Grönlandi Bálna

Van Sopronban a Prinyő borozó, ahol egyáltalán nem vagyok törzsvendég. Egy kicsit sem. Igazából sehol nem vagyok az, bár néha elfog a vágyakozás hogy legyen egy igazi törzshelyem. Olyan ahová mindig bemehetek akár „jobb híján” is és mindig otthon érzem magam. Ahol nem kell mondanom semmit és hozzák a szokásosat, vagy ami a bármilyen célú találkozóim színhelye lehetne. Oda invitálhatnám például a városba látogató kollégáimat ugyanúgy mint a már-már baráti ügyfeleimet is. Ezen a helyen elnéznék azt is, ha egész nap Bálnáznék és nem rendelnék szinte semmit vagy mert elfelejtem, vagy mert úgy le vagyok égve, hogy még az ingyenwifit se tudom kifizetni. Persze az ideális az volna, ha olyan közel lenne a hely, hogy papucsban bármikor oda tudjak menni. Egyszer amikor épp ránk jött a néhány évente pontos menetrend szerint érkező „költözzünk-Győrbe-mert-onnan-mégiscsak-egy-órával-közelebb-van-Pest-és-különben-is-majdnem-minden-rokonunk-ott-van-a-környéken” nevű hisztéria akkor igen komoly súllyal szerepelt az előnyök között, hogy a kiszemelt ház földszintjén ott volt egy presszó/kávézó ahová a lépcsőházból be lehetett lépni. Persze a hátrányok még erősebbek voltak, például, hogy egy komplett maffia társaság építette a házat vagy hogy olyan mértékben volt túlárazott, aminek csak a pénzmosás lehetett az oka. Szóval a Prinyő sem ilyen, sőt ha jobban belegondolok kb. 15 éve nem voltam ott, pedig abban az időben – körülbelül a néggyel ezelőtti munkahelyemen – minden búcsú/születésnap/névnap eseményt ott ünnepeltünk a magunk és a Jóisten dicsőségére valamint a tulajdonosok nem kis örömére és megelégedésére. (Ne gondolja senki, hogy én amolyan vándormadár lennék, hogy 20 év alatt 5 munkahelyet fogyasztottam el, hiszen én soha nem váltottam munkahelyet, hanem a cég változott körülöttem.) Na de éppen ez az érdekes ebben a történetben. Az elmúlt 15 évben bármikor, ébren és álmomban simán fel tudtam idézni a Prinyőben kapott főtt csülök ízét, alakját és állagát is. Az állag szó itt nem véletlenül szerepel, mert nem tudom, hogy ismeritek-e a „remegős” csülök fogalmát. Na ez olyan. Minden hasonlóban ezt kerestem, de igazából soha nem találtam. Párszor megpróbáltunk ilyet saját magunk csinálni, de mindig valahogy másmilyen lett. vagy túl sós, vagy sótlan, vagy túlfőztük, vagy keményre sikerült. Aztán tegnap, 15 év után megint éreztem ugyanazt az élményt, mert megint ott jártam a Prinyőben. És ez olyan jó. Jó, hogy van ami nem változik és amikor például ebbe a csülökbe belekóstolsz akkor úgy érzed megállt az idő. Ebben az érzésben az is segít, hogy véleményem szerint a berendezés is ugyanaz és a közönség sem cserélődött száz százalékban. (Minderre nem esküszöm meg, mert hát memória is van a világon és mint ilyen csalhat. Abban biztos, vagyok hogy az árak változtak, de hát azok állandóságát még a legmeghatóbb nosztalgia mellett sem várhatjuk el.) Azért az ördög itt is a részletekben rejlik. A csülökhöz például valódi házi tormát szolgálnak fel, nem azt a bolti lefojtott valamit ami rossz nyelvek szerint egy rész türkmén tormából egy rész feröeri fehér répából, egy rész fehérorosz fehér drótszigetelésből áll. (Ez utóbbit valószínűleg nemcsak rossz hanem rosszindulatú nyelvek terjesztik, mert minek csinálnák ezt, amikor a torma meglehetősen olcsó. De hát olyan jó egy kicsit rémhíreket terjeszteni…) Egy régen volt kollégám azt mondta, hogy Ő azt szereti, hogy ha a kés hegyét beleteszi a tormába, akkor annak erősségétől a fémhegy egy hangos pisszenéssel egyszerűen elpárolog, mintha amikor tömény sósavba teszik bele a lopott autók rendszámtábláját. Én erre született pragmatikusként mindig azt mondtam, hogy ha a torma így elbánna egy acél kés hegyével, akkor mit tenne a csülökkel, feltételezésem szerint minimum rontana az élvezeti értékén. Na de vissza a lényeghez. Azért az mennyire fura – gondolkodtam magamban könnyekkel a szememben (már nem a nosztalgikus csülök látványától, hanem a letüdőzött tormagőztől) -, hogy amikor tegnap kihozták a csülköt és a tormát akkor jutott eszembe ismét ez a történet. Lehet, hogy öregszem? Egy szó mint száz, köszönöm az élményt a tegnapi szervezőknek és ha csülköt kell enni bárki bármikor számíthat rám az utolsó könnycseppemig és leheletemig.

Van a világon egy csomó megmagyarázhatatlan dolog. Komoly emberek által iszonyú pénz felhasználásával készült komplett filmsorozatok szólnak erről. Például hogyan lehet az, hogy mindannyian tudjuk mi az az ufó, de mégse látott még sosem olyat senki, vagy hogy én például amikor hazaérve kiszállok az autóból azonnal megérzem ha nincs otthon sör és egyrészt egy jeges kéz érintését érzem a tarkómon, másrészt pedig olyan csalódás fog el, mint amikor az orrom előtt viszik el a hentesnél a már kinézett marhalábszár darabot amellyel az üzletbe való belépéstől eltelt mindössze néhány percben bensőséges, már-már gyengéd érzelmi kapcsolat alakult ki a minket elválasztó üvegtábla ellenére. Számomra az egyik ilyen leginkább megmagyarázhatatlan dolog az, hogy egy disznóba mintegy önmagába visszacsomagolt, összevágott és némileg megfűszerezett különböző testrészekből származó hús, amelyet a csomagolás után különböző minőségű és mennyiségű hőhatásoknak teszünk ki a füstöléstől a főzésen át a zsírban sütésig mitől olyan szemérmetlenül és semmihez nem hasonlíthatóan finom. Ha nem lenne világos, a kolbászról beszélek. Sőt nem csak a kolbászról, hanem a szalámiról is szó van, de mindenképpen a valódiról, amely minimum kisipari, de még inkább házi.

A kolbásszal sokunknak mondhatni bensőséges a kapcsolata. A tapasztalatom szerint a műszakiféle embereknek kiváltképpen. Ennek az okára akkor döbbentem rá, amikor egy baráti kolbásztöltés közben a hús fűszerezésének folyamata alatt, amikor éppen könyékig voltam a darált húsban és volt időm elgondolkodni ilyen emelkedett dolgokról. Mert ha belegondolunk mi is történik ekkor. A sok strukturálatlan, sokszínű, sokak számára undorító, zsíros masszából egy geometriailag is értelmezhető, SI mértékegységekkel is bátran leírható rendszerezett végterméket kapunk, amely tulajdonképpen minden mérnöki munka eredménye. Például egy építőmérnök is azt szereti látni, hogy a strukturálatlan, ömlesztett cement és homok halmokból hogyan lesz egy derék és egyéb szögekkel leírható házfal, amelyben az eredeti anyag talán már fel sem ismerhető. Mindig csodáltam az üvegfúvókat is. Egy forró, furcsán folyó sűrű anyagból egyszerű szerszámok segítségével olyan eszközt állítanak elő, amelyből például inni lehet. Például sört, amely még inkább emeli a csodálatunk szintjét.

A következőkben felsorolom milyen kolbászt nem szeretek:

A fenti felsorolás rövidségéből kitűnik, hogy nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyik kedvenc ételemről van szó. Szeretem a bajor világos színűt, de szeretem azt a fajtát is amelyiket csak valódi könnyek között lehet megenni olyan csípős (ennek a kolbásznak van még egy titkos fegyvere de azt csak az elfogyasztás másnapján veti be, de akkor annál kegyetlenebb módon). Szeretem azt, amely nem is sertésből készül, hanem mondjuk szarvasból, de mind közül az a legjobb amelyiknek a készítésében én is benne vagyok.

… hogy egész München egy ilyen sörgőzös, csülökillatú nagy barátságban lebeg ég és föld között. Az emberek – mivel ők is Münchenben vannak – a föld felett lebegnek pár méterrel és barátságosan néznek az emberekre. Mindenki barát, mindenkivel összecsapjuk a korsónkat, hogy proszit és mindenkivel nagyon előzékenyek vagyunk. Nagyobb tülekedés nincs, mindenki kisebb-nagyobb mértékben elhomályosodott tekintettel néz a másikra. Még az se baj ha esik az eső. Csak növeli a sörgőz hatását. Sőt, mintha az égből is sör hullana apró szemekben. A fentiek alól kivétel az a törökök lakta utca, ahol történetesen három napig a szállásunk volt és nem meglepően muszlim vallásúak lakták. A hazai agymosásnak hála, rájuk nem úgy néztünk, mint a többi emberre, hanem meglehetősen tartva tőlük, mintha legalábbis a következő percben ránk dobnának egy csőre töltött vizipipát. Ha már itt tartunk, valószínűleg egy-két éve fel sem merült volna bennem, hogy milyen fura is egy láthatóan török származású, de bizonyára második generációs valódi német bőrgatyában és stüszi kalappal a fején (ezt írom, bár fogalmam sincs milyen az a stüszi kalap, vagy egyáltalán mi az a stüszi, úgy rémlik valami svájci, de hát ennyi szabadságom hadd legyen már…). Most viszont felmerült bennem és ez szomorú, hiszen ő sem akart más mint lebegni és sört inni vadul. Igazából mi is ezt akartuk. Mi a törökökre egyáltalán nem haragudtunk csak egyszer, de akkor nagyon, amikor első nap gondoltuk, hogy hazafelé még veszünk egy-két sört az útba eső számtalan török haver tulajdonolta süpermarket valamelyikében, mert az igencsak szükséges a nap lezárásához és a fontos és sok éve elmulasztott dolgok megbeszéléséhez. A sárga földig csalódottan konstatáltuk, hogy nincs alkohol a boltban, pedig a sör nem is alkohol mint az közismert (ahogy a medve sem játék). Bár ha jobban belegondolok, erre számíthattunk volna.

Az is jó az Oktoberfestben, hogy a nagyszabású sörgőzben lebegést néha meg lehet szakítani evéssel. Ettünk kolbászt a Marienplatzon savanyú káposztával, ettünk másik fajta kolbászt krumplisalátával és húskenyérrel a piacon. Ettünk csülköt egy sörözőben és ettünk sajtos nokedlit a HofBrauhausban. Ha ezen valaki meglepődne, akkor elmondom, hogy ez úgy történt, hogy valamiért rossz volt a gyomrom. Egész biztosan nem a délben elfogyasztott sörtől és a kolbásztól, sokkal inkább a nassolásként megevett kesudiótól. Szóval mert nem voltam valami jól, gondoltam, hogy eszek valami könnyűt. Néztem a német nyelvű étlapot és láttam rajta, hogy kaseplatte. Ó mondom ez király, kímélő meg minden. A pincér az mondott valamit, hogy az nem platte, hanem spaetzle, de mondom ne szőrözz már te nagyon precíz német, valami sajt-izé nem? Erre tett egy olyan mozdulatot, hogy többé-kevésbé, de ezt úgy is lehetett érteni, hogy ennyi sör után már valóban mindegy. Akkor jó lesz – egyezek bele gyorsan -, de még kérek egy-két sört a literesből, mert annál jobb orvosság nincs is. Erre hozta ki a sajtos nokedlit, amit jóízűen megettem, bár a vége felé már erősen kacsingattam Bandi Wiener Schnitzel-ére, de erős voltam…

Ezen kívül is van még sok minden jó az Oktoberfestben, amiről majd legközelebb…

Amikor nekiindultam a Bálnával karöltve ennek a várhatóan hosszú és eredményes útnak elhatároztam, hogy itt aztán nem lesz politika. (Szeretném felhívni a figyelmet az előző mondatban megtalálható finom és már-már bravúros képzavarra, hiszen a Bálnának se karja nincs amit ölteni lehetne, se lába, amivel egy úton el tudna indulni. Azt azért mégsem írhattam, hogy „amikor a Bálnával egymás uszonyába kapaszkodva nekivágtunk a végtelen tengernek…” mert az meg milyen giccses lenne már, pláne ha még hozzátenném, hogy „a horizonton lebukó nap fényében elmerülve…” brrrr Na de ennyit a stílusról.) Szóval itt nincs politika, mert komolyan és őszintén hiszem, hogy sokkal jobb arról olvasni, hogy mit ettem a napokban és arról mi jutott eszembe. Ettem például itt a munkahelyem épületében lévő étteremben olyan igazi menzai halat. Azért menzai, mert a legolcsóbb pangáziuszból van, amit állítólag szeméttel etetnek és egyáltalán nem fair-trade módon termesztenek, akarom mondani tenyésztenek. Az íze az a kétnapos tejbegríz és aközött van, amilyet az érez, aki először életében beleharap a tofuba. Merthogy a tofuról tudjuk, hogy az egyáltalán semmilyen, ami persze nem baj, ha számítunk rá. Ha nem számítunk rá, akkor meg belevillan az eszünkbe, hogy hát igen, mondták hogy nincs íze, vagy ha van akkor nagyon rossz, de hát éljünk egészségesen basszameg. (Egészségesen? A tofu az szójából van, ne mondja már senki, hogy GMO mentes.) Szóval a menzán ilyen a hal. És most jön az érdekesség. Mégpedig az, hogy mindezek ellenére, ha van hal akkor azt veszek. Keresem én is az okát, de csak homályos sejtéseim vannak. Lehet például, hogy a megszokások rabja vagyok. Olvastam valahol, hogy mennyire tud ragaszkodni az ember a rutinhoz. Például ha egy futószalag üzemben, ahol tojásokat válogatnak és ki kell kapkodni a barnákat a fehérek közül, akkor mennyire nehéz rávenni az ott dolgozókat, hogy mostantól a fehéreket válasszák ki a barnák közül, mondjuk mert a tyúkok másfajtákat kezdtek tojni a drágák. De az is lehet, hogy mazochista vagyok. Pár hete elkezdett fájni a fogam. (Nyugi, már elmúlt, ennyire nem vagyok önkínzó…). Az volt a jelenség, hogy ha összeszorítottam a fogaimat, akkor fájt. Ezért aztán kábé percenként össze kellett harapnom a számat, hogy tudjam fáj-e még. Ha nem teszem, honnan tudtam volna hogy elmúlt. Hát nem? Ez kívülről nézve nem más, mint nettó mazochizmus, hiszen magamnak okoztam fájdalmat. (Persze amilyen szerencsém van a fájdalom pont egy reggelre szűnt meg, miközben aludtam, így nem haraptam rá percenként így lehet, hogy már tök régen nem is fájt, amikor én még azt hittem hogy igen. Remélem még lehet követni.) De leginkább két tényező egymásra hatásának köszönhető, hogy ha csak lehet halat eszem a menzán. Az egyik az, hogy kezdenek rám hatni a házi dietetikusom tanácsai és rosszalló tekintete, a másik meg az hogy rohadt lusta vagyok és se gondolkodni azon, hogy mit egyek nem, se messzebb menni kajálni nem akaródzik. Egy szó mint száz rengeteg jobb téma és gondolkodnivaló van a migránsozásnál, mindenkinek javaslom, hogy inkább járjon az esze a kajáláson. Sokkal jobban fogja érezni magát, de legalábbis éhesebben az biztos.

Szeretnék valamit írni a kínai kajáról. A kínai kaja nálunk gyűjtő fogalom és benne van a koreai, a thai, az indiai konyha, sőt a japán szusi is. Nekem olyan a kínai kaja, mint amikor karácsonyi töltött káposzta januárban lefagyasztott majd nyáron felengedett változatában ráharapsz egy pici, megfakult füstölthús darabra és ettől lesz tele a szád a karácsonyi, sőt húsvéti ízekkel. Ha nem lenne világos a képes beszédem Bigali elvtárs, akkor azt értem ezalatt, hogy az unalomig ismételt grillcsirke-leves-főzelék-sültcsirke ebédek után, amikor már legszívesebben a falhoz vágnám az egészet, sőt amikor kikérem a menzán az adagot, akkor megbocsáthatatlan és tisztátalan gondolatok merülnek fel bennem arról, hogy hogyan is verném bele a kiszolgáló kiscsaj fejét a tányérba, annak ellenére hogy ő aztán nem tehet semmiről, kizárólag én. Szóval ha ilyenkor beiktatok egy ilyen kínai kaját akkor meg tudok békélni a sorsommal és ezután a kis kitérő után mosolyogva térek vissza az unalomhoz. Amikor a kínai kaját villázom (ezt fontos megjegyezni, mert az hogy valaki a kínait villával eszi, vagy szerencsétlenkedik a pálcikával az igazán jellemző az egyénre, én a bátran gyáva villázók közé tartozom), igazán remek gondolataim támadnak. Például azon szoktam gondolkodni, hogy vajon milyen fűszerek lehetnek benne. Nyilván nem olyanok, amiket ne lehet itthon kapni, de olyan jó arra gondolni, hogy biztos van benne valami évszázadokkal ezelőtt kikevert fűszeres zsírból egy csipetnyi, amit szörnyű a üldözéseken, háborúkon át hoztak ide a Corvin plázába, miközben minden holmijukat elvesztették és egy szál ruhában, egy lepedőbe kötött zsírosbödönnel érkeztek meg Magyarországra, kizárólag hogy az én kajámat elvarázsolják vele. Persze ilyenkor eszembe jut hogy láttam én már nem egy kínai honfitársunkat a Metroban vásárolni, de ettől azon nyomban el is vonatkoztatok. Egy szó mint száz nekem van benne valami misztikum, valami megmagyarázhatatlan és titkos. Ráadásul a kínai (legalábbis a kifőzdei) bizonyos szempontból olyan mint a MacDonalds. Nem csalódsz benne. Bizonyára nem elég kifinomult az ízlésem, de nekem mindegyik ugyanolyan. Félreértés ne legyen, ez nem baj, sőt… Egyáltalán nem tudok olyat mondani, hogy nahát a Corvinplázai mogyorós csirke az jobb mint a Allee-i, mert hát rohadtul nem, ugyanis tök ugyanolyan. Bizonyára ennek köszönhető, hogy ahogyan mekizni megyünk és nem enni egy bigmeket úgy nem illatos csirkéért megyünk a kezünk ügyébe eső legközelebbi helyre, hanem csak úgy eszünk egy kínait. Ebből arra is következtethetünk, hogy van egy darab kínai szakácskönyv, ami fel van lógatva a vásárlók könyve mellé és mindenhol ugyanazt használják. Na ha ez így van, akkor szeretném megszerezni, hogy kipróbáljam tudom-e használni. Ja, ha kínaiul van, akkor nem kell…

2016. július 29. Ami azt illeti a menzák úgy általában nem az étel minőségéről híresek. Sőt talán egyáltalán nem híresek, esetleg csak akkor, ha valamilyen tömeges mérgezés történik, ami azért nagy néha előfordul. Engem sok érdekes emlék köt mégis a menzákhoz, főleg ahhoz, amit a főiskolás éveimben látogattam. Például érdekes módon ott voltam először tanúja a mobiltelefonok megjelenésének. Az történt ugyanis, hogy az egyik egy évvel előttünk végzett kolléga, aki az akkor induló magyar mobilcégnél kezdett dolgozni, eljött valami látogatóba és ebből az alkalomból lejött kajálni a menzára. Letette maga mellé a földre a dögnehéz és aktatáska méretű telefont, amely természetesen és annak rendje-módja szerint meg is szólalt. Mondhatom ebben a pillanatban még Rejtő Jenő is megnyalta volna mind a tíz ujját – megintcsak nem az étel minősége miatt – hanem valóban átéltük, hogy megállt a kés a levegőben. Ráadásul nem is egy hanem száznál is több példányban, lévén, hogy pont rántott hús volt a kaja és azt még mi is késsel-villával ettük, valamint a vegetarianizmus sem volt akkora divat mint ma. Kések megálltak, a hangok elhaltak és minden szem úgy szegeződött a kollégára ahogy a zombiké Brad Pittre amikor rálépett egy üvegcserépre. Egyébként ő nem zavartatta magát, hanem a pillanatnak megfelelő hangerővel és különlegessége teljes tudatában felvette a telefont és mi hallhattuk, hogy Igen, Szervusz, Persze, Nem még itt vagyok, Oké majd hívlak, Szervusz. Szeretném megjegyezni, hogy ez az esemény még a „bunkofon” előtti korszakban volt, amikor egy ilyen mutatvány még valódi különlegességnek számított és nem a feltűnési viszketegség megnyilvánulásának. Azt mondtam, hogy menza csak akkor érdekes, ha valami mérgezés történik. Hát velem történt. Nem kívánom senkinek. Igaz ehhez a menzának, a szakácsoknak vajmi kevés közük volt, hiszen arról, hogy egy a menza összes termeiben szervezett nőnapi bulin én csak úgy kaptam egy fél csokor hóvirágot, ha a másik felét megeszem igazán nem tehettek. Ettől aztán olyan rosszul lettem, hogy majdnem elfelejtettem minek is kellett a fél csokrocska. (De aztán mégsem felejtettem el, oda is adtam az ügyeletes szerelmemnek. Ő persze észrevette, hogy nem vagyok valami jól, de mivel az előzményeket nem ismerte azt hihette – teljesen alaptalanul és valami nyegle nemtörődömségből – hogy holmi alkoholtartalmú italok miatt nézek ki úgy, ahogy kinézek. Azért a virágot elfogadta, de aztán közölte, hogy se táncolni se beszélni, se egyébként semmit nem akar velem csinálni. Én meg úriember voltam és ittam tovább az évfolyamtársaimmal, talán egy picit szomorúbban mint előtte.)
A menzát nem feltétlenül az ilyen történetek miatt szerettem, hanem az ott felbukkanó különleges és sehol máshol meg nem található emberek voltak az érdekesek. Ott volt például az az oktató, aki híresen zsugori volt, az utcai lámpa fényénél olvasott otthon és a zsebrádiója akkumulátorait is az irodában töltötte. Na ő volt az aki elhíresztelte magáról, hogy köszvénye van. Ha nem értené a kedves olvasó, akkor elmondom, hogy a köszvény nagyon kellemetlen betegség a húgysav okozza, ami meg a húsféléktől termelődik (elnézést, ha nem szakszerű ez a megfogalmazás). Szóval ez a kolléga aki egy kacsintás kíséretében nagy hangon mondta az ablaknál, hogy mindenki hallja, hogy jajj csak egy kis szaftot tessék szíves lenni a tökfőzelékre tenni a pörköltből, mert hát ugye a köszvény miatt nem ehetek húst. A konyhás néni be volt avatva, visszakacsintott és a húsdarabokat bedugta a tök alá. A pénztárnál ugyanezt eljátszotta, hogy ó ez csak egy kis szaft, tetszik tudni a köszvény miatt és a pénztáros csak legyintett, hogy ó hát természetes, a szaft ingyen van. Miután kifizette az üres tökfőzeléket, diadalittasan ült le az asztalhoz, ahol aztán fel volt háborodva azon, hogy talált egy zsírosabb darabot a húsok között. A legérdekesebb mégsem ő volt, hanem az a konyhás, akinek valószínűleg arisztokrata rokonai voltak. Mondjuk ez nem látszott rajta mert nagydarab, kerek fejű volt és izzadt mint a fene (amit azért egy ilyen ipari konyhán megérthetünk). Arisztokrata ősei akkor jöttek elő, amikor egy amolyan békebeli zománcos vödörben hozta a babfőzeléket előre a tálalóablakhoz, hogy beleöntse a tálaló medencébe vagy mibe. Jött tehát a főzelékkel és már jó néhány lépés távolságról tett egy olyan mozdulatot ami valóban főúri volt és a grófok, bárók, akkor csinálhattak így, amikor a nekik éppen megalázkodni készülő szolgákat elküldték maguktól, hogy ne zavarjanak már. Szó nélkül, csípőmagasságban lefelé fordított tenyérrel, csak az ujjaival intett nekünk, akik kint álltunk az ablak előtt, hogy azt javasolja lépjünk egyet hátra. Azért volt ajánlatos hallgatni rá, mert amikor beöntötte a főzeléket a helyére, az olyan fröcsögést csapott, hogy ha valaki nem volt óvatos, már azelőtt leette magát, hogy hozzájutott volna az ebédjéhez. Egyelőre ennyit, biztos vagyok benne, hogy lesz még szó menzáról a későbbiekben.