyen kis lírikus hajlamban és hangulatban képzeltem el az egész nyaralást, amikor átadhatom magam a teljes kikapcsolódásnak és csak az újabb és már nem kívánt sörök elhárításával kell foglalkoznom.) A valóság nem egészen ilyen volt. Úgy szeretném összefoglalni a tapasztalataimat, hogy egy másodpercig sem állítom, hogy a booking valótlan infókat adott meg, sőt megkockáztatom, hogy minden szava igaz volt:

• Reggeli-ebéd-vacsora svédasztalról: itthon ennél a pontnál valódi görög specialitásokat képzeltünk úgy, hogy a souvlaki és a gyros minimum mindennapos és legalábbis kétnaponta olyan kedvencek is terítékre kerülnek, mint a hajszálvékonyra vágott és így kisütött cukkini tzatzikival. Ezzel szemben ami  mindennapos volt, az a zacskósleves és a porból készült krumplipüré, valamint a spagetti paradicsomszósszal. Néha volt kagyló is (kétes eredetű paradicsomszószban) illetve sült hús, ami némely esetben ehetetlen rágósságot mutatott. Mi béketűrő emberek vagyunk, így ezen hamar túltettük magunkat és a tésztát betudtuk annak, hogy több mint 50%-ban kicsi gyerekek vannak a turnusban és tapasztalatból tudom, hogy szinte ez az egyetlen étel, amit üzembiztosan mindig megesznek. A rágós húsnak pedig a kutyánk nagyon örült, az ő öröme pedig a miénk is. Pár nap után azért ráéreztünk arra, hogy van egy (két) óriási előnye a kajának, hogy nem kell érte menni, mert ott van előttünk (és hogy azért összességében nem ehetetlen). Azért az jellemző, hogy egy kirándulás alkalmával (amikor már nem bírtuk a fetrengést a parton), nagy családi egyetértésben és mindenféle ellenérzés nélkül cseréltük le az a-i kajánkat valami valódi görögre.
• Kávé és üdítő. Ez is igaz volt, ugyanis ki volt téve egy harmadosztályú kávéautomata ami valóban éjjel-nappal működött és ontotta magából a porból készült melegvizet, nem is beszélve a hígított ananászlevet adagoló szerkezettől. Na de nem kávézni meg az ember Görögországba, hanem frappét inni. A frappe – ha valaki nem tudná – (lehetőleg jó minőségű) instant kávé kis vízzel felhabosítva – erre rendszeresített habosító cuccal – majd tejjel, cukorral turbózva és jégkockával átnyújtva a hidegre szomjazó és/vagy bágyadt strandolónak. Látszólag ezzel sem volt baj, csak az volt a lehangoló, amikor a karszalaggal megbillogozott a-i vendég kisebb pohárban, kevesebb szárazanyaggal és odafigyeléssel készült kávét kapott szemben az azonnali fizetővendég csodálatos és íncsiklandozó adagjával.
• Helyi alkoholos italok: nekem volt már – sok évvel ezelőtt – egy szörnyű balesetem az ouzoval. Ekkor voltam életemben a legközelebb az akut alkoholmérgezéshez, tudniillik amikor először és hirtelen felindulásból elkövetett görög nyaralásunkból szerencsésen hazatérve a szomszédainkkal benyakaltunk belőle több mint egy litert (!). Ez egy rossz élmény, amit nehéz elfelejteni, pláne, hogy a családom néha emlékeztet is rá. A tsipuro egyébként olyan mint az ouzo, csak sokkal erősebb. Na most abból a tételből kiindulva, hogy a potya mivolt erősen emeli a minőséget, gondoltam, kipróbálom mindkettőt. Az ouzo nem hazudott, az én érzéseimet és belső szerveimet felkavarta, de még el tudtam róla képzelni, hogy valaki szereti. Egyszer kértem tsipurot is, ez kevésbé volt ismert a számomra, csak egyszer találkoztam vele, amikor sok évvel ezelőtt egy görög házigazda házi változattal kínált és illetlenség lett volna visszautasítani – a többire momentán nem emlékszem. Akkor gondoltam, hogy valami iszonyat fog következni, amikor az egyébként – nyilván főnöki utasításra – meglehetősen spórolós kiszolgáló leány a tsipurót egyáltalán nem sajnálta, hanem egy vizespoharat félig töltött, ami még akkor is szép teljesítmény, ha volt benne két jégkocka is. Amikor megkaptam, még azt gondoltam, hogy nem lehet olyan ital, ami rajtam kifogna (lásd még: potya). A lányom csak beleszagolt és azt kérte kétségbeesve, hogy ne igyam meg, ha Istent ismerek. Az illata (szaga) valóban a barbon arcszesz, a micellás arcvíz, a petróleum és a tesco value márkájú körömlakk lemosó egyértelmű jegyeit mutatta, amit a egy rövid és óvatos korty után a tengerparti homokba öntöttem, kockáztatva ezzel, hogy kilyukad a föld és mindannyian valahol a déli féltekén találjuk magunkat.
• Fagyi és délutáni snack: itt akkor éreztük magunkat enyhén lehülyézve, amikor fagyit kérve a már említett pincérlány a mi adagunkat nem a gusztán megrakott, bármely cukrászdának a becsületére váló pultból kanalazta ki, hanem a kizárólag a karszalagosoknak szánt hűtőből adott valami olyasmit, amit értelmesebb volt a színével megkülönböztetni és nem az ízével, mert az íze közel ugyanaz volt mindegyiknek. Nem volt jobb a helyzet a snack-el sem, ez abban merült ki, hogy egy tortabúra alatt pár szomorú toast kenyér szelet között még szomorúbb sajtszelet figyelt és várt a sorsát – mármint, hogy valaki csak-csak megeszi, de mindenkit megnyugtatok, erre egy hét alatt nem került sor.
• Bor és sör: megkóstoltuk persze ezeket is. A fehér bor olyan volt, mintha a medence vizét gazdagon keverték volna el egy kis orvosi klórral (ha van ilyen), valamint ecetet is adtak volna hozzá – gondolom ezt csak a hatásosabb fogyókúra kedvéért. A vörösbor egészen elviselhető volt, már persze 1/3 – 2/3 arányban kólával keverve, amit nem bántunk, mert ennek kapcsán elmondhattuk azt a gyerekeinknek, hogy na látjátok, ez az az ital, amit mi is nagyon szerettünk megboldogult fiatalkorunkban és amihez egyébként komoly felnőtt ember nem nyúl. A sör rendben volt és ez óriási szerencse, mert ha az is gáz lett volna, akkor valóban rosszul éreztem volna magam, de ez az egyetlen tény kihozta döntetlenre – a matematika nyelvén szólva pozitív nullára – az ellátást.

Összefoglalva azt kell mondanom, hogy legközelebb azért meggondolom ezt az all-inclusive dolgot, mert látszik,  hogy a vendéglátók nagyon szeretik az ilyen csomagra befizető vendégeket, de legeslegjobban azt szeretik, ha inkább nem nagyon fogyasztanak semmit. Kicsit úgy éreztem, mintha azt sugallnák felénk, hogy minden egyes elfogyasztott sör vagy más nekik kimondott ráfizetés lenne és nekem kellene minimum elnézést kérnem de mindenképp szerénységet tanúsítanom. Ez annyira nem esett jól, mi tagadás, de hát én akartam, én dőltem be a reklámnak. Nyugodjon meg a kedves olvasó, azért nem éreztük rosszul magunkat…

Itt ülök a budapesti repülőtér egy nagy kártyakibocsátó cég által szponzorált és szolíd, megnyugtató fénnyel bevilágított úgynevezett lounge-jában és Heineken sört iszom. A helyzet az, hogy ha van az az úgynevezett „eurobeer”, hát akkor ez az. Mivel a világon mindenhol kapható, ezért gondosan ki van belőle pusztítva mind jellegzetesség, karakter, vagyis ahogy a Földteke bármely szegletében ugyanolyan a piros-sárga hamburger úgy ez a sör is ugyanolyan rossz bárhol is legyünk – de legalább nincsenek meglepetések. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire csapnivaló, akkor vajon miért is büntetem magam vele. A válasz egyszerű. Az itt található sör minőségét csodálatos módon emeli meg az, hogy – ahogy a Megint tanú című örökbecsű opuszban Pelikánnak mondták a kacér escortlányok a pezsgőfürdőben, miután nagy nehezen leráncigálták a gumicsizmát a lábáról: „magának ma minden grátisz”, vagyis a nem olcsó hitelkártyámnak köszönhetően ingyen ihatok nemcsak sört, de ehetek (ehetnék) például sajtos rolót is. Ahogy például Londonban is meg tud keseredni a szánkban a legfinomabb London Pride is, ha az átszámítás és a hány-korsó-rizmajert-vehetnék-ezért-csepelen gondolatsorok örvényébe csavarodunk (nem ajánlom senkinek, ha kell használjunk agykontrollt ahhoz, hogy elkerüljük a negatív érzéseket), úgy lesz a középszertől messze lejjebb lévő Heinekenből élvezetes csodasör pillanatok alatt már ha az potya. Hiába no, a lét határozza meg a tudatot, ahogy azt tudományos szocializmusból annak idején megtanultuk, – de legalábbis hallottuk – olyan szavak kíséretében mint az „empiriokriticizmus”, vagy a „duma bojkottja”, ha már a Tanúnál tartottunk.

Ha úgy alakult, hogy itt kell várnom, akkor arra szeretném kihasználni az időt, hogy pár repülős élményemet megosszam, természetesen az ételekkel, italokkal kapcsolatosan.

Ha felületesen nézzük a légikísérők munkáját, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy egy McDonalds-os kiszolgálóval helyezzük őket egy polcra. Mert hát mit is látunk. Beszállás, szép mosolygás, utána rövid pantomim, szigorú tekintettel megnézik bekapcsoltam-e az övet és felhajtottam-e az asztalt is, majd felszállás után kis titkos előkészület után végigtolják a zsúrkocsikat és választhatsz, hogy sós, vagy édes, sonkás vagy sajtos, netán csirke vagy tészta. Ez az előítélet akkor változott meg bennem, amikor egyik alkalommal olyan turbulenciába keveredett a gépünk valahol Bécs és Bonn között, hogy még bennem is – aki gyakorlott utazónak gondolom magam – eszembe jutott, hogy még szerencse, hogy nem ültem máshová, mint ahová a jegyem szól, mert így könnyebb lesz azonosítani a lezuhanás után. Tíz ujjal szorítottam az előttem lévő ülés támláját és komolyan féltem. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor tejföl ködben egy hetedrangú úton mennék százötvennel ott, ahol bármelyik pillanatban elém  ugorhat egy vemhes dámszarvas. Már pont kétségbe estem volna, amikor a szemem az egyik légikísérőre tévedt. Ő a rázkódás miatt befékezte a zsúrkocsiját és körülbelül úgy állt ott türelmetlenül – minden idegesség, félelem és riadtság nélkül – mintha azt mondta volna, hogy na jól van srácok elég volt a viccből, nem látjátok, hogy nem humoros?! Esküszöm még a lábával is dobolt, mint amikor türelmetlenül várunk a buszra, akkor, amikor a megállóban elhelyezett kijelző szerint már két perce ott kellene lennie. Ja kérem – mondtam magamban – ha ő nem ideges, akkor nekem sem kell annak lennem. És ebben a pillanatban csodálatos módon a vészesen minden eresztékében recsegő (bár ezt lehet hogy csak képzeltem) és le-föl ugráló repülő koporsóból hirtelen szuperizgalmas hullámvasút lett, amit csodák-csodája még élveztem is. (Lehet, hogy mégis a tudat határozza meg a létet? Na majd utána nézek Marx apánknál…) Amikor a menetnek vége lett (megszűnt a rázkódás), akkor a hölgy körömcipős lábának egyetlen picike mozdulatával kibiztosította a zsúrkocsija kerekét és rezzenéstelen arccal, érdeklődést színlelve folytatta útját az ülések között, hogy „sweet or salty for you?”. Sweet please – mondtam erre, mert kellett egy kis külső boldogsághormon pótlás is a tudati mellett, erre pedig a Manner nápolyi igazán megfelelő.

A következő fokozat az a sonka vagy sajt szendvics, amire olyan sok szót nem érdemes vesztegetni, ha csak annyit nem, hogy számomra óriási felismerés, hogy – a jelek szerint – tényleg lehet fűrészporból kenyeret csinálni. Érdemes azt is megemlíteni azért, hogy akár sós vagy édes, illetve sonka vagy sajt, a felkínált italok terén is vannak buktatók. Úgy vagyok ezekkel, mint Józsi barátom, aki megboldogult főiskolás korunkban amikor meglátogattunk valami vendéglátóipari egységet, akkor az odavezető úton azt ismételgette magában, hogy „nem eszem rántott sajtot! nem eszem rántott sajtot!”. Ugyanis mindig azt evett. Amikor megérkeztünk az étterembe és elékerült az étlap és már éppen kitalálta volna hogy mit fogyaszt aznap, a pincér – szerinte legalábbis – mindig olyan hirtelen módon, már-már ijesztően kérdezte meg, hogy mit parancsol?! Ebben a helyzetben a riadtság hatására automatikusan, mintegy a tudatalattija előre türemkedésével csak arra futotta tőle, hogy: rántott sajtot. Majd arcát a kezébe temetve ismerte be, hogy megint hibázott, de vállalta a következményeket ás sokadszorra is megette becsületesen. Szóval így vagyok ezzel a repülőn én is. Figyelem az előttem ülőket, hogy mit kérnek, paradicsomlevet sóval, borssal, vörösbort kis cuki üvegben, de amire hozzám ér a kisasszony és rámkiált, hogy something to drink? csak azt tudom kinyögni, hogy apple juice please. Ennek bizonyára valami pszichés oka lehet, egy lélekbúvár mind a tíz ujját megnyalná szerintem ha kianalizálhatná.

Ahogy a repülésben is, úgy az ott felszolgált ételek tekintetében is teljesen más kategória a tengerentúli járatok világa. Reggeli, ebéd vacsora, snack, nem mondhatja senki hogy spórolnak rajta. A baj az, hogy ezek az ételek általában olyanok, – legalábbis rám úgy hatnak, – hogy – finoman szólva – nagy szeleket gerjesztenek. Az egészen világos, hogy például egy Bécs-Denver járat önmagában is félúton van a középkori kalodák kínzása és a hajnali távolsági buszok zsúfoltsága között (legalábbis, ha kimaradt egy járat és két csuklósnyi embernek egyetlen szimplára kell felférnie). Egy szó mint száz, ülök a gépen, a lábam nem fér el az előttem lévő üléstől, amilyen szerencsém van egy ötös sor közepén vagyok, jobbra-balra ukrán látszat-milliomosok (a nem látszat-milliomosok minimum business classon, ha nem magángépen utaznak), én megettem a currys csirkét és nagyon feszít az öv. Lassan meg kell oldanom a helyzetet valahogy. Először nézek jobbra-balra, mindkét ukrán alszik mint a bunda, ráadásul a jobb oldali egy nő, aki olyan hangosan és szigorúan horkol, hogy remeg tőle az entertainment rendszer az egész sorban. Ezt az információt elraktározom, mert azért ebben a fázisban még az A terv az, hogy kimegyek valahogy a mosdóba. Próbálok jelentőségteljesen pakolászni, beleteszem a zsebbe a könyvemet, eközben aligha véletlenül belerúgok a bal oldali ukránba. Kikapcsolom az övet, felemelkedek egy kicsit, sokatmondóan köhögök. Ennek az eredménye mindössze annyi, hogy egy pillanatra abbahagyja a horkolást utastársam, de aztán rögtön újult erővel újrakezdi. Rádöbbenek, hogy ez nem megy. Ott helyben kell megoldanom a kérdést de még azelőtt, hogy felmerül az a veszély hogy a szelek nem önmagukban érkeznek, hanem némi hordalékot is sodornak magukkal. Nincs mese, csak magamra számíthatok. Itt fontos dolog az, hogy hogyan fordítsuk a hátrányokat előnyökké. A horkolás ugyanis – normál esetben – több mint idegesítő. Igazából annál sokkal rosszabbat, hogy egy 100+-os ukrán, acélfogú amazon ül melletted és horkol egy több mint 10 óráig tartó repülőúton – el sem lehet igazán képzelni. (Itt közbevetem, hogy kedvenc szórakozásom a repülőutakon az, hogy ha lehet utoljára szállok be. Ahogy elmegyek a széksorok között figyelem az embereket és jókat mosolygok az arcukra kiülő jeges rémületen amikor meglátnak, hogy Úristen! Csak nehogy ideüljön…) Na de vissza az ukránjainkhoz és a szelekhez, amik bennem dolgoznak. A végső megoldás az, hogy megpróbálok együtt élni a helyzettel. Szerencsére az éktelen horkolás eléggé kiismerhető ritmusú. Behunyom a szemem és pár másodperc múlva együtt lélegzek a horkolóval. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés. A belégzésnél van a hanghatás, vagyis amikor ő horkolva szívja a levegőt, akkor van action. Elhatározom, hogy a harmadik belégzésnél lesz az én időm. 3-2-1 és a megoldás működött, a fenti hanghatás elnyomja az alul keletkezőt. Miután a kérdés megoldódott, mintha az öv sem szorítana annyira már, azonnal alvást színlelek és csak résnyire nyitott szemmel nézem, hogy a bal ukrán kisvártatva felébred és próbálja megtalálni a hirtelen valahonnan begyűrűző szagok forrását. Erre kinyitom a szemem teljesen és mintegy együttérzően és rosszallóan bökök a fejemmel a horkoló nőre, és azt lehet leolvasni az arcomról, hogy nahát, nem elég ez az éktelen horkolás…

Nem is tudom mi a legjobb a VOLT-ban. Az egyszer biztos, hogy én is mint majdnem minden soproni különleges, mondhatni gyengéd érzelmekkel viseltetünk iránta, de legalábbis rettenetesen büszkék vagyunk rá, hogy egy ilyen és hogy egy ekkora és hogy pont a mi városunkban. Ott ahol nem is olyan rég még vasfüggöny volt és egy komolyabb bicikli nem jöhetett be az országba, nemhogy a Linkin Park kamionjai futószalagon szállítva az imperializmus rothadt bűzét és a Coca-Cola mámorban fetrengő hosszúhajú veszedelmet. Arról nem is beszélve, hogy a két ismert főszervező is tősgyökeres soproni. Vagyis a miénk ez az egész. Ez nagyon jó. Ez büszkeség.

Aztán az is jó, hogy a VOLTon lehet lebegni. Én legalábbis azt szoktam tenni. Lebegni a sörösbódék és a koncerthelyszínek között, néha leszállni egy-egy pálinkára vagy lángosra. Ezért aztán nem is nagyon szeretem, ha ismerősök, rokonok, barátok elvárják tőlem, hogy tartsak velük. Nagyon érdekes, de számomra a VOLT – annak ellenére, hogy általában több tízezer ember van egy aránylag kicsi helyen – magányos műfaj. Természetesen ebből semmiféle családi konfliktus nem származik, mert általában a gyerekeim lebegnek még ugyanott, de ők jellemzően velem ellentétes irányban. Amíg ők a számomra sosem hallott nevű és nekik majdnem olyan izgalmat okozó együttes koncertjére mennek mint nekem egy frissen sült csülök, addig én a Beatricére tartok egy sörrel a kezemben. Ritka az, hogy ugyanazokat a koncerteket látogatjuk, de ha mégis így van (mert azért vannak közös nevezők, vagy többszörösök), akkor ott megvalósul a generációs egymásra találás idilli állapota, amit azért nagy örömmel és lelkesedéssel, valamint pálinkákkal ünneplünk – és ez is jó. Aztán persze a lebegéseink ismét elválnak egymástól, míg ők az aktuális tini világsztárok színpada előtt álló tömegbe vetik bele magukat én együtt nosztalgiázok a Rapülőkön egy csomó kortársammal és ordítom, hogyaszongya: Én vagyok a Jenő. A jövő? A menő!

Aztán az ember amikor véletlenül elunja az egyedüllebegést, akkor mindig számíthat a barátaira, ismerőseire és üzletfeleire, hogy egy-két-kilenc Unicummal alapozzák meg az újbóli találkozás felett érzett kitörő örömöt. Ekkor az ember, már az első pohárka után érzi, hogy a másnap reggel keserves lesz, hogy eszeveszetten fognak dobolni a kismajmok a fejében és hogy úgy fogja érezni, mintha egy néhány számmal kisebb fejhallgatón kellene hallgatnia az Arctic Monkeys-t. De ez ott és akkor nem számít, csak az, hogy igen ez az az Unicum, amit talán a magyarokon kívül más nem is tud a maga teljességében értékelni.

A legjobb a VOLTban mégis az, hogy alkalmat ad arra, hogy napról napra sőt óráról órára legyőzd magad. (De komolyan. Ez most nem amolyan divatos, önmegvalósításról meg papoló lózung – hogy „Győzd Le Magad és Fogyjál Le Végre!”, vagy hogy „Győzd Le Magad és Menj El Futni Végre!” – brrrr micsoda hülyeségek -, hanem valódi és kézzel fogható tapasztalat.) Én, személy szerint minden áldott reggel (persze, reggel! fél12 előtt semmiképpen) azzal a gondolattal ébredek fel, hogy na neeeem, ma biztos nem megyek fel. Nincs az a pénz. És különben is olyan öreg vagyok már hozzá, hogy ha bárhol megjelenek akkor 10 méteres környezetemben legalább 10 évvel nő az átlagéletkor. Maradok itthon, legalább nem kell elmulasztanom a szomszédokat este, nem kell holnap meglepődnöm azon a sok-sok sms-en amit a paypassos fizetéseim után küldött nekem az a drága bankom. (Persze ezt a gondolatomat nem osztom meg a családdal, mert félek, hogy kicsit sajnálkozó megértéssel átitatott helyesléssel reagálnának rá, erre meg aztán nincs semmi szükségem.) Aztán az történik, hogy kiderül, hogy a drága és megértő feleségem remek érzékkel (gyógy-) húslevest főzött, így az ágyból kikászálódva egyenesen az asztalhoz ülök. Amikor az első kanál lemegy a torkomon és mintegy hájjal kenegeti a megviselt belső szerveimet, akkor a kisagyamból már elkezd elindulni egy pici gondolatfoszlányocska, hogy persze-persze ma nem megyek, de hát mégiscsak ma lesz Kowalsky, sőt Billy kapitány, hogy másokat ne is említsünk. Leves elfogy, folyadékháztartás rendben, ozmózisnyomás kezd helyreállni a sejtjeimben, így visszafekhetek egy csöppet, hogy tovább folytassam a pihenést és rákészüljek a Szomszédok nézésére, de azért meghagyom, hogy négy óra felé ébresszenek fel, mert hát ki tudja ugye. Ez a délutáni két-három óra alvás csodákat művel. Értetlenkedve állok saját korábbi gondolataim és felületesen nyegle kijelentéseim előtt, amelyek az aznapi program komplett kihagyására vonatkoztak. Még hogy nem megyek! Amikor jobbnál jobb és legendásnál legendásabb sztárok jöttek el ide, kis országunk nyugati csücskébe, hogy élőben játsszanak?! Na neem, ki mondta ezt a hülyeséget. Lehet, ha mondjuk Bródy Nagymester nem lát az első sorban, akkor el sem kezdi a koncertet. Hát most okozzak ekkora botrányt az ott nem létemmel? Ezt azért mégse lehet. Drága odaadó feleségem még fel is visz kocsival a kempingbe (aki nem tudná, a VOLT a Lővérekben elhelyezkedő egyébként festői környezetben lévő kempingben kerül megszervezésre sokadik alkalommal), mert feleslegesen nem költünk taxira, különösebb gyaloglással meg nem rongáljuk az egyébként is szűkösen rendelkezésre álló energiákat.

Itt vagyok megint, az időjárásnak megfelelően rúgom a port, vagy kikerülöm a tócsákat, belekortyolok az első sörbe, aminek a maradékát majd lehet, hogy felhajítom a magasba a sztárok hallgatása közben elért nem szokásos állapot következményeként. (A körülöttem állók szúrós pillantásai és keresetlen szidalmai kereszttüzében, de azokkal túlságosan sokat nem foglalkozva.) Az első sör után már érzem, hogy jól döntöttem. Együnk egy hotdogot, gyorsítsunk egy feketecseresznye pálinkával, aztán lebegés indul… A Szomszédokat meg úgyis felveszem…

Az utcaszintű nyaralások története nem Zadarban kezdődött (merthogy az előző cikk eseményei oda kötődnek, ha esetleg nem írtam volna), hanem Omisaljban. Azt aránylag gyorsan és egyszerűen eldöntöttük – az első vagy második Utcabál alkalmával -, hogy együtt szeretnénk nyaralni, ha már ez a kollektíva kovácsolás ilyen szép mederben folyik. Kedvünk van, autónk van, hál’Istennek pénzünk is, hogy ilyesmin gondolkodhassunk. Ráadásul – most már elárulhatom férfias egyenességgel -, hogy az én tengerparti élményeim ebben az időben a Fekete-tengerre koncentrálódtak, ahová egyszer elvonatoztunk még középiskola alatt pár haverral. Sok minden nem maradt meg abból az utazásból, csak 1.) első nap nagyon berúgtunk a helyi whiskytől, olyannyira, hogy utána évekig rá sem tudtam nézni nemhogy a bolgár, de semmilyen országból származó ilyesfélére, 2.) a második nap reggelén egy a sátrunktól körülbelül 15 méterre kikötött szamár ordítására keltünk (hiába, későn érkeztünk, biztos azért nem vettük észre, plusz lásd 1.) pont) 3.) mindent enyhe ürülékszag lengett be, mint a marihuána illata manapság egy nyáresti szabadtéri szórakozóhelyen. Így aztán nagyon kíváncsi voltam arra milyen is az Adria és nem kis merészséggel bele is vetettem magam a szervezésbe. Mivel első alkalom volt ez így utcaszinten és szerettem volna biztosra menni, olyan helyet próbáltam keresni ami közel van a tengerhez, szálloda és nem apartman, illetve az ellátás minimum félpanzió (még nem tudtuk egymásról ki hogyan főz így nem kockáztattuk, hogy emiatt romoljon meg az épp csak frissen elmélyülő kapcsolatunk). Lapozgattam a színes-szagos prospektusokat, próbáltam keresgélni az akkor még eléggé kezdetleges állapotban lévő interneten és rövidesen az erővonalak egy irányba kezdtek konvergálni: Omisalj. Ez a hely Krk szigetén van, ami eleve izgalmas, hiszen amint a neve is mutatja szigetről van szó, köröskörül a tengerrel a túlparton Olaszországgal, kis jóindulattal Afrikával. Akkor még nem tudtam olvasni a hirdetések sorai között. Az ugyanis, hogy „célszerű berendezésű szobák” azt jelenti, hogy van két ágy és két rozzant fotel, ami simán megállná a helyét az „Adria retro” című műsorban a hatvanas évek bemutatásánál a rossz példák között. Az ablak zárható volt ugyan de a résen simán befért egy skorpió (!) nem kis riadalmat okozva. Mindez nem számított amikor jó néhány órai autózás után megérkeztünk, örültünk hogy ott vagyunk, csak annyi volt a probléma, hogy  mi a végtelen és vad tengerre való kilátásra és mély gondolatokat indukáló naplementére számítottunk nem két rohadt nagy és kicsit rozsdás olajtartályra mintegy 50 méterre a strandtól. A prospektusban persze volt szó valami ilyesmiről, de ezen otthon nagyvonalúan felülemelkedtünk és azt mondtuk, hogy nem lehet ez akkora probléma az végül is tök érdekes, hogy jönnek a marha nagy hajók és az olajat és ott fejtik át a tartályokba ami majd aztán csővezetéken megy tovább. (Úgy értem: tök érdekes műszaki szempontból, amely a feleségeinket annyira nem érdekelte, de Ők sem akarták elrontani a nyaralást, ezért csak a szemükön látszott, hogy valahogy nem így képzelték a helyet.) Egyébként nem ez volt az egyetlen váratlan dolog. A prospektus bőséges büféreggelit és vacsorát írt, ami tulajdonképpen igaz is volt, csak arra nem számítottunk, hogy egyrészt a vendégközönség bőségesebb mint az étel, másrészt, hogy a vendégek legnagyobb része szintén a volt keleti blokk, ha lehet még szerencsétlenebb – és így még inkább élelmességre nevelő – országaiból jött. Erre akkor jöttünk rá, amikor elhűlve és kicsit elborzadva néztük mekkora tülekedés alakul ki pillanatok alatt a svédasztaloknál. Más országbeli felebarátaink az amerikai focisták elszántságával, helyzetfelismerő képességével és az autós roncsderbik minden-mindegy hozzáállásával, egymás és saját maguk testi épségét nem kímélve harcoltak a csúcsminőségűnek éppen nem mondható ennivalóért. Mondom: elhűlve és magunkat egy kicsit felsőbbrendűnek érezve néztük a jelenetet – mondván, hogy „figyeld már, a barmok mit csinálnak, azt hiszik nem jut nekik a kajából” -, aminek természetesen az lett a következménye, hogy nekünk nem jutott semmi, csak elázott spagetti és némi ajvár. Másnapra persze harcmodort váltottunk és a láthatóan működésképtelen türelmes kivárás helyett mi a hadászati taktikánkat a számbeli fölényünkre építettük fel. Kellő ütemérzékkel odaálltunk az asztalok stratégiai pontjaira – testi fölényünket is kihasználva annak fedezésére – és mindenből a teljes csapatnak elegendő ételt vettünk magunkhoz, a posztszovjet utastársaink nem kis méltatlankodására amiből nem értettünk semmit, hiszen hiába tanultuk 11-12 évig a nyelvüket, nem sajátítottuk el azt, ezzel is kifejezve forradalmi ellenállásunkat az elnyomó rendszer ellen. Ezzel az étkezés problémája megoldódott.

Nem így az olajtartályoké. Azt egyikünk sem akarta, hogy gyerekeink első tengeri élménye a sok ezer köbméteres hengerek árnyékában teljen el és majd magyarázkodni kelljen az óvodában, iskolában amikor a nyári élmények megfestésekor a tengerpart, a napocska és a tenger kékje közé beékelődik egy óriási szürke valami és bizonygatni az óvó-, tanítónéninek hogy bizony nem Nato (vagy Varsói Szerződés) titkos rakétasilók mellé vittük a porontyainkat a nyáron, ami ugyancsak veszélyes. Így aztán minden nap útra keltünk és meglátogattuk a sziget sokkal szerencsésebb falucskáit, ahol nem takarta el semmi az eget. Így aztán nem is zavarta semmi a nyaralást, ha csak az nem egy hangyányit, hogy én első nap egy szerencsés kormánymozdulattal – és egy éles kővel kivágtam – az autónk első gumiját és így az mozgásképtelenné vált. Természetesen az embernek nem azért vannak kiváló szomszédai, hogy egy ilyen kicsiségen azonnal fennakadjunk, hanem egyszerűen elfoglaltuk a többi autóban szabadon maradt helyeket. Ez a mi családunk szempontjából remek megoldás volt, többek között azért mert így én nem vezettem, vagyis büntetlenül és a szomszédaim átható, kicsit szemrehányó pillantása mellett ihattam egész nap a söröket – bár ha jól emlékszem, Őket sem izgatta annyira zéró tolerancia. Az is a történethez tartozik, hogy az aznap megtett távolságtól függetlenül, bárhová érkeztünk is, az első dolgunk az volt, hogy kitakarítottuk az éppen aktuális szomszédunk kocsiját, mert a gyerekeim akkor még nem viselték jól az utazást és a szállodában nagy nehezen megszerzett reggeli jelentős részét viszontláttuk kedves barátaink autójának padlóján, rosszabb esetben az ülésén. Ők ezt egyébként látszólag nyugodtan – voltunk-mint-ti-lesztek-mint-mi – arckifejezéssel vették tudomásul, bár megkockáztatom, hogy nem volt maradéktalanul őszinte a mosolyuk.

Mindent összevetve szép volt ez a nyaralás. A „szép”-en kívül ha kellene még egy jelzőt mondanom, az a „szürreális” lenne, ami leginkább a kalózhajó kirándulásnak volt köszönhető, amire mindannyian befizettünk, hadd örüljenek a gyerekek. Amikor a magyarul beszélő idegenvezető ajánlotta nekünk ezt a lehetőséget, mindannyiunk szeme előtt a kikötőben horgonyzó gyönyörű vitorláshajó rémlett fel – árbócrúdján a halálfejes zászlóval -, valahogy egyértelmű volt, hogy a kalóz kirándulás ezzel lesz megejtve. Ezzel szemben a megadott időben egy ún. Moszkva típusú motorosra tereltek fel bennünket amely okádta magából a dízelgázt, így a gyerekek némelyike már közvetlenül indulás után megmutatta mit is evett ebéd gyanánt, bár erre az információra egyáltalán nem voltunk már kíváncsiak. Azt is gondoltuk, hogy valami kulturált helyre visznek bennünket minimum igazi kalózokkal és első sorban hideg sörrel. De nem. Majd egy órányi pöfögés után kikötöttünk a sziklás parton és a tűző napon – a legjobb hatás kedvéért telibe is betonozták a sziklafalat, nehogy egy fél tenyérnyi árnyék is legyen. Kiszállás után a gyerekeinket sorba állították ott helyszínen és miután kiosztották a jelzésként üzemelő különböző színű kendőket ún. sorversenyeket játszottak velük, amiről nekem a Miskolc melletti Csanyik völgyben évről-évre megrendezett, rendre Satu-81/82/83 -nak nevezett, az általános iskolások mindenkori kötelező éberségét és demokratikus honvédelmi nevelését elősegítő, a későbbi katonai kiképzést megelőlegező program jutott eszembe. Szerencsétlen gyerekek szaladgáltak a forró betonon, mi felnőttek próbáltuk túlélni a napsütést és a sör hiányát. Mindezek mellett megesküdtünk arra, hogy soha ebben az életben nem fogunk központilag szervezett programokra benevezni és soha sehová nem indulunk el hűtőtáska nélkül, mert láthatólag nem bízhatunk a horvát kocsma infrastruktúra széles kiterjedtségében.

Ha már a nyaralásnál tartottunk, akkor mindenképp idekívánkozik az a történet ami a múlt hetinél jóval korábban játszódott le. Abban az időben még – ahogy kellően álhivatalosan és magyartalanul mondtuk – utcaszinten mentünk nyaralni. Ez nem jelent mást mint azt, hogy a nyár egy bizonyos pontján 5-8 szomszédos család felkerekedett, hogy megvalósítsuk mindazt amit már majdnem egy éve terveztünk. A gyerekek még kicsik voltak, így a megfontolásaink nagy része arról szólt, hogy milyen jó is lesz a kicsiknek, hogy egész nap együtt játszhatnak, kisebb részben pedig arról, hogy milyen jó is lesz nekünk, hogy egész nap együtt rendelhetjük a söröket. A tengerparton nagy mennyiségben rendelkezésre álló szabadidőt pedig azzal tölthetjük majd, hogy morfondírozunk egyrészt azon, hogy milyen szerencsénk van egymással (elvégre lehetnének sokkal rosszabb szomszédaink is), másrészt meg milyen ügyesek vagyunk, hogy ismét ilyen professzionálisan megszerveztük ezt a közös nyaralást. Abban az évben azzal próbáltuk megfűszerezni az egyhetes horvátországi vakációnkat, hogy útközben megnézzük a plitvicei tavakat, ami legtöbbünk részére akkor még teljesen ismeretlen volt. Ennek az elhatározásnak az lett a kézzelfogható következménye, hogy az egyébként sem túl nagy űrtartalmú csomagtartóinknak még sátrat, matracot, hálózsákot és kempingezéshez szükséges egyéb felszereléseket is be kellett fogadnia. Ez nem volt egyszerű logisztikai feladat, de azért mégiscsak sikerült megoldani. A csomagolás közben néha persze felmerült, hogy talán mégiscsak elég lenne fejenként két tálca sört vinni négy helyett és máris akadna némi hely a feleségek által hasznosabbnak ítélt dolgoknak. Amikor belegondoltunk ebbe a lehetőségbe és elborzadtunk a várható következményektől azt mondtuk megadóan és némi cinizmussal, hogy oké de akkor a hat karton ásványvizet is itthon hagyjuk. (Az itthonról vitt sörökön ne ütközzön meg senki, ugyanis az apartmanjaink teraszain vagy a közösen használható udvaron az esténként menetrend szerint megérkező iddogálás, ismerkedési est és a napi történetek felidézése közben bőven megteszi az otthonról vitt anyag is, nem kell az értékes kunát felelőtlenül költeni, a nap többi része pont alkalmas erre.) Mivel így kompromisszumra jutottunk (a söröknek és a vizeknek be KELL férnie), nem volt más lehetőségünk, minthogy az autóink újabb és újabb lehetőségeit és rejtett zugait fedezzük fel a pakolás tekintetében. Például ha a gyerekek elég kicsik még, akkor a gyerekülésben ülve nem ér le a lábuk a padlóra. Ha ezt a felismerést kellően kreatívan értelmezzük, akkor hamar eljuthatunk odáig, hogy a gyereklábak alá pont elfér 1-4 hálózsák vagy egy hűtőtáska vagy egy tálca sör és két hálózsák, vészhelyzetben egy tálca sör, két hálózsák és egy hűtőtáska, legfeljebb majd felhúzzák a térdüket – végül is gyerekek még, jó a keringésük.

Egy szó mint száz, hajnalban elindultunk és minden baj nélkül megérkeztünk Plitvicére. Baj nélkül beköltöztünk a kempingbe, felvertük a sátrakat, majd megnéztük a világhíres vízeséseket. Ámultunk mint rendesen, dicsértük egymást a remek ötletünkért mint rendesen, majd visszatérve a kempingbe kinyitottuk a kemping asztalt és székeket, hogy vacsorához lássunk. (Igen, még székeket és asztalt is vittünk valahogy…) A vacsorához előkerült egy az otthoni mélyhűtést még nem teljesen elfelejtő Jägermeisteres üveg és hát mi alaposan nekiláttunk. Az első üveg szinte észrevétlenül fogyott el afeletti örömünkben, hogy szerencsésen eljuttattuk a családunkat erre a gyönyörű helyre. A vacsorát sörözéssel folytattuk, de hamar előkerült még egy üveg Jäger, amiből tudvalévőleg sosem lehet elég, tekintve, hogy 44 féle gyógynövény található benne. Azt hiszem ekkor elhangzott, hogy nem lenne baj, ha lassítanánk egy kicsit mert holnap Zadarba megyünk és aránylag korán el kellene indulnunk. Áh, mondtuk az akadékoskodónak, hogy elvégre felnőtt emberek vagyunk, tudjuk mi mit csinálunk és különben is mennyire jó, hogy ilyen klassz szomszédaink vannak, akik cseppet sem sajnálják a Jägert egymástól. A kiadós vacsora vége valahogyan számomra elfelejtődött, a következő kép az, hogy imbolygó elemlámpafény mellett a családom elhagyja a sátrat. Ennek nem én voltam az oka, hanem az, hogy aznap éjszaka az évtized vihara tombolt a plitvicei kempingben és annak környezetében. A feleségek testületileg azt gondolták, hogy tanácsos lenne inkább az autóban aludni a gyerekekkel, mint abban a sátorban amelyben már körülbelül egy centi magasságban áll a víz és a gumimatracok tetejéig már csak további öt van hátra. Jómagam a Jägertől meglepően éles eszű tudok lenni, így anélkül, hogy a szemem kinyitottam volna, végiggondoltam, hogy 1.) az autó faraday- kalitkának tekinthető, magyarán, ha abba belecsap is a villám az éjszaka folyamán a családomnak nem eshet baja, sőt az esetlegesen kidőlő fák ellen is jobban véd, mint a sátor 2.) a sátor tetején doboló eső hangerejének és magasságának elemzésével arra jutottam, hogy ahhoz, hogy a mintegy kilenc négyzetméter alapterületű sátorban a pillanatnyilag egy centiméter magasságú vízoszlop hat centiméterre nőjön – a jelenlegi intenzitás mellett – 9,5 órára lenne szükség, feltételezve, hogy a sátor vízáteresztő képessége nem növekszik óránként 10%-nál jobban. Miután az ezekhez a számításokhoz szükséges matematikai modelleket lefuttattam félálomban és megnyugodva elemeztem fejben az eredményeket, arra jutottam, hogy az a legjobb, ha nem mozdulok és alszom tovább a kissé nyirkos matracon. Persze ebből a külvilág csak annyit látott, hogy a legnagyobb vihar közepette is csak fekszem, mint egy bálna és nem vagyok képes segíteni a menekítésben. Ez azért meglehetősen komolytalan leegyszerűsítése a dolgoknak, ebben a helyzetben csak az az egy dolog nyugtatott meg – résnyire nyitva a szemem és óvatosan körbepillantva -, hogy férfi és családapa útitársaim is valószínűleg ugyanerre az eredményre juthattak, mert ők hozzám hasonlóan rendben valónak és pánikra semmiképp sem okot adónak ítélték a helyzetet.

Reggelre természetesen kitisztult az idő, jó meleg volt, így nem bajlódva a matracok és sátrak szakszerű elcsomagolásával, hanem úgy vizesen begyűrve a csomagtartóba majdnem pánikszerűen távoztunk. Baj nélkül meg is érkeztünk a zadari apartmanjainkba, ahol a mi társaságunkon kívül még nyaralt (illetve megérkezésünk után már csak próbált nyaralni) két család. Ahogy megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy a vizes sátrakat, ruhákat és egyéb holmikat kiteregessük az udvaron, befedve annak minden négyzetméterét. Ezt a tulaj – nem tudni miért – eléggé zokon vette és kézzel lábbal mutogatta, hogy nem kellene ezt csinálni. Mi mondtuk neki szinte minden nyelven – kivéve a szerbhorvát nyelvcsaládot – hogy ne pampogjon már, mindjárt megszárad és elpakolunk. Ő erre valami olyasmire hivatkozott, hogy de hát a többi lakó nem tudja használni az udvart, mi erre azt válaszoltuk, hogy csak várja meg az éjjelt, holnap lehet, hogy sírva fognak elmenekülni, pedig már egy sátor nem lesz az udvaron. Az ügy másnap estére oldódott meg, amikor az egyik szomszéd – akinek az a szuperképessége, hogy bárhol, bármilyen országban és körülmények között tizenöt percen belül talál egy nyitva tartó piacot – megérkezett az ismeretlen halakkal, amiket hasukban citrommal és rozmaringgal megsütöttünk és megkínáltuk vele nemcsak a tulajt, de a többi lakót is. A barátkozás mindössze akkor bicsaklott meg egy hangyányit, amikor egyikük elővett a hűtőből egy üveg jeges-deres Jägermeistert, hogy innánk talán belőle mindannyian az újdonsült ismeretségre. Természetesen szegény nem tudhatta milyen kalandok vannak mögöttünk. Tekintve, hogy kifogástalan úriemberek vagyunk, minden undorunkat és viszolygásunkat legyőzve természetesen megittuk, nem sértettük meg a szomszédot – így egy nagyobb nemzetközi viszály lehetősége sem forgott kockán egy pillanatig sem.

Már az sem volt mindennapi ahogy először mentünk Görögországba nyaralni. Az úgy történt ugyanis, hogy a horvát tengerpartra akartunk menni. Nem kérem, nincs itt semmi ellentmondás, a mi életünkben ilyen spontán váltások simán elképzelhetőek. Azért volt egyértelmű, hogy mi is – mint legtöbb külföldi nyaralást választó honfitársunk – a legközelebbi tengerpartot választjuk, mert az utca népe már napok óta valahol az isztriai félszigeten égette magát és nem kevésbé vedelte a támno tocseno pívót, ami – az ebben a műfajban kevésbé járatosak kedvéért – csapolt barna sört jelent, legalábbis nagyon remélem. Mindenesetre ha ezt mondtuk mindig olyat kaptunk. Az indulásunk előtti napon gondoltam azért ránézek én arra a horvát időjárás előrejelzésre, mert hát július ide vagy oda, nem árt a gondosság. Hát ez jó döntésnek bizonyult, mert a következő napokra viharokat és hideget írtak a célállomásra és környékére. Szeretném felhívni a kedves olvasó figyelmét arra, hogy ebben a veszélyes helyzetben minden döntést és kommunikációs panelt nagyon de nagyon meg kell gondolni. Arra gondolok ugyanis, hogy ha például most felkiáltok azzal, hogy na basszus, pocsék idő lesz a horvátoknál, akkor a legvalószínűbb reakció az, hogy: hát az az igazság, hogy akartam is mondani, hogy nem olcsó az a kemping amit kinéztünk, itthon is ki kellene pakolni a sufnit és a kerti faházat, szóval a legjobb ha itthon maradunk inkább (és esszük egymás életét nyaralás helyett – de ezt már csak gondoljuk persze). Ha nem mondok semmit, akkor ugyanezt hallgathatom külhonban és a hideg miatt a t.t.p. se esik olyan jól. Természetesen lehet abban bízni, hogy a horvát meteorológusok nincsenek a helyzet magaslatán és összetévesztették a ciklont az anticiklonnal, de erre azért kevés az esély. Így aztán próbáltam a család önérzetére és kalandvágyára apellálni és úgy kiáltottam fel a számítógépem képernyője mögül, hogy: nnna kérem szépen, ha van vér a pucánkban akkor holnap Görögországba megyünk! A trükk jól sikerült, mert az óvatosságon felülkerekedett a kalandvágy és másnap éjjel elindultunk a chalkidiki félsziget felé. Ekkora utat még sose tettünk meg – kis megállásokkal – egyhuzamban , de azt kell mondanom mindenki jól vizsgázott. Nem volt hiszti, próbáltuk élvezni a sokszor nem túl élvezetes utat. A picike baj az volt, hogy nem igazán tudtuk hová megyünk. Vittünk sátrat meg hasonló – a nomád élethez szükséges – felszereléseket és abban bíztunk, hogy majd találunk egy jó kis kempinget. Az úton nem is volt semmi baj, gond nélkül keltünk át a határokon, a papír alapú térképek remekül beváltak – akkor még GPS-ről nagyon szó sem volt. Volt szerb, macedón és görög térképünk is, leginkább az utóbbira lett volna szükség. Lett volna – mondom, mert az afelett való örömünkben, hogy végre elővehettük a görög térképet, hiszen már Macedóniának (bocsánat, akarom mondani: FYROM – Former Yugoslavian Republic of Macedonia csak a görög érzékenység tiszteletben tartása miatt…) a déli szélén utaztunk, életem párja úgy gondolta, hogy ideje kiszellőztetni a kocsiban. A hirtelen lehúzott ablak és az ettől támadt légvonat a gyakorlatilag használatlan térképet egy hussanással kivitte az ablakon és kevés híja volt, hogy a mögöttünk jövő macedón versenyző szélvédőjére nem terítette akkurátusan. De nem, tömegbalesetet azért nem okoztunk, mindenesetre a további utunkat egy totálisan használhatatlan szerb és egy európa térkép társaságában tettük meg. A feleségem érezte, hogy az ablak lehúzás mozdulata nem volt túl szerencsés és miután érezhetően megfagyott a levegő a kinti csaknem negyven fok ellenére az autóban, a bajt azzal tetézte, hogy 1. javasolta, hogy forduljunk vissza és keressük meg a térképet (az autópályán!), 2. kérdezte, hogy haragszom-e. Mivel akkor én már kb. 9 és fél órát vezettem, csak annyit tudtam mondani, hogy áh nem haragszom, mert azzal úgysem lesz jobb. Ezek után elmondható, hogy a megérkezésünk sem volt kevésbé kalandos mint az indulásunk, mert – kifejezett akaratunkon kívül – megtekintettük a Thessaloniki városi szeméttelepet és a belvárosi forgatagot, majd Görögország második legnagyobb városát elhagyva valóban átvette az irányítást a robotpilóta, én meg eldöntöttem, hogy a ha látok kempingre utaló bármilyen jelzést, akkor is odamegyünk, ha a görög maffia kezébe kell adnom a családom életét, mert én már bizony nem bírom tovább. A mai napig sem tudom, hogy vettem észre az autópálya mellett, az A4-esnél nem nagyobb táblát az Aegean camping felirattal. Olyannyira nem, hogy pár nap múlva merő kíváncsiságból újra elautóztam arra, hogy meggyőződjek róla, hogy valóban van ott tábla és nem csak a fáradtságom miatt hallucináltam oda. Mindenesetre a dolog szerencsésen végződött az Aegean kemping valóban ott van a Nea Kallikratia várostól 1, a tengerparttól 0,02 kilométerre és olyan jónak bizonyult, hogy nem is akartunk onnan máshová menni a következő egy hétben – bár kezdetben voltak ilyen tervek. Megérkezésünk után, a fáradtságtól zokogva felvert sátort magunk mögött hagyva és már megmártózva a tengerben, gondoltuk megnézzük milyen is a kemping étterme. Mivel életünkben először voltunk ott, nem tudtuk mi a szokás arrafelé. Jött a pincér és mondtuk neki, hogy mi a messzi Magyarországról jöttünk, először járunk Görögországban, éhesek vagyunk, de nem tudjuk mi a szokás ugyebár. Erre a bácsi nem lepődött meg egy kicsit sem, hanem előételnek hirtelen kirántott hajszálvékony cukkiniszeleteket javasolt tzatzikival, utána pedig halat egy kis rákkal és egyebekkel. Mondtuk, hogy ez remek lesz, mi is pont erre gondoltunk. (A rántott cukkini szeretete azóta is megvan, bármikor bárhol megyünk étterembe Görögországban és elkezdi a pincér mondani, hogy mit javasol, mindig félbeszakítjuk és azt mondjuk, hogy oké, de rántott cukkini van-e azt mondja meg gyorsan de főleg tzatzikival. Ez egyébként nagyon hasznos, mert egyből bennfentesnek gondol és nem próbálja az étlap drágább/rosszabb végét ránk sózni.) Kihozta az előételt a pincér – nagyon jól esett -, még nem végeztünk, amikor újra megjelent és mondta, hogy az az igazság, hogy ezt a cukkinit a görögök előszeretettel fogyasztják ouzoval. Ez a szokás. Na hát ha ez a szokás, akkor kérek egyet – azért odasandítottam az étlapra, hogy mennyi euróról is beszélünk itten, mert jártam én Moszkvában grúz étteremben, ahol a két gyűszűnyi vodka többe került mint a négyfogásos ünnepi vacsora – igaz az a gorbacsovi szesztilalom idején volt. Az ár nem volt vészes, ha jól emlékszem valami három euróba került, így gondoltam, én ezt megkockáztatom. Ki is hozta az ouzot két pohárral és egy külön pohárban jéggel. Az mellékes részletkérdésnek tűnt ekkor, hogy az egy (1) ouzo az két decit jelent, ami 12 óra vezetés és 1-2 órányi a napsütötte sátorban való napközbeni alvás – és két sör – után nem kevés. Mivel a feleségemnek nem ízlett az ouzo, így nekem kellett meginnom – hiszen így szokás -, ezért aztán a görög első vacsora jótékony ködbe vész a számomra.

Összességében azért az megállapítható, hogy minket szeretnek a görög vendéglősök és mi is szeretjük őket. A városok sétálóutcáin általában csak jelképesen kerítik el a járókelőktől az asztalaikat és ha mi – az én terjedelmemmel az élen – megjelenünk, akkor mindig a legszélső, leginkább szem előtt lévő asztalhoz ültetnek minket. Persze mi már annyira éhesek vagyunk, hogy a nem zónaadagokat kérünk, hanem tulajdonképpen kérjük az étlapot – mint Bud Spencer – nem azért hogy válasszunk, hanem hogy mindent kérünk az étlapról ugyebár. A vendéglősök számítása beválik rendszerint, mert amikor mi elkezdünk enni gyakorlatilag az utca közepén az valamilyen megmagyarázhatatlan okból azt okozza, hogy az étterem pár percen belül megtelik turistákkal, mert valahogy hirtelen megéheznek a látványtól. Egyszer pár ouzo és egy felejthetetlen vacsora után javasoltam is a tulaj bácsinak, hogy szívesen jövünk holnap is – mintegy eleven reklámként – ha nem kell fizetni a vacsoráért, de vagy nem értette amit mondtam neki, vagy értette és azt válaszolta görögül, hogy köszi, de minden napra akad olyan dagadt amerikai mint te vagy… – csak ezt meg én nem értettem.