Grill

A focin és a politikán kívül van még egy terület, amelyhez szinte minden férfitársam remekül ért. Ez pedig a grillezés. Szöveges, fényképes és videós posztjaikban egymás után köszönnek vissza így a szezon kezdetén a porhanyósabbnál porhanyósabb marha és sertés szeletek, remekbe szabott hal és zöldségköltemények, minden igény kielégítően elkészített és csodálatosan ízletes hamburgerpogácsák. Ezek a jelentések nemcsak a kiválóan elkészített húsokról, hanem a változatosan és választékosan megválogatott saláta és zöldség összeállításokról is szólnak. Legalábbis a közösségi média keresztmetszetében Magyarország a Sokmillió Grillmester hazája. Ezek a kollégák természetesen lenézik a szupermarketek előre bekevert és csinos kis rudakká formált grillezésre szánt készítményeit és kizárólag a macskájuknak vásárolják ezeket, mert egy profi nem alacsonyodik le idáig, hanem a hentesével beszéli meg, hogy milyen tőkehús lenne a legjobb a kerti mulatság céljaira és hogy azt vajon 5 vagy 7 milliméteres lyukú húsdarálón érdemes-e ledarálni és hányszor. (Az, hogy miért fogy el ezekből a gyári változatokból sokezer tonna, az örök rejtély, valószínűleg éhesek a macskák.) Ráadásul a Sokmillió Grillmester nemcsak remek ízléssel van megáldva, hanem magabiztos ügyességgel is rendelkezik, sosincs problémájuk sem a parázzsal, sem a szükséges eszközökkel, sem azok logisztikájával. Több évtized tapasztalata adta mindannyiuk kezébe a villákat és csipeszeket, amiket már a szüleik és a nagyszüleik is használtak amikor bármilyen kegyetlen volt is a sors és a történelem, megőrizték a szabadban sütés örömét és tradícióját. (Nem, ezt már ők maguk sem hiszik el, csak a legendáriumban létezik, de olyan jó erről beszélni enyhén zsíros kötényben és húsvillával hadonászva egy pohár hamvas fröccsel a másik kézben.)

A végeredményt (értsd: az elkészült ételt) tekintve én is egyértelműen ebbe a körbe sorolom magam. Tényleg ritkán hibázok és az eredmény általában mindenkinek a megelégedésére szolgál. Ami az ehhez vezető utat illeti, ott azért vannak döccenők. Nézzük például a tegnapi történetet…

Mivel mindkét leánygyermekemre számíthattunk a hétvégén és a meteorológiai kilátások is kimondottan jónak mutatkoztak, már hetekkel ezelőtt eldöntésre került, hogy márpedig most grillezés lesz. Sajnos több mint egy éve nem tudtunk ennek a szórakozásnak élni, ennek okát nem szeretném részletezni, fura módon egy kerti ház a történet főszereplője ami majdnem nem lett kész még mostanra sem. Na de ami volt, elmúlt, gyerekek jönnek, az idő jó, mi kell még, vasárnap itt izzani fog a faszén mint a pinty! A cél érdekében szombaton be kell vásárolni, irány a hentes. Nézett már a kedves olvasóra egy hűtőpultból egy darab marhacomb? Vagy egy csodálatos csülök? Na hát ez velem sokszor megesik. Belépek az üzletbe, a szemem végigsiklik a számottevő felhozatalon és szinte azonnal „szemkontaktusba” kerülök valami hasonlóval. Az addig várakozással teli tekintetem egyből megnyugszik, gyengéddé válik és tudjuk (mármint a hús meg én), hogy mi egymáséi leszünk. Mivel vannak előttem a sorban, borzasztó néhány perc következik attól való félelmemben, hogy valaki más szemet veszt a választottamra. De nem, általában sikerül megőriznie magát nekem és rövidesen már viszem is haza a szatyromban. Tudom persze, hogy ezt kevesen érzik ugyanígy, de például amikor látszólag viccesen szoktam mondani az eladó néniknek, hogy azt a húst kérem, mert az engem néz amióta beléptem, ők megértően bólogatnak, hogy na ők aztán tudják miről beszélek, legyek nyugodt. Csülök, oldalas, csirke megvan induljunk haza, de előtt ejtsük útba a piacot friss zöldségekért és a boltot is sörért. Egyik sem kevésbé fontos a másiknál. Délután pácolás és előkészítés. A csülköt megfőzöm babérlevéllel és még pár fűszerrel, az oldalas joghurtos barbecue, a csirke ketchupos fokhagymás pácba szenderül másnapig. Persze kell valaki, aki ezek után a műveletek után fel és letörli a kifröcsögött pácot, elmosogatja a felhasznált nem kevés számú edényt, kiszellőzteti a lassan főtt csülök kicsit nyomasztó illatát, de hát nem csinálhatok mindent én.

Másnap aztán indul az akció. Először is rovaroktól és egyéb élőlényektől félve be kell nézni a szabadtéri grillező teteje alá, hogy nem költözött-e be valami oda télen. Ehhez nem árt családi segítséget igénybe venni, kizárólag azért, hogy nehogy valami rossz élmény nem várt hatással legyen a már-már művészi sütés végeredményére. Ha a tűzhely kiszabadult akkor meg kell hozni egy fontos döntést. Mivel egész tavaly nyáron, ősszel, télen és idén tavasszal a készség Isten szent ege alatt volt, felmerül a kérdés, hogy a majd a szenet tartó vékony lemez vajon elrozsdásodott-e annyira, hogy a művelet kellős közepén leszakad a francba, romba döntve minden elképzelést, vagy még bírja a kiképzést. Végiggondolom, hogy akár le is vehetném a helyéről, hogy megnézzem, de mivel egyrészt úgysem tudnám megállapítani a rozsdásodás pontos mértékét szemrevételezéssel, másrészt lehet, hogy a lemez alatt is veszélyes és ismeretlen rovarpopulációkra lelhetek, ezért inkább úgy döntök, hogy fő a bizalom. Emberben is, tárgyakban is. Különben sem vagyok egy David Attenborough. A következő lépés a szén. Vagy brikett. Vagy valami ilyesmi. Ez pofás papírzsákban van, ami olyan elmésen van lezárva, hogy az azt biztosító cérnát egy mozdulattal ki lehet húzni belőle, és frappánsan felnyitni. Na ez nekem sose sikerül. Kicsit küzdök vele, de hamar feladom, próbálom innen és onnan, de ha nem hát nem. Azt hiszi a kis buta, hogy megússza. Próbálom feltépni. Ez vagy olyan jól sikerül, hogy hosszában felreped az egész, a teraszt szénbe, engem pedig szénporba borítva, vagy meg se moccan, valósággal nevet rám, akárhogy erőlködöm. Az ollómnak azért nem áll ellen, vagyis ezt az akadályt is veszem. Szén a grillezőn, én már az előzőek miatt egy fokkal idegesebben, de nekiállok legkritikusabb pontnak, a begyújtásnak. A cél az, hogy a szén lehetőleg azonnal, egyszerre és mindenhol egyenletesen kezdjen izzani. Tudom-tudom, erre is mindenkinek megvannak a saját csalhatatlan módszerei. Nekem is van jópár. Ott van például a gyújtógél. Rá kell spriccelni a szénre és meggyújtani. Gyönyörű kékes lánggal ég, sokat sejtetően serceg is hozzá, a szén viszont csak megvonja a vállát és mintha azt mondaná, hogy: piha! mit akarsz itt kis barátom, korábban kellene felkelni. A második fokozat az osztrák spirituszos gyújtócucc, ami remek találmány. Olyan a színe és az állaga, mint a színehagyott hamisított törökméz, továbbá ég mint a veszedelem, hosszabb ideig mint a gél. A szén erre már nyújtogatja egy kicsit a nyakát, mint aki zavarban van, sőt kijelenthetem, hogy nem őszinte a gúnyos mosolya, de azért a vége az, hogy: „Nice try! Try again!” – akarom mondani: „Netter Versuch! Versuch es noch einmal!” -mert ahogy mondtam osztrák a szentem. Ebben a pillanatban a következő dolgok jutnak eszembe: 1. a kisházban található és a kempingezéseknél használt kicsi elektromos grillező, 2. a konyhában lévő sütő grillező funkciója és nem utolsó sorban 3. Dezső barátom gázos hordozható szabadtéri tűzhelye, amit most nagyon irigylek. Az is eszembe jut, hogy vajon ki volt az a marha, aki ezt az egészet kitalálta, mért kell engem ilyen helyzetbe hozni. Legvégül az, hogy ha legközelebb lesz valami bónusz, veszek egy olyan gázos, lávaköves grillezőkocsit, hogy hét nyelven fog beszélni az biztos. De azért nem adom fel. Keresek kicsi fadarabokat, a spirituszos gyújtó darabkák mellé teszem, az egészet leöntöm a géllel és lesz ami lesz újra meggyújtom az egészet. Ez a próbálkozás ígéretesnek tűnik elővehetem a 25 cm átmérőjű virágalátétet. Erre a legyezéshez van szükség és hajtom is a levegőt izomlázig. Végre meglátom a fehéredő színt a szénen és már tudom, hogy győztem. Természetesen ez az álnok nemsokára átesik a ló másik oldalára és olyan izzásba fog, hogy a kóstolónak szánt szalonna úgy elkezd lángolni az alumínium grilltálcán, hogy minden lábszőrszálamat kockára téve kell ledobnom az egészet a földre. A folyamat mindenesetre halad. A húsok és a zöldségek sülnek, a gyerekek is megérkeztek, mi kell még… Ne tagadjuk, profik vagyunk…

Erőltetett hasonlatok

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a főzés az nagyon is hasonlít a zenéléshez? Vagy ha azt mondanám, hogy a nem mindegy milyen stílusban főzöl és ez zenei stílusoknak is megfeleltethető. Sőt mi lenne, ha szoros párhuzamot vonnék az elkészült étel minősége, állaga, kinézete és a közben a Spotify által látszólag véletlenszerűen, de sokkal inkább a Nagy Valósidejű Adatelemzés eredményeképpen számomra kevert muzsika között? Hát megmondom mi lenne. Az lenne, hogy az a nagyon kedves és hűséges olvasó azt mondaná, hogy nem elég, hogy ez a Bálna már ilyen régen nem adott életjelet magáról (amiért itt és most elnézést is kér, na persze) és nem elég, hogy az elmúlt hetekben azt se tudtuk, hogy él-e még, vagy elúszott az örök planktonmezőkre, most ilyen hülyeséggel jön elő. Olyannal amit egyrészt aki szenvedéllyel főz az úgyis tudja, aki meg nem az sose fogja megérteni. Mindjárt megmagyarázom…

A múlt héten két egymást követő napon volt szerencsém részt venni két merőben különböző koncerten. Az egyikre Sopronban került sor, ahová a feleségemmel mentem és túlnyomó részben idősebb bácsikkal és nénikkel hallgattuk a szimfonikus zenekar játékát zongora és klarinétszólókkal súlyosbítva. Ennek a helyszíne egy valóban impozáns a város méretéhez és múltjához képest mindenképpen megfelelően nagyívű előadóterem volt, remek akusztikával, viszont kicsit kehes klímaberendezéésel, amit az előadás előtt gondosan le is kapcsolnak, mert – állítólag – zörög mint a veszedelem és komolyan rontja a műélvezetet, viszont a hátunkra tapasztja az inget és komoly forgalmat produkál a büfének. A másik koncert Budapesten volt egy kis klubban, ahol a cseppet sem szerény nevű Dixie Kings of Hungary zenélt (mint minden szerdán). A nevük egyébként valóban nagyképűnek tűnik, de csak addig, amíg el nem mondom a sokak számára talán nyilvánvaló tényt, hogy ez a formáció túlnyomórészt a maga nemében ma is egyedülálló, de a névadó, alapító halálával megszűnt Benkó Dixieland tagjaiból áll. A komolyzenei koncert előadói szmokingban, öltönyben  és hosszú ruhában voltak, míg a dixisek ennél sokkal kevésbé formálisan öltöztek,  viszont amikor éppen nem játszottak virtuóz szólót, akkor sört ittak. Az is feltűnt, hogy míg a szimfonikus zenekar tagjai gondosan követik a kottát, addig a másik társaságnál ez egyáltalán nem látszik alapkövetelménynek, legfeljebb csak a téma tartása miatt van előttük, meg persze, hogy a dalok szövegét el ne felejtsék. (Úgy képzelem egyébként, hogy náluk bele van írva például az is, hogy „itt a Béla szólózik trombitán, van 17 másodperced, hogy a sörödbe kortyolj, de vigyázz, mert utána te jössz!”.) A komolyzenei koncerten nemhogy kimenni, de szélesebbet mozdulni sem szabad és illik az előadás alatt, míg a dixisek egyáltalán nem sértődnek meg, ha szám közben mész ki a büfébe, hogy újratöltesd a korsódat, hiába ők aztán tudják az állandó hidratáltság fontosságát. A nézőtérről egyáltalán nem megy fel soha senki a Mendelssohn mű második tétele előtt és kéri el a csellózó hölgytől a hangszerét, hogy ezt most játszhatná-e ő, mert nagyon szereti, míg a dixiklubban simán előfordul, hogy egy nézőtéren műélvező idősebb úriember énekel egy klasszikus jazz számot a közönség, a zenekar, de főleg a maga örömére.

Azért vannak közös tulajdonságok is, már azon túl, hogy a dixi koncerten is ugyanolyan bácsik és nénik ülnek a székeken, legfeljebb egy kicsit könnyedebben öltözve. Ők bizonyára azok, akik már vagy negyven éve járnak hűségesen a sokáig Benkó, ma már a most fellépő zenekar nevét viselő klubba. Az igazi hasonlóság valójában az, hogy a végeredmény mindkét esetben világszínvonalú, lehengerlő és könnyed. Valami olyan élmény, amit sem otthon hallgatva a már említett Spotify-t, sem a kocsiban a Bartókot vagy a Jazzy-t – nem lehet utánozni. Az is mindkét előadáson szembetűnő, hogy a legmenőbb hangszer a nagybőgő. Persze itt van némi különbség, hiszen a komolyzenei előadásban nagyobbrészt a művészek vonót használnak, míg ez a jazz-zenész fejében egyáltalán meg sem fordul, lehet hogy nincs is neki olyan. Amikor az előadásokat hallgattam mindkét esetben az járt a fejemben, hogy ha a nagybőgő megszólal, akkor az kérem szépen meg van szólalva. Akkor nincs mellébeszélés, nem lehet másra figyelni, csak arra amit a bőgő nem is a fülünkben, hanem valahogy mélyen a gyomrunkban előidéz és ez nagyon jó érzés. Ilyenkor sajnálom legjobban, hogy nem tanultam meg valamilyen hangszeren játszani, mert ennél jobb dolog kevés lehet, úgy képzelem.

Nem tudom mennyire izgalmas egyébként egy zeneileg totálisan dilettáns Bálna zenei élményeiről olvasni. Gondolom semennyire, ezért aztán belekezdek abba, hogy miért is volt igazán fontos nekem ez a két koncert. Az jutott eszembe ugyanis, hogy aki jól és jó kedvvel szeretne főzni és persze jó eredményeket akar elérni, annak tudnia kell szimfonikus és dixieland zenekar módjára is dolgozni. Ha például süteményt sütünk, akkor az a jó, ha olyan precízen és odaadóan követjük a kipróbált receptet, mint a fagottos a kottát, hiszen elég ha egyetlenegyszer egy valamiben változtatunk vagy félrefújunk, mindjárt vége az élménynek és számíthatunk a koncert közönsége értőbb felének meglepődött arcára illetve egy kínos beszélgetésre a karmesterrel és a szólamvezetővel még aznap este. A süti esetében ilyen beszélgetésre nem kell számítani – ritkán kerülnek kapcsolatba az én sütimmel karmesterek ugyanis – ám ugyanilyen kellemetlen következmény, ha azt tapasztaljuk, hogy valahogy nem fogy a tálról a pite, mert azt azért mégse feltételezzük, hogy hirtelen egyszerre kezdett mindenki fogyókúrázni. Ha viszont levest főzünk vagy teszem azt pörköltet csinálunk, akkor ott elővehetjük a virtuozitást és mélyen eltehetjük a szakácskönyvet a szekrénybe. Bendzsósokat példának tekintő laza csukló a fűszerezésnél, nagyívű harsonaszólókat idéző alapanyag variálás, minden belefér. Még a sör is, amit két szóló, akarom mondani kóstolás között iszol, csakis a legjobb eredmény elérése kedvéért és érdekében.

Takarékosság és stílus

Ismeritek azt az embertípust, aki minden konyhai alapanyagot elő- és végterméket elrak, lefagyaszt, bezacskóz, mindezeket észben tartja és a kellő időpontban elő is veszi újrahasznosításra? Hát én ismerek pár ilyet és őszintén csodálom őket. Én ugyanis ennek a kívánt folyamatnak mindig csak egy részéig jutok el. Vagy addig hagyom a készételt a hűtőben, amíg ott is megromlik és már nem lehet lefagyasztani. Vagy egyszerűen csak a mennyisége vagy a minőség miatt nem tartom érdemesnek a fáradtságra. Ha viszont a mennyiség és a minőség is megfelelő és nem is felejtkezek el arról, hogy le kellene fagyasztani, sőt találok dobozt, zacskót is neki, akkor a mélyhűtő becsukása után felejtem el szinte azonnal, aminek az a következménye, hogy akkor találom meg a jobb sorsra érdemes adagot, amikor „hát az nem lehet, hogy egy ekkora hűtőben ne legyen hely egy nyomorult jégkockatartónak” felkiáltással kipakolok mindent és rácsodálkozok a múltba vesző gondosságomra és a szelektív emlékezetemre egyaránt. Mivel a legtöbb lelet eredete ugye nem felkutatható, egyből – felolvasztás nélkül – a kukában landol. Összefoglalva a folyamatot azt tudom töredelmesen és bátran bevallani, hogy sajnos rengeteg ételt dobunk ki – és ezzel hasonlóak vagyunk a nyugati civilizációk jobb módban élő embertársaink nagy részéhez – nyersen, elkészítve vagy elkészítve és hónapokig fagyottan tárolva, ez utóbbihoz nem kevés villamos energiát is felemésztve.

Számomra ebben a tekintetben az az ismerősöm, aki minden – ismétlem minden – maradékot – elrak, újrafelhasznál és a családja tányérjára tesz. Ha másodszorra sem fogy el a rántott hús, akkor abból biztosan fasírt lesz, ha egy kicsit már hűtőízű és színét vesztett a ki tudja mikor lefagyasztott töltelékáru, azt eladja speciális félbajor félfehér kolbászként. Az ismerősöm családja mindezt már megszokta és megtanulta, nem lázad akkor sem ha egy álló hétig kell rizst ennie magában egy sajnálatos baleset eredményeként, amikor véletlenül megborult a só a főzővízbe való adagoláskor, így a rizs mennyiségét kellett hozzáigazítani a váratlanul szerencsétlenül alakult körülményekhez, az ugyanis szóba sem jöhetett, hogy az a drága só kárba menjen, netán új főzővizet készítsünk.

A takarékosság nagymestere mégiscsak Jolinagyi volt. Nyugdíjas korában mindig délben ment a piacra – ahogy ő mondta: cancikázni (ne kérdezzétek, honnan ered a kifejezés) -, mert pontosan tudta, hogy ekkor az árusok már szabadulnának az áruiktól, és mennének haza a francba, mert etetni kell a jószágokat és ha nem érik el az egyes buszt, akkor nem lesz étel amire az ember hazajön a gyárból, azt pedig nem akarják megkockáztatni. Ezt a lélektani pillanatot használta ki Jolinagyi és ért el kivételes extradiszkontot a kissé már viseltes saláták és tökök megvásárlásakor. Ő egyébként arra is nagyon odafigyelt, hogy mi, az unokái is minden egyes falatot, kortyot a lehető legjobban felhasználjunk. Képes volt arra, hogy amikor arra panaszkodtam kisiskolás koromban a nyári szünet alatt – miközben vele tartottam cancikázni -, hogy éhes vagyok, akkor vettünk a boltban egy (1) sós kiflit (á 40 fillér), de azt sem adta a kezembe, hogy egyed kisunokám, hanem falatokat tört belőle és így adagolta, ráadásul a következő csak akkor érkezett, ha meggyőződött arról, hogy az előző már nincs a számban. De ő volt az is, aki 50 filléres fagyit vett nekünk, nehogy meghűljön a torkunk és/vagy elcsapjuk a hasunkat. Ne, senki ne higgye, hogy ezt szomorúan, vagy a szánalomra méltó gyermekkorom ecseteléseként írtam le. Úgy sajnálom, hogy nem tanultam meg ezt tőle. Valószínűleg egyébként anyámban volt egy kis lázadás ezzel a személettel kapcsolatban, mert ő aztán végképp nem volt ilyen, apám meg maga volt a nagyvonalúság a nem túl gyakran bekövetkező indokolatlan költekezéseivel, amiket „játsszunk részeg milliomost!” felkiáltással vezetett be – prémiumosztások vagy egyéb jutalmak idején.

Aki miatt ebbe a posztba belekezdtem az mégiscsak Tibor barátom. Ő volt az, aki egy főiskolai félévet kihúzott egy fél rúd parizerrel. Minden egyes napon arra ébredtünk, hogy Tibor felkel, birodalmi stormtroopereket megszégyenítő határozottsággal és dobogással végiglépked a valószínűtlenül hosszú kollégiumi folyosón a konyhában található hűtőhöz, majd ugyanolyan döngő léptekkel vissza a szobába és leül az asztalához. A parizerből levág az irigyelt vadászkésével kettő darab 1,5 és 2 mm közötti vastagságú szeletet azt elhelyezi azon a kenyéren, amit egy vajas doboz tetején tartott – így kenni már nem kell belőle, hiszen egész éjjel egymás aurájában voltak. Rövid és funkcionális falatozás után kenyér vissza a vajasdobozra, az avatatlan szem számára semmit sem változott parizert vissza a zsírpapírba majd a nejlonzacsiba és irány a hűtő újra. Ennyi év után felmerül pár kérdés: miért nem csinálta meg a parizeres kenyerét Tibor a konyhában? (Ebben az esetben egy utat megspórolt volna). Sőt, miért nem ette meg ott? (Így a reggelizése közben nem kellett volna a még alvó állapotban lévő szobatársai (vagyis Józsi barátom és én) sokszor a kelleténél intimebb, bár önkéntelenül kiadott hangjait hallgatnia. De hát mindegy, ezekre a kérdésekre talán már sosem tudjuk meg a választ. Tibor egyébként mindennel nagyon tudott sprórolni, a szavakkal, az írással, a hellyel a füzetében. Idekívánkozik az a történet is, ami az én szakdolgozatommal történt: Amikor mi főiskolára jártunk, a számítástechnika még éppen csak elterjedőben volt. Egy – egyébként Tibor tulajdonában lévő – IBM XT számítógépen írtuk a szakdolgozatunkat például, közelebbről a Chi Writer nevű szövegszerkesztőn. Ahhoz, hogy megkülönböztessük az állományokat azt találtuk ki, hogy a konzulenseink nevéről nevezzük el a fájlokat (max. 8 karakter lehetett a név, és kötelezően a .chi kiterjesztést kellett használni, szóval elég komoly kereteket kellett betartani). Tibor javasolta, hogy az én dolgozatom neve legyen Viliba.chi, ugyanis így megspórolunk egy csomó karaktert és mivel a konzulensem Balogh Vili bácsi volt, minden feltételnek megfelelt a név. Tibor egyébként is híres volt a tömör megfogalmazásairól. Amikor logikai kapcsolástanból valami egyedi megoldást magyarázott a tanárunknak, aki nem igazán értette, hogy annak miért ugyanaz az eredménye mint amit Ő elképzelt, Tibor ugyanis valami egészen más úton jutott el helyes megoldásig, pár nem túl lelkes mondat után, csak annyit mondott: „az én füzetemben már működik!” A legszebb történet azért mégiscsak az, amikor Tiborunk szerelme valamiért Finnországba hajózott, akkor hősünk egy távirattal fejezte ki az érzéseit. (Nem email, nem sms, nem messenger üzenet, hanem távirat, amihez be kellett menni a postára és komoly pénzeket kellett fizetni, ráadásul minden ilyen bénán elferdítettek, például a csütörtökön!-t úgy írták, hogy csuetoertoeken felkiaaltoojel, nem lévén ékezetes karakterek és írásjelek a rendszerben) Na szóval Tibor mindössze ennyit küldött: „Ha een szeel lehetneek felkiaaltoojel” – utalva ezzel az akkor közismert Omega számra, vágyaira, de legfőképpen csodálatos és túlfűtött érzéseire. Azt semmiképp se tételezzük fel, hogy távirata megfogalmazásakor kihasználta a postai díjszabásnak azon pontját, hogy a táviratok alapdíjában az első öt szó van benne, efölött már szavanként kell fizetni, és egy kollégista pénztárcájához képest nem is keveset.

Akkor nem kényszer

(Figyelem, durva comingout jön, gyengébb idegzetűek akár be is csukhatják a szemüket, ellapozhatnak, vagy csak simán visszatérhetnek a facebook üveges tekintetű görgetéséhez le majd fel majd megint le, fel, le, mivel egy szellő hintáztatja az ágat (… ja ez meg már egy másik mese…)) Na szóval azt szeretném bevallani itt a mélyen tisztelt nagyérdeműnek férfias, már-már proletár őszinteséggel, hogy a mainál sokkal fiatalabb koromban írtam verseket. Ez a kór elég sokáig tartott és miután a versírás utáni vágyam egyszer végre abbamaradt, néha váratlanul újra feltűnt, de csak azért, hogy megint elenyésszen. Anyám és apám erre teljesen ellenkező módon reagált. Anyám elment a közeli papírboltba és vett nekem egy Erika márkájú táskaírógépet, apám meg később, miután a félkönyökére támaszkodva végiglapozta a zsengéimet, azt mondta, hogy hát nem egy Ady Endre. Ezen aztán természetesen vérig sértődtem, mondván, hogy ezt kikérem magamnak, milyen jogon ítéli meg az én irodalmi magasságaimat és mélységeimet vérbeli, sőt szakbarbár műszaki ember létére, amikor ő köztudottan csak olyan verseket írt, hogy például:

„nincs barátom ej-haj, nem baj

igaz van vagy féltucatnyi

de azokat nem lehet

beszámíta-ni”

A -ni előtti gondolatjel arra való utalásképpen van ott, hogy színpadi előadás közben a művészen lévő, lehetőleg piros-sárga pöttyös, a nyakra félvastag, bármely rövidáruboltban kapható gumival erősített csokornyakkendőt a „beszámíta” szintaxis elhangzásakor a legalább mintegy 20 cm-re ki kell feszíteni, majd a „ni”-re – mintegy az előadás csúcspontjára érve – azt a nyakizmok egyidejű megfeszítésével el kell engedni a hallgatóság nagy örömére és spontán ovációjára. (Ha valaki azt hinné, hogy ezt apám komoly és felelősségteljes vezető beosztású káder létére nem adta elő évről-évre az emlékezetes bükkszentkereszti ismerkedési eseteken, akkor óriásit téved. Ezekről az alkalmakról még majd egyszer írok, mert történtek bizony ott is csuda dolgok…)

Őszintén szólva nem tudom, melyikük tett velem jobbat. Anyám aki támogatott, vagy apám, aki visszarángatott a földre. Azt hiszem ez a két hatás így együtt volt jó. A grafománia megmaradt, azóta is nagyképűen hiszek benne, hogy le tudok írni dolgokat, de azt is tudom, hogy egy határon túl nem szabad/érdemes merészkednem. Pont elég, ha megmarad nekem, nem feltétlenül és mindenáron kell másokat is terrorizálnom az általam írottakkal. Pedig hát micsoda gondolatok születtek. Ott van mindjárt a moszkvai tanulmányi kirándulásunk alkalmával érzett, mit érzett! papírra zokogott

„zöld pipacsos vörös rét

mi lesz veled vörös tér”

csodálatos rím-kétsoros, ami aztán végképp kiütötte még nálam is a biztosítékot amikor megláttam leírva a füzetemben. Akkor két dolog fordult meg a fejemben, egyrészt, hogy apámnak igaza volt, másrészt, hogy kár volt kiadni azt a sok pénzt Erikáért. Na de fátylat a múltra, régen volt, talán igaz sem volt. (De, sajnos igen…) Az irodalom iránti mérsékelt rajongásom egyébként azért mostanra is megmaradt, ami főiskolás koromban olyan méreteket öltött, hogy egyszer még egy író-olvasó találkozót is megszerveztem Petrőczi Évával. Éva el is jött én ott voltam, csak a műszaki főiskolás hallgatók nem akartak megjelenni, pedig minden kollégiumban kitettem plakátokat. T-5 perccel még csak én és két szintén megszállott ismerősöm ült a helyszínnek kiszemelt társalgóban, így aztán körberohantam még egyszer a 3×5 emeletet, hogy szemmel is látható hallgatóságot toborozzak. (Igen, gyalog. Akkor még nem tudtam instant üzenetet vagy kör-sms-t írni, mert erre alkalmas eszköz nem volt, sőt el sem tudtuk képzelni, hogy létezik ilyen. Akkortájt például, ha valakit felhívtak a szülei a kollégiumban, akkor az a telefon a portán csöngött és a portásbácsi – az este előrehaladtával valahogyan egyre kásásabb hangon – beszólt a hangosbemondóba, hogy X.Y-t várják a káhányas portán. (Lehet, hogy K-3-ast mondott, de mi jobban szerettük így érteni.)) A lényeg ebben a történetben az, hogy Petrőczi Éva megjött Budapestről, nem fulladt botrányba a találkozó, sikerült odacsődítenem pár – elsősorban irántam – elkötelezett hallgatót. Még olvastunk is fel a verseiből, ittunk kávét, jó volt minden.

Ezt az egészet csak azért meséltem csak el, mert Petrőczi Éva volt az, akitől a következőt hallottam: „verset írni akkor nem kényszer, ha az”. Nagyon magyarázni ezt a mondatot nem kell, azt jelenti, hogy csak akkor írj bármit, ha már végképp nem bírod, egyébként csak magamutogatás, szellemi fontoskodás és zaklatás az egész. Természetesen az a kérdés merül fel, hogy mi köze ennek Bálnához…

A fenti dolgok akkor jutottak eszembe, amikor egy hosszú és tényleg fárasztó egész hetes külföldi kiküldetés után vasárnap délelőtt ültem itthon nyakig a depresszióban. Egy csomó dolog járt a fejemben. Azt éreztem, hogy nem vagyok biztos magamban, mi lesz a munkahelyemen, hogyan oldom meg a nagy kérdéseket. Addig merültem ebbe az állapotba, hogy az már saját magamnak is feltűnt és éreztem, hogy ebből a negatív és lehúzó spirálból valahogy ki kell lépnem. Kell valami olyan tevékenységet csinálnom most azonnal, ami legalább egy kicsit eltereli a figyelmemet saját magamról. És itt nem feltétlenül csak a pálinkára kell gondolni. Régen, főiskolás koromban ilyenkor ráncolt homlokkal a füzetem fölé görnyedtem és verseket írtam (Józsi barátom ekkor mindig azt kérdezte, hogy na mi van Bélám, szerelmes vagy?! És majdnem mindig fején is találta a szöget egyébként…) Ahogy azt fent leírtam ezen már túl vagyok, ma a versek helyett leginkább a főzéshez fordulok. Most vasárnap is így jutottam el addig, hogy sütni kellene valami sütit. Ezt nem egyszerűen csak éreztem, hanem teljesen biztosan tudtam, hogy mit kell csinálnom, hogy ez a megoldás. Azt is tudtam, hogy van itthon tojás, liszt, túró, ez-az, vagyis így olyan nagy akadály nincs, ami alapján lebeszélhetném magam, ahogy a depisek szokták magukat. Sütöttem is egy remekbeszabott túrós megfordítós cuccot (nem tudom a rendes nevét, de valószínűleg nem ez, mert azt nem tudom mitől lenne megfordítós). Hol elmélet, hol gyakorlati alapon tudományosan túllendültem az akadályokon (pl. hogy a recept szerint 22×25 cm-es négyszögletes tepsi helyett jó-e egy 26 cm átmérőjű kerek forma, vagy hogy lehet-e rendes túróból botmixerrel krémeset csinálni…) A gyógymód bevált, sokkal jobban éreztem magam, mire végeztem, ráadásul még az eredmény is jó lett. Ajánlom mindenkinek. A versírást is, a sütést is. Vérmérséklet szerint…

A lélek tükre

A szem a lélek tükre mondtuk ki magunkban mindannyian a címet megpillantva, de természetesen nem erről a közhelyes mondásról szeretnék beszélni ma. Van valami ugyanis szerintem ami még talán a szemnél is jobban megmutatja a gazdája lelkivilágát. Megismerve ezt a dolgot nemcsak megtudhatjuk, hogy a készítője mennyire érzi otthonosan magát az emberi társadalomban, de még – ha jól odafigyelünk – akkor egész odáig merészkedhetünk, hogy urambocsá’ komplett pszichopata-e vagy talán széplelkű álmodozó. Formáját tekintve annak a valaminek csalhatatlanul megérezhetjük, hogy a gazdája odafigyel-e ránk és fontosak vagyunk-e neki, vagy csak egynek néz minket a sok közül.

Nem csigázom tovább az olvasó kíváncsiságát, hanem férfias bátorsággal ideírom, hogy a fasírtról van szó, se többről, se kevesebbről. Ott van például Anyám Fasírtja. Erről már esett szó ezeken a lapokon, de azért nem árt felidézni. Apró, kivételes alkalmakkor fogpiszkálóra tűzött és egyetlen falatként megehető, fokhagymában hiányt nem szenvedő golyókról volt szó, aminek a legfőbb jellemzője, hogy evés közben szinte érzed Anyám kezének apró, finom mozdulatait, ahogy egy kisebb diónál nem nagyobb fasírtokat simogatja és teszi be a forró olajba. Ő nem használt soha zsemlemorzsát a ropogósabbá tételhez, mert azt mondta, hogy az csak ront rajta és elveszi a hús valóságát. Természetesen amióta ő már nincs köztünk nem ettem olyat, de még hasonlót se, és az is nyilvánvaló, hogy én sem tudok olyat csinálni.

Aztán ott van az a változat ami a mi házikedvencünk. Ez nem golyó, hanem rúd alakú, szebb napokon baconnal beterítve és úgy megsütve. Én úgy szeretem, ha nem túl száraz húsból készül, hanem inkább szaftosból, mert olyan jó érzés, amikor a kissé szájpadláshoztapadós főtt tojássárgáját egy jó falat hússal lehet ellensúlyozni. Igen, mert szerintem az a fasírt tojás nélkül olyan, mint a grönlandi bálna óceánvíz nélkül, vagyis csak egy darab unalmas hús. Az otthoni konyhában a fasírt massza kap néha egy adag fagyasztott zöldséget is, hadd legyen még gazdagabb és látszatra egészségesebb. (Természetesen akkor is jó szolgálatot tesz a zöldség, ha éppen elcsesztük és kevés lett a hús, vagy mert a.) eleve keveset vettük, b.) b sokat vettünk csak vagy nem találjuk a bejáratott tepsinket, vagy megtaláljuk, de még a múlt heti odaégett maradék ázik benne és se kedvünk, se időnk, se humorunk nekiállni elmosogatni. A két eset kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy egyrészt minden relatív, másrészt minden malőr megoldható egy kis kreativitással és látszólag össze nem egyeztethető dolgok összeillesztésével.) Ennek a rúdban sült fasírtnak az is az előnye, hogy anélkül lehet néma csendben levágni egy szeletet és a hűtőajtó takarásában magunkba tömni mintegy mellékesen, hogy a változást a családunk észrevenné. Természetesen ehhez az kell, hogy a levágáshoz szükséges eszközöket gondosan eltüntessük a mosogatóban lévő edények alá, vagy urambocsá azonnal elmosogassuk. A menzai univerzumban ezt az ételt valamiért stefánia-vagdaltnak hívják, ami nem tudom pontosan micsoda, szerintem ugyanolyan mint a fasírt csak sokkal több benne a kenyér – legalábbis ez a tapasztalatom. Apropó vagdalt. A név nem véletlen, mármint hogy a fasírtot vagdaltnak hívják. Sokan esküsznek rá, hogy a a lélek- és illúzió rombolás csimborasszója az, amikor  a húst átküldik a húsdarálón. A komoly emberek a vagdaltat vagdalják, vagyis erre megfelelő speciális késsel aprítják fel formázható és jól kezelhető masszát képezve. Hát én nem vagyok ilyen. Általában megveszem a húst a hentesnél daráltan és még arra sem figyelek, hogy ne kerüljön bele az előző vevőnek processzált, még a gépben lévő bármilyen anyag. Hát hiába. Szeretek veszélyesen élni. Ugyanilyen kérdés a belekerülő hagyma is. A populáció egyik fele nyershagymás, a másik fele pirított hagymás. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy hagyma a masszához való keverése előtt megpirul-e vagy sem. Az én véleményem az, hogy a pirítás mindenképpen megéri a fáradtságot, de persze én is elmulasztom sokszor, ha nincs hozzá éppen türelmem.

Az ember így negyven és ötven között – jóval közelebb az ötvenhez – hajlamos azt gondolni, hogy fasírt terén már nem érhetik meglepetések. Amire idáig eljutunk, már túl vagyunk a vegetáriánius lencsvagdalton, amit nem vallunk be, hogy véletlenül vettük. Túl vagyunk a mícsen és a csevapon. Túl vagyunk a zabpelyhes változaton is. Én is így gondoltam ezt, – amikor a perceken belül bekövetkező elementáris meglepetésről mit sem sejtve -, a koromra való tekintettel meglehetősen magabiztosan vettem a menzán zöldborsófőzeléket fasírttal. Valószínűleg hétfő volt, olyankor szoktam főzeléket enni a hétvégi hústúltengést ellensúlyozandó. Kicsit elgondolkodva vittem a tálcán az asztalhoz az ételt és akkor jött a meglepetés. Belekóstoltam a fasírtba és – azt nem mondom hogy tátva maradt a szám, mert az nem lenne szép – de mindenesetre elkerekedett a szemem. A borsófőzelékbe félig belesüppedt hús ugyanis valami olyan volt, amit csak a legelismerőbb szavakkal lehetne leírni. Nem megégett, hanem pont elég lágy volt, a hús között különböző zöldfűszerek virítottak és egyébként is tökéletes volt a só-bors arány. Ott tartottunk, hogy kikerekedett a szemem, lehet hogy még könnybe is lábadt egy kicsit. Valami olyat idézett fel bennem, ami talán igaz sem volt. Valamiért nagyanyám fasírtja jutott eszembe, amit nála ettem 40 éve a tökfőzelékhez. Hogy ez miért történt, nem tudom, de nem is fontos. Az a jó az emlékekben, hogy a legváratlanabb pillanatokban és látszólag indokolatlanul bukkannak fel. Ezt az élményt csak megköszönni tudjuk és ez a legjobb amit tehetünk vele…

Pálinkacseppek újra

Nemrég már összefoglaltam a pálinkával kapcsolatos gondolataimat és legemlékezetesebb élményeimet, de nem mehetek el szó nélkül a szilveszterkor történtek mellett. Az történt ugyanis, hogy szűkebb baráti társaságunk úgy döntött, hogy ezt a különleges napot ismét együtt tölti (mint már vagy húsz éve mindig).  És ha már a szilveszter közös lesz, miért ne lehetne mindjárt 29.-én elkezdeni az előkészületeket (értsd: összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni, de mindezek alatt örülni egymásnak és a viszontlátásnak – mint már vagy húsz éve mindig). Most nem részletezendő okok miatt kicsit elcsesztük a szervezést és így nem oda mentünk szilveszterezni ahová szerettünk volna, hanem oda ami maradt, sőt még inkább: jutott. A hely egy Hidegség nevű faluban volt a Fertő parttól nem messze egy elsősorban nyáron élvezhető helyen. Azt nem mondom hogy nem volt fűtés, de ha valaki elmegy egy szálláshelyre és ott a megoldás az, hogy az összejönni, enni-inni, énekelni, összeveszni, kiegyezni programokhoz betársul a „tízpercenként rakjunk a tűzre, mert szétvet minket a hideg” is, akkor nem feltétlenül őszinte az ember mosolya, főleg ha még az arcára is fagy. A dolgon túltettük magunkat és nagy hálát adtunk a társaságunk tagjainak tizenöt-húsz évvel ezelőtt mutatott fáradtságot nem kímélő szorgalmáért és odaadásáért amivel olyan stramm és nagyszerű gyerekek világra jöttéről gondoskodtak, hogy a favágás terhét teljes mértékben levették egyre fáradtabb szüleik és azok barátai válláról. Mivel ez az utolsó pillanatban megejtett szervezés rám hárult, igyekeztem olyan helyi érdekességeket és programlehetőségeket is felkutatni, amelyek arra a területre jellemzőek. Gondoltam például arra, hogy a szomszédos Hegykőn felkutatjuk és vérmérséklet szerint megkoszorúzzuk vagy megvetően végigmérjük nemzetünk bizonyos körökben egyértelműen világhírű színészének szülőházát aki egyszemélyben Szamóca, Széchenyi és Józsi a legényanya. Az is eszembe jutott, hogy elkirándulunk a szintén Hegykőn található termálfürdőbe egy röpke órára, épp csak annyira, hogy a magukat áztató, alsó-középosztályba tartozó, de magukat valamiért túlértékelő burgenlandi osztrák élemedett korúakat (lásd még: burgeszek) megbotránkoztassuk hangos beszédünkkel illetve rájuk sem hederítéssel (már persze ha van ilyen szó ugyebár). Miután ezeket elvetettem azt gondoltam, hogy az összejövetel stílusába sokkal inkább passzentosan illeszkedik a pálinkafőző látogatás és persze kóstolás, ami hol lenne máshol, mint Hegykőn.

Az eseményt precízen leszerveztem, időpont, létszám, logisztika rendben, mi baj lehet még – gondoltam magamban. A baj azzal kezdődött, hogy a szervezés el nem kerülehtő részeként egyedül meglátogattam a főzdét pár nappal az akció előtt, hogy megbeszéljem a részleteket. Ha már ott voltam, vettem is pár üveg pálinkát mintegy bizonyítva a szándékom komolyságát és mivel pont ki is fogytam otthon a készletekből. Az egyik (golden) alma volt, mert mint azt a múltkor írtam, az a kedvencem. Hazavittem, megkóstoltam, én úgy éreztem, több mint rendben van ez a fajta. Kóstolgattam rendesen (a ribiszkét és a zenit (!) szőlő-meggy házasítást (!) is), de azért jócskán maradt a 29.-i estére is, és ahogy illik, megkínáltam vele a barátaimat is. Azóta sem tudom eldönteni, hogy 1.) én vagyok vészesen igénytelen, 2.) a kelleténél jobban elfogult, 3.) egyszerűen a barátaim nem tudják mi a jó. Az történt ugyanis, hogy olyan szidalmakat és fitymáló megnyilatkozásokat tettek a golden alma pálinkára, hogy azóta ha csak arra a beszélgetésre gondolok, azonnal akut magas vérnyomást okoz nálam. Olyannyira, hogy komolyan elbizonytalanodtam, hogy a messzeföldön híres hegykői pálinka nem is olyan jó, és belevittem a barátaimat valami olyan nagyon rosszba, ami megbocsáthatatlan lesz. Főleg akkor keseredtem el és estem kétségbe, amikor elhangzott az a kérdés, hogy „most komolyan ilyeneket fogunk holnap is kóstolni?!” Tényleg azt gondoltam, hogy lemondom az egész programot a francba, halálosan megsértődöm, hazamegyek és a Sas kabaréval fogom ünnepelni az újév beálltát. (Amire egyébként is volt némi esély, tekintve, hogy a feleségem olyan vírust szedett össze, hogy az együtt tölteni tervezett 72 órából ő 24-et otthon, illetve ennek jó részét a legkisebb helyiségünkben töltötte. Naná, ő nem nagyon ivott pálinkát…) Természetesen azért megbékültem és meggyőztem magam arról, hogy a hegykői pálinka igenis jó, csak ezek itt nem tudják mit beszélnek, de fognak ők még hálálkodni nekem az élményért. Azt már csak a történeti hűség kedvéért teszem hozzá egyébként, hogy egyáltalán nem bántam, hogy a közkedveltségi szintet el nem érő pálinkát szinte teljes egészében nekem kellett elfogyasztanom, amit én meg is tettem mindenki nagy örömére.

Másnap ezért (és a barátaim visszajelzésitől kicsit tartva) enyhén remegő lábbal mentem a helyszínre, ahonnan annak rendje és módja szerint el is késtünk és a másik pár fős társaság már kilövésre készen várta a kezdést. A kóstolást szőlővel kezdtük – talán piros veltelini, ami önmagában kuriózum, hiszen ez csak a soproni borvidékre jellemző, már ha jól emlékszem vendéglátónk szavaira. Én idegességemben persze ki is öntöttem véletlenül a földre és az asztalra a pálinkát, ami felett hamar napirendre tértünk, nem kellett sem elhagynom a helységet, sem a sarokba állnom, sőt még a következő dobásból sem maradtam ki hála a magasságosnak. A szőlőt meggy követte, majd barack, szilva és birs volt soron. Már a szőlőnél megállapították a barátaim, hogy na ez azért nem olyan mint a tegnapi alma és hogy minden meg van bocsátva. Ez az érzés bennük (bennem pedig a megnyugvás) a sor előrehaladtával csak erősödött.

A pálinkák remekek voltak, szerencsére nem csak 1cseppet kaptunk mindegyikből, hanem azért rendesen meg is ízlelhettük, illatolhattuk (hogy ez mennyire egy mesterkélt szó, mintha maga Kazinczy Ferenc találta volna ki borozás közben, amikor kioktatta a helyes beszédről és a jó borról barátját, Berzsenyit…). Ahogy pár hónapja Berlinben éreztem, hogy az egyik kedvenc városom lesz, úgy éreztem ekkor azt, hogy ez a pálinka simán felveszi a versenyt az általam eddig etalonnak tekintett balatonfelvidéki főzde termékével így kedvencségben legalábbis egy szintre kerül vele. A kóstolás igazi tanulsága mindannyiunk számára egyébként az volt, hogy hogyan lehet (kell) egy vidéki vállalkozást vezetni, de főleg arról gondolkodni. Gyors és elvtelen növekedés helyett türelmes építkezés, multiknak való lefekvés a minőség rovására – helyett finom és tudatos taktika. Simán gondolhatjuk, hogy ma bármilyen vállalkozás induljon is, Magyarországot legfeljebb csak első lépcsőnek tekinti és azt gondolja, hogy a sikerhez minimum európai, de még inkább világ-jelenlét kell. Hát ezek a srácok nem így dolgoznak. Ők magyarok, a magyar embereket érzik a célközönségüknek és soha nem akarnak annyit termelni, hogy kielégítsék egy multilánc embertelen és bedaráló feltételeit. Na de elég legyen ebből a fényezésből, nekem személy szerint teljesen elég, hogy olyan pálinkát vehetek tőlük, aminek minden 1es cseppje új élmény és – tudjátok – miközben iszom egyre élesebbek a gondolataim és például egyre biztosabban tudom elválasztani az értéket az értéktelentől, a szemet az ocsútól, ahogy azt a fent említett költőnk mondaná ugyanott…

Fogadalmak

Boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenki túlélte, illetve fáradtan bár, de élményekkel gazdagodva (ahogy azt általános iskolában a kötelezően pozitív kicsengésű és kimondottan szocialista szellemű osztálykirándulásaink után írtuk az obligát házi feladat dolgozatba) lépett át 2018-ba. Sokak számára a szilveszter napja a fogadalomtételeké is. Én már jó ideje nem gondolkozom azon, hogy na idén mit is kéne megfogadni, mert nem érdemes. Pontosan tudom ugyanis mit kellene mondanom, ha pisztolyt tartanának a fejemhez, hogy na öcsém, ha nem mondasz tíz másodpercen belül három dolgot amit megfogadsz a jövő évre, akkor már ne is gondolkodj rajta, mert számodra itt a világvége. Persze az első az lenne, hogy vagy nem eszem semmit jövőre, vagy nem eszem semmit és még eljárok valahová sportolni, vagy se  evés, se gyúrás, hanem csináltatok egy méregdrága és manapság elég divatos csőgyomrot magamnak. A második az, hogy ha az első nem jönne be, akkor nem eszem húst és ettől remélem elérni a kívánt hatást. És ha se az első se a második nem valósulna meg, akkor lemondok a sörről. Mindjárt leírom azt is, hogy ezeket itt miért értelmetlen megfogadni – de olyan erősen, hogy még a himnusz záróakkordjai alatt magadban elmondott saját, külön bejáratú – az Istenhez szóló – kéréseidbe is belefogalmazod – csak előbb van itt néhány olyan fogadalom, amit a családban hallottam.

Ott van mindjárt az amit apám tett – bár lehet, hogy nem szilveszterkor -, úgymint, ha lesz fürdőszobánk, akkor hááááááromszor fogok fürdeni! Érdemes ebbe egy kicsit a mi huszadik századi civilizált agyunkkal belegondolni. Egyrészt ugye, apám és az ő szülei, testvérei nyilvánvalóan olyan lakásban laktak, ahol nem volt fürdőszoba. Ilyen persze van ma is, bármennyire is jobban élünk mint … éve (mindenki helyettesítse be legyen szíves, amit politikailag korrektnek tart). Az én számomra ez azért jelent sokat, mert apám innen – egy fürdőszoba nélküli lakásból – indulva végezte el az egyetemet, lett az én eszemmel szinte elképzelhetetlen felelősséget hordozó vezető egy hatalmas gyárban, és ha ez nem lenne elég, akkor még azt is megemlítem, hogy tudott gyűrűn keresztfüggeni is, amit egy megsárgult fénykép bizonyít. Azt egyébként, hogy ezt a fogadalmát betartotta-e azt nem tudom, mert én már jóval azután születtem meg, hogy beköltöztek az egyébként fürdőszobával is rendelkező bérházba.

Aztán ott van az általános, jól ismert „jövőre leszokom a cigiről” felelőtlen felkiáltás. Anyám ilyet sose mondott, – Ő mindig a valóság és a realitás talaján állt – csak akkor, amikor már másodszor is elkapott valami iszonyatosan erős fertőzést, amitől olyan tüdőgyulladást kapott, hogy egy hét intenzív osztály lett a vége. Nem, meg akkor sem fogadta, hogy leteszi a cigit, egyszerűen csak azt hittük belátta, hogy ha élni akar akkor abbahagyja. Persze ez a felismerés, – amint a betegség elmúlt – egyre kevésbé volt fontos és egyszer-kétszer rajtakaptuk (főleg Bandi bátyám), hogy úgy cigizik az ablakon kihajolva, mint én hetedikben. Ekkorra egyébként már apám meghalt, ugyan ki merte volna a szemére vetni – ha éppen tudjuk – hogy dohányzik? Apám esetében ez úgy zajlott, hogy valóban nekiállt jó párszor és letette a cigit. Minden hamutartót kidobott, minden második mondatában – mintegy a saját meggyőzésére – elmondta, hogy mennyivel könnyebben lélegzik, és hogy csodálatos, hogy megint érzi az ízeket és különben is mennyire megkönnyebbült, arról nem is beszélve, hogy mennyi pénzt megtakarít. (Felhívom a figyelmet arra, hogy a 12 Ft-os Sopianae és a 7 Ft-os egyébként román import és kifejezetten lábszagú Porti idejében járunk). Apám leszokásai egyébként számunkra is nehéz időszakok voltak. Apám arcán a világfájdalom tükröződött, mindennel baja volt, talán még a házi feladatunkat is szigorúbban, de mindenképpen türelmetlenebbül nézte meg. Hosszú-hosszú idő múlva – lehetett talán 3-4 nap is -, mindannyian megkönnyebbültünk, amikor apám a jól ismert mozdulattal kitette a zakója zsebéből a puhadobozos szofit és a gyufát,  hiszen tudtuk, hogy vége – egy időre – a megpróbáltatásoknak. Ide illik az is, amit Palibácsitól hallottam, aki szinte egész életében megrögzött és szenvedélyes dohányos volt. A nyolcvanas években lehetett, amikor begyűrűztek hozzánk is a nyugati világ egészségmegőrző világnapjai, köztük a dohányzásellenes is. Amikor ez szóba került, akkor Palibácsi, mint akit nem lehet lázba hozni ilyen divat őrületekkel azt mondta, hogy oké, akkor azon a napon Ő egyszerre húsz cigit fog szívni az Aranybika előtt egész nap. A mutatvány nem valósult meg, pedig igen szívesen megnéztem volna, biztos órája volt az egyetemen. Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy aztán később, idősebben Palibácsi példamutató módon szokott le egyik napról a másikra teljesen a cigiről, talán az ő példája miatt tudtam én is megtenni ugyanezt a kunsztot vagy hat éve.

És akkor nézzük az én zsengekori fogadalmaimat, amik egytől-egyig meghiúsultak. A legemlékezetesebb talán az, amikor elhatároztuk, hogy vegetáriánusok leszünk. Ez nem kis lépés volt a részemről, aki ha nem eszik legalább egy pici húst napközben (egy fél szál kolbász vagy egy kezdő kétkezi bányász tenyere méretű rántotthús képében) estére szédül és az ájulás kerülgeti, amit már csak császárszalonna, vagy marhapörkölt adagolásával lehet jó irányba fordítani. Na de mindegy is, fiatalok voltunk és meggondolatlanok, engedve a divatnak, mi is beálltunk a sorba. Az első napon ebédre tökfőzelék üresen, vacsorára túróstészta cukorral. Másnap mentünk – akkor még – leendő anyósomhoz akinek mondtuk előre, hogy ne készüljön semmi különössel, mi ugyanis vegák lettünk. Ő ezt nem értette, vagy ha értette, nem tudta elképzelni – mindenesetre a leendő vejéről elkezdett furákat gondolni szerintem. Felkeltünk, örültünk az állhatatosságunknak, hogy igen mi aztán kemények vagyunk, már majdnem 24 órája nem eszünk húst. Tartott ez addig, amíg ki nem gyalogoltunk a vasútállomásra, ahol a csábítás megtestesüléseként megláttuk a virslit, amiből – vegaság ide vagy oda – azonnal ennünk kellett. Anyósomnál persze üres leves volt meg valami tészta ebédre, de aztán megkönyörült rajtam és mondta, hogy van egy kis marhapörkölt tegnapról, nem sok, csak egy négyliteres jénaival, nem enném-e meg esetleg. Olyan bátor nem voltam, hogy megsértsem a leendő feleségem édesanyját, így aztán emelt fővel dobtam sutba végleg a fogadalmamat, tekintve, hogy a békesség azért mindennél fontosabb.

Azt is megfogadtam egyszer, hogy „na idén eljárok edzeni, mert ez a mostani állapot már tarthatatlan” – már ami a testalkatomat illeti. Vettem bérletet, tornacuccot, tornazsákot és kinéztem az egyik soproni szállodát, aminek a termébe mehetnek külsősök is. Nem tudom ki hogy van vele, de engem rettenetesen idegesít az a sok szánakozó, sőt sajnálkozó tekintet, amivel a magamfajtákat méregetik az odaillők és egy idő után már csak arra tudok gondolni, csak az dübörög a fejemben a felfokozott szívdobogásom ütemére, hogy „ugyan mi a francot keresek én itt”. Persze vannak objektív dolgok, amiket úgy alapvetően nem értek. Például miért van az ilyen helyeken minden falon tükör? Miért mennek oda, akiknek erre semmi szükségük nincs. Egyáltalán miért kell ez a világra. Aztán persze megnyugszom, megértem, hogy mégis vannak olyanok akiknek erre szükségük van, de hogy én nem fogok sosem közéjük tartozni az biztos.

A másik két említett és soha be nem tartott fogadalommal sokkal egyszerűbb a helyzet. A csőgyomorról való gondolkodás ott bukott meg csúfosan, amikor elképzeltem, hogy a műtétből felépülve ott fogok ülni egy tál csülökpörkölt előtt Bandinál, amit pont ugyanúgy kívánok mint régen, de csak két kanállal tudok megenni mintegy 3,6 másodperc alatt, az evésre szánt többi időt sóhajtozással kell töltenem. Hát hiányzik ez nekem? A sörről való lemondás kérdése még egyszerűbb. Ez a fogadalom egészen január 1.-e 13 óra 24 percig tart, amikor rájövök, hogy a semmilyen szempontból sem szolíd szilveszteri buli utóhatásait egy hideg sörrel lehetne leghatékonyabban eliminálni (lásd még: gyógysör). A felismerést tett követi, így oda ez a fogadalom is. (Itt ne felejtsük el azt sem, hogy a sör nem is hízlal – vagyis az egész gondolkodás totálisan értelmetlen -, energiatartalma ugyanis pont annyi, mint némely üdítőké.)

Így aztán nem is fogadok meg semmit. Legalábbis, mint én. Hanem aztán úgy mint Grönlandi Bálna egészen más a helyzet. Ebben a mivoltomban van egy csomó fogadalmam az idei évre, amit persze most nem osztok meg, hiszen ha megteszem, akkor biztos nem fognak teljesülni, pedig nagyon szeretném és nagyon erős az esküvés. Annyit elárulhatok ezekről, hogy a fizikai és szellemi szintlépés folytatásához van köze. Így aztán a Kedves Olvasónak nincs más dolga, mint hogy figyeljen és szurkoljon…

Karácsonyi kocsonyajárat avagy a hangulat változásai

Amióta se anyám, se apám nem él már, nem igazán szeretem a karácsonyt. Valójában azért nem, mert hiába van saját családom, akikre igazán semmilyen téren, semmi de semmi panaszom nem lehet, akikkel nagyon sok szép és vidám karácsonyi élményünk volt, főleg amíg a gyerekeim is kicsik voltak és nem egyértelműen felnőttek, mint ma. Biztos az öregedéssel jár, de valahogy az évnek ezen a részén mindig azok a régi gyerekkori ünnepek járnak a fejemben. Délután négykor felszálltunk a huszonnégyes buszra és elmentünk nagyanyámhoz, hiszen először mindig nála jött a Jézuska. Nem maradtunk sokáig, épp csak megettük az almás pitét, és már mentünk is haza, mert az igazi, nagyon vágyott ajándékokat mindig otthon kaptuk. Nem mehettünk be a nagyszobába, hanem a konyhában kellett megvárnunk a csengetést. Amikor végre meghallottuk és berohantunk, akkor nem nyúlhattunk még semmihez, hiszen ugye először énekelni kell. Az is az ünnephez tartozott, hogy egy évben egyetlenegyszer, ilyenkor a fa alatt láttam anyámat sírni, igaz erről próbáltam nem tudomást venni, de ma is hallom ahogy mellettem áll, és próbálja elfojtani a könnyeit. Istenem, de szeretném tudni, hogy mi jutott akkor eszébe. Vajon ő is a régi karácsonyokra gondolt? Amikor a háború még egészen élénken ott élt az ő szülei emlékezetében, és egészen mást jelentett arra gondolni, talán ki is mondani, hogy végre eltelt ez az év is, itt vagyunk épségben, volt egy csomó gond, baj, bosszúság, idegesség, betegség, de szerencsére itt vagyunk, megvagyunk, jól vagyunk. (Amikor így karácsony előtt elmegyek a anyám-apám sírjához, mindig ez jut eszembe ott is. Hogy nézzétek meg, itt vagyunk, jól vagyunk, vigyázunk egymásra. Megnyugodhattok ott fenn. Apu amikor akár telefonon beszéltünk, akár személyesen találkoztunk, sose azzal köszönt el, hogy „vigyázz magadra”, hanem azzal, hogy „vigyázzatok egymásra”. Ő akkor már tudta, hogy ez sokkal fontosabb, én ezt most kezdem úgy igazán megérteni. Amikor már nagyon messze költöztünk Miskolctól, és Apu eljött hozzánk látogatóba az annyiból állt, hogy dél körül leszállt a vonatról, látta hogy rendben vagyunk, hogy vigyázunk egymásra, talán csak a béke kedvéért velünk ebédelt, majd két-három óra múlva felszállt az ellenkező irányba tartó vonatra és hazament. Talán ekkor még egy kicsit haragudtunk is rá ezért, hogy miért nem marad többet az unokáival, hogy miért nem üldögél egy kicsit még nálunk, végül is Unicum itt is van. Ma már azt hiszem értem ezt is. Azt, hogy rendben vagyunk-e, hogy vigyázunk-e egymásra azt a találkozás első mozdulatából, az első arckifejezésből, az első szavakból el lehet dönteni. Nem kellenek hozzá napok, de még órák sem. Amikor leszállt a vonatról, a legfontosabbat amiért jött azonnal megtudta, akár mehetett is haza a megszokott környezetébe.

Olyan sokan megkérdezik tőlem, hogy nem fárasztó-e ez a karácsonyi kocsonyatúra és hogy egyáltalán miért is csinálom. Azzal szoktam elütni a választ, hogy egyrészt nem is én csinálom, hanem a Bálna, illetve a Bennem Lakó Bálna, meg, hogy tudjátok, olyan vagyok mind Don Corleone, hogy fontos nekem a barátság, és ezt hajlandó vagyok elsőként is kimutatni. (Azt már persze nem teszem hozzá amit a Don, hogy „és majd egy napon, – ami talán nem jön el soha -, kérek én is valamit és Isten ne adja, hogy visszautasíts…”) Az igazság az, hogy ugyanazért megyek körbe az országon körülbelül 50 egyforma ételes dobozzal az autó csomagtartójában, amiért apám szállt fel időről-időre hajnalban  a soproni vonatra Miskolcon. Akár barátról, akár rokonról van szó,  fontos látnom és megtapasztalnom, hogy mi így együtt jól vagyunk, hogy megvagyunk, és hogy vigyázunk egymásra. Mondhatná bárki, hogy de hát ember! erről egy telefonnal is meg lehet győződni, ezért még nem kellene kocsonyaillatúvá tenni az egész lakást és a kutya bundáját. Na aki ezt mondja, annak azt ajánlom, csak egyszer próbálja ki, hogy egy tál étellel majdnem váratlanul betoppan valakihez és garantálom, hogy azonnal meg fogja érezni a különbséget, még az sem kizárt, hogy függővé válik mint én, aki már harmadik éve érzek ellenállhatatlan késztetést ezekre a villámlátogatásokra. Igazából az önzetlenség a fontos azt hiszem, bár azt nem mondom, hogy nem esik nagyon jól egy csomag frissen sütött kekszet, saját készítésű szörpöt kapni, nem is beszélve az egyébként nálunk nem kapható lengyel Tátra sörről.

Aki kedvet kapott, annak azért adok pár jótanácsot, mert azért a folyamat, ameddig a gondolattól eljutunk a szállításra kész kocsonyás – és idén bónuszként székelykáposztás – dobozokig, nem ennyire zökkenőmentes. Az egész azzal indul, hogy hetekkel el kell kezdeni megtervezni a pontos menetrendet. Ha ez elmarad, és nem kalkuláljuk bele a bevásárlásra, a főzésre, vagy a dermedésre szánt időt, illetve túl sok helyre szeretnénk ellátogatni egy nap, akkor az egész terv összeomlik és szidhatjuk a Bálnát, vagy ami még rosszabb kiérdemeljük a családunk „na ugye én megmondtam” pillantásait. Javaslom, hogy a hozzávalók beszerzéséhez látogassuk meg a kedvenc hentesünket. Ha ilyen momentán még nem lenne, akkor az új év kezdetével pont itt az ideje, hogy elkezdjük a kapcsolatépítést, hogy jövő karácsonyra a raktárból kapjuk meg a legfrissebb húst vagy a legszebben előkészített lábakat és bőröket.

A kocsonyának idő kell. Én minden húst azonnal bele szoktam tenni a legnagyobb – mintegy 30 literes – fazekamba és lassan, óvatosan épp csak gyöngyözve kezdem főzni. Teszek bele egészborsot, vörös- és fokhagymát, babérlevelet, sót és vegetát (ezért az érzékenyebb olvasóktól először kérek elnézést). Nagyjából 3 óráig rá se nézek, előkészítem a dobozokat, olvasom a Bálnát, keresztrejtvényt fejtek  és ehhez hasonló fontos dolgokat csinálok. 3 óra után megkóstolom és utánfűszerezem. Ha nem érzem elég teltnek az ízét, akkor rakok bele pár leveskockát is (elnézést 2!). A puhulás szempontjából legkritikusabb húst kóstolom meg (idén marhalábszár volt soron) ha az jó, akkor beleteszem az ipari mennyiségű, nem nagyon feldarabolt répát, petrezselyemgyökeret, zellert és ha nem felejtem el, akkor a zöldjét is. Majd még néhány óráig magára hagyom, hadd pücskörésszen (kösz a kifejezésért Matula bácsi!) Ha minden puha, akkor leszűröm. Ezt az előző években egy tiszta konyharuha segítségével tettem, idén véletlenül csináltam magamnak egy erre igazán alkalmas szűrőkanalat. (A novemberi libasütés alkalmával ugyanis az a zseniális gondolatom támadt, hogy áh, már nem túl forró a kisült tepertő ahhoz, hogy a műanyag szűrőn csöpögtessem le. Hát az volt. Ennek eredményeképpen a háló pont olyan méretűvé olvadt össze, hogy leves szűrésére pont alkalmassá vált. Ezt akkor ugyan még ezt nem tudtam, de valamiért nem dobtam ki. És milyen jól tettem…). A szűrés után nagyon fontos, hogy a zsírt lemerjük a lé tetejéről, mert ha az kihűlt a kocsonya tetején dermed meg, akkor egyszerűen szólva undorító lesz. A zöldséget és a húsokat egy-egy fél főtt tojással kiegészítve kiadagolom a dobozokba, majd óvatosan rámerem a levet és ezzel gyakorlatilag kész is. Mehet a teraszra dermedni. Másnap indulhat a roadshow és lehet begyűjteni a jókívánságokat és az elismeréseket. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy miért pont kocsonya, amikor az az egyik legmegosztóbb étel amit ismerek, legalább annyian utálják, mint amennyien szeretik. Azon túl, hogy egyrészt én szeretem, másrészt azért ez mégis egy tradicionális téli étel, azért apám bölcsességei itt is előjönnek. Ő ugyanis azt mondta, hogy az igazi ajándék teljesen felesleges, hiszen ami nem felesleges azt úgyis megvesszük, vagyis nem ajándék. (Remélem érthető…) Kis gondolkodással eljuthatunk bátran odáig, hogy a kocsonya annak igazi ajándék, aki nem szereti, a többieknek sima élvezet. Legalábbis remélem…

Vasárnapi ebéd

Egész nap itt van velem ez az érzés, mégis olyan nehéz megfogalmazni. Igazából a főzésről, önmagáról szeretnék valamit mondani. De nem csak úgy, hogy jaj mennyire szeretem, meg mennyire jó dolog újdonságokat kipróbálni vagy milyen jó – természetesen – a végeredmény, vagy hogy lehet-e szebbet elképzelni annál, amikor egy önmagában, nyersen is szép (bár ezt sokan megkérdőjelezik, tudom) csülök , hogyan alakul át például olyan csülökpörköltté, amiről egyszerűen elég az elmondani, hogy: békét teremt. Hanem a főzésről mint tevékenységről, vasárnap délelőtti elfoglaltságról és ennek a hatásairól szeretnék írni.

Ahhoz, hogy megértsük, mit is gondolok erről, érdemes áttekinteni egy átlagos hetet, nem feltétlenül annak a történéseit, hanem a bennem felmerülő érzéseket. Az egész ott kezdődik, hogy vasárnap éjjel nem tudok aludni. Valahogy az egész előttem álló hét bennem van már, akármilyen szuper autogén tréningre jártam is, érzem magamon, hogy stressz van, nem is kicsi, egy csomó feladat kavarog a fejemben. Vasárnap korán lefekszem persze, az óra 4.45-kor fog zizegni a csuklómon (egyébként ajánlom mindenkinek ezt a módszert, lévén a leginkább családbarát ébresztési forma, senki nem hallja, csak én érzem egyedül…). Ez általában este 10 órát jelent, alszom is körülbelül 1-ig, majd arra ébredek, hogy értelmes, de főleg értelmetlen munkahelyi dolgokról szóló gondolatok cikáznak a fejemben. Erre aztán úgy felidegesítem magam, hogy legszívesebben a fejem verném a falba, mármint, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem alszom, amikor nem egész 3 óra múlva kelni kell. Ez a viselkedés persze rettenetesen kontraproduktív, mert csak addig-addig mondogatom magamban, amíg még inkább behergelem magam, így a hétfő kialvatlanul, idegesen és úgy kezdődik, hogy lehetne már inkább péntek. Azért persze felkelek időben, a reggeli teendők után, beülök a hideg autóba a sötétben és ekkor fordul meg a fejemben először, hogy „hát kell ez nekem?!”. Aztán persze jó katona módjára elindulok Pestre és csak akkor nyugszom meg egy picit, amikor látom az úton, hogy az ellenkező sávban összefüggő kocsisor megy Ausztria felé így hat óra körül. Csaknem jókedvűen konstatálom, hogy nekik sem jobb, sőt talán rosszabb is, mint nekem – teszem túl magam ezzel a saját bajomon, a jó magyar relativitás elmélet szerint (ha a saját bajom a máséhoz képest jó, akkor az számomra már tulajdonképpen örömteli – lásd még: dögöljön meg a szomszéd tehene is.). Amire Pestre érek, körülbelül azt érzem, hogy na most már pont vége lehetne ennek az elcseszett napnak, mehetnék-e aludni végre. Sajnos a nap még csak most kezdődik. Életemben egyszer voltam olyan bátor (pontosabban: csesztem fel magam annyira), hogy egy ilyen alkalommal – amikor három kört mentem a munkahelyemet is magában foglaló angyalföldi háztömb körül, benézve minden kis utcába, leellenőrizve minden kocsival is elérhető illegális zöldterületet – egyszerűen nem tudtam leparkolni – egy amolyan igazán jóleső és hangos „na akkor úgy csessze meg mindenki!” felkiáltással fogtam magam és egy ülésben hazavezettem Sopronba anélkül, hogy bármi hasznosat csináltam volna aznap. Mi úgy mondtuk akkoriban, hogy aznap egyáltalán nem löktem a szekéren egy kicsit se, sőt még másoknak is kezére ütöttem – persze csak jelképesen. (A főnökeimnek üzenem, hogy ez már sok éve volt, vagyis munkajogi jelentősége aligha lehet ma már. Amióta a belépőkártyám jó a mélygarázsba, azóta sose fordul elő ilyen, már ami az azonnali visszafordulást illeti.) A munkanapok tevékenységével kapcsolatban semmiféle különleges részletet nem szeretnék most megosztani – mert nem igazán érdemes. Általános jellemzésükre, csak annyit írnék ide, amit még műszerésztanuló koromban nagyra becsült Virág Bandi bácsi mondott (aki már rég az égből nézi, hogyan tanulnak meg forrasztani a mai fiatalok, már ha egyáltalán van még ilyen a tantervben), hogy „a jó műszerész időegység alatt több hibát hárít el, mint amennyit okoz!”. A mai modern és a csapatmunkába felé annyira elkötelezett világunkra lefordítva ezt úgy mondhatnánk, hogy a jó meeting olyan, hogy nem jövünk ki több problémával, mint amennyivel bementünk, hanem legfeljebb ugyanannyival. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez ritkán sikerül, pedig talán nem olyan eszeveszett nagy az elvárás. (Persze van pár kollégám, aki kínosan ügyel arra, hogy ez az esemény még véletlenül se következzen be – vagyis a problémák (akarom mondani politikailag korrekten: megoldandó szép feladatok illetve kihívások) száma ne csökkenjen, mondván, hogy ha egyszer majd mindent megoldunk, akkor miért tartanak majd minket?! Na ugye!)

Amire a napnak vége, addigra már semmi másra nem vágyom mint egy-két sörre, meg egy-két jó szóra, legfeljebb egy kistányérnyira a tegnapi pörköltből. Hazafelé autózva (ami 20 percig, vagy 2 óra 20 percig tart az aznapi forgatókönyvtől függően) azon jár az agyam, hogy mi az amit ma elfelejtettem, mi marad holnapra és mire hazaérek ez pont ki is ül az arcomra. Akármennyire is szeretném, sokszor nem sikerül a munkahelyemen de legalábbis a kocsiban hagynom a gondokat, hanem hazaviszem magammal, hogy este is, éjjel is ismét csak ezen járjon az agyam. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi van 1.) sátoros ünnepekkor 2.) szabadság esetén. Ezzel kapcsolatban a saját megfigyelésem az, hogy kell körülbelül három nap, amire elviselhetővé válok saját magam és a családom számára is. Ez alatt a kritikus időszak alatt szabadságos caffardban szenvedek („Lotharon a caffard jelei kezdtek mutatkozni. A caffard a titokzatos, ismeretlen téboly, amely a sivatagban és az őserdőben százával pusztítja a légionistákat. Melankóliával kezdődik, ami napokig, esetleg hetekig tart, azután ámokfutásban tör ki, hogy társai kénytelenek agyonverni a szerencsétlent.” (Rejtő Jenő: Menni vagy meghalni) Az ördögi ebben az, hogy a szabadság vagy az ünnepek vége előtt három nappal ismét kitör a caffard, de ez már a visszatérés miatt. Aztán másnap minden kezdődik elölről, koránkelés, „kinek jó ez”, autó, meeting, autó, sör, alvás, idegbetegség.

Na de miért is írtam le mindezt? Valóban ennyire szélsőséges a helyzet? Nincs semmi ami kibillentene ebből a hintából? Minden nap így telik el? Szerencsére nem így van. Eljön ugyanis a hétvége, amiből a szombat általában a hét közben elmaradt logisztikai, családi és egyéb feladatokkal és , kiadós délutáni alvással telik el – végre. De aztán ott a vasárnap, amikor már reggel beveszem magam a konyhába, hogy 12.00-ra komplett ebédet rittyentsek a családomnak. Ebben aztán nem az a jó, hogy mi lesz a végeredmény (bár azért túlzott szerénység lenne azt mondanom, hogy hát igen, gyakran vallok szégyent, mert nem…), nem is az, hogy az itt elkészülő ételek alapozzák meg újabban a gyerekeim egész heti táplálását is, hanem maga a művelet, hogy mindenről és mindenkiről elfeledkezve csinálhatom az ételt, aminek még aztán – ideális esetben – örülnek is a többiek. Na ez igazán nagyon jó érzés és ekkor aztán tényleg elfelejtem a gondjaimat meg azt, hogy holnap (illetve már vasárnap éjjel) kezdődik minden elölről. Ha jobban belegondolok ez a túléléshez kell…