Grönlandi Bálna

Minden szerénység és álszerénység nélkül állíthatom, hogy palacsinta kategóriában én tartom a rekordot a családban. Legalábbis a mennyiségit. Ez a rekord egyébként 67-20. Talán ez némi magyarázatra szorul. A történet arra az időszakra nyúlik vissza amikor az utcánkban kisebb-nagyobb rendszerességgel kisebb-nagyobb összejöveteleket tartottunk. Ezek között volt spontán kerítés melletti berúgós, előre megfontolt farsang miatti jelmezes, sőt péntek esti preparátumkóstolós is. (Preparátum alatt itt kocsonyát kell értenünk természetesen.) De minden utcabulik teteje, magassága és mélysége az eleinte éves rendszerességgel, majd ritkábban megszervezett és az iskolaév utolsó napjának estéjén megtartott utcabál volt. Az utcabál gondolatát, megrendezésének igényét és az ehhez szükséges energiát egyébként az a bizonyos legendás közös utálat és megvetés tartotta egybe, amely – a szervezetfejlesztési tankönyvek szerint is – kimondottan csapatépítő hatású. A közös gondolat egyébként – amelyek közül a legenyhébb is az volt, hogy szoruljon a feje az alá a ledőlt kerítésoszlop alá, amelyből kispórolta a cementet, vagy hogy aludjon takaró nélkül abban a lakásban mínusz húsz fokban amelybe selejtes kazánt szerelt be és ráadásul csöpögjön a fejére a víz az elrepedt hidegvízcsőből, amiben a melegvizet vezette az a kontár akit ki tudja honnan szerzett – Sovány Jani felé irányult aki a házainkat építette. (Ez persze álnév, nem akarok sem ukránokkal sem bírósággal találkozni ez ügyben. Aki tudja kiről van szó, az úgyis tudja, aki meg nem, annak jó lesz ez a név is.). Sovány Jani utolsó húzása az volt, hogy nem építette meg az aszfaltos utat. Nyáron nyeltük a port, ősszel és tavasszal beleragadtunk a sárba, télen bukdácsoltunk a keményre fagyott göröngyökön, vagyis azt nem mondhatjuk, hogy nem volt változatos az élet. Hol egy babakocsi ragadt bele szinte menthetetlenül az iszapos pocsolyába, hol egy autót kellett közös erővel kitolni szerencsésebb helyre. Az út volt az oka annak, hogy egy spontán berúgós alkalmával mintegy közfelkiáltottunk, hogy csesződjön meg Sovány Jani ahol van, mi nem engedjük meg, hogy elrontsa a kedvünket, tartsunk utcabált! A szavakat tett követte és lett utcabál. (Erről most itt legyen elég ennyi, az utcabálok története külön posztot, sőt posztokat érdemel.)

Az egyik ilyen utcabál alkalmával volt az, hogy kitaláltam, hogy a köz javára szolgáló palacsintasütésbe kezdek. Elővettem az akkor legnagyobb keverőtálat és abban kevertem palacsintatésztát. (Igen, a tészta mennyiségét nem a liszt a tej vagy a tojás rendelkezésreálló mennyisége határolja, hanem a tál nagysága.) Nos ez a mennyiség 67 darab kellően, de nem túlságosan vékony palacsinta kisütésére volt elegendő, amelyet én nagy türelemmel és utána végtelen olajszaggal a pórusaimban meg is tettem. Közelharc árán meg is védtem a családomtól mind a 67-et, akik idő előtti pusztításra vágytak, sőt követelték azt. Betöltöttem, feltekertem, szépen egymás mellé raktam őket két tányérra váltott irányú ortogonális (merőleges) toronyépítési technológiát alkalmazva, majd sugárzó arccal vittem ki a tányérokat az utcára, ahol a nép már nagyon várta a pörköltek és gulyások után, hogy valami édes is legyen a szájukban (mert ehhez nem volt elég Sovány Jani válogatott középkori kínzására gondolni). Az elgondolás szép volt, de a kezem még olajtól csúszós, így a ház elé érve a porban megcsúszva és/vagy a már elfogyasztott fröccsök miatt bizonytalan ujjakkal, de mindenesetre a két tányér, természetesen pofával lefelé a lábam előtt landolt az egész utca szeme láttára, megrökönyödésére majd pedig éktelen nevetésben való kitörésére. Mivel így történt, így arra sem volt esélyem, hogy a földdel érintkező palacsintákat szemügyre vegyem, lefújjam, letöröljem és visszahelyezzem a tányérra, mindössze azt tudtam tenni, hogy az épen maradt darabokat felszedtem és letettem az asztalra, hogy jó étvágyat. A társaság lélekjelenlétét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az összes palacsinta elfogyott, mind a 47 darab, ami pontosan 67-20 és ami a rekord.

A másik palacsintás eset akkor történt amikor a szerencsémnek – és egy partnercégnek – köszönhetően megláttam az új világot. San Franciscoban töltöttünk pár napot, amely alatt minden reggel az IHOP nevű helyen ettünk. (IHOP: International House of Pancakes: a palacsintaszeretők Mekkája és Louis Vouitton shopja egyben. Egyébként ha valaki emlékszik a Görögbe fogadva (My life in ruins) című filmre, amiben van egy meglehetősen idegesítő palacsintaügynök, – aki a bombázó idegenvezető csajt tisztességtelen ajánlatok helyett szörpös történetekkel traktálja -, na ő hivatkozik az IHOP-ra például). Persze palacsintán kívül mást is lehetett kapni, de minden olyan amerikai volt. Ha kértél egy tojást, az akkora volt, hogy lelógott a tányérról, ha meg éppen szalonnát szerettél volna alá, az meg egy bálnának is becsületére válna, még ha nem is grönlandi. Itt kóstoltuk meg a pancake-et természetesen, ami amerikai palacsinta és – szerintem – abban különbözik a miénktől, hogy a tojás fehérjét felverve keverik a tésztába, ami ettől levegős, piskótaszerű lesz. Az én találkozásom ezzel úgy történt, hogy már benyomtam egypár tükörtojást (sunny side up) szalonnával és ilyen leginkább tócsnira hasonlító vaslapon sült reszelt krumplival, amikor nyolcfős társaságunk nem kis megrökönyödésére mondtam, hogy na most jött el a palacsinta ideje. Választottam is az étlapról egyet aminek jól hangzó fantázianeve volt. A pincér, mikor megértette, hogy azt kérem, csippentett egyet a szemével, hogy na ez jó választás és biztosított róla, hogy nemsokára érkezik. Pár perc és ki is hozta. Hát mit mondjak róla. Legalább nyolc emelet, emeletenként egy-egy legalább másfél centi vastag tészta, közötte eper és tejszínhab, a tetején porcukor és persze az egész nyakon öntve az elmaradhatatlan juharsziruppal. Mindezek mellé még letett az asztalra egy csupor mézet is, hátha. (Mondjuk arról később kiderült, hogy a mellettem ülő kollégám kérte a teájához, azokkal a szavakkal, hogy don’t forget honey. Amire kicsit furán, bár nem száz százalékban elutasítóan nézett rá a nagydarab afroamerikai pincér, hogy ismerik-e egymást, hogy így szólítja, erre a kollégám reagálva a helyzetre azonnal kijavította, hogy would you be so kind and give me some honey please.) A palacsintáról a továbbiakat nem részletezem. Megettem, megmutatva a puhány amcsiknak, hogy hol kell keresni a kemény gyerekeket, de az biztos, hogy még délután az Alcatraz meglátogatása alatt is azt éreztem, mintha juharsziruptól ragadna a kezem és annak dacára hogy ez a történet több mint tíz éve történt a hazahozott juharszirup azóta is itt van a szekrényben, valahogy nem kívánom.

Az utolsó történetért nem kellett ilyen messzire menni. Vili unokatesóm egy nagyon jó éttermet visz Tokaj környékén. Párszor meglátogattuk ott őket, és sajnos vagy nem sajnos de ezek mindig óriási gasztroélményekbe – magyarul rohadt nagy zabálásba – csaptak át. Az Ő ajánlására ettünk mindig mindent és soha nem csalódtunk. Nem akarok neki direkt reklámot csinálni, mindenki csak annyit jegyezzen meg, hogy világosabb mint a narancssárga, hogy nem a sörről híres és hogy a nevében van egy ház is. Nyár volt, ültünk az asztalnál, túl voltunk mindenen, levesen, sülteken, jó szavakon, majd kérdezte Vili, hogy kérünk-e desszertet. Mondtam neki, hogy ez önmagában értelmetlen kérdés, mert persze. A jó kérdés az, hogy mit is kérünk. Én valami nyári költemény mellett döntöttem, míg a gyermekeim palacsintát kértek. Túrósat. Na de itt kell egy fontos megjegyzést tennem. A gyermekeim nem szeretik a mazsolát. Ennek oka számomra megfejthetetlen. Az oké, hogy a mazsola az döglött szőlő, az ember meg nem eszik dögöt. Az is oké, hogy fura állaga van, de azért Tokaj – kis elhanyagolással – a mazsola és a mazsolásodott szőlő miatt az ami. A túrós palacsinta töltelékének szinte elmaradhatatlan kelléke a mazsola, majdnem mindenhol, de egy étteremben különösen. A gyerekeim feltették azt a keresztkérdést Vilinek, hogy ők kérnek ugyan túrós palacsintát, de van-e benne mazsola? Van, vágta rá Vili – félreértve a kérdésben magfogalmazott elvárt választ -, amire a lányok kicsit elkámpicsorodott képét látva, kiváló vendéglőshöz híven kérdezte, hogy miért, ne legyen? Kámpicsorodás vége, mosolygás indul: ne! Erre nálam felvillant egy piros lámpa a fejemben, hogy egy rosszabb étteremben egy ilyen igényre biztos az a megoldás, hogy egy szakácstanuló káromkodva és puszta kézzel piszkálja ki a túróból a mazsolaszemeket, majd ezt tölti be a tésztába. De ezt nem mondtam, mert ez ott és akkor elképzelhetetlen lett volna. A történet vége az, hogy eleddig ez az egyetlen hely az országban és a világban, ahol a mi kedvünkért új tölteléket kevertek a gyermekeim palacsintájába. Utólag is köszönjük.

A karácsonyi rituális főzésem második felvonása a töltöttkáposzta. (Itt dacolnom kell a beépített helyesírás ellenőrzővel, – ugyanis piros hullámos vonallal aláhúzta a szót, hogy egyem a lelkét – akkor is így marad. Ugyanis a töltöttkáposzta számomra nem csak egyszerűen a káposzta megtöltve valamivel, hanem egy önálló, az alkotórészeit a DNS-ében hordozó étel, ami sokkal több mint egyszerűen összerakva a káposzta hússal.) Azt mindenki elismeri a családban, hogy ebben a műfajban anyám az örökös bajnok, az etalon, az ő általa készítetthez hasonlítja mindenki a magáét és azt próbálja mindenki utánozni. Ő édeskáposzta levélbe töltötte a gerslivel, tojással, fűszerekkel elvegyített darált húst, lerakta egy szép nagy fazékba és savanyú káposztával megágyazva és betakarva különböző füstölt húsokkal rétegezve kezdte el főzni. Babérlevél és egész bors került bele, só nem, mert a káposzta és a füstölt áruk amúgy is azok. Amikor a káposzta megpuhult, berántotta és kész. Ennyi. Egyszerű nem? Ezt bárki meg tudja csinálni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Sosem értettem, hogy miért vannak például világhírű zongoristák, akikért rajong a közönség, hiszen gyakorlatilag bármilyen zongoradarabot egy harmadéves zeneakadémiai hallgató simán le tud játszani. Mégis ha ugyanazon a zongorán lejátssza egy már világhírű művész és egy még csak az úton elindult növendék, akkor még a laikus is simán érzékeli a különbséget. Pedig a zongorázás az én mérnök fejemnek nem más mint matematikai probléma. Megfelelő sorrendben kell a fekete-fehér billentyűket lenyomni. Ráadásul még csak nem is kell kitalálni ezt a sorrendet, hiszen ott van leírva a kottában. Az persze okoz némi bonyodalmat, hogy sokszor egyszerre több billentyűt is le kell ütni, meg állítólag valami pedálok is vannak, de hát ez nem lehet gond. Azt is megkockáztatom, hogy két emberünk ugyanabban a sorrendben ugyanazokat a billentyűket nyomja le. Régen azt hittem, hogy a művészet szintje abban ismerszik meg, hogy a nagy művész nagyobbakat hajol derékban előre-hátra-jobbra-balra, valamint a fejével is többet bólogat és többet van csukva a szeme, míg a fiatal kollégája az dallamot szolmizálja magában majdnem. De a különbség mégis megvan és érezzük, sőt halljuk is. Ez megmagyarázhatatlan és leírhatatlan folyamat, emiatt van az, hogy például zongorázó robotokról nem nagyon hallunk. Amíg sakkban azért majdnem egyértelmű, hogy egy kellően kondicionált gép legyőzi az embert, egy zongoraversenyben egyértelmű az ember fölénye. Na körülbelül így állt anyám a töltöttkáposzta főzésben mindenki fölött. Volt benne valami ami miatt mindenkiénél jobb volt. Máig sem tudom mi ez, pedig nagyon szeretném utánozni. Lehet hogy a hányaveti fűszerezés, a főzés közben elfogyasztott fröccsök tették, de az eredmény mindig egyedülálló volt. Valószínűleg a titok a kezében volt, amivel olyan nagy szeretettel formázta a pici töltelékeket meg abban, hogy sok tíz év alatt megvoltak a bevált lelőhelyei a piacon, ahol a hozzávalókat beszerezte. Én bárhogy is próbálom nem sikerül olyat csinálnom. Vagy a megtöltésre szánt levelek nem viselkednek úgy ahogy szeretném, vagy túl savanyú lesz, vagy elfelejtem kiáztatni a füstölt cuccokat és sós lesz az egész. Persze ez olyan azért, ami bölcsességre tanít. Megtanít elengedni a dolgokat és azt sugallja, hogy amit biztos nem tudsz elérni azzal ne próbálkozz mert folyton csak vágyakozni fogsz. Fogadd el és elégedj meg annyival, hogy anyád töltöttkáposztája marad mindig a numeró egy és ezzel a tudattal hozd ki magadból a legtöbbet. Amikor pedig te magad nekiállsz, akkor érezd, hogy anya ott van és fogja a kezed, hogy olyan nagyot ne hibázhass…

A kocsonyafőzés intellektuális művelet. Sőt nem is művelet, hanem esemény. Ez nem azért van, mert mintha kiterjedt és különösebben éles gondolkodás kellene ahhoz, hogy a szükséges és bőségesen rendelkezésre álló alkatrészeket tetszőleges sorrendben a fellelhető legnagyobb fazékba beletesszük és lassan elkezdjük főzni. Nem is azért, mert a fűszerek megfelelő arányának eltalálásához a szigorú mérés, a laza csukló és a merész kombinációk aranyháromszögét kell megtalálni, ez pedig kimondottan észmunka. Hanem azért mert sokáig tart. Órákig. Ebben meg az a jó, hogy közben rendelkezésünkre áll az idő arra, hogy intellektuális tevékenységgel foglalkozzunk, például írjunk egy közepesnél jobb bejegyzést a blogunkra, történetesen most ide a Bálnára. Tulajdonképpen az is jó ebben, hogy a család is respektálja az igyekezetet. Apa Kocsonyát Főz, mondják – ha nem is suttogva – és békén hagyják az ember fiát, mondván, hogy nehogy már elrontsa, hiszen annak aztán beláthatatlan következményei lesznek. Tavaly óta a karácsonyi kocsonyafőzés nemcsak arról szól, hogy főzzünk valami olyat ami sokáig eláll, és mintegy tartalékot képez az ünnepekre. A fő cél az, hogy az autó csomagtartóját megpakolva vele (hidegen, kis tálakban, nem a nejlonnal kibélelt saroglyába öntve, majd abba beledermesztve – ha valakiben ez a kérdés felmerült volna) körbejárjuk majdnem az egész országot és adunk belőle azoknak akik igazán közel állnak hozzánk.

Ha valaki már-már a fenti sorok vagy a saját hatása alá került volna, annak azért itt egy kép arról, hogy hogyan is indul ez az egész. Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas…

Azt is megmutatom mi lett belőle. Ez azért fontos, mert ismét rámutat arra a megfigyelésre amit a kolbászok kapcsán már megtettem. A magamfajta egyszervolt mérnökembernek az nagyon a kedvére való, sőt bizonyos megnyugtató érzést jelent, ha a sok strukturálatlan, különböző színű, formájú, szagú, állagú, eredetű holmiból ilyen szép, geometrikus formákkal leírható, egységes rendszer lesz mint ez itt:

Nem tudom ki hogy van vele, de vannak olyan dolgok az életben, amit ha meglátunk, azonnal akarjuk, hogy a miénk legyen. Persze azért mégiscsak fegyelmezett emberek vagyunk, ezért aztán ha például meglátunk egy V6-os 3000-es tűzpiros Mustangot, akkor az érzés megvan, hogy a miénk legyen azonnal, de azért mégsem megyünk oda az autóhoz és mondjuk azt a vezetőjének, hogy bocs barátom, így jártál, jobb ha kiszállsz. Ez a lépés több szempontból is veszélyes, már-már kontraproduktív lenne, hiszen lévén a Mustangok általában sötét üveggel vannak ellátva, ennek okán nem tudhatjuk ki ül benne. A szomorú tapasztalat az, hogy az autók feltűnősége és lóerejének szorzata fordítottan arányos az azt vezető IQ-jának és izomtömegének hányadosával. Mindebből pedig az következik, hogy a kérdés utáni harmadik másodpercben vagy az életünkért könyörögnénk, vagy a Mustangot éppenséggel megszereznénk, azzal a szépséghibával, hogy egy vörös és éles szélű embléma formájában a homlokunkon. Mindössze annyit kérhetnénk a sorstól, hogy az embléma valahogy a fonákjával kerüljön a fejünkre, hogy legalább a tükörben nézegethessük a törött orrunkat törölgetve. Ugyanez igaz a másik nemhez tartozó emberekre is. Ha például az utcán egy gyönyörű nyári napon meglátunk egy – identitástól függően – szép és ízléses (egyszóval: gusztusos) hölgyet/urat, csak ezért nem megyünk oda hozzá és nem mondjuk, hogy „kisasszony/fiatalember Ön olyan kedvemre való, hogy – ha nem venné túlságosan rossz néven – azonnal magába harapnék itt és ott. Megkérdezném, bár a válasza nem túlságosan érdekel, hogy Ön mit gondol rólam ebben a tekintetben.” Nem, ez elképzelhetetlen. Egyrészt azért nem történhet meg, mert hát úriember, úrinő mivolt is van a világon, másrészt mert – valljuk be – rettenetesen félünk az aligha elkerülhető visszautasítástól. Persze ha ebbe jobban belegondolok, akkor én ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki a kérdésre – bizonyos határokon belül – meglepően pozitív választ adna, de sajnos még senki sem akarta rajtam kipróbálni ezt az elméletet. Ennek egyébként egyetlen okát látom csak, hogy nagyon keveset gyalogolok az utcán, mert általában autóval járok (nem Mustanggal, nyugi…). Végül azt is meg kell vallanunk, hogy vannak olyan tárgyak, amiket látva azonnal feléled bennünk a birtoklás vágya és fizikai fájdalmat érzünk, ha nem elégíthetjük ki azt. Ilyenek lehetnek például a legújabb mobiltelefonok és egyéb – egyébként nagyobbrészt haszontalan – kütyük, amiket nem az új funkciók miatt akarunk – ha vannak is olyanok -, egyszerűen csak – elnézést a kifejezésért – beszopjuk azt, hogy ez a telefon sokkal több szabadságot/lehetőséget ad neked mint a tavalyi. Amikor engem megkérdeznek arról, hogy nem szeretnék-e nemtudommilyen legújabb telefont magamnak, akkor erre azt szoktam mondani, hogy lehet, hogy sokkal jobb mint a régi, de a fő probléma ezzel is az, hogy ugyanazok a p*****tok hívnak rajta. (Az olvasók, az olvasókkal közös ismerőseim, a főnökeim és a főnökeim főnökei természetesen kivételek ez alól a kitétel alól, ezen csoportok esetében sohasem mondom magamban vagy félhangosan amikor meglátom a nevüket a kijelzőn, hogy „na mit akar ez a p*****t?!). A politikai korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ez a birtoklási vágy a hölgyeknél cipők és táskák esetében jelentkezik. A nem elhanyagolható különbség mindössze annyi, hogy egy új telefon esetében a férfiak legkésőbb a megszerzés utáni harmadik napon bevallják legalább maguknak, hogy ez a vásárlás többé-kevésbé felesleges volt. Egy nő ezzel szemben bármikor megmagyarázza, hogy miért kellett a 17. táska annyira („hát nem veszed észre drágám, hogy van EZ a cipő amihez egyáltalán nem volt táskám?!” vagy fordítva.) Azt a megjegyzést azért szeretném fenntartani mintegy mentőövként, hogy azt mi pontosan sohasem tudhatjuk, hogy mi játszódik le valójában egy nő gondolataiban.

Bármennyire is úgy tűnik Kedves Olvasó, hogy a poszt címének semmi köze a tartalmához, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy közeledünk a célhoz, ha nem is túl gyorsan. A fenti példákat ugyanis csak azért írtam ide, hogy megvilágítsam azt, hogy milyen érzés kerít hatalmába, ha bizonyos ételeket meglátok. Számomra is fura dolog ez egyébként, mert biztos vagyok abban, hogy ha bárkit megkérnék, hogy gondoljon a kedvenc kajájára, akkor az – húsevőknél – a sült kacsa, marhapörkölt, rántott hús aranyháromszögéből kerülne ki, vegetáriánusoknál pedig a öööö, izé, aranygaluska lenne ez a kör. (Elnézést az előbbi szópótlók használatért, ezek itt csak arra adnak bizonyítékot mennyire nem mozgok otthonosan ezen a területen. Persze tudok én vegetáriánus ételeket, például tökfőzelék (marhapörkölttel), vagy grillezett brokkoli (sült oldalassal) illetve a francia rakott burgonya szójatejjel és tofuval (és gyulai kolbásszal). Na ugye!) Egy szó mint száz, hogy nálam ez a tarhonya (a tarhonyás hús) és a grízes tészta (ez aztán a kakukktojás és nem várt fordulat). Egyébként erre a jelenségre, amit én AAB reflexnek neveztem el (Azonnal Akarok Belőle), a céges kajáldában figyeltem fel. A céges ebéd ugyanis nem egyszerű és nagyon hosszadalmas műfaj. A rituálé nagyjából 11 óra felé kezdődik azzal, hogy mintegy mellékesen megnyitom az intraneten található étlapot. Ebben az időpontban még dolgozik bennem az egészséges étkezés iránti, konkrétan meg nem fogalmazott belső igény, így megnézem, hogy van-e az étlapon grill zöldség és natúr csirkemell zsír nélkül. (Egyébként mindig van, ezt tudom is, de azért megnézem, ezzel is megy az idő). A következő fél órában még dolgozom, csillog a szemem, megoldok problémákat, és fogadom a hívásokat a tavalyi mobilon. Sajnos legtöbbször nem az olvasóim, az olvasóim ismerősei, a főnökeim és azok főnökei hívnak, hanem mások (lásd a reakciót erre feljebb) így aztán egyre idegesebb leszek. Újra megnyitom az étlapot és megnézem van-e rántott hús zsírban sült krumplival és csokis palacsinta tejszínhabbal. Van. Ezért megállapítom, hogy ennyi p*****t után muszáj megjutalmaznom magam ezekkel, és ezzel a lendülettel le is hajtom a gépem tetejét és elindulok az étterembe. És itt jön a meglepő fordulat. Az íróasztalomnál az étlapot tanulmányozva történt bármilyen elhatározás semmivé foszlik, ha meglátom az üveg mögött a tarhonyás húst és/vagy a grízes tésztát (amihez azt a jó híg baracklekvárnak csak igazán nagy jóindulattal nevezhető valamit és porcukrot mérnek). És bár a szám az agyam utasítására már formálja a „csirkemellet kérek grillezett (mi több: párolt) zöldséggel” szavakat, de a kiszolgáló lányhoz ez már úgy jut el, hogy „tarhonyás húst kérek és egy grízes tésztát, de ne sajnáld, – ha kérhetem – se a lekvárt se a cukrot”. Ez egy meghökkentő jelenség, lehet hogy a wifit menedzselő kollégáim kevertek már megint valamit a levegőben, hogy ilyen torzítást szenved a hangom azon az egy méteren amíg a számtól a lány füléig ér. A fura az, hogy pont erre a kétféle ételre történik meg ez az anomália, például paradicsomos káposztára vagy brokkolis zöldborsófőzelékre sohasem. Ha mélyebben belegondolok, még szerencsém is van egyébként, mert az mennyivel rosszabb lenne, hogy az éterbeli változás úgy jelenne meg a vevőoldalon, hogy „Ön olyan kedvemre való, hogy – ha nem venné túlságosan rossz néven – azonnal magába harapnék itt és ott”. (De nem ez elképzelhetetlen, lásd még: úriember mivolt.) Ez egyébként az egyszeri emberrel történt a vasútállomáson a jegypénztárban, hogy ő azt mondta, hogy „kérek egy teljesárút a Keletibe retúr”, de ez úgy hangzott hogy „ej de szép nagy melle van magának”. Ez az ember ezért egy nagy frászt kapott a pénztáros hölgytől (egyébként teljesen jogosan, hiszen miért nem vesz magának az ilyen neten jegyet, azzal elkerülhetné az ilyen légköri anomáliákat). Én legfeljebb a tarhonyás húst kaphatnám az ingemre, arra amit normál körülmények között ehhez képest csak pár perccel később fogok leenni.

Na akkor itt is a folytatás. A másik lehetőség Miskolcról Győrbe eljutni vasárnap az az „éjféli” vonat volt. Aránylag normális időben, késő délután elegendő volt elindulni egy gyorsvonattal a Keletibe ahonnan aztán metróval kellett átbumlizni a Délibe. Hát ez eléggé utálatos volt, nincs is mit részletezni rajta, elég elmondani annyit hozzá, hogy ha eljutottunk végre a pályaudvarra, akkor kábé úgy éreztük magunkat, hogy na most pont eléggé elcsigázottak vagyunk ahhoz hogy akár vége is lehessen a hétnek, forduljunk vissza a francba. Persze ilyet azért soha nem csináltunk.

(Sok évvel később, amikor már régen dolgoztam, volt egy olyan időszak amikor a cégünk épülete Pesten egy sűrűn lakott paneldzsungel közepén volt, nagyon kevés számú saját parkolóhellyel, amiből (akkor még) nekem nem jutott. Ezen a területen a parkolás megoldása nagyon fejlesztette az ember leleményességét és olyan kérdéseket vetett fel például, hogy ha pont a megállás tilalmát jelző, a járda szélére felfestett sárga vonal után állsz meg egy hangyányit el is takarva azt, akkor a kocsi melyik része számít. Ha az autó hátulja belelóg, akkor már megbüntetnek? Vagy ha a kocsi fele nincs rajta, akkor még nem? Elárulom a titkot: a tengely számít, vagyis ha az autó (képzeletbeli) hátsó (első) tengelye nem lóg rá a csíkra, akkor még nincs büntetés. Legalábbis ott a 13. kerületben ez látszott megoldásnak, de természetesen felelősséget nem vállalok ezért az információért. Ezzel együtt sokszor nem volt elég a nagyvárosi lelemény. Bepróbálkoztunk az autónknál csak picit kisebb helyekre (nem sikerült). Felálltunk a kikopott füves területekre (büntetés). Felálltunk fél kerékkel a járdára (büntetés). Volt olyan eset, amikor semmi nem működött csak a kitartás, a hiéna szellem és a pofátlanság. Néhány ilyen alkalommal amikor egyébként is a kelleténél többet morfondíroztam a Sopron-Budapest távolság mintegy 2,5 órájában az ügyfeleinkkel és a kollégáimmal kapcsolatos nem kimondottan pozitív dolgokról, majd tovább idegesítve magam a bedugult város lehetetlenségén, illetve amikor ezt tetézte meg a parkolási mizéria, mintegy fél órás keringés és próbálkozás után azt mondtam magamban – vagy félhangosan -, hogy na akkor úgy csesszétek meg az egész parkolótokat ti nagyon hülyék. Egy gyors – ámde reális elhatározással – kiszállás, kávé és biológiai szükségletek kielégítése nélkül hazamentem Sopronba, közben telefonáltam a főnökömnek, hogy akkor ma távmunkáznék, ugye nem baj. Felhívom a figyelmet, hogy ezek az esetek már több mint 5 éve történtek, így a jelenbeli foglalkoztatási körülményeimre és feltételeimre nem lehetnek hatással. Remélem ezt Ti is így gondoljátok kedves múltbeli és jelenlegi főnökeim.)

Megérkeztünk tehát a Délibe a hátunkon cipelve az egész heti/kétheti tiszta ruhánkat és hazai kaja ellátmányunkat. Felszálltunk a vonatra, elhelyezkedtünk és dumáltunk. Megbeszéltük, hogy mi történt a hétvégén (semmi), ki milyen buliban volt (semmilyen vagy nagyon rossz), de ezek a témák általában még az álló vonaton elfogytak (lévén, hogy az igazán érdekes dolgok Győrben történtek, amiről mindannyian tudtunk úgyis). Általában már a messze Kelenföldön jártunk, amikor valahogy mindig megéheztünk és előkerültek az otthonról hozott (ismétlem: egész hétre csomagolt) kaják. És ami ezután történt abban megmutatkoztak a kollégisták tipikus jellemvonásai:

1. A táska aljáról előveszi a sütisdobozt és ahelyett, hogy kitenné mondjuk elém, hogy fogyasszak belőle amennyit szeretnék, fogja és körbekínálja a társai között az almás pitét, hangsúlyozva, hogy ezt a nagymamája csak neki csinálta a saját könnyeit is tésztába sütve de hát persze kóstold meg ha van hozzá lelked, ott van egy véletlenül kisebbre vágott darab. Két megjegyzés ehhez: először is ez a fajta magatartás nem akadályozott minket abban, hogy csakazértis két kézzel nyúljunk a dobozba kiválasztva a legnagyobb itemeket, másrészt épp ezek a kollégák azok akik egy hét után hazafelé tartva eszik meg az utolsó darabot ugyanabból a dobozból.
2. Előveszi a szokásosnál nagyobb dobozt telerakva rántott csirkével és Kelenföldtől Tatáig meg is eszi az utolsó morzsáig. Ezek után Győrig úgy búslakodik mint a juhász aki megeszi a kutyáját és szomorúan ingatja a fejét, hogy ej Bodri-Bodri hogy örülnél ezeknek a csontoknak. Ez a típus az aki, kedden már nem azért megy a szomszéd kollégiumi szobába, hogy mérési jegyzőkönyvet kunyeráljon, hanem hogy tapintatosan megnézze kinek van még valami hazai kajája.
3. Nem hoz semmit, hanem arra számít, hogy ahol egynek (kettőnek, háromnak) jut, ott jut a másodiknak (harmadiknak, negyediknek) is. A helyzet az, hogy ebben nem is csalódik.
4. Végül van az a típus, aki kifejleszti azt a megoldást, hogy ne legyen kedved megkóstolni amit hozott. Néhány példa erre: a hazafelé úton mintegy mellékesen megmutatja, hogy abban a dobozban amiben vasárnap a pogácsát hozta, abban pénteken a használt zoknijait viszi, mert hát egy csővázas hátizsák ugyan nagy, de azért mégsem akkora, hogy egy doboznyi levegő beleférne, elvéve ezzel a helyet a hasznos tehertől. A másik módszer az amikor előveszi az egyben, mind kinézetre, mind illatra kifogástalanul megsütött kacsát megszagolja és azt mondja, hogy biztos jó ez még, bár sem ő sem a szülei nem tudják mitől pusztult el az a szegény állat egy hete. Na de hát ők nem állnak olyan jól hogy kidobják és különben is Győrben sokkal jobb az orvosi ellátás mint a falujukban, például gyomormosást is sokkal gördülékenyebben csinálnak.

Az éjféli vonatozás addig tartott amíg Zsolti kollégánk szert nem tett egy Zsigulira és Hatvanban leszállva a vonatról vele mentünk tovább. Az út nem lett rövidebb, mert meg kellett állnunk a Józsefvárosi pályaudvaron felvenni egy társunkat. Az sem volt rossz, mert ameddig vártunk a sötétben, addig az ingázó munkásokat szórakoztattuk azzal, hogy beszéltünk az autó külső hangszórójába (azóta sem tudom mire számítva volt a kocsiba ilyen beszerelve) például, hogy Jó estét! Itt az autó beszél. Kívánok Önnek hasznos munkavégzést a következő hétre. Figyeltük az emberek arcán az elég vicces reakciókat. Zsolti kocsijában nem lehetett enni sem e helyszűke sem a pedáns rend miatt. („Ne csöpögtess Tiborkám ne csöpögtess!” – akinek nem lenne ismerős, nézze meg ezt:

Így aztán meg kellett állnunk az autópálya mellett, vacsorázni mert hát megéhezni ugyanúgy megéheztünk. Ezzel ugyan a hazai megmaradt, de a pénzünk meg elfogyott. Ami azért nem kisebb baj…