Grönlandi Bálna

A gyerekkorunknak és a miskolci életünknek volt egy nagyon fontos helyszíne, ahol nagyon sok időt töltöttünk. A Bábonyibérc. A tomboló szocializmus idejében a csóróbb Miskolciaknak volt itt hétvégi telkük, ahol kikapcsolódhattak, kertészkedhettek, szabadnak érezhették magukat. (A nem csóróknak Mályiban vagy Nyéken voltak vízparti ingatlanjaik, de hát mi nem tartoztunk közéjük.) Az elhelyezkedése szerencsés volt, mert egy helyi busz végállomásától gyalog lehetett megközelíteni. Amikor idősebbek lettek a szüleim, akkor már inkább taxival mentek ki, és így is vittek ki mindent a vizes marmonkannától a kátránypapír tekercsekig a sofőrök osztatlan örömére. Sajnos ma már ha netán szó van a hírekben a Bábonyibércről, az jóformán csak a bűnügyek és a nyomortelepek felszámolása miatt van. Most a bérc (általában csak így emlegettük) hőskoráról, de főleg a keresztapámról, Imre bácsiról szeretnék pár dolgot leírni. Valószínűleg az egész bércen Imre bácsinak volt a legszebb háza. Vörös téglás falak, szép nagy kert, maga által telepített szőlő, lejjebb a hegyoldalban pince és présház. Idilli helynek gondolnánk, de mi gyerekfejjel nem szerettük, főleg talán azért mert általában ott sem a pálinkás, sem a boros üvegek nem maradtak érintetlenül a felnőttek által és az ezek által okozott következmények akkor eléggé visszataszítóak és félelmetesek voltak. Most jut el a tudatomig, hogy az itt megfordult felnőttek közül szinte senki sem él már, így erről legyen elég ennyi. Ami igazán érdekes és lényeges, hogy Imre bácsi kertjében és házában csodálatos dolgok történtek.

Ott voltak mindjárt a poharai. Volt egy kupicás, amelybe ha pálinkát öntöttek akkor az alján megjelent egy meztelen nő képe (nem túl kihívó, ám annál sokat sejtetőbb pózban), ha elfogyott belőle az ital, akkor eltűnt. Ez remek alkalmat nyújtott a szívélyes kínálásra – amiben Imre bácsinál nagyobb szakértő nem volt – hiszen ha üres volt a pohár, akkor a pálinka hatására majd megjelenő kép izgatta a fantáziát, ha tele volt akkor meg az ital illata, ami miatt nem bánta az ember ha eltűnik a nő. Ilyenformán akár a végtelenségig lehetett folytatni a ciklust. Hat-nyolc évesen ez igazi csoda volt a számomra és nagyon szerettem volna ha nekem is van ilyen poharam otthon, milyen menő lehettem volna  a lakótelepi gyerekek között. A belőlem feltörő birtoklási vágynak és a rögtön ezután jelentkező öncenzúrának köszönhetően – hiszen mégse lehet egy kisiskolásnak egy meztelen nőt ábrázoló pohara na! – meg is kérdeztem egyszer, hogy van-e ilyenből olyan, aminek más kép jelenik meg az alján, például egy ház. Ha van, akkor miért nem olyat vett Imre bácsi, hiszen az legalább ennyire érdekes lenne (és nagy eséllyel el is kunyerálhatnám persze – tettem hozzá magamban). Erre csak annyit mondott, hogy „tudod fiam, nekem valahogy ez tetszett”.

Imre bácsi nagyon jól tudott főzni. Tényleg. Szuper kaják főttek a bográcsban, amelyekre ma már úgy emlékszem, hogy mindig gulyás volt, bár ez bizonyára nem igaz. Szinte soha nem rontotta el, legfeljebb csak akkor fordult elő, ha túl sokat nézegették a nőket a poharak fenekén. Egy ilyen alkalommal annyira sikerült elsózni az ételt, hogy az valóban ehetetlenné vált, olyannyira, hogy nekem anyám meg sem engedte kóstolni. Nem segített azon se pluszban belefőzött krumpli se más praktika. Ez nem az a fajta rontás volt, hogy a vendégek – mint mi – azért nagy nehezen letoltuk a barátság kedvéért és jó képet vágtunk hozzá. Nem, ez egyértelműen és a házigazda által is a legmesszebb menőkig elismerten olyan lett, hogy bizony ki kell önteni, de ha lehet ne látható helyre, mert valószínűleg még a füvet is kimarja. Ott lógott a szerencsétlen gulyás a bográcsállványon, a társaság békésen szalonnázott – tehát éhesen nem maradt senki – amikor egyszer csak megjelent a Kerülő. A Kerülő amolyan csőszféle volt, aki zöld ruhában, töltetlen puskával a vállán járta a környéket és az volt a feladata, hogy vigyázzon a rendre, észrevegye a rosszban sántikálókat, sérült állatokat és így tovább. Legalábbis ezt csinálta hétköznap, de vajon mi volt a feladata hétvégén? Hát igen, azt hiszem szombaton és vasárnap a fő feladata és napi sikerélménye az volt, ha meg tudja úgy „kerülni” a Bábonyibércet, hogy másnap visszaemlékszik erre, hiszen ő volt az akit mindenhová behívtak, megkínálták egy-egy pohár pálinkával, borral. Tették ezt azért mert így nagyobb hétköznapi figyelemre számíthattak a városban lakók az értékeikkel kapcsolatban. Aki nem tette, mármint hogy nem kínálta a Kerülőt, az megnézhette magát, hiszen az ő házára nem vigyázott senki. Na hát, ha ez igaz volt, akkor az Imre bácsi háza valószínűleg kiemelt és megkülönböztetett figyelemnek örvendett. Ez alkalommal a Kerülő nemcsak az obligát pálinkát és bort kapta, de Imre bácsi azt is megkérdezte, hogy nem éhes-e, mert pont most főtt meg a finom gulyás, ha nem sérti meg vele, megkínálná. Természetesen a Kerülő nem volt sértődékeny, azt mondta, hogy úgyis megéhezett ebben a melegben, nagy is a határ és mi tagadás régen volt már a reggeli. Imre bácsi szedett neki egy igazán emberes adagot a gyakorlatilag érintetlen bográcsból és elétette egy pohár borral és egy szelet kenyérrel. Mi ott ültünk az asztal körül és figyeltük a reakciót. Közben Imre bácsi csevegő modorban kérdezgette, hogy mit lőtt legutóbb – hiszen maga is jeles vadász volt -, meg hogy sok-e a haramia a környéken vagy hogy elverte-e a jég a szőlőt a másik oldalon. Ültünk és figyeltünk. A Kerülő megmerítette a kanalát a lében, majd bevette a szájába. Ebben a pillanatban kicsit megmerevedett ültében, arca fura grimaszba torzult és láthatóan azon gondolkodott, hogy maga mögé köpje-e a fűbe a levest, vagy lenyelje. Ez egy komoly döntés. Ha kiköpi, akkor várhatóan vérig sérti a házigazdát, és legközelebb víz se lesz, nemhogy pálinka abból a trükkös pohárból. Ha lenyeli akkor viszont ki tudja mit okoz ez a legalább 110 százalékos sóoldat a beleiben. Lenyelte. Bizonyára arra gondolt, hogy az evés közben és utána elfogyasztott bor, majd elfogadható koncentrációjúra oldja ezt a borzalmat. Letette egy pillanatra a kanalat, harapott egyet a kenyérből, kortyolt egy nagyot a borból, de az állhatatos őseinek köszönhetően nem adta fel. Hát igen, a Kerülő még abból a régi fajta embertípusból való volt, aki ha egy szinte kibírhatatlan, sőt szinte túlélhetetlen helyzettel találkozott, akkor, mivel a „feladom” szó nem szerepelt a szótárában, a „tűrni kell!” ősi parancsolatát követte. Újra felvette a kanalat, és belemerítette a levesbe. Ezúttal a sűrűjéből próbált meg enni, bízva abban, hogy talán a zöldség és a hús nem lehet annyira rossz. Tévedett. Ugyanolyan volt mint az első. Ez után kért egy kis erőspaprikát. Gondolta, hogy hátha az elnyomja majd a sós ízt. Sajnos ebben is tévedett, mert el nem nyomta sósságot, viszont az eddigi szenvedések mellé még egy eszeveszetten égető csípős íz is párosult. (Imre bácsinak kiváló kis piros paprikák nőttek a háza ablakaiba tett cserepekben, aminek a köznyelvben a neve a hím kutya nemi szervével azonos.) A Kerülő izzadt, egyre mohóbban ette a kenyeret és itta a bort a falatok között, de nem adta fel. Mi ott ültünk az asztal körül és szájtátva bámultuk, miközben ártatlan témákról beszélgettünk. Körülbelül a tányér felénél tarthatott a Kerülő, már látta maga előtt az alagút végét és örült, hogy nem kell megsértenie az egyik legjobb kuncsaftját. Imre bácsi ekkor azt gondolta, hogy még rátesz egy lapáttal. Angyali képpel és a gondos vendéglátó odaadásával kérdezte, hogy esetleg egy kis só, nem kellene-e az ételbe. A Kerülő erre már fel sem nézett, hanem a tányérba szinte belebújva csak annyit tudott mondani: Pont jó! Az eset után sokáig az elsózott ételre csak annyit mondtunk a családban, hogy ez olyan: Pont jó! Az eset egyébként jól végződött. Nem kellett az egész ételt kiönteni, bár amikor Imre bácsi mondta a Kerülőnek, hogy esetleg csomagolna neki egy dobozba a levesből, ezt határozottan de udvariasan elhárította. A borral való kínálást viszont nem, olyannyira, hogy – mikor mi már hazafelé készültünk – eltelt a hétvége ugyanis -, akkor megkérdezte Imre bácsit, hogy nagy baj lenne-e ha lefeküdne éjszakára ott a verandán a dikón és egész éjjel személyesen őrizné a házat. Természetesen erre engedélyt kapott, így még mielőtt elindultunk volna, Ő már a horkolásával próbálta elriasztani az esetleges támadó embereket és állatokat. Mi szép halkan becsuktuk a kaput magunk mögött, de azért odakészítettük a dikó mellé a borosüveget és a majdnem teli bográcsot, hátha megéhezik, hiszen olyan hosszú az éjszaka…

Apám pont ma lenne 80 éves, de ennek kapcsán semmiképp sem szeretnék valami borzasztóan és megindítóan szomorú történetet elmesélni. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Ő is sokkal szívesebben figyeli onnan föntről, hogy keserédes, kalandos sőt vidám történetek kapcsán emlegetjük. Bár ma kedd van, tehát hétköznap, de annak különleges – éppen a születésnapja miatt.  Ezért aztán  most ott ülnek Öregvilivel egy sakktábla két oldalán és belefeledkeznek a játékba. Csak ritkán szólnak egymáshoz, olyankor, amikor lepillantanak a felhők közül és elégedetten konstatálják mind a ketten, hogy mekkorák már az unokáik, hogy végül is milyen rendesek a gyerekeik és hogy igen, biztonságban van mindenki. Mindez azt jelzi számukra, hogy jól működik az Ő szeretetük olyan magasból is. Persze anyám is ott ül valahol oldalt, fejti a mennyei keresztrejtvényét és pont azon töri a fejét, hogy mi lehet a megfejtés a fősorban, amelyhez meghatározásként azt írták a mennyei szerkesztők, hogy „az égi-földi el nem múló szeretet megnyilvánulása”. Hamar kijön a megfejtés: Hiába hal meg valaki, ha tovább él az ember emlékezetében (Agatha Christie)

Nemrég írtam arról, hogy hogyan is alakult az első konyhai szereplésem. Arra mondhatnám, hogy tökéletes és eminens kudarc lett, de ennek ellenére – valami érthetetlen módon nem vette el a kedvemet a további próbálkozásoktól. Szerencsére más alkalommal nem futottam bele olyanokba mint akkor – vagyis általam többé nem került tűzvész közeli helyzetbe a konyha -, de azért fura próbálkozásaink még voltak. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb, amikor apám kreativitásának voltunk az áldozatai. Egyik alkalommal, egy nyári hétköznapon, amikor Bandi bátyám és én is otthon vakációztunk és éppen menetrend szerint öltük egymást, apám valamiért már délben hazaért a munkából. (Illetve ez egy nem pontos: az igazság az, hogy Bandi szeretett volna nekem életvezetési tanácsokat adni egy franciakulcs segítségével, amit a feje fölött lóbált és rohant utánam az 54 négyzetméteres lakásunk összes termeiben, míg én rohantam előle és vagy csak becsaptam előtte a részben üvegezett ajtókat, vagy fejjel estem azokba. Egy szó mint száz, amikor valamilyen adminisztratív vagy szervezési okból véletlenül ketten maradtunk otthon, annak általában sérülés lett a vége, amely vagy bennem, vagy valamilyen használati tárgyban esett. Ezek a verekedések a szüleink előtt szinte mindig titokban maradtak, nem voltam árulkodós fajta. Egy szó mint száz, Bandi szívesen éreztette velem, hogy ő a bátyám és helyesen teszem, ha egyrészt tudom, hol a helyem, másrészt nem próbálok az ő baráti társaságával kapcsolatot keresni – valamiért erre nagyon érzékeny volt. Ne gondolja senki, hogy emiatt valami sanyarú gyermekkorom volt, amit sok év múlva egy pszichológus légiónak kellett kibányásznia a fejemből. Egyáltalán nem. Én ezt akkor természetesnek gondoltam, legfeljebb azon gondolkodtam miért nincs egy kistesóm nekem is, aki tőlem tanulhatná meg mi a magyarok Istene. Csak még annyit ehhez, hogy ha nincs ez a gyerekkori ellenségeskedés, tettleges és verbális háború közöttünk, akkor talán nem üt akkorát rajtunk pár évvel később az a felismerés – akkortájt, amikor én egy messzi főiskolára kezdtem járni, Bandi pedig bevonult katonának -, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.

Ott tartottam, hogy apu valamiért hamarabb jött haza és előttünk volt a délután, amikor mi „hárman fiúk” közösen csinálhattunk valamit. Anyám érkezése csak jóval később volt várható. Apám kinyitotta a táskáját és elővett belőle öt-hat darab átlátszó nejlonzacskót, amiben különböző élénk színű műanyag golyócskák voltak. (Apám egy műanyaggyárban dolgozott, így már ismertük a zsargont, ezt úgy hívják: granulátum és a nejlonzacskók alapanyagát képezik).  Először nem értettük minek hozta haza ezeket. Persze jól nézett ki a piros-sárga-zöld-kék-fekete-fehér granulátum egymás mellett, de azért akkora esztétikai élményt nem jelentett. Apám rövidesen felfedte a titkot, hogy ezekből kiválóan lehet képet csinálni, amit kitehetünk a falra, vagy egyszerűen csak az alkotás öröme miatt dolgozhatunk rajta. Én még mindig nem egészen értettem, de amikor behozta anyám kedvenc tepsijét a gázsütőből, máris világos lett minden. Ha a különböző színű granulátumokat egy képnek megfelelően beleszórjuk a tepsibe és ott ízlésesen, figuratívan vagy non-figuratívan elrendezzük, és picit megmelegítjük a sütőben (hogy megolvadjanak a kis golyócskák és ilyen állapotukban összeragadjanak) máris egy egyedi és avantgárd faliképet kapunk, bár látszani fog, hogy az egy tepsi, de hát ezt csak a művészileg zokni szemlélők tekinthetik problémának, akik nem látják a mélyebb jelentéstartalmat. Az alkotás iránti lelkesedésünk elnyomta a kérdéseket bennünk, például azt hogy mit fog szólni anyám ahhoz, hogy tönkretesszük a legjobb konyhai eszközét. Na de, ha meg is fogalmazódott volna bennünk ez, ki hallott már olyat, hogy egy ilyen jövőben bekövetkező nehézség hátráltassa egy művész pillanatnyi önmegvalósítását. A tervet megértve azonnal a megvalósítás szakaszába léptünk. Sokáig rendezgettük a granulátumot, míg kialakult a konszenzus. Ha jól emlékszem, egy sátortetős parasztházat formáztunk ki, fákkal, kerítéssel, éggel és napocskával (vagyis a témakeresésünk nem mutatott különösebben nagy fantáziát, de igazából ezt csak próbának szántuk, volt még anyámnak tepsije elég, a boltban meg annyi, hogy még el is adnak belőle). A kép hidegen elkészült, betettük a sütőbe. Elég erős lángra állítottuk a gázt, hogy hamarabb kész legyen. Mi bementünk a szobába és vártunk, közben tervezgettük, hogy a lakást telerakjuk majd saját készítésű képekkel, milyen klassz lesz. Ebbe eléggé belemerülhettünk, mert rövidesen szúrós – égett műanyag – szagot éreztünk. Rosszat sejtve, de türelmet magunkra erőltetve (ugyan már, még fel se melegedett a sütő) mentünk egy emberként a konyhába, ahol nem kis megdöbbenésünkre a sütő résein sűrű fekete füst gomolygott elő. Apámnak volt a legnagyobb a lélekjelenléte egy azonnal elzárta a gázt és kinyitotta az ablakot, amelyen keresztül a füst tetemes része távozott, de azért volt még jócskán utánpótlása. Egymásra néztünk és egyrészt örültünk, hogy nem halljuk a tűzoltók szirénázását – magyarul egyetlen szomszéd sem hívta ki őket – másrészt valahol azt is éreztük, hogy valamit elrontottunk. Ekkor azonnal a védekező reflexek kezdtek működni, hogy történt ami történt, de jó lenne, ha ez köztünk maradna és ha lehet anyám nem venne észre semmit az egészből megelőzendő a komolyabb bajt. Jöttek a feladatok szépen sorjában. Végleg el kellett tüntetni a jobb sorsra érdemes tepsit, le kellett mosni az eredetileg fehér, de mostanra feketévé vált csempét, valamit ki kell találni az ablakkal és az ablakkerettel kapcsolatban is. Ezzel hárman végeztünk volna aránylag gyorsan, de még a tervezésnél tartottunk, amikor az igazi veszélyforrás feltűnt a szomszéd ház sarkánál. Anyám volt az, aki két tömött szatyrot cipelve perceken belül hazaért volna. Gyors taktikai megbeszélés után rám jutott az a feladat, hogy azonnal fussak le a ház elé, segítsek neki a cipelésben és egyben a rám annyira jellemző ártatlan képpel javasoljam, hogy még sétáljunk pár percet a ház körül a jó időnek okán. Ez alatt apám és Bandi eltakarítják a romokat. Így is lett, lerohantam és elmondtam anyámnak mi a terv. A helyzet az, hogy ő még mielőtt bármit mondtam volna máris tudta, hogy valami rossz fát tettünk a tűzre és nemhogy sétálni nem akart, de a lehető leghamarabb látni szerette volna mi történt, merthogy valami történt az biztos. Nem szeretném részletezni a következményeket, elég annyi, hogy anyámat még az sem hatotta meg, hogy mondtuk neki, hogy korunkat messze megelőzve tulajdonképpen a 3D nyomtató kifejlesztésén dolgozunk, de egyelőre még csak 2D-s és egyelőre nem is működik tökéletesen, és hogy ami történt az igazán kis áldozat csak az innováció oltárán. A kis granulátum csomagok még évekig porosodtak a szekrényben, de valahogy már nem akaródzott képet csinálni belőle.

Bizonyos okok miatt tegnap nem volt alkalmam megírni mi is történt. Pedig hát van mit. A rövid és egyszerűen megfogalmazott krónika az, hogy gyakorlatilag az egész nap permanens evéssel telt. Ezúttal csak ezzel, ivással nem, mert este vezetnem kellett. Ez nem is baj, mert így könnyebben felidézem a történteket.

Arról már írtam, hogy normális hétköznapokon képtelen vagyok reggelizni, de ez a tulajdonságom csodálatos módon bizonyos körülmények között megváltozik. Ezek közül eddig egyet tudtam biztosan – a szállodai svédasztal csábító erejét -, de tegnap fel kellett ismernem a másikat, ami nem más mint a húsvét vasárnap reggel szentelt ételekkel megterített asztala. Én nem tekintem magamat nagyon-nagyon vallásosnak, de ateistának sem, a református templom mindenesetre nem idegen környezet számomra. Mint ilyennek egyébként a szentelt étel és ehhez hasonló külsőségek kicsit idegenek, de természetesen a legmesszebb menőkig elfogadom és tiszteletben tartom mások vallási gyakorlatát és meggyőződését. Ezek miatt a legkisebb ellenérzés és megbotránkozás nélkül vagyok hajlandó húsvét vasárnap reggelén degeszre enni magam a hajnali misére elvitt, majd szentelés után visszahozott sonkával, tojással, kenyérrel és még ki tudja hányféle – immár a szó legszorosabb értelmében vett Isteni – finomsággal. A szerencse ebben még az, hogy mivel én – ahogy említettem – református vagyok, nem is kell felkelnem hajnalban, hogy elérjem az ételszentelést, ezt megteszik a nagyrészt római katolikus vallású családtagjaim. Nekem bőven elég csak arra ébredni, hogy ők már hazaérkeztek a miséről, majd ezután ha megfelelő ritmusban kelek ki az ágyból még az asztalterítést is megúszhatom. Na ez történt tegnap is. Szerencsére a református istentisztelet csak 10-kor kezdődik, így bőven van idő a kiadós és – csodálatos módon – nagyon kívánt reggeli elfogyasztására. Egyébként ez az étkezés esszenciális jelentőséggel bír abból a szempontból, hogy az ember bírni fogja-e az egész napi kiképzést. Ha ugyanis az ember netán túl sokat enne a sonkából és a tojásból, akkor képes annyira eltelítődni vele, hogy a nem is olyan sokára bekövetkező ebéddel kapcsolatban még az a nyegle és már-már megbotránkoztató gondolat is eszébe juthat, hogy talán kihagyná azt. De nem, ez csak egy rossz álom, egy futó gondolat, a lelkünk mélyén azért érezzük, hogy képesek vagyunk leküzdeni ezt az érzést. Mindenesetre egy kötéltáncos koncentrációjával és minden idegszálával való önmagára figyeléssel kell mérlegelnünk minden egyes lépést – akarom mondani sonkafalatot, fél tojást, késhegynyi tormát, hogy vajon átlendít-e minket a rossz érzésű telítettség határán, vagy még a biztonságos oldalon maradunk, nem kényszerítve csaknem megoldhatatlan feladatok elvégzésére májunkat és epénket. Ehhez a képességhez rutin kell és gyakorlat. Ha mégis átestünk a másik oldalra akkor kólával, dús szódavízzel – súlyosabb esetekben pálinkával – még korrigálhatjuk a hibánkat, vagyis a jó hír az, hogy van mód és lehetőség a kísérletezésre, kétségbeesésre semmi ok.

A reggeli után az ebédig sok minden már nem is történik, legalábbis evés szempontjából. Az úrvacsorán természetesen az ember magához vesz egy falat kenyeret és egy korty bort, de ezt tekintsük liturgikus eseménynek, bár bizonyos tekintetben kétségtelenül ez a legfontosabb, de mindenesetre a legfelszabadítóbb étkezés az egész ünnep alatt.

A templomból hazaérve sokatmondó, de még inkább sokat ígérő illatok fogadnak bennünket. A friss rántott csirke illata keveredik a tyúkhúslevesével, a kolbásszal töltött karajé pedig a süteményekével. Sajnos az ebéddel még várni kell, mert egyrészt nem érkezett meg mindenki a családból és különben is még hátravan a gondos asztalterítés rituáléja, nem mellőzve a hol felcsattanó, hol gondosan elfojtott veszekedést sem. (Nyisd már szét! Minek kapkodsz! Jajj elég! Ne azt a tányért! Van elég szék?! Jajj de hülye vagy! Mozdulj már meg te is! Ne a telefonodat csesztesd! Ejnye, hát segítsetek már a Mamának!) Persze aztán minden a helyére kerül, mindenki megérkezik, néhány rokon csodálatos ütemérzékkel pont a főzés-terítés befejeztének pillanatában. De már nincs semmi baj, mindenki együtt van, olyan jó végignézni a családon, hogy megint itt a húsvét és mi megint együtt ünneplünk. Az asztalon a Mama húslevese (másfél tyúkból, sok óráig lassan és odaadó műgonddal főzve) a belőle felszálló pára minden gondot, bajt, betegséget, idegességet elvisz magával az ég felé – legalábbis egy időre. A húsleves után rántott hús meg még néhányféle sült, a reformétkezés divatjának adózva különböző saláták, köretek, amelyek közben előkerülnek nemcsak a gyógy-jagermeisterek, de a pálinkák és a borok is. És még nincs vége, mert még csak ezután jönnek a torták és sütemények. Emlékszik a kedves olvasó az 5 perc süti elméletre? Na hát itt olyan mennyiségű és minőségű édesség kerül felhalmozásra, hogy azt nem percekben hanem minimum hetekben lehetne mérni, sőt még az is megfordul a fejünkben, hogy jó lenne valami logaritmikus mértékegységet bevezetni, csak hogy ne kelljen olyan nagy számokkal dolgoznunk. Szeretném azt is megemlíteni a történeti hűség kedvéért, hogy mind a főételek, mind a sütemények tekintetében egyre több a rokonság által hozott fogás, de azt hiszem nem sértek meg vele senkit, ha elárulom, hogy azért a nap sztárja továbbra is és örökösen a Mama. Ezt az állítást azzal szeretném bizonyítani, hogy ha elméletben, feltételezve de meg nem engedve kivonnánk az általa készített fogásokat a családi ebédek képletéből, azért egyértelmű és szignifikáns minőségcsökkenést – mit csökkenést, zuhanást! – tapasztalnánk.

Az ebéd után már nem marad más hátra minthogy megbeszéljük a családi kérdéseket, fogadjuk a váratlanul vagy előre bejelentetten érkező további rokonokat, illetve újra és újra nevessünk a régi legendás történeteken. Evés szempontjából ez kevésbé intenzív időszak, de azért valahogy, valóban megmagyarázhatatlan módon elfogy pár tálca sütemény, mintegy balkézről, illetve estére általában a megmaradt rántott csirkecomboknak is úgymond lába kél. Az már csodaszámba megy, hogy délután 4-5 óra felé újra többen megéheznek, így nem kell tartani attól, hogy még a végén valami megromlana. Az persze nagy veszély, hogy ekkor minden elfogy és nem marad mit hazavinni, mert a nap zárása nem lehet más, mint amikor hazaérve a ki-ki a saját otthonába, kicsomagoljuk a Mama által bepakolt maradékot és ezek fölött még egyszer elmorfondírozunk az idő múlásán, a békesség fontosságán és azon, hogy vajon együtt leszünk-e így még a következő húsvéton is.

Idén elhatároztam, hogy húsvét szombatját és vasárnapját percről-percre végigkövetem egy Bálna szemével, természetesen az ételekre és az italokra koncentrálva. Annyiszor próbáltam már az elmúlt évek folyamán utólag leírni mikor és mi történt, de sosem sikerült, mindig elfelejtettem amire papírra – akarom mondani képernyőre – került volna. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor álmodunk valami szépet, álmunkban el is határozzuk, hogy ez annyira jó és örömteli, hogy okvetlenül meg kell jegyeznünk, de bárhogy is koncentrálunk, egyszerűen kimegy a fejünkből reggelre, de annyira, hogy verhetjük a falba, mást nem tehetünk. Persze az álom íze, zamata, az érzés amit okozott megmarad, csak éppen azt nem tudjuk már mi váltotta ki. Na pont így vagyok ezzel amikor ilyen többnapos, permanens evéssel, ivással zajló sátoros ünnepek után elmondanám mit mikor, miért és milyen körülmények között ettem. Összefoglalva most egy kísérlet tanúja a kedves olvasó, amikor próbálom – a ma oly divatos módon – élőben beavatni a történésekbe.

Szombat reggel előrelátóan és tudat alatt tartva a következő óráktól, nem ettem semmit. Gondoltam, nemsokára kezdődik a kiképzés, el leszek én délig a gyenge kávémmal. A gondolkodás bevált, csak annyi hiba csúszott a számításba, hogy amikor már félúton voltunk anyósomhoz – és persze az eljövendő sonkák, tojások, rántott és egyéb húsok jártak a tudatomban, de még inkább az alatt – jóformán elszédültem az éhségtől. Ennek orvoslása érdekében a kocsiban hirtelen talált, kétes eredetű müzliszelettel kellett helyreállítanom a vércukorszintemet. (Őszintén szólva magam sem gondoltam volna soha, hogy egy húsvéti beszámolót egy ilyen ultraegészséges dologgal kell kezdenem. Na ez például olyan, hogy napok múlva biztos nem jutott volna eszembe.) A kómát így megelőzve, sőt kicselezve, anyósom azzal fogadott minket, hogy az ebéd gyümölcsleves lesz kaláccsal. A felsorolásnak itt hirtelen és indokolatlanul vége szakadt, óriási kérdőjeleket keletkeztetve a szemem előtt, hogy ez most tényleg komoly és semmi hús?! Természetesen semmi hús, hiszen mégiscsak Jézus keresztre feszítésére emlékszik a világ és különben is még tart a böjt ugyebár. Az eredmény egyébként meglepően jó volt, mert a gyümölcsleves pont eléggé volt édes és savanyú, a kalács pedig olyan könnyű és nem utolsó sorban könnyen ehető, hogy szinte magától elszállt. Én igazi magyar Bálnaként természetesen és elsősorban a húst szeretem, de azért nem vagyok ellene az ilyesféle extremitásoknak sem, így kifejezetten jól esett ez az ebéd. Annál is inkább, mert azért nemsokára eljött az a pillanat, amikor a februárban készült kétféle szalámit (téliszalámi-szerű és paprikás) meg kellett kóstolni. Nem kérem, nincs itt semmi ellentmondás a figyelmes olvasó felismerheti, hogy evésről nem volt szó távolról sem, mindössze kóstolásról, ami semmi más célt nem szolgál, mint a minőség ellenőrzését. Meg kell hagyni viszont, hogy ez az ellenőrzés szigorú és mindenre kiterjedő volt, így nem csoda, ha el is fogyott körülbelül másfél szál. Ezzel a tevékenységgel el is voltunk estig, amikor már meg lehetett kóstolni a frissen főtt sonkát. Idén sajnos nem volt lehetőségünk jobban utánajárni a kérdésnek, így be kellett érjük a bolti kötözöttel, de ez nem olyan nagy baj, hogyan is lenne az, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy honfitársaink nagyobbik része nem jut hozzá házi megoldásokhoz és ilyet eszik, vagy sajnos ilyet sem. A lenéző hangoknak szeretnék itt és most ellentmondani, mert gondos és türelmes főzéssel, odaadó tálalással és a mellévaló tormák, mustárok és egyéb hozzávalók gondos válogatásával kihozhatjuk minimum döntetlenre a meccset. Hát mit mondjak? Mennyiségben nem vallottunk szégyent. Természetesen a szombati napot a sonka következményeivel zárjuk, hiszen már elő is kerültek a pálinkák, a gyomorkeserűk és emésztést elősegítő gyógyszerek. Holnap folytatom, mintegy étvágygerjesztőnek csak annyit vetítenék előre, hogy már kész a leves másfél tyúkból, a sütemények már a hűtőben várják a sorsukat, a karaj pedig pont ismerkedik a beletöltött kolbásszal és gondolom éppen most vitatják meg mi lehet az oka a nem várt találkozásnak. Talán még nem is sejtik, hogy holnap közösen, meglehetősen frivol pózban fogják magukat megadni a gázsütő által gerjesztett melegnek. Holnap jövök a folytatással…

Azt hiszem az egyik németországi utam utáni hirtelen felindulásból, ám aztán természetesen előre megfontoltan és a Bálnával bűnszövetkezetben itt elkövetett, a német gasztronómiát sommásan és negatívan értékelő bejegyzésem hangvétele és kicsengése egy kicsit igazságtalanra sikerült. Az sem kizárt, hogy néhány olvasót megsértettem vele, de legalábbis olyan érzéseket kelthettem, mint amit én is éreztem, amikor valamikor régen egy amerikai félig rokon félig ismerős egyszerűen nem hitte el azt az egyszerű és mindennapi tényt hogy megeszem a pacalt. Pedig egyáltalán nem nehéz, sőt kimondottan könnyű feladat például mélytányérból kenyérrel elfogyasztani azt, majd kitunkolni a szaftot. Olyan szemmel nézett rám, amiben egy cirkuszi néző meghökkenése és egy és egy a vágóhídra kulcslyukon beleső vegetáriánus undora keveredett. Akkor úgy éreztem, ezzel nemcsak az én ízlésemet teszi fel egy mozdulattal a ‘Figyelem! Örökre elkerülendő!’ címkével ellátott polcra, hanem a teljes magyar ételművészetet kidobja az ablakon. Nem, semmiképp sem szerettem volna azt sugallni, hogy a német konyhának – illetve most akkor pontosabban fogalmaznék: a német konyha általam megtapasztalt részének ne lettek volna izgalmas, sőt örömteli pillanatai. Három példa erre:

Elsőként és mindenekelőtt ott van a csülök. Ebből a legemlékezetesebb az a pillanat volt, amikor az Oktoberfest idején néhány egyáltalán nem elhanyagolható sör után, amit némi grappával illetve egyéb sűrűbb itallal is megerősítettünk – kizárólag a hirtelen rosszra fordult időjárás miatt – Bandi bátyámmal betértünk egy hatalmas méretekkel rendelkező sörözőbe, a hasonló tulajdonságokkal megáldott, súlyosbításként bajor népviseletbe öltözött pincér hölgyek karjai közé. Hogy is mondjam csak, a felszolgálók ‘lelke’ volt talán a leginkább figyelemreméltó, hiszen annak segítségével, sőt alátámasztásával egy kilencedik literes söröskorsót is egy menettel ki tudtak vinni az asztalokhoz a két kezükben pont elférő négy-négy mellett illetve között. Természetesen akkor mi ezt mutatványt a velünk született úri természetességgel vettük tudomásul és egyetlen pillantással sem tettünk megjegyzést – valószínűleg nem is mertünk volna, bár az állapotunkra már nem a kimondott józanság volt a jellemző, például én már egy széles karimájú eredeti bajor nemezkalappal védekeztem az eső ellen, míg Bandi ezt egy egyszerű – mondhatni hétköznapi -, bár a hasán kissé feszülő, rikító színű nejlonzacskóból készült esőkabátban tette. Amikor a fruleinok nem söröskorsót vittek, akkor másfél négyzetméteres tálcákon hordták ki az ételt, legelsősorban sült csülköt. Ahogy erről már volt szó ez a csülök nem csak egy darab egyszerű hús, pont a kellő arányban körülvéve zsírosabb részekkel, ami az egésznek valami elemelkedett zamatosságot ad, hanem maga a non plus ultra, a gasztrovágyak netovábbja. Ha van egy jó csülök, aminek a bőre pont a kellően megpirítva érkezik és csak úgy mellékesen mustár, házi torma, ne adj’Isten még egy kis krumplisaláta is van a tányéron, a háttérben egy korsó igazi sörrel, akkor nekem már nem is kell semmi más. Akkor köszönöm szépen én már megnyugodtam, a vérnyomásom és vércukrom visszament a megfelelő szintre. Akkor elfelejtek minden gondot és bajt, a világ szép, az élet csodálatos, sőt rózsaszín, mint a hús ott a csont mellett. Hát a bajorok ehhez nagyon értenek. Feltételezem, hogy több száz éve – megsárgult papíron, dőlt betűkkel, a scharfes S-t szép kis kunkorral írva – járnak kézről kézre a csülöksütési praktikák, amely dokumentáció egészen pontosan tartalmazza a kemence hőmérsékletét, a locsolásra szánt sör minőségét és mennyiségét, hiszen a németek már csak ilyen precíz és sem ellentmondást, sem megalkuvást nem tűrő emberek, akik szívesen vetik bele magukat a szabályok maradéktalan, sőt már-már féktelen betartásába. Az eredmény tökéletes és ha fel is merülnek kérdések a mi kétkedő, örökké világrengető kérdéseket feszegető agyunkban, hogy például oké-oké, de mi lesz a sertésünk többi alkatrészével, azon sokat nem törjük a fejünket, mert egy bajor csülök minden ilyen gondolatot néhány rövidke perc alatt kizár és egyszerűen nem tűri, hogy mással foglalkozzon az ember, mint vele.

A kettes számú német ételfajta ami előtt szeretnék itt és most meghajolni, az nem más mint a kolbászok különböző válfajai.  Ezek között aztán vannak olyanok, amelyek nagyon hasonlítanak az általunk megszokottakra, de vannak egészen mások, néhol megbotránkoztatóak is. A kolbászokat én sülve szoktam enni, de azért itt is meglátszik a német precizitás. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az egyes darabokban oda nem illő, az élvezetet azonnal tökéletesen megsemmisítő rágós, inas – magyarul: gamós – falatok legyenek. A magyar ízlésnek körülbelül megfelelő fajták  mellett aztán ott van az igazi német currywurst. Ez elsősorban berlini étel, amit ott úton-útfélen lehet kapni, mint máshol a hotdogot vagy például Prágában azt a vékony, paprikás, néhol csípős kolbászt amire annyira, de annyira jól csúszik az eredeti Staropramen. Én úgy olvastam, hogy a currywurst a háború utáni hússzegény idők szüleménye, és most itt ne képzeljük el, hogy mivel pótolták azt és hogy vajon miért kellett egyáltalán a szószt ez egyik legjellegzetesebb és legáthatóbb – tapasztalatom szerint leginkább megosztó – ízű és illatú curry fűszerkeverékkel készíteni, ami a nevet is adja egyébként. (Ezzel együtt mindenkinek azt javaslom, hogy abba se gondoljon bele túl mélyen, hogy vajon mi lehet az olcsóbb szupermarketek alsó polcos virslijeiben.) Összefoglalva tehát, aki nem undorodik a currytől és és szereti a jó minőségű kolbászféléket – és attól sem undorodik, hogy ezek színe (fehér) a mi számunkra egy kicsit szokatlan és kétségtelenül egy halott emberre asszociálunk a láttán – annak nem lesz csalódás ez az étel.

A harmadik dolog amit szeretnék megemlíteni jelentőségében és ismertségében nincs az előző kettőhöz mérhető helyen. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy német-e egyáltalán, az viszont kétségtelen, hogy én eleddig ilyet csak egy német szállodában kóstoltam. A fügemustárról lenne szó, amely szóösszetétel sokak számára lehetséges, hogy nem is tűnik értelmesnek. Tehát egy jobbnak mondható kisvárosi négycsillagos szállodában volt ez kirakva a sült kolbászok és húsok és a sajtok mellé, mintegy szerény ajánlatként azoknak akik szeretnének valami szokatlant megkóstolni a hétköznapi mustárok mellett. A sajtjaim mellé tettem egy kisebb kanállal, mintegy kóstolásképpen, nem túl nagy várakozással de határozott kíváncsisággal. Jó pár hónapja történt mindez, de most hogy írok róla, megint érzem a számban az ízét. Határozottan érezni benne a füge aromáját, de mégis sokkal inkább egy markáns, mondhatni erős szószról van szó. Magyarán szólva rohadtul csípős, kábé olyan érzés bevenni a szánkba egy jókora adagot, mint amikor fiatalkori nyegleségből vagy fogadásból a wasabiba kóstolunk bele csak úgy. Ha rosszul bánunk vele, akkor amellett, hogy valahol hátul, csaknem tudat alatt érezzük a frissen érett füge zamatát, olyan érzésünk van mintha szívlapáttal vágnának tarkón, miközben a szánk és torkunk elzsibbad és próbáljuk minden erőnkkel visszapörgetni az időt pár másodperccel addig, amíg az anyag még a kanálon volt és nem a szánkban. Ez persze nem sikerül, így csak abban bízunk, nehogy a beállt változás ne legyen maradandó és még egyszer az életben meg tudjunk szólalni, mert bár szép dolog az írás, szeretjük is, de mégiscsak kényelmetlen írásban  rendelni a sört a kocsmában.

Nem is szeretném tovább ragozni ezt a kérdést, mert ennyi pont elég volt – és most valahogy hirtelen nem is jut eszembe más a német konyhaművészet dicséretére. Csak annyit még, hogy mindenkitől még egyszer elnézést kérek, ha megbántottam az ezirányú érzékenységét.