gronlandib – Oldal 7 – Grönlandi Bálna

Tűz és rántotta

Ez a gyönyörű tavaszi nap, amelyre ma ébredtünk – fogalmam sincs miért – nosztalgikus gondolatokat hozott elő belőlem. Biztos része volt ebben annak is, hogy ma én voltam soros az ebédfőzésben és már napokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy ma ilyen igazi retró kaja lesz, húsleves, rántott hús és társai. Ha már retró, legyen igazi: a rántott hús minden gyerek kedvenceként ismert a csirkecombból lesz. Ez örök favorit, „nyeles” hús, vagy ahogy a gyerekeim mondták pár évesen: „pipicombpisztoly”. Isten látja lelkemet, én vérbeli és megátalkodott pacifistának szántam mindegyiket, hogy hol csúszhatott félre mindez, ma már nem tudnám megmondani. Akár nyeles, akár nem, a csirkecomb rántva talán az egyik legjobb kaja ami a vasárnapi asztalon elképzelhető, de mindannyian tudjuk, hogy van a kulturált és egyértelmű tányér-kés-villa segítségével való elfogyasztáson kívül még egy remek felhasználási módja. A maradék csirkecombokat ugyanis csak úgy ki lehet kapni a tálból és mintegy mellékesen – bármilyen előkészület nélkül – befalni. Az sem baj ha már régen kihűlt, vagy nincs hozzá köret. A lényeg a még ropogós panír, és alatta csodálatos a szánkba készülő hús, amely ma még egy fokhagymás előkészítést is kapott a normál fűszerezésen kívül. Egy szó mint száz, a mai ebéd eszembe juttatta azokat az időket, amikor általános iskolásan először próbáltam ki magam a konyhában. Erre aztán elég sok lehetőség volt, mert mi még ilyen váltott műszakú iskolába jártunk (egy hét délelőtt, egy hét délután), amelynek megvoltak az előnyei, de még inkább a hátrányai. Amikor még olyan kicsi voltam, hogy nem lehetett otthon hagyni egyedül, akkor korán reggel át kellett buszozni anyámmal a városon a nagyanyámhoz, ami nemcsak nullára csökkentette a reggeli lustálkodás esélyét, de azt is előrevetítette, hogy pár óra múlva ugyanezt az utat újra meg kell tenni visszafelé, pedig ekkor még meglehetősen utáltam a buszok gázolajszagát. (Ez később megváltozott, de ez nem ide tartozik…) Nagyanyámnál meg annyira nem szerettem lenni, mert ő aztán bevasalta a házi feladatot, sőt még a tanult, de sosem használt tanítói képesítése is rendre előjött belőle, így aztán különböző általa érdekesnek és hasznosnak talált külön feladatokkal is szórakoztatott. Nem mehetek el szó nélkül nagyanyám almás pitéje mellett, mert ez tudta csak ellensúlyozni a feladatok által okozott kellemetlenségeket. Később – amikor érdemesnek találtattam a délelőtti otthon tartózkodásra egyedül – a délutános hetek egycsapásra előnyössé változtak. Össze lehetett járni délelőttönként a haverokkal, osztálytársakkal, mondván, hogy majd közösen megcsináljuk a házit. Ezekből az órákból – legalábbis az általános iskolás évek vége felé – dohányfüstbe vesző Rolling Stones, Uriah Heep és hasonló zenék bakelitlemezekről való bőgetése kerekedett általában, majd persze lázas körmölés később a szünetekben. Úgy általában a délutános műszak nem aratott osztatlan sikert még a tanárok körében sem, legendás esemény volt, amikor egyikük azzal a kiabálással rohant végig a folyosón, hogy tüzes vassal kéne kiégetni a p… annak, aki kitalálta ezt a k… délutános hetet. Ezzel az olyan nagyon nem cizellált mondattal a többi tanár ha nem is tevőleg, de csendesen mind egyetértett.

Tulajdonképpen, ha nem lett volna a délutános hét, lehet, hogy soha nem keveredek a konyha közelébe. Tudvalévő ugyanis, hogy egy iskolás gyerek számára bármi érdekesebb és fontosabb mint a szülei által kötelezően előírt tanulás. Egyik alkalommal arra az elhatározásra jutottam, hogy mielőtt nekiállnék a leckének, csinálok valami reggelit, hiszen azért azt senki sem várhatja el, hogy üres hassal vágjak neki a fizikának. Kinyitva a hűtőt, azonnal egyértelmű lett, hogy itt tojásrántotta készítés lesz, főleg hogy a tojáson kívül még találtam egy szép darab császárszalonnát is. Egy megerőltető és mind szellemileg, mind fizikailag kimerítő fizikatanulás előtt az embernek szüksége van a megfelelő táplálékbevitelre, így ki is készítettem két ujjnyi vastag szelet szalonnát és vagy öt tojást. Nem, nem készültem a fizikalecke után leszaladni a ház elé és lekaszálni a lakótelep zöldterületein a füvet, mintegy 4 hektáron, csak azt vettem figyelembe, hogy a serdülő szervezetemet semmiképp sem szabad megakasztani a majdan elindításra kerülő táplálékbevitelben. Szóval biztosra mentem. Elővettem azt a serpenyőt, amelyben anyámat láttam rántottát sütni, majd a szalonnát kellő módon előkészítve – beirdalva – beletettem és először lassan, megfontoltan, kis lángon kezdtem el pirítani. Miután kiolvadt egy kis zsír, vérszemet kaptam és elhatároztam, hogy rendesen kisütöm a szalonnát. A lelki szemeim előtt már láttam a kellően ropogós, de semmiképp sem kemény darabokat előbukkanni a tojások közül. Jól feltekertem hát a lángot, gondoltam gyorsítanék egy kicsit a műveleten. Ez a mozdulat olyannyira jól sikerült, hogy a láng már túlért a serpenyő szélén, aminek az lett a vége, hogy a kiolvadt zsír meggyulladt. Álljunk meg itt egy pillanatra. Képzeljük el, hogy ott állunk a konyhában tizenévesen, pubertástól sújtva, tök egyedül, először bontogatva a főzés magaslatai felé a szárnyainkat és előttünk egy lángoló serpenyő. Az az állapot amibe ilyenkor kerülünk tízből kilencszer, az nem más, mint a pánik. Lepereg a szemünk előtt anyánk rosszallása a tönkretett serpenyő miatt, illetve apánk reménybeli aggódó arckifejezése és megkönnyebbülése, hogy nem történt nagyobb baj. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogy amikor eljutunk addig, hogy itt most tüzet kell oltani, akkor pánik következtében nem úgy döntünk, hogy az egész serpenyőt egy mozdulattal betesszük a rozsdamentes acélból készült mosogatóba, vagy egyszerűen lekapcsoljuk a gázt és hagyjuk elaludni a lángot, hanem engedünk egy pohár hideg vizet és megfelelően távolról belelöttyintjük a lángoló zsír közepébe. Mondom, ezt a műveletsort a pánik szülte és így nem volt idő a következmények végiggondolására és józan elemzésére. A következő esemény ugyanis az lett, hogy a serpenyő körüli pár négyzetméteres környezetben lángoló zsírcseppek és szalonnadarabok repültek szerteszét, amely jelenség kísértetiesen hasonlított egy tűzijátékra, illetve egy augusztusi meteoresőre. A probléma igazán az volt, hogy míg a tűzijáték és a meteoreső rendszerint ártatlan és csak esztétikai értéke van, ez a tűzrobbanás a konyhában nagyobb gondot okozott. A tűzcseppek landoltak ugyanis a kredencen és a linóleumos padlón, igaz ezeket könnyen lehetett hatástalanítani konyharuhával és a papucsom talpával. A műanyag padlón persze jól látható foltok keletkeztek, de a későbbiekben ezeket firtató kérdésekre készen voltam legalább öt válasszal. A leginkább aggodalomra okot adó esemény az volt, hogy az egyik ilyen kis lángoló renitens repülő darabka megátalkodott módon pont a függönyön landolt. A függöny szerencsére nem nejlonból, hanem valami vászon anyagból volt, így nem kellett testközelből végignéznem azt a minden tűzmegelőzési oktatófilmben előforduló képsort, amikor a tűz egy pillanat alatt végigszalad a műanyagon, meggyútja a karnist, az ablakot és mindent ami körülötte van. A következő képen már csak a lakás üszkös, kiégett nyomai felett búslakodó tűzoltótiszt jeges, egyszersmind jól-vigyázzon-mindenki-a-rántottakészítéssel tanácsát sugárzó tekintetét láthatjuk. A függönyt néhány jól irányzott konyharuha ütéssel eloltottam, a használhatatlanra égett serpenyőt beletettem végre a mosogatóba, kentem egy vajas kenyeret majd a fizika lecke precíz elkészítése után elindultam az iskolába. Mivel nagyobb baj ilyenformán valóban nem történt, nem is gondoltam különösebb következményekre. Ennek ellenére este hazaérve azonnal éreztem, hogy valami feszültség van a levegőben, nem volt nagy művészet összekapcsolni ezt a reggeli alakításommal. Anyám mintegy mellékesen – de eltéveszthetetlen éllel a hangjában – megkérdezte, hogy mi történt a serpenyővel és vajon miért is van kormos szélű tenyérnyi lyuk a függönyön. Én azonnal éreztem, hogy itt nincs mit kertelni, el kell mondanom az igazságot. Mindössze a tűzbe loccsantott vizet hagytam ki, mert azt így 10-12 óra elteltével igazi nagy és megmagyarázhatatlan hülyeségnek gondoltam már én is. Elmondtam a szalonnát, a nagy lángot és hogy egyszer csak lángra lobbant ez egész és nem csináltam semmit csak beledobtam a mosogatóba, miután elzártam a gázt, és hogy maga a serpenyőben keletkezett láng az, amely a látható pusztítást okozta. Mivel valóban nagyobb baj nem történt, rövidesen napirendre is tértünk az események fölött, de azért apám – miután végighallgatta a történetet és az indokoltnál mintha jobban örült volna annak, hogy minden és mindenki épségben van – azért a maga diplomatikus módjántudtomra adta, hogy ő pontosan tudja mi történt valójában. Csak annyit mondott, hogy micsoda szerencse, hogy nem öntöttem a lángoló zsírra vizet…

Pörkölt, mics és barátság

Ezt a posztot a bukaresti nemzetközi repülőtéren írom. Ennek a szöveg szempontjából persze semmi jelentősége nincs, legfeljebb akkor találhatunk valamit mégis, ha ezt a tényt összevetjük azzal, hogy a múlt heti rendes vasárnapi poszt elmaradt. Ha ennek az okát szeretném felfedni, akkor viszont már közeledünk a mai témánkhoz, ami ezúttal nem más mint a pörkölt. Természetesen a pörkölt önmagában nem kellene, hogy több mint két napos csúszást okozzon a Bálna életében mintegy megzavarva a jól beállt bioritmusát, de ha azt is megemlítem, hogy a szombati pörköltfőzésnek volt mintegy 22 tanúja és elszenvedője; és ha ebbe a ténybe egy kicsit bele is gondolunk, akkor mindjárt megbocsáthatjuk a késést. Maradjunk abban, hogy nem voltam alkalmas egészen az írásra.

A velem együtt 23 ember közül 7-tel majdnem pontosan 30 éve ismerjük egymást, ugyanis együtt jártunk főiskolára. A többiek feleségek, vadfeleségek, vagy gyerekek. (Ha valaki nem tudná, a vad előtag az élettársi kapcsolat vagy a „csak úgy” együttélés népi nyelvi jelzése. Ennek megfelelően van természetesen vadanyós és vadapós, talán vadsógor meg vadsógornő is, csak egyvalami nincs: vadgyerek, mert az mindig édes, ugyanolyan édes, mint nem vad változatban. Hát nem fura?) Nem tudom pontosan mi az oka annak, hogy ez a kapcsolat – ami sokak szerint szinte csodaszámba megy, de mindenképpen irigylendő példa – ilyen hosszú ideje tart és nem akar kifáradni. Lehet, hogy a különleges és sokáig közösen szívott győri levegő, vagy Barnabás barátom gitárjátéka és sokat látott librettója (sokunk által kézzel írott dalgyűjtemény), amiből – bizonyos alkoholszint felett – menetrend- és természeti csapásszerűen énekelni, mit énekelni, vornyíkolni (copyright) szoktunk. Az is lehet, hogy csak puszta szerencse, hogy pont ezt a nyolc-tíz embert sodorta egymás mellé a sors. (Vannak páran ebből a csapatból, akik sajnos nem tudtak részt venni a legutóbbi hétvégi összejövetelen, de semmiképp sem szeretnék róluk megfeledkezni.) Ha jellemezni akarnám magunkat, akkor talán az a leginkább árulkodó dolog, hogy én mindig azt érzem az újabb és újabb találkozásokkor, mintha minden zökkenő és megbicsaklás nélkül ugyanott folytatnánk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ismerjük és tiszteletben tartjuk egymás rigolyáit és érzékeny pontjait és egyáltalán nem érezzük, hogy bármit is takargatnunk kellene egymás előtt, legyen az családi probléma vagy testi nyavalya.

Jó ideje már az összejövetelek alkalmával egy vagy több főzésre-sütésre is sor kerül, lehetőleg bográcsban, vagy hagyományos grillen. Ezeket általában, – de nem kizárólag – én szoktam elkövetni. Ez és az ehhez kapcsolódó a rituálé (bevásárlás, mosogatás stb.) szinte már hozzátartozik az alkalmakhoz, majdnem ugyanúgy mint a már emlegetett vornyíkolás (copyright). A repertoár sem dalokban sem ételekben nem túl változatos, az énekek legnagyobb része magyar nóta-Illés/Bródy/Koncz Zsuzsa-István a Király terítékből kerül ki, míg az ételek között a pörkölt, a gulyás és a grillezés viszi a prímet, csak néha kacsintunk ki a Pál utcai Fiúk/Kiscsillag, illetve halászlé vagy a raguleves irányába. A közös főzés csak akkor marad el, ha az időjárás nem engedi, vagy ha olyan speciális és kifogástalan ellátás tartozik a szálláshoz mint az egyik bejáratott kedvenc helyünkön az Őrségben (de erről majd máskor…).

Ha már éppen Romániában kell dekkolnom a bécsi gépre várva, akkor elmondom at is, hogy egyszer láttam valami műsort a tévében, ami az itt jellegzetes, darált húsból készülő ételről a micsről szólt (a balkánon hasonló még a csevap például csak persze teljesen más…). Egyik alkalommal –pár éve – kitaláltam, hogy süssünk micset. Ez jó terv volt, de az elhatározáson kívül semmi nem volt hozzá, például az a két apró információmorzsa hiányzott, hogy hogyan kell csinálni és hogy miből. Köszönhetően Dezső barátom nemzetközi karrierjének, volt lehetőségünk felhívni egy autentikus romániai kollégát, hogy megkérdezzük, hogyan is kell ezt az ételt csinálni. Ő azt mondta, hogy ennél szinte semmi sem egyszerűbb, be kell menni a boltba, ott kell venni micshúst és ha nincs gyárilag kicsi kolbász képére formázva akkor ezt kell tenni vele, majd megsütni és kész. Köszöntük a jó tanácsot, majd realizáltuk, hogy a legközelebbi micshúst is áruló üzlet mintegy 600 kilométerre lehet, letettünk erről a megoldásról. Sokkal jobbnak látszott az, ha keresünk egy receptet az interneten és azt követjük a tevékenységünkben. Természetesen ehhez a szükség volt arra, hogy a szellemi frissességünket folyamatosan alkohollal támogassuk, de szerencsére maradt olyan közöttünk, aki képes volt még vezetni, hiszen a következő programpont a bevásárlás volt. Ezt az akadályt is vettük, el is készült a mics, mindenki megnyalta az ujját utána, sajnos én a végeredményről nem tudok beszámolni, mert az én esetemben a szellemi olajozás olyan jól sikerült, hogy egy idő után el is merült az olajban, így – mintegy pánikreakcióként – sajnálatosan törölte az emlékeket.

Az legutóbbi hétvégén viszont nem micset, hanem marhapörköltet csináltunk. Ez remek étel, az elkészítése is könnyű nem kell hozzá sok minden, a legfontosabb a jó alapanyag, a bizalom és a türelem. A türelem ahhoz kell, hogy kivárjuk azt a minimálisan 3-4 órát amíg elkészül, a bizalom pedig ahhoz, hogy bízzunk a húsban, az edényben, a tűzben és magunkban, hogy bármennyire is szeretnénk biztosra menni de nem teszünk vizet sem alá, sem fölé semmilyen formában. Ez a kérdés rendre felmerül, mert az a tévhit uralkodott el a többekben, hogy a főzés közben elfogyasztott alkohol és az étel odakozmálása előfordulásának valószínűsége egyenes arányban van egymással. Bátran higgye el nekem mindenki, hogy ha vizet teszünk a pörköltbe, akkor egyrészt a hús főtt hús lesz és nem pörkölt másrészt meg olyan lesz mint a szivacs. Ha folyadékot szeretnénk mindenképpen adni hozzá, akkor az legfeljebb jobbféle vörösbor lehet, de az is csak a folyamat vége felé. Tibor barátom például úgy is tud pörköltet készíteni, hogy hidegen és nyersen (!) beteszi a bográcsba alulra a zsírt, rá a hagymát, a húst, a fűszereket és minden más hozzávalót, fedőt tesz rá, majd felteszi a tűzre és 3 óráig le meg sem nézi, viszont folyamatosan rázza, nem keveri, mint az a bizonyos Bond. James Bond. Természetesen ehhez nagyfokú precizitás és gyakorlat kell, mert itt nem nagyon lehet elrontani, majd korrigálni a fűszerek mennyiségét. Én a hagyományos iskola, vagyis a zsíron lepirított hagyma, bele a pirospaprika, majd minden egyéb hozzávaló és a folyamatos kóstolás híve vagyok. A marhapörköltben az is jó, hogy olyan nagyon nem lehet elrontani. Ha például egy kicsit mégis odakap az alja és valaki ezt szóvá teszi, akkor nyugodtan lehet mondani, hogy ugyan már te nem értesz ehhez, ennek ilyennek kell lennie, sőt egyszerűen le is lehet tagadni ezt a dolgot, végső esetben a bográcsra fogni azt, tudniillik, ha egy zománcos edényben egyszer leégett valami, akkor az már hajlamos lesz megismételni ezt.

Azért azt hozzá kell tennem, hogy a pörköltfőzésben nem a végeredmény a legjobb, persze ezért ez sem utolsó. A legjobb az, hogy olyan klasszul lehet a bogrács mellett ülni, dumálni mindenről, pálinkázni, sörözni és borozni. Olyankor nagyon könnyen hisszük azt, hogy ezekkel az emberekkel itt a tűz körül a barátság örökké fog tartani. És valószínűleg így is van, sőt ha van egy kis szerencsénk a mi barátságunkat tovább viszik a gyerekeink is akár vadak, akár nem.

A német konyha megkövetése

Azt hiszem az egyik németországi utam utáni hirtelen felindulásból, ám aztán természetesen előre megfontoltan és a Bálnával bűnszövetkezetben itt elkövetett, a német gasztronómiát sommásan és negatívan értékelő bejegyzésem hangvétele és kicsengése egy kicsit igazságtalanra sikerült. Az sem kizárt, hogy néhány olvasót megsértettem vele, de legalábbis olyan érzéseket kelthettem, mint amit én is éreztem, amikor valamikor régen egy amerikai félig rokon félig ismerős egyszerűen nem hitte el azt az egyszerű és mindennapi tényt hogy megeszem a pacalt. Pedig egyáltalán nem nehéz, sőt kimondottan könnyű feladat például mélytányérból kenyérrel elfogyasztani azt, majd kitunkolni a szaftot. Olyan szemmel nézett rám, amiben egy cirkuszi néző meghökkenése és egy és egy a vágóhídra kulcslyukon beleső vegetáriánus undora keveredett. Akkor úgy éreztem, ezzel nemcsak az én ízlésemet teszi fel egy mozdulattal a ‘Figyelem! Örökre elkerülendő!’ címkével ellátott polcra, hanem a teljes magyar ételművészetet kidobja az ablakon. Nem, semmiképp sem szerettem volna azt sugallni, hogy a német konyhának – illetve most akkor pontosabban fogalmaznék: a német konyha általam megtapasztalt részének ne lettek volna izgalmas, sőt örömteli pillanatai. Három példa erre:

Elsőként és mindenekelőtt ott van a csülök. Ebből a legemlékezetesebb az a pillanat volt, amikor az Oktoberfest idején néhány egyáltalán nem elhanyagolható sör után, amit némi grappával illetve egyéb sűrűbb itallal is megerősítettünk – kizárólag a hirtelen rosszra fordult időjárás miatt – Bandi bátyámmal betértünk egy hatalmas méretekkel rendelkező sörözőbe, a hasonló tulajdonságokkal megáldott, súlyosbításként bajor népviseletbe öltözött pincér hölgyek karjai közé. Hogy is mondjam csak, a felszolgálók ‘lelke’ volt talán a leginkább figyelemreméltó, hiszen annak segítségével, sőt alátámasztásával egy kilencedik literes söröskorsót is egy menettel ki tudtak vinni az asztalokhoz a két kezükben pont elférő négy-négy mellett illetve között. Természetesen akkor mi ezt mutatványt a velünk született úri természetességgel vettük tudomásul és egyetlen pillantással sem tettünk megjegyzést – valószínűleg nem is mertünk volna, bár az állapotunkra már nem a kimondott józanság volt a jellemző, például én már egy széles karimájú eredeti bajor nemezkalappal védekeztem az eső ellen, míg Bandi ezt egy egyszerű – mondhatni hétköznapi -, bár a hasán kissé feszülő, rikító színű nejlonzacskóból készült esőkabátban tette. Amikor a fruleinok nem söröskorsót vittek, akkor másfél négyzetméteres tálcákon hordták ki az ételt, legelsősorban sült csülköt. Ahogy erről már volt szó ez a csülök nem csak egy darab egyszerű hús, pont a kellő arányban körülvéve zsírosabb részekkel, ami az egésznek valami elemelkedett zamatosságot ad, hanem maga a non plus ultra, a gasztrovágyak netovábbja. Ha van egy jó csülök, aminek a bőre pont a kellően megpirítva érkezik és csak úgy mellékesen mustár, házi torma, ne adj’Isten még egy kis krumplisaláta is van a tányéron, a háttérben egy korsó igazi sörrel, akkor nekem már nem is kell semmi más. Akkor köszönöm szépen én már megnyugodtam, a vérnyomásom és vércukrom visszament a megfelelő szintre. Akkor elfelejtek minden gondot és bajt, a világ szép, az élet csodálatos, sőt rózsaszín, mint a hús ott a csont mellett. Hát a bajorok ehhez nagyon értenek. Feltételezem, hogy több száz éve – megsárgult papíron, dőlt betűkkel, a scharfes S-t szép kis kunkorral írva – járnak kézről kézre a csülöksütési praktikák, amely dokumentáció egészen pontosan tartalmazza a kemence hőmérsékletét, a locsolásra szánt sör minőségét és mennyiségét, hiszen a németek már csak ilyen precíz és sem ellentmondást, sem megalkuvást nem tűrő emberek, akik szívesen vetik bele magukat a szabályok maradéktalan, sőt már-már féktelen betartásába. Az eredmény tökéletes és ha fel is merülnek kérdések a mi kétkedő, örökké világrengető kérdéseket feszegető agyunkban, hogy például oké-oké, de mi lesz a sertésünk többi alkatrészével, azon sokat nem törjük a fejünket, mert egy bajor csülök minden ilyen gondolatot néhány rövidke perc alatt kizár és egyszerűen nem tűri, hogy mással foglalkozzon az ember, mint vele.

A kettes számú német ételfajta ami előtt szeretnék itt és most meghajolni, az nem más mint a kolbászok különböző válfajai. Ezek között aztán vannak olyanok, amelyek nagyon hasonlítanak az általunk megszokottakra, de vannak egészen mások, néhol megbotránkoztatóak is. A kolbászokat én sülve szoktam enni, de azért itt is meglátszik a német precizitás. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az egyes darabokban oda nem illő, az élvezetet azonnal tökéletesen megsemmisítő rágós, inas – magyarul: gamós – falatok legyenek. A magyar ízlésnek körülbelül megfelelő fajták mellett aztán ott van az igazi német currywurst. Ez elsősorban berlini étel, amit ott úton-útfélen lehet kapni, mint máshol a hotdogot vagy például Prágában azt a vékony, paprikás, néhol csípős kolbászt amire annyira, de annyira jól csúszik az eredeti Staropramen. Én úgy olvastam, hogy a currywurst a háború utáni hússzegény idők szüleménye, és most itt ne képzeljük el, hogy mivel pótolták azt és hogy vajon miért kellett egyáltalán a szószt ez egyik legjellegzetesebb és legáthatóbb – tapasztalatom szerint leginkább megosztó – ízű és illatú curry fűszerkeverékkel készíteni, ami a nevet is adja egyébként. (Ezzel együtt mindenkinek azt javaslom, hogy abba se gondoljon bele túl mélyen, hogy vajon mi lehet az olcsóbb szupermarketek alsó polcos virslijeiben.) Összefoglalva tehát, aki nem undorodik a currytől és és szereti a jó minőségű kolbászféléket – és attól sem undorodik, hogy ezek színe (fehér) a mi számunkra egy kicsit szokatlan és kétségtelenül egy halott emberre asszociálunk a láttán – annak nem lesz csalódás ez az étel.

A harmadik dolog amit szeretnék megemlíteni jelentőségében és ismertségében nincs az előző kettőhöz mérhető helyen. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy német-e egyáltalán, az viszont kétségtelen, hogy én eleddig ilyet csak egy német szállodában kóstoltam. A fügemustárról lenne szó, amely szóösszetétel sokak számára lehetséges, hogy nem is tűnik értelmesnek. Tehát egy jobbnak mondható kisvárosi négycsillagos szállodában volt ez kirakva a sült kolbászok és húsok és a sajtok mellé, mintegy szerény ajánlatként azoknak akik szeretnének valami szokatlant megkóstolni a hétköznapi mustárok mellett. A sajtjaim mellé tettem egy kisebb kanállal, mintegy kóstolásképpen, nem túl nagy várakozással de határozott kíváncsisággal. Jó pár hónapja történt mindez, de most hogy írok róla, megint érzem a számban az ízét. Határozottan érezni benne a füge aromáját, de mégis sokkal inkább egy markáns, mondhatni erős szószról van szó. Magyarán szólva rohadtul csípős, kábé olyan érzés bevenni a szánkba egy jókora adagot, mint amikor fiatalkori nyegleségből vagy fogadásból a wasabiba kóstolunk bele csak úgy. Ha rosszul bánunk vele, akkor amellett, hogy valahol hátul, csaknem tudat alatt érezzük a frissen érett füge zamatát, olyan érzésünk van mintha szívlapáttal vágnának tarkón, miközben a szánk és torkunk elzsibbad és próbáljuk minden erőnkkel visszapörgetni az időt pár másodperccel addig, amíg az anyag még a kanálon volt és nem a szánkban. Ez persze nem sikerül, így csak abban bízunk, nehogy a beállt változás ne legyen maradandó és még egyszer az életben meg tudjunk szólalni, mert bár szép dolog az írás, szeretjük is, de mégiscsak kényelmetlen írásban rendelni a sört a kocsmában.

Nem is szeretném tovább ragozni ezt a kérdést, mert ennyi pont elég volt – és most valahogy hirtelen nem is jut eszembe más a német konyhaművészet dicséretére. Csak annyit még, hogy mindenkitől még egyszer elnézést kérek, ha megbántottam az ezirányú érzékenységét.

Hollókő másodszor…

… és utoljára. Véget ért az I. Grönlandi bálna szerkesztőségi elvonulás. Sok minden történt ez alatt a 72 óra alatt, bár nem túl látványosan, főleg a fejemben. Anélkül, hogy túl nagy és ide nem illő szavakat használnék, az biztos, hogy volt időm és lehetőségem nyugodtan, a szerkesztőséggel közösen végiggondolni a Bálna jelenét és jövőjét. (A szerkesztőség létszámának köszönhetően túl nagy viták nem voltak.) Sok újdonsággal és eget rengető nagy vállalásokkal és eredményekkel nem tudok szolgálni. A Bálna biztosan megmarad annak aminek az első pillanattól készült: kicsi történetek, amiket jó olvasni, politika, öncélú erőszak, és óriási erkölcsi tartalom és tanítások nélkül elsősorban az én és a vendégeim valódi emlékeire, tapasztalataira alapozva. Az a célom vele, hogy aki elolvassa ami itt megjelenik, annak húzódjon egy pici mosolyra a szája és ha ezek után neki is eszébe jut valami, egy történet vagy csak egy kellemes emlék, amit még meg is oszt a Bálna közösségével, akkor már megérte. Persze minden az evés-ivás körül forog, hiszen ez szinte az egyetlen olyan tevékenység, ami – szerintem legalábbis – mindenkiben kizárólag jó érzéseket kelt. (Kivéve persze a kötelezően lelkiismeretfurdalásos diétázókat, nem beszélve az anorexiásokról. Bár szerintem álmukban ők is húsvéti sonkát esznek.) Ki az aki ellentmondana annak, hogy pozitív hatása van annak az érzésnek, amikor bemegyünk a spájzba, ahol ott lógnak a saját magunk által készített kolbászok, szalámik és egyéb húsneműek és azt ígérik, hogy ha türelmes és gondos vagy, akkor nemsokára megkóstolhatod őket, mit megkóstolhatod, egyszerűen elmerülhetsz az élvezetükben. Tudom, tudom, én is ismerek olyan, számomra felfoghatatlanul nehéz sorsú embereket akik nem esznek húst, az ő számukra ez a fenti kép minimum közömbös. Azt viszont nem gondolnám, hogy egyáltalán nincs olyan étel amire ők nem éreznek valami hasonlót. Egyszer-kétszer én is derekasan belelkesedtem már egy jó gyümölcsös zabkásáért (ez most valóság és nem irónia!) ami annyira jól esik reggel, ha nagyon korán kelsz és előző este pörköltet vacsoráztál. Ha a legközelebb akarunk jutni a Bálna célkitűzéséhez, akkor gondoljunk egy valódi bálnára, ami egy csomó energia árán 37 fokot fokot tart belül a kinti 4-hez képest. Ez a tulajdonság már nagyon sok minden jót okozott a világban, ha hirtelen nem jut eszünkbe más, gondoljunk csak arra a bizonyos Jónásra.

Amúgy gasztronómiai szempontból olyan sokat nem tudok elmondani az elvonulásról. Illetve dehogynem. Meg kell említenem például a soproni kedvenc hentesemnél vásárolt szalonnát és virslit, amiből azért jelentős mennyiséget elfogyasztottam. Hát ebben megint nem csalódtam. A szalonna például pont a tökéletes arányban tartalmazott húst és zsírt, a tetejére pedig vágott fokhagymát tesz a mester, amitől egyedi és megismételhetetlen lesz. A virsli pedig egyáltalán nem fűrészporízű és olyan állagú, mintha már egyszer áthaladt volna a tápcsatornán, amint ez a szupermarketekben kapható távoli rokonaiknál rendre előfordul. (Bár ezt a rokonságot a valódi virslik felháborodva kérik ki maguknak és tagadják le. Annyiban igazuk lehet, hogy valószínűleg túl közeli viszonyt még a leggondosabb laboratóriumi vizsgálatok sem mutatnának ki.)

Amit még érdemes megemlítenem az elvonulásról az az a hely, ahol a hollókői napok tartamának körülbelül felét töltöttem, ha valódi – órával mérhető – időben nem is, de a termékenységet és hasznosságot tekintve mindenképpen. Ez pedig az a Hollóköves presszó/étterem/közösségi tér meg még ki tudja milyen funkciót betöltő ház volt, ahol délelőttönként néhány órát üldögéltem a gépem előtt és próbáltam megfogalmazni ami a fejemben van. Az ide betérő emberek legtöbbje kirándulás előtt vagy után van és csak gyorsan betérnek egy előtti/utáni kávéra, sörre, továbbá ünnepnapokon ebédre, nagymértékben azért, hogy eleget tegyenek gyerekeik unszolásának. Ezért a Bálna itt lázasan dolgozó szerkesztősége gondolom elég fura látványt nyújthatott. Az egyébként nagyon udvarias és profi kiszolgáló személyzet – ha jól értettem – hamar megbarátkozott velem, amikor egyértelművé vált, hogy nincs közöm semmiféle hatósághoz (mert azért azt hiszem, hogy egy addig soha nem látott, a semmiből feltűnő és egy laptopot a hátizsákjából előhalászó ember kelthet ilyen félelmeket). Ráadásul az is növelte a felém mutatott bizalmat, amikor bebizonyosodott, hogy nagy barátja vagyok a jó palóc pálinkának és a Tiltott sörnek ráadásul ezt az önzetlen és őszinte barátságot nem vagyok rest akár dél körül is kimutatni. Egyik nap megkóstoltam a déli menüt is, ami igazán rendben volt. Aznap amikor ott ért a déli harangszó az ebéd úgynevezett „tócsnis hús” volt, amiről most csak ezért nem szeretnék beszélni mert a szeletelt húsok és a reszelt krumpli találkozásának valamint az ebből a származó szerelemgyerekeknek több terjedelmet szeretnék egyszer szentelni.

A szerkesztőségi elvonulásnak vannak egyébként hosszabb távra mutató, úgymond stratégiai szempontból is fontos eredményei is, amit most nem szeretnék megosztani. Talán majd eljön az ideje, amikor sor kerül erre is, azt mindenesetre megígérhetem, hogy a Bálna olvasói lehetnek az elsők akiket informálni fogok.

Hollókő elsőre

Miután nemrég volt pontosan egy éves a Bálna, arra gondoltam, hogy épp ideje ezt az évfordulót egy jóleső újragondolással megünnepelni. Azért jutott ez eszembe, mert általában ezek a gondolkodások nekem autóvezetés közben jönnek, de az ott csapdákkal nehezített helyzet és itt nemcsak a 150-nél fél kézzel való jegyzetírásra gondolok akár az anyósülésen papíron és odanézés nélkül történik, akár telefonon pötyögve, szintén fél szemmel. Azért is nehezített autóvezetés közben ezen gondolkodni, mert az esetek legnagyobb részében ilyenkor vagy megyek a munkahelyemre, vagy jövök onnan, így akár tetszik, akár nem, a munkával kapcsolatos idegesítő dolgok, elmulasztott határidők, be nem tartott ígéretek járnak a fejemben. (Amit persze nem részleteznék, mert ennek aztán se írott se más formában semmi köze a Bálnához.) Otthon valahogy nem olyan a helyzet, hogy az ember elmélyedhetne a Bálnaságban, mert alapelvem az, hogy nem szép dolog elvenni a családtól az együttlét örömét. Ez azt jelenti, hogy ha együtt vagyunk, akkor tényleg legyünk együtt és egyikünk se vonuljon ki a Bálnára, tanulásra, munkára hivatkozva. (Valószínűleg ebben a kérdésben apámtól láttam rossz példát sajnos, mert Ő hajlamos volt arra, hogy szombaton-vasárnap is leüljön a sarkába – ez egy saját magunk által összeácsolt polc, – mit polc, polcrendszer! – volt, amibe egy íróasztalféle is beépült. „Szervezkedem!” mondta és tudtuk, hogy ilyenkor dolgozik és jobb ha nem zavarjuk, mert ha valamit kérdeztünk, akkor homályos tekintettel nézett fel ránk, és komolyan elgondolkodtunk, hogy valójában minket lát-e ilyenkor, vagy egy nyomástartó edényt esetleg a meghibásodás, esetleg robbanás előtti pillanatban. Ha nekem mostanában véletlenül előfordul, hogy hétvégén valamit dolgoznom kell, akkor a lehető legkevesebb időt töltöm vele. A jó szombatok és vasárnapok azok, amikor ki se nyitom a gépemet – csak a Bálna miatt, de az meg nem munka ugye…)

Nagy merészséggel kitaláltam azt, hogy el kellene menni valahová egyedül, csak és kizárólag a Bálnával – de annak a teljes szerkesztőségével – a fejemben. (Ilyen még sosem volt eddig. Az persze sokszor előfordult, hogy munka ügyben például külföldre kellett utaznom akár több mint egy hétre is, de az, hogy 1.) szabadságra menjek 2.) egyedül, nos ez eddig elképzelhetetlen volt. Az idevágó mondásom az, hogy Olyan Keveset Vagyok a Családdal, Hogy Sehová Nem Megyek Nélkülük. Mint minden ehhez hasonló alapvetés és kőbe vésett szabály, ez is csak azért van, hogy egyszer eljöjjön az ideje, hogy megszegjük őket.

Az ötlet egyre jobban tetszett, megpendítettem a családomnak – akik nem utolsó sorban a leghűségesebb olvasóim is, így tudják mi a tét – és ők meglepően jól fogadták, hovatovább támogatták az törekvésemet. Ettől persze megijedtem egy kicsit, hogy vajon miért akarják ennyire, hogy elvonuljak egyedül, vagyis hogy ne legyek ott velük – talán csak nem elviselhetetlen vagyok nekik, jaj ne! Végül, elővéve az optimista és normálisabbik énemet annak tudtam be a hogy látják rajtam mennyire fontos ez a Bálna sztori és a maguk lehetőségei szerint támogatnak benne, ahogy tudnak. Ezért itt és most köszönetet mondok. (Azt hiszem az a valódi magyarázat – ami nincs messze a valóságtól, – hogy ez a hobbi, vagy őrület, ahogy tetszik, még mindig sokkal de sokkal jobb mintha mondjuk hőlégballonozásba ölnék sok-sok pénzt, vagy oldtimer roncsautókat vennék, hogy szöszmötöljek velük hétvégente, vagy ne adj’Isten a norvég lazachorgászatba vagy a finn szaunakultúrába szeretnék bele. (Csak közbevetem, hogy ha valakinek erről az úgynevezett kapuzárási pánik, kifinomultabban: mid-life crisis jut eszébe, – amikor az ember utoljára az életben csinál valami nagy hülyeséget – akkor ezt szeretném cáfolni, ugyanis azon én már túl vagyok. Pár éve megvalósítottam a gyerekkori álmomat és vettem egy Ferrarit. Ez persze nem igaz, a valóságban megtanultam buszt vezetni, de az is azt is el kell mondanom, hogy azóta se ültem se kicsi se nagy busz kormányánál egyszer sem. Az értelme az volt, hogy a magánjellegű önbecsülésem helyreállításában segített nagyon sokat.)

A fenti hirtelen jött, beláthatatlanul költséges és veszélyes hobbiknál mindnél sokkal jobb, hogy néha, amikor rám jön leülök a gép elé és elborult arckifejezésemhez és a két erre használt ujjamhoz képest meglepő gyorsasággal gépelni kezdek, és élvezem, hogy kisvártatva megjelenik valami a facebookon, ami valamennyire szerethető és szerez pár gondtalan percet az olvasóknak ami nem túl nagy cél, de nekem pont elég. Ez csendes őrültség, tulajdonképpen nem ártok vele senkinek, jobb ha támogatják – gondolják a családtagjaim. Ezeket persze csak a cinizmus és az irónia mondatja velem, mert igazából tudom, hogy őszintén hiszen bennem és támogatják a hóbortomat.

Azonnal felmerült egy csomó kérdés. Elvonulnék, de hova? Belföld vagy külföld? Szálloda, vagy valami remetelak? Mennyi időre? Egy nap? Két nap? Egy hét? Rengeteg lehetőséget végiggondoltam, de valahogy egyik sem tetszett. Vagy drága volt és önzőnek gondoltam egy a tolerálhatónál nagyobb részt kiszakítani a családi költségvetésből, vagy ránézésre is túlzsúfolt, vagy túlságosan messze van. Majdnem lemondtam az egészről és megmaradt volna az autós morfondírozás, legfeljebb egy-két kósza gondolat munkaidőben. Ekkor eszembe jutott, hogy hát nem véletlenül vagyok én tagja egy önsegélyező pénztárnak, ahol a tagok igénybe vehetnek olcsón jó szolgáltatásokat, többek között például az ország több pontján vannak vendégházak, amit valamiért kisüdülőnek hívnak. Ott van például a Miskolc-tapolcai ház, ahová el szoktunk járni családostul, minősített esetben a barátainkkal együtt. Oda most nem akartam menni, egyrészt mert ismerem, másrészt Miskolc különleges helyet foglal el az életemben és a szívemben (ha lehetek egy kicsit patetikus) és féltem, hogy a régi barátok, rokonok, elvonnák a figyelmet a Bálnától. Megnéztem a többi helyet és megakadt a szemem Hollókőn. Voltunk már ott párszor, de valahogy sose szerettem meg. Mesterségesen kacskaringós betűk az Ófalu házain, tökéletes rend mindenhol, a szatócsbolt ugyanolyan vegyeskereskedés mint a bolt otthon a szomszéd utcában és a különlegesség erőltetett mindennapisága valahogy nem az én világom. Az viszont igaz, hogy Soprontól rohadt messze van, nyugalom van, ott a Cserhát, vagyis jó a levegő, szóval akár még meg is felelhet a célnak és még palóc pálinkát is mérnek.

Az elképzelést rövidesen döntés követte és most itt vagyok egyedül egy fehérre meszelt házban, csak néhány poloskával kell megosztanom a szobát. Hoztam virslit, pálinkát, sört, ropit és különféle kekszeket, mi kellhet még egy valódi Grönlandi Bálna workshophoz! Semmi. Itt leszek öt napig, és kigondolom mi legyen eddigi életem legkedvesebb szellemi teremtményének a sorsa. Most ezt a bejegyzést a Hollóköves presszóban írom, mert egyrészt itt van Wifi, másrészt van finom kávé és nem utolsó sorban van a már említett palóc pálinka is több változatban. Ami meg úgy kell, mint egy falat kenyér…

Bogrács és elvonulás

A munkahelyi szlengben azokat az alkalmakat amikor egy egész osztály/team/csapat elmegy valami olyan helyre ahol össze lehetnek zárva nemcsak napközben, hanem egy vagy több éjszakára is, továbbá ahol az időt hol komoly, hol komolytalan feladatok elvégzésével töltik, illetve a főnök elmondja a tutit miközben jó fejet vagy csak szimplán embert játszik, majd este közösen berúgnak, nos ezeket elvonulásnak hívjuk. (Lásd még: csapatépítés) Általában ezeken az elvonulásokon az esti berúgás közben vagy után kínos beszélgetések is zajlanak – szintén az ilyen alkalmak kötelező kellékeként – hiszen büntetlenül el lehet küldeni a főnököt az anyjába, illetve a főnök sírva mondhatja el, hogy mennyire szerencsés, hogy ezzel a csapattal dolgozhat és hát tényleg vezető jobbat magának nem kívánhat. Azt is érzi – folytatja -, hogy most állt össze úgy igazán a csapat, még az új fiatal kislány is milyen szépen és milyen rövid idő alatt beilleszkedett (és egyáltalán nem csak a figyelemreméltó testfelépítése miatt), de hát nincs kizárva, hogy a következő elvonulást már nem ebben a körben töltjük, mert a nagyobb főnökök és főleg az érzéketlen és végtelenül pénzéhes tulajdonosok költségcsökkentést várnak el. Ez persze a másnapi hangulaton mit sem változtat, hiszen egyrészt alapszabály, hogy ami az elvonuláson elhangzik – pláne történik -, az ott is marad, legyen szó a főnök kínos hibáival és rossz döntéseivel való kíméletlen szembesítésről, félmeztelenül és artikulálatanul AC/DC szövegek ordításáról a balatoni éjszakába vagy reménytelen ~~szerelem~~ – mindmáig viszonzatlan – szexuális vonzalom megvallásáról a közvetlen kolléganőnknek – másrészt úgysem emlékszünk semmire az elfogyasztott alkohol hatására. Ez azt jelenti, hogy másnap úgy teszünk, mintha mi sem történt volna és csillogó szemmel hallgatjuk a főnököt az új célokról és azok elérésének módjáról. (Itt van egy érdekes jelenség, amire szeretném felhívni a figyelmet. Mintha ilyenkor a főnökök az előző esti kilengés után próbálnák villámgyorsan visszaépíteni a tekintélyüket és méltóságukat és VALÓBAN meg nem történtté tenni az éjszakai eseményeket. Egy alkalommal például valami érthetetlen módon nem vették jó néven azt amikor – egyébként teljesen korrekten és önkritikusan – az egyik kolléga a szállodai szobából letelefonált a földszinti konferenciaterembe épp az értekezletet kezdő főnöknek, hogy – nem tudja miért – de valahogy rosszul érzi magát és kivenne egy nap szabadságot. Ennek minősített esete, amikor a beosztott önhatalmúlag úgy dönt, hogy fáradtsága és háborgó gyomra miatt kihagyná a délelőtti programot, majd ebédnél megjelenik, mintha mi sem történt volna. Ezt munkatársat a kollégái általi megvetés (tudniillik, aki legény éjjel az bírjon felkelni reggel) és a főnök messzemenő rosszallása fogadja és csak nehezen úszhatja meg a kiközösítést (Figyelj! Ez egy tök drága program, látod mindenki le tudott érni, te ma menj szabadságra menj vissza a szobába, wellnessezz, sétálj, napozz, mi meg dolgozunk jó?!) Előfordul hogy hősünk ekkor tágra nyitott ártatlan szemmel visszakérdez, hogy – De hát miért? Nem értem. Kicsit elfáradtam este és biztos össze is ettem valamit. – Na erre már általában csak összehúzott szemöldök a válasz és az a rossz hír, hogy ez aztán NEM marad ott az elvonuláson…)

Mindezt csak azért írtam le, mert a jövő héten a Grönlandi Bálna teljes szerkesztősége a főszerkesztőtől a gépíróig, a social media managertől a titkárig, a művészeti vezetőtől a nyelvi korrektorig elvonul, hogy a csapatépítés egy minősített esetét valósítsa meg, amelyet úgy hívunk: stratégia alkotás. Igen, ez pont olyan idétlen kifejezés mint amilyennek hangzik.

Az elvonulás szintén súlyosbított formája, amikor – a költségcsökkentés és a különleges szórakozás miatt – az egyik munkatárs bevállalja, hogy Ő majd főz valamit bográcsban. Az ötlet remek, mert mindannyian úgy emlékszünk, hogy a tűz mellett és abba belebámulva kiválóan lehet…

…beszélgetni mindenről, netán filozófiai magasságokba és mélységekbe tévedve
…elkönyvelni, hogy én azért jobban főzök nálad, és ennek következményeként
…aggodalmaskodni a készülő étel várható minősége miatt

Mindezek mellett a szakács kiválóan tudja…

…megjátszani a profit
…magát kiszolgáltatni fröccsel vagy pálinkával („értsd meg, nem hagyhatom itt a fakanalat bmeg…”)
…a gyanútlanul az ételt megkóstoló, majd abba bármilyen fűszert beletevő kollégára fogni a kaja elrontását

Általában nem túl bonyolult ételekről van szó. Sokszor fordul elő a gulyásleves és a marha- (vagy más húsból készült) pörkölt, ritkábban flekken vagy kolbászsütés, kifinomultabb esetekben körömpörkölt vagy pacal. Meglehetősen ritkák a húsnélküli megoldások és szinte elenyésző a valószínűsége a rántott húsnak vagy a palacsintasütésnek a bogrács alján, kivált a felfordított kormos fenekén. (Akinek itt most a méltán népszerű humorista hölgy jutott eszébe a piszkos vizuális képzelete okán, az csak magára vethet, nekem egyáltalán nem volt szándékom ide idézni…) Ehhez a kísérlethez aztán igazán sokat kell inni és szabadjára ereszteni a képzelőerőt. Nagy vágyam egyszer kipróbálni milyen is lehet, de eddig még nem mertem megkísérelni sőt a leghalványabb lehetőségem sem volt rá (őszintén szólva az említett szereplővel nem is ismerjük egymást, talán nem is tudja, hogy a világon vagyok, ellentétben velem, aki szívesen nézi Őt a televízióban). Bármilyen főzésnél nagyon fontos az, hogy jól készüljünk fel arra a hozzávalók és a kellékek tekintetében és ha lehet, tartózkodjunk az improvizálástól. El is mondom miért:

Középiskolások voltunk, amikor az egyik osztálytársam elhívott horgászni, majd a kifogott halakból halászlét csinálni. A munkamegosztás úgy nézett ki, hogy ő horgászik egy másik osztálytársunkkal, én meg főzök. Alaposan felkészültünk, vettük sört, bort és kevertet (tegye fel a kezét, aki nem tudja mi ez…) és összepakoltam a hozzávalókat és a kellékeket (paprika, hagyma, bogrács, bográcsállvány, fakanál, tányér, vágódeszka, kés, kanál, kenyér). Őszintén szólva olyan nagy főzésre nem számítottam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ők ketten fognak majd valamit. Ültünk a parton, én a látszat kedvéért raktam tüzet, de a bográcsot még nem vettem használatba, amikor hirtelen a halak azt gondolták, hogy elég a nyomorúságos életből egy életük egy haláluk megkóstolják a vízbe hol lógó, hol abban úszó nem várt csemegét. Ez a falat a mi horgaink végén volt, így nemsokára elég sok hallal rendelkeztünk ahhoz hogy nekilássunk a főzésnek. Itt hamar kiütköztek a problémák: egyrészt a kifogott halak egytől-egyig csukák voltak. Ha Matula bácsi megtudta volna, hogy Tutajos csukából akar halászlevet főzni, hát azt hiszem egy komoly pofozás után ráállította volna a faluba vezető ösvényre a fiatal tanítványát, hogy menjen Náncsi néni köténye alá inkább, de ilyen szégyent ne hozzon rá. Nekünk ott és akkor B tervünk nem volt, így nyársunk sem, hogy tisztességesen megsüthessük szegényeket. Maradt a bogrács és a halászlé. A következő probléma a sötétség volt. Még a hal tisztítása, a hagyma aprítása ment a tűz fénye mellett, de mivel az a bogrács alatt van, így abba nem világít bele. Így aztán csak úgy érzésre dolgoztunk és próbáltuk elképzelni mi is történik odabent. A legfőbb probléma azonban csak ezután következett. A figyelmes olvasó szeme megakadhatott azon, hogy a hozzávalók felsorolásából hiányzik egy nagyon fontos összetevő. A só. Sajnos ez nem véletlen, mert valóban kimaradt. Ha másból nem, néhány népmeséből tudhatjuk, hogy a só nélkülözhetetlen, még egy halászlébe is a legfontosabb összetevő, talán még a halnál is fontosabb. A problémán túllendültünk azzal, hogy az egyik közeli házból kértünk egy félmarékkal, szóval a végeredmény jó lett. Lehet, hogy Tutajos nem is csinált volna olyan nagy hülyeséget?

Egy másik eset ennél sokkal kínosabb volt. Kis elhanyagolással lehet egy osztálykirándulást is csapatépítésnek nevezni azt hiszem. Egyszer elhívtak egy – ha jól emlékszem – harmadikos osztályhoz, hogy főzzek már egy paprikás krumplit. A paprikás krumpli avagy serpenyős burgonya egyszerű de nagyszerű étel, minden a hozzávalókon múlik. Jó krumpli, valami házi kolbászféle (gyerekeknek virsli) és jó paprika kell hozzá. Ennyi. (Meg persze só ugyebár.) Ez alkalommal minden rendben is volt, nem maradt ki semmi. Az ifjúsági tábor területén, ahol ez az egész lezajlott, volt egy helyiség, ahol mindenféle otthagyott dolgok voltak. Itt felfedeztem egy zacskó paprikát, amin tisztán látszott, hogy nem mindennapi minőségű, valami kéz alól vásárolt holmi lehetett. Itt azonnal és meggondolatlanul – bár a kimondott jó szándéktól vezérelve – eldöntöttem, hogy ezt a paprikát használom fel a harmadikosok ebédjéhez. A döntésből tett lett, az étel színe gyönyörűen alakult. Előre elképzelte a gyerekek elismerő már-már rajongó megnyilatkozásait, nemkülönben a tanító nénik hasonló információt hordozó pillantásait. Az idilli képet egy a szemembe alattomos módon beleszálló muslica vagy valamilyen más rovar zavarta meg. Az ő elriasztására önkéntelenül a szemembe nyúltam, sikerült is elhessegetnem a betolakodót. Ebben a pillanatban valami olyasmit éreztem, mint amikor rájössz, hogy nem kellett volna az utolsó utáni felest meginni, vagy mint amikor fékezel, fékezel és csúszol az előtted álló autó felé és TUDOD, hogy nem fogsz megállni pozitív távolságon belül. A szemembe mintha kést szúrtak volna, hirtelen lángolni kezdett a fejem és pontosan tudtam mekkorát hibáztam. Hogy még inkább megbizonyosodjak a hibámról, lenyaltam az ujjamat, na ettől viszont a szám is eszeveszett lángolásban tört ki. A helyzet az, hogy az improvizálásban és a házi paprika feletti örömben egyszerűen nem gondoltam arra, hogy az erős is lehet. Hát az volt. Talán legerősebb az addigi életemben. Az képzeletemben az gyerekszemek mosolygását sírás váltotta fel, a tanító nénik pedig konkrétan veréssel fenyegettek. Úristen mit csináljak, itt egy gyors döntés kell, gondoltam fél szemmel, majd fogtam a tűzforró bográcsot és kiöntöttem a fűbe a paprikás krumpli igen szép színű levét. Gyorsan vissza a tűzre, majd felönteni hideg vízzel, újrafűszerezni – immár sokkal silányabb bolti paprikával – és bízni abban, hogy a hiba helyrehozható. Ez volt a feladat. Ha nem is maradéktalanul, de sikerült teljesítenem. A csípősség ugyan nem múlt el teljesen, de egyértelműen elviselhető szintre csökkent. Ami megmaradt azt már lehetett a kolbászra fogni. Szerencsére volt egy-két gyerek, aki szerette a csípőset és két pofára evett, így ezekre mutatva és hivatkozva könnyen le lehetett szerelni a fanyalgó kislányokat. Végeredményben azért mindenki jól lakott. Amikor az utolsó pillanatban, meggondolatlanul és valami hirtelen impulzus hatására szeretnénk változtatni az addig eldöntött folyamaton, mindig ez a történet jut eszembe.

Soproni lángos

Van Sopronban egy hely, amit szerintem minden soproni ismer. A lángosos. Nincs különösebb neve, egy lővérekbeli nagyobbacska családi ház garázsa lett átalakítva lángossütővé. Mivel Sopron „nemzeti étele” nem éppen a lángos, sokkal inkább a babbal vagy káposztával készült fogások, mint a babos pogácsa vagy az úgynevezett babsterc, ami az én elképzelésem szerint a császármorzsa és a dödölle törvénytelen gyereke, csak nem édes, hanem sós és egyébként is elég fura az állaga. Szóval nem a lángos. Ehhez képest elég meglepő, hogy életemben a legjobb lángost ebben a turisták által nem annyira látogatott, sosem reklámozott garázsban ettem.

Felmerül persze a kérdés, hogy egy Bálna értékrendjében milyen is a jó lángos. Először is friss. Amikor megrendelem, akkor kap fel egyet az előre megdagasztott és a fehér ruhán katonás rendben sorakozó darabok közül egyet a mester, kicsit megnyújtogatja a kezével, majd bele a forró olajba. (A most következő mondatot érzékeny lelkűek ne olvassák el: egyszer Bécsben vettem egy lángost, aminek az elkészítése úgy kezdődött, hogy a kiszolgáló néni kivett a mélyhűtőből egy kész darabot és ezt dobta be a forró és kissé már zaccos olajba. Ma már fizetés nélkül fordulnék sarkon, de akkor kifizettem a 12 schillinget és csak ezután dobtam a kukába. Látszik, hogy ez az eset nem mostanában történt…) Másodszor: az olaj hőmérséklete egy atomerőmű mérnök pontosságával és körültekintésével van beállítva és a megfelelően nagyméretű edény (egyszerre legalább három normál méretű lángos belefér) minden pontján azonos. Mert ahogy egy grafitos atomerőmű esetén pont az a nehézség, hogy nem tudjuk minden egyes pontján mérni a hőmérsékletet, így hatalmas különbségek lehetnek akár pár centire is egymástól, úgy ha nem egyenletes az olaj hőmérséklete, akkor ne adj Isten a lángosunk egyik része túlsül és kemény lesz, míg máshol akár félig nyers is maradhat. (Azt nem mondom, hogy a két eseménynek ugyanakkora a tétje, hiszen a lángos esetében legfeljebb csak megcsóváljuk a fejünket és a tudatalattink kizárja a helyet a későbbi vásárlási lehetőségekből, egy atomerőmű esetén meg Csernobil lesz, ha nem vigyáznak jobban a mérnökök.) Arról nem beszélek, hogy a tésztában liszten, vízen, élesztőn és són kívül más anyagnak keresnivalója nincs, mert hát ez természetes.

A soproni lángosos megfelelt minden követelménynek. Olyannyira, hogy azért sok mindenre képes az ember. Például arra, hogy vasárnap délután engedjen a szomszédai – akik között nagyobb mennyiségben vannak tornatanárok és tökéletesen érthetetlen módon sportos életmódúak – invitálásának, akik egy könnyű sétára hívják.

Áh, srácok nem megyek, dolgom van – mondom, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy a „könnyű séta” az nem más mint egy spártai kiképzés akadályfutás eleme de úgy, hogy 100 méter után köpöm ki a tüdőmet. (Az meg, hogy dolgom van, az írd és mondd nem igaz, legfeljebb egy délutáni alvás jöhet szóba.)
Egyébként hová lesz a séta? – kérdezem meg, mert azért fenn szeretném tartani a jófejségem és érdeklődésem látszatát.
Csak a lángososhoz megyünk mondják lazán, de azért az arcomat fürkészve, hiszen arról pontosan leolvasható a viaskodás a lustaság és a lángos iránti önzetlen szeretet között.
Na jó, akkor jövök! – gondolom meg magam, felkészülve a legrosszabbra, hiszen a lángosos a hegy tetején van, amit gyalog megközelíteni felelőtlen vállalás, de én mégis belemegyek bizonyítva a közösség iránti érzékenységemet.

Ahogy azt előre láttam, 100 méter után megbánom az egészet és csak a fejemmel integetek ha valamit kérdeznek tőlem, mert beszélni nem tudok. De nem baj, átesek a holtponton és csak menetelek, mint a Delta főcímében az északi sarkon az emberek, csak én nem a hóvihartól vagyok vak, hanem az oxigénhiánytól. A ködön túl azért ott van a hamisítatlan sajtos-tejfölös ami rám vár. Az meg kész szerencse, hogy a lángososnál mindig sokan voltak, hiszen így sokat kellett várni. Az így töltött fél óra a normálishoz közeli szintre viszi vissza a pulzusomat és a vérnyomásomat. Sajtos-tejfölös a kezemben – de nem sokáig – minden szép és jó, megérte a kiképzés, lassan mehetünk haza. Ekkor persze elhangzik az egyik edzésben lévő szomszédomtól, hogy ha már itt vagyunk, nem nézünk fel a Károly-kilátóhoz? Ide én csak kocsival megyek, de azt is csak lassan, így azt mondom, hogy jaj de mennyire szeretnék, csak hát tudjátok, dolgom van, megígértem a gyereknek, hogy matekozok vele. Kissé lenéző, de nem meglepődött mosoly és elválnak útjaink. Én lefelé indulok, ők meg felfelé, vígan beszélgetve mindennemű lihegés nélkül. Amikor eltűnnek a kanyarban akkor visszafordulok és veszek még egy sima fokhagymásat az útra, tudniillik messze lakom a lángosostól, jól meg is sózom persze. Még szerencse, hogy félúton van egy nyitott kocsma (köznyelvben: csillagvizsgáló), ahol meg lehet állni egy hamvas fröccsre, vagy kettőre, amivel elmajszolható a maradék tészta. Kicsi lányom, holnap ne az én magyarázatom alapján írd meg a matek dolgozatot.

Ha a normál strandi műfajban (sima, fokhagymás, tejfölös, sajtos, sajtos-tejfölös, és olyan elvetemültek mint baconos vagy nutellás – ez persze minimum szentségtörés, de meglepően jó, persze tudom, a nutella mindenhez jó) a soproni az etalon, akkor a különleges változatokért érdemes egész Noszlopig elmenni. Noszlop Ajka és Pápa között van Veszprém megyében és sok mindenről nem híres és nem is túl érdekes. Legfeljebb arról – és ez bőven elég is – hogy van ott egy csárda az út mellett, amelynek a tulajdonosa igazán olyan ember, aki nem fogadja el egy falusi étterem által felajánlott – ismeretlen eredetű borok és száraz pogácsa képében megjelenő – döntetlent, hanem próbálja kihozni a lehetőségből és a faluból a maximumot. Amatőr színtársulatot szervez, eljár zsűrizni fesztiválokra és messze földön híres savanyúságokat, lekvárokat készít, de olyanokat, hogy az ma már egyetemi tananyag. Nahát az Ő csavaros eszének köszönhető az, hogy kitalálta azt a nagyjából 30 féle lángost amit kapni lehet nála. Az arra tévedő autós ugyanis szeretne valamit gyorsan enni és nem ötfogásos ebédre vágyik. A legtöbbször azt kérdezték tőle, hogy van-e pizza. És mivel azt tudta, hogy pizzában ő nem tud igazán kimagaslót alkotni, azon gondolkodott, hogy mi lehetne az, ami szegről-végről hasonlít a pizzához, de mégis valami igazán magyaros, hiszen a Balaton felvidékhez vagyunk közel és nem a római dombokhoz nahát. A megoldás a lángos lett, amit szinte bármilyen feltéttel lehet kérni. Van például csirkemájas és lecsós, de van szilvalekváros is. (Egyébként van egy másik hasonló dicséretes kezdeményezés Miskolcon, mert az is kiváló ötlet, hogy egyik sörözőben krumplilángost lehet kapni – olyat amilyet valamikor Nanóka sütött a gáztűzhelyen, amire volt egy ehhez szükséges centi vastag vaslap, hiszen ezt olaj nélkül kell sütni, száraz vason mint az közismert. A választék hasonlóan gazdag, de megmagyarázhatatlan módon, amíg ehhez sör esik jól, addig a noszlopi változathoz egy jó somlói – akarom mondani: somlai – rizlingből készült nagyfröccs a kötelező.)

Ez az egész jutott eszembe, mert nemrégiben a lővéreki lángosos újranyitott. Újra – mondom, ebből kitalálható, hogy egyszer bezárt. Igen, helyes a következtetés, mert néhány éve hallottuk a városban, hogy a lángosos bácsi meghalt. (Egy nem is túl idős házaspár üzemeltette a lángossütőt, valahogy olyan profizmus és nyugalom áradt belőlük, hogy az önmagában is egy élmény volt. Nem volt egyetlen felesleges mozdulat, egyetlen szó nélkül tették a dolgukat.) A bácsi sütötte a lángost, a felesége kente, adta, szedte be a pénzt és a fennmaradó időben sütötte a palacsintát. A garázsban természetesen és óhatatlanul masszív olajszag volt a falakban és minden berendezési tárgyban, de úgy emlékszem mindig makulátlan fehér ruhában szolgálták ki a vendégeket. Egyszer mondták, hogy ők minden szezont azzal kezdenek, hogy tetőtől talpig kimeszelik a helységet. Szóval a bácsi meghalt, a lángosos pedig bezárt. Tegnap pedig észrevettük, hogy újranyitott. Nagy örömmel és várakozással megálltunk és ismét vettünk lángost. Természetesen ugyanazt a minőséget vártuk. Két lelkes fiatal viszi a boltot, nem tudom a második generáció-e vagy idegenek. A lényeg, hogy ez még nem olyan. Sem állagban, sem ízben még nem tart ott a mai lángos mint a régi. De ez nem baj srácok, semmiképp se adjátok fel. Gondoljatok az elődeitekre és legyetek alázatosak. Ha máshoz nem, a hely szelleméhez mindenképpen.

Országúti zúzapörkölt (vendégünk írása)

Kedves Olvasók! Nagy nap ez a mai! A Bálna ismét lépett egyet előre azzal, hogy immár vendégeket is fogad. Nagy szeretettel köszöntöm kiváló kollégámat, Orosz Nándit itt a Bálnán, aki vendégszerzőként most először van itt, de nagyon remélem, hogy nem utoljára. A cikke témájának pedig különösen örülök, mert ezt a bizonyos polgári outletet annyiszor láttam már kívülről, hogy meg sem tudom számolni. Közelebb még sose merészkedtem, mert mindezidáig azt hittem, hogy ez egy sima ruhásbolt, olyan mint a többi (legfeljebb sok egymás mellett), ami számomra az év 363 napján érdektelen, a családdal (feleség, két felnőtt leánygyermek plusz egy nőstény kutya) pedig életveszélyes (ugye értik férfi és férjtársaim miről beszélek…). Márpedig ha ott ilyen élmények érik az embert, akkor legközelebb nem hagyom ki, még a veszélyekkel is dacolok. Fogadjátok Ti is szeretettel:

Országúti zúzapörkölt

A napokban a polgári M3 Outletben voltunk, a család miatt amúgy is járunk arra, nagyon praktikus, ahogy pár jó bolt egy helyre koncentrálódik. Szüleim (megszólításuk már egy ideje nagyi és papó) is átugrottak, régen találkoztunk. A kötelező vásárlási elemek letudása után elbúcsúztunk és felvetettem feleségemnek, hogy van itt egy étterem, igazából nem is étterem csak amolyan kifőzde-szerű, ebédeljünk meg ott, mert ugye jobb most ebédelni, mint két óra múlva éhesen érkezni meg haza.

Feleségem szemében láttam a kétkedést, de hát mi történhet, legfeljebb nem eszünk semmit alapon elindultunk.

A felhozatal egyszerű volt, mindenki választott valami neki kedveset, én örömmel láttam, hogy van zúzapörkölt is. Mélytányérba kértem, hogy a rizs (nokedli nem volt) és a pöri szaftja jól el tudjon keveredni. Almapaprikát is hozzá, köszönöm. Leültünk, nekiláttunk és ahogy az első falatot a számba vettem, egy időörvénybe kerültem…

… a 80-as években az utakat többségben a keleti blokk gépjárművei töltötték meg. Nem uralták, az túlzás lenne, de a sok lúd disznót győz alapon a sok Skoda, Lada, Wartburg és társaik mégis uralták – legalább az utcaképet. Az autópálya akkor még csak Gyöngyösig tartott, aztán a 3-as főút egészen Miskolcig (innen mai neve „régi hármas”, mert hogy régen AZ volt a „hármas”). De az autópálya igazi kaland volt! Egyrészt a szédítő tempó, másrészt, hogy bírja-e a technika, harmadrészt az autózásban megfáradt ember és gép a pihenőkben új erőre kaphatott. Talán érdekes lehet a fiatalabb generációknak megemlítenem, hogy a keleti gépekben nem volt légkondi, így a hőségben tényleg fárasztó volt még utasnak is lenni akkoriban.

– Itt megállunk, itt finom a pörkölt! – mondta apám és bekanyarodtunk az egyik pihenőbe. Az akkori étterem elnevezések nem holmi steak bar-okra utaltak, vagy hogy mit lehet ott enni, inkább a helyre, pl. Ötvenes, Félút.

A mindig olajos motorokra rakódott por olajsárrá elegyedett és a nyári hőségben az autópálya pihenőben megállva a felhevült motorról árasztotta egyedi illatát. Kiszálltam a Skodából és elindultam szüleimmel az étterem felé. Visszanéztem, 120-as Skodánk piroslott a napfényben. Igazából valami egyedi színe volt a gépünknek, nem láttunk még egy pontosan olyan színűt, soha. A piros mellett volt egy kis narancsos fény is benne. Talán épp átálltak gyártás közben („kedden narancsot gyártottunk, Vaclav, mától pirosat fogunk, de ne mosd át a fényező rendszert, mert nem pocsékolunk”). Aztán ott is voltunk az étteremben.

Ahogy beléptünk, a kinti olajsár szagot bent felváltotta a pörkölt illata. Igazából az éttermesek azt a taktikát választották, hogy bent valami erősebb, masszívabb illattal nyomják el a kintit, így belépés után már szinte vágni lehetett az ájert.

Apám nem sokat filozofált a lehetőségek között, ha volt birkapörkölt, akkor mindig azt rendelt. Szerette és kész. Akkor meg minek feleslegesen filozofálni, ugye? Én is szerettem a birkapörköltet, de az volt rendszeresen otthon is, viszont a zúzapörkölt, azzal ritkábban futottam össze, leginkább így, az országúti éttermekben, esetleg buszos vagy vonatos restikben. Így hát azt rendeltem.

A zúzapörkölt titkos tökéletessége a zúza állagában rejlik, ráharapva szétomlik a szájban, mint egy bonbon. A szaft pedig barnás-pirosas, sűrű és homogén. Nem lóg ki a hagymadarabka, teljesen egyenletes szaft és az íz.

Az időutazás véget ért. Szájamban az ismerős zamat, ami visszarepített gyerekkoromba. Felnézek, szemben velem gyermekeim, olyan idősek most, mint én voltam akkoriban. Mellettem feleségem. Szüleimtől pár perce búcsúztunk csak el, már hazafelé gurulnak, jó egészségben vannak, hál Istennek.

Milyen érdekes, hogy most is egy autópálya melletti étteremben futottam össze ezzel az egyedi ízvilággal.

Mintha maga az országút lenne a titkos komponens, ami miatt csak ott és csak úgy finom a zúzapörkölt, se menzán, se üzemi étkezdében, sem otthon.

Mégis jó ötlet volt itt ebédelni – mondja feleségem.
Mindenképpen – válaszolom.

Orosz Nándor, 2017.03.01.

Stílus és várakozás

Ennek a tételnek stílusa van. Illatában a paprika és a bors által dominált fűszeres jelleg jelenik meg, a háttérben a fokhagyma ígéretével. Nem kerülhető meg az a pontosan eltalált füstösség, amely csak a legnagyobb mesterek sajátja. Látványában a mélyvörös és a már-már kadarka, sőt siller színére hajló érzések váltakoznak, mintegy elvarázsolva a kóstolót. A szánkban először a fűszeres felütés jelenik meg, minden érzékszervünket eggyel finomabbra hangolva és szemünkben eleven felkiáltójelet jelenítve meg, előre jelezve számunkra ez a kóstolás nem mindennapi, sőt nem hétköznapi lesz. Erre mondják azt, hogy harapni lehet, de ezt úgy, hogy ezt a harapást nem zavarja meg semmi, amitől idegenkednénk. Utóíze hosszú, amelynek köszönhetően egyik szemünk sír, a másik nevet, hiszen egyrészt szomorúan érezzük hogy ennek az adagnak mindjárt vége, de ha végignézünk az asztalon ránk váró maradékon, máris jobb kedvre derülünk.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe tegnap, amikor megkóstoltam a két hete elkészült kolbászt. A dolog úgy kezdődött, hogy megint összejöttünk mi négyen és a feleségeink, hogy megtöltsük az erre az évre szánt szalámi adagunkat. (Amely mellett természetesen vékony kolbászt is töltünk, mert ugye ki bírja kivárni, hogy a vastag is elkészüljön. Ez minimum három hónap. Egyébként az ember türelme ilyen körülmények között meglehetősen fura képet mutat, tavaly például, amikor az elkészült kolbászt egyik városból a másikba szállítottam – mintegy 30 kilométerre és 40 percre – félúton meg kellett állnom, hogy letörjek egy darabot és elmajszoljam azt csak úgy köröm között, ahogy mondani szokás. Ebből egyetlen következtetés vonható le, tudniillik, hogy a Skoda csomagtartójának nagyon rossz az illatszigetelése.) Nem is számolom, hogy ez már hányadik alkalom, mindenesetre annyira sokadik, hogy kezdjük összeszokott csapat látszatát kelteni. A szakszerű munka, a barátság és a felhalmozott alkoholtartalmú italok kedvéért idén deklaráltan és nem véletlenül kétnaposra szerveztük a töltést. Mivel mindannyian többé-kevésbé mérnökemberek vagyunk ezért számunkra kifejezett örömet jelent az hogy 1.) a sertésből szakszerűen, hentes által kikanyarított húsokat kés segítségével kis darabokra vágjuk majd a különböző fajtákat összekeverjük, így szemlátomást strukturálatlan tömeget hozunk létre csak azért hogy azt újrastrukturálhassuk; 2.) valószínűtlenül nagy mennyiségben összekeverünk fűszereket, de nemcsak paprikát, sót, illetve ehhez hasonló hagyományos dolgokat, hanem olyanokat is mint, szegfűszeg, gyömbér, sőt porcukor vagy salétromsó (gyógyszertári) is; 3.) a bekevert fűszerekkel összevegyítjük a feldarabolt húsokat, tovább növelve a visszataszító strukturálatlanságot, sőt a kezünket is összekenve könyékig; 4.) hideg helyen történt egy éjszakai érési folyamat után, másnap a szépszínű húsokat átküldjük a darálón, majd az így kapott masszát kézzel is megkeverjük, közben kóstoljuk; 5.) a masszát különböző méretű és minőségű belekbe töltjük (visszaadva ezzel a strukturált képet, megnyugtatva mérnöki lelkünket); 6.) elvisszük füstölni Pistihez; 7.) felaggatva megfelelően hűvös és/vagy szellős helyre kivárjuk a megfelelő időt és jóízűen elfogyasztjuk.

A fenti leírás az elvet mutatja, de mindenki gondolhatja, hogy ez nem ment ilyen simán és egyszerűen. Pár esemény, ami a laboratóriumi eljárás fogaskerekeibe mintegy homokszemeket szórt:

Az első megrázkódtatás az volt, hogy Imre barátom és a kedvenc és remekül bejáratott borszállítója elkerülte egymást, így neki és Zolinak el kellett menniük vagy 30 kilométerre, mert azt azért nem kockáztathattuk meg, hogy bor nélkül maradjunk. Amíg ők bor után jártak, mi nekiestünk a húsnak, hogy felkockázzuk szakszerűen. Ez jó munka, csak az a baj vele, hogy hamar megunja az ember és az első holtponton csak egy kupica pálinka tudja átlendíteni. Kettő meg méginkább. Máris ellentmondva önmagamnak ezt távolról sem nevezném megrázkódtatásnak azért.
Azt jól kitalálta Imre, hogy a megfelelő állag elérése érdekében a száraznak mondható sertéscomb helyett használjunk császárhúst. A császár remek találmány pont a megfelelő arányban tartalmaz húst és zsírt, a probléma csak az vele, hogy ez lévén egyfajta szalonna, bőre van neki amit le kell fejteni, amely ismét csak nagyon idegesítő (de egy kupica pálinka ezen is segít). A lefejtett bőr, csak addig látszik feleslegesnek, amíg rá nem jössz, hogy ez nem más, mint az idei kocsonyafőzés megalapozása.
A legtöbb gondolkodást kétségtelenül a vadonatúj klipszelő okozta. Ez némi magyarázatra szorul. Van ugye a vastagabbik bél, aminek a segítségével a szaláminak fűszerezett húst merőleges és párhuzamos formákba szeretnénk kényszeríteni. A rudak két végét valahogyan le kell zárni. Ezt tehetjük spárga segítségével, amely majdnem biztosan csaknem maradandó sérüléseket okoz a kezünkön, de tehetjük úgynevezett klipszelővel, amely egy kar segítségével erre alkalmas kis alumínium bizbaszokat hajlít pont a megfelelő méretűre és alakúra mintegy légmentesen lezárva a hússal telt beleket. Nahát ezt a klipszelőt szerintem azért csinálták, hogy idegesítsenek bennünket. Azzal kezdődött az egész, hogy amikor még hús nélkül a megfelelő méretűre vágott tömlőt egyik végét próbáltuk összeklipszelni, kisvártatva rájöttünk, hogy a munkánk mehet a kukába, mert olyan jól működött a cucc, hogy a belet írd és mondd, egyszerűen kivágta, mintegy nullára csökkentve a jövőbeli felhasználás lehetőségét. Kis fordítgatás, „óvatosan nyomd már bakker” felkiáltások után ezt az akadályt vettük, rövidesen langyos vízben áztak a félig megklipszelt belek. Azt hittük ezzel a nehézségeknek vége, de a töltés során kiderült hogy ez csak bemelegítés volt. Hiába voltunk ott heten legalább 8 diplomával a hátunk mögött, a klipszelőgép jelentős fejfájást okozott. Lassan előkerült minden elképzelhető és elképzelhetetlen szerszám, mint csavarhúzók, fogók, később minden magyar ember általános eszközei a drótdarab a gyorskötöző és ultimate csodafegyverként a WD40-t helyettesítő műszerolaj. Mikor ezzel is csak nagyon nehezen sikerült a feladatot teljesíteni („az a baj, hogy ferdén nyomod, különben is majd én megflexelem (a magyarok ultraultimate eszköze) az egészet a francba”) és elkészült az utolsó rúd is, azért egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy hát srácok klipszelő nélkül még nem lennénk készen. Némelyikünk szemében mintha láttam volna némi kétséget megvillanni.

Az idei szalámitöltéssel gyakorlatilag pont 24 óra alatt végeztünk. A rendszerbe kényszerített darált és fűszerezett húsok mentek Pistihez a füstre (Aki egyébként messzeföldön a legjobb füstölő a Balaton északi partjától a Fertő-tó déli nádasáig, egyszer én is voltam nála, ahol az ügyféltérben – ami nem más mint egy szabvány betongarázs első része – olyan füstre váró, vagy füstölés után pihenő húsok voltak, hogy én körülbelül így képzelem a mennyországot.). Első este megfelelően megünnepeltük, hogy megint összejöttünk, ittunk előre a másnapi munkára (hál’Istennek ez annyira nagy gondot nem okozott, jelentős részben köszönhetően Csabi barátom vírusos gyomorbántalmainak, hiszen ő így nem tudott kellő mértékben velünk fogyasztani, mi meg ugye ha nem is túl nagy meggyőződéssel, de együttéreztünk vele). Másnap reggel az obligát lángos után elvégeztünk mindent, majd meglepően gyorsan elhagytuk a tetthelyet. Ezért most és itt is szeretnék bocsánatot kérni Imre barátomtól, mert ugyan láttam a szemében a hatalmas kérdő és felkiáltójelet, hogy „most ez tök komoly, hogy itt hagytok bennünket a sok zsíros és paprikától piros ládával, káddal, eszközökkel mindennel, hogy szenvedjünk a mosogatással?!”, de időben sikerült elhessegetnem magamtól azokat a gondolatokat, hogy talán maradni kellene segíteni.

Akiről még mindenképpen meg szeretnék emlékezni az Imre barátom felesége, Zsuzsa, akinek nagyon nagy köszönettel tartozunk valamennyien, mert ha Ő nincs, valószínűleg még mindig ott ülnénk és mondanánk a hülye vicceinket. Ő az aki akár puszta szavakkal, akár egy kis pálinkával átlendít minket a holtpontokon, amikor már csak pihennénk, sőt le is dőlnénk legszívesebben. Szóval köszönjük a lehetőséget és köszönünk mindent. Azért akkor nem lettem volna Imre helyében, amikor mi pánikszerűen elspricceltünk a tetthelyről és Zsuzsa szemébe kellett néznie. Nem lennék meglepődve, ha valami olyat mondott volna, hogy na aztán tudod mikor lesz itt még egyszer szalámitöltés a hülye haverjaiddal… Zsuzsa! Mindent köszönünk, és mi jönnénk jövőre is. Én már most várom…

Születésnap és Palibácsi

Kedves látogatók! Hála a facebooknak és a vasárnapi ebédfőzés közben előforduló üres perceknek amikor jut idő elkalandozni a régebbi bejegyzésekben – mások szerint: üveges tekintettel bámulni a telefon kijelzőjét és begörcsölt ujjakkal pöndörgetni azt – felismertem, hogy pontosan ma egy éve írtam ki legeslegelőször a közösségi oldalon, hogy Grönlandi bálna. (Már nem úgy, hogy a világon először én használtam ezt a szóösszetételt, mert ez – bárhogy is szeretném – nem lenne igaz, lévén, hogy egy valódi állatfajról beszélünk. Ahhoz pedig el kell telnie még pár évnek, hogy azt híresztelhessem, hogy a hazánkban méltán világhírű internetes oldalról egy tengeri emlőst neveztek el.) Őszintén szólva akkor még nem tudtam, legfeljebb csak éreztem, hogy elindult valami olyan ami számomra nagyon új, ami valahol mindig itt volt a közelemben, csak nehezen ismertem fel, mint a fától azt a bizonyos erdőt.

A 2016 február 19-ei bejegyzés Józsi bácsiról – posztumusz keresztapáról – szólt és abban a kezdeti formájában csak a facebookon létezett. Mennyi minden történt azóta! Lett önálló oldal – ismét nagy köszönet Dundee haveromnak – , hogy ne csak a facebookozókhoz juthasson – úszhasson – el a Bálna. Született egy ütős logó is (klassz munka volt Fehér Viki!). Lettek olvasói a családban (remélem ők nem kötelességből teszik, ugyan néha kikérdezem, hogy szöveghűen megtanulták-e a soros bejegyzést – mert hát ennyi önzetlen odaadás igazán elvárható, ebben egyetérthetünk). Egyszer csak lettek olvasók a családon kívül is. A kollégák, közelebbi-távolabbi ismerősök között olyan is van aki – legalábbis a saját bevallása szerint – hetente többször kattint az oldalra ellenőrizve, hogy van-e újabb írás. Ami számomra a legérdekesebb, hogy vannak olvasók a családon, kollégákon, baráti körön kívül is. Az is eredmény, hogy többen csatlakoztak hozzá a facebookon, mint amennyien leiratkoztak róla. (Ez is komoly előrelépés, mindig az jut eszembe erről, hogy valamikor réges-régen – amikor műszerésznek – tanultam az egyik tanárunk azt mondta, hogy a jó szakember abban ismerszik meg, hogy időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz.)

Kiről is szólhatna ez az évfordulós cikk, mint arról a rokonomról (sajnos pár éve már ő sincs köztünk), akivel evés témájában egyikünk sem vehette fel a versenyt, őszintén szólva még a cipőfűzőjét sem köthettük meg. Gondolj arra az ismerősödre, rokonodra, bárkire, akiről azt gondolod, hogy a legnagyobb élvezettel és szakértelemmel tudott enni, aki az a fajta volt, aki ha egyszer nekilátott, ott még egy született vegetariánus is könnyes szemmel kanalazott bele a félig kihűlt csülökpörköltbe, akinek még a szuszogása is étvágygerjesztő. Na megvan? Szorozd meg tízzel! Ő volt Palibácsi, a nagybátyám.

Palibácsinak egyébként voltak érdekes szokásai. Szerette például hidegen enni az ételeket. Amire kifejezetten emlékszem, az anyám híres töltöttkáposztája volt. Amikor egyszer nálunk voltak vendégségben, akkor azt kérte, hogy mielőtt anyám megmelegítené a káposztát, neki vegyen ki egy tányérral, hogy csak úgy minden nélkül hadd egye meg. Akkor gyerekfejjel – nyilván a másfajta szocializáció és kispolgári beidegződés miatt – ezt mindenképpen érdekesnek, egyszersmind undorítónak gondoltam. Aztán már felnőtt voltam, amikor ráéreztem ennek is a szépségére, főleg arra, amikor az esti nyugalomban, két sör között kinyitom a hűtőt és két ujjal kicsippentek a tálból egy tölteléket és a nyitott hűtőajtó takarásában és annak barátságos fényénél elfogyasztom azt, mintegy helyettesítve az olyannyira egészségtelen nassolnivalókat, mint például a popcorn vagy a még durvább csokoládé.

A másik ilyen érdekesség az maga az étkezéseinek a üteme és ideje volt. (Ezt a gyermekkorunkban évente rendszeresen előforduló az unokatestvéreimmel eltöltött nyaralások alkalmával volt szerencsém megtapasztalni.) Nem lakott messze a munkahelyétől és úgy emlékszem nem is kellett nagyon korán dolgozni mennie. Valahogy úgy volt, hogy a reggelire akkor került sor, amikor délután kettő felé hazaérkezett, az ebéd körülbelül este hétkor (de nem ám valami kis odavetett gyengécske élelem, hanem rendesen leves, második, ahogy azt kell). A vacsora rendes időpontja ennek megfelelően körülbelül éjfélkor volt. Na azt soha nem felejtem el, amikor Palibácsi megjelent egy méretes tálcával a nappaliban és csak úgy haraptunk valamit. Például centi vastag téliszalámi és parizerszeleteket, kenőmájast, paradicsomot, paprikát, sajtot, mindehhez friss fehér kenyeret ettünk – szigorúan vajjal megkenve – és teát ittunk. Tényleg csak azért ennyit és ezt, mert hát az ember lefekvés előtt mégiscsak vigyáz arra mit is fogyaszt.

A harmadik eset, amit szeretnék megosztani az valamiféle születésnap alkalmával történhetett. Nem tudom már miért és hogy történt, de kitaláltuk, hogy pacalt szeretnénk enni. Gabinéni (Palibácsi felesége) ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy na ő aztán pacalt nem főz, mert utálja, de ha nem is utálná, akkor sem büdösítené össze vele a lakást (bizony bizony akkor még nem lehetett kapni olyan hófehér, konyhakészre előkészített pacalt mint manapság). Ettől persze nem estünk kétségbe hanem Palibácsi vezetésével – szándékunk és felelősségünk teljes tudatában – átvonultunk a debreceni Vigadóba ahol tudvalévőleg mindig lehetett pacalt kapni. Körülültünk egy szép nagy asztalt, meg is érkezett a pincér, aki jó érzékkel Palibácsihoz lépett oda elsőként. Ő egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal elhárította a felé nyújtott étlapot és azt mondta minden cifra bevezetés és udvariassági körök nélkül, hogy „pacalt szeretnénk enni!” A pincér érezte, hogy neki most nem kell előjönnie a jól begyakorolt ajánlataival, hanem a helyes taktika az, ha együttműködik ebben a szándékunkban. Azt megkockáztatta, hogy főtt krumplit ajánljon hozzá, de Palibácsi leintette és kicsit kioktatóan mondta, hogy a pacalhoz kizárólag a friss fehér kenyér illik, legfeljebb egy kis ecetes almapaprika. A pincér persze bólogatott, de ezen a ponton Palibácsi közelebb intette magához és elmagyarázta neki, hogy „van a kenyérnek az a ‘torzsája’, ami egyes vidékeken ‘dumó’ illetve ‘sercli’ és ‘jobb helyeken’ az finom ropogós, de mégsem kemény, kellemesen barna, de semmiképp sem égett. Na abból szedjen össze amennyit csak tud”. Mert ha lehet fokozni a pacal élvezeti értékét, akkor csak ezzel lehet.

Palibácsi tehát nagyon szeretett és nagyon tudott is enni. De ezen felül az is mindenképpen megemlítendő, hogy igazán összeszokott párost alkotott Gabinénivel. Egy vasárnapi ebéd alkalmával – a hétvégéken persze rendes időben tartották az étkezéseket – ámulva néztem végig, ahogy Palibácsi a kanalával kivette a zöldséges tálból a levesben megfőtt egész fej hagymát, erre Gabinéni egyetlen szó vagy kérdő tekintet nélkül – amolyan automatikus mozdulattal, semmiféle törést nem okozva a beszélgetés folyamában – megsózta neki és nagybátyám úgy egyben megette. Én meg – a rokongyerek – hamar abbahagytam a szájtátást, mert felismertem, hogy ez a mindennapi rutin, nem valami különleges látványosság. Természetesen Gabinéni tudta azt is, hogy milyen adagokat kell főzni. Az egyik specialitása és messze földön híres alkotása a hortobágyi húsos palacsinta volt. Egyszer egy vacsora alkalmával Palibácsival – egyetlen szó nélkül, csak a tekintetünkkel kommunikálva – megállapodtunk abban, hogy itt most egy párbaj lesz, meglátjuk ki bír többet enni belőle. Egymás után vettük ki a tálból a palacsintákat – az ötödik után charlesbronsoni, a hetedik után pedig pudspenceri – elszánt tekintettel és kicsit sem éhesen. Ezen a ponton vettük észre, hogy a család többi tagja rosszallással vegyes megrökönyödéssel nézi az összecsapásunkat. A kilencedik után Palibácsi csak ennyit mondott: döntetlen? Én boldogan elfogadtam, mert tényleg nem bírtam tovább. Azt hiszem Palibácsi még simán bírta volna és csak az én testi épségem és egészségem érdekében ajánlotta fel, hogy álljunk meg a 9-9-es végeredménynél. Úgy emlékszem, hogy ezután a párbaj után azért valódi elismerést láttam megcsillanni a szemében. Erre nagy büszkeséggel gondolok ma is…